A magyar kultúra-történelem egyik rejtélye, hogyan lehetett Dohnányi Ernőt náciként vagy nácibarátként üldözni a háború után. Hiszen az egyik fia benne volt a Hitler elleni összeesküvésben, elfogták, megkínozták és kivégezték. El lehet képzelni, az idősb Dohnányi mennyire lelkesedett akár a magyar, akár a német rezsimért.

Ennek a kivégzett fiúnak volt gyermeke a most elhunyt Christoph von Dohnányi, a sokra becsült, nagyra tartott, de valószínűleg mégsem eléggé becsült, és mégsem eléggé nagyra tartott karmester. Talán ha ma kezdené a pályát, és a sok sztár és sztárocska között feltűnne valaki, aki igazán tudja, miről van szó, igazán mindent hall a zenekarban, és kitartó, ha kell helyben maradó, aki vegyíti az új és a régebbi zenét, otthon van az operában és a szimfonikus repertoárban is.

Ábránd. A valóságban Christoph von Dohnányi a diktátor-karmesterség és a szárnyaló zenei sztárok idejében élt, és semmilyen hajlama nem volt sem egyikre, sem másikra. Zenélni szeretett. Majdnem húsz évig irányította a Cleveland Orchestrát, amit Széll György tett naggyá, aztán Lorin Maazel tett közepessé. Von Dohnányi visszaállította a zenekar rangját és színvonalát. (A fogadtatás is ilyen volt, újra nagyszerű a zenekar. Ahogy von Dohnányi akkoriban mondta: adunk egy csodás koncertet, és Széll kap egy csodás kritikát.) Mégis elküldték, mert azt hitték, ő tehet róla, hogy a kilencvenes években bizonyos projektek félbemaradtak – leginkább egy Wagner Ring lemezfelvétel. Nem tűnt föl a döntéshozóknak, hogy a világ változott meg, az emberek leszoktak a lemezezésről, A Cleveland Orchestra azóta sincs szerződtetve semelyik kiadónál. Lassan nincs is hová szerződni. Ha ma indulna? Lehet, hogy el sem indulna.  

Azért nem sorscsapások sorozata az élete, nyilván a halála után újra fölfedezik, fölfedezzük Christoph von Dohnányi nagyszerűségét. És volt az a pillanat a Müpában, a koncertje végén, amikor hátrafordult a közönséghez, és azt mondta: most akkor játszanánk valamit a nagypapától. Azért ez kinek adatik meg?

 Az egész annak köszönhető, hogy Radnóti olyan rosszul van képviselve a Spotify-on. Nem tudhatom, Tajtékos ég, és attól kezdve már Szabó Balázs bandája következik, ami nekem sajnos elviselhetetlen. Pedig valamit hallgatni akartam, amíg lehunyt szemmel fekszem a napon, hát mi legyen az, mi legyen az… Szabó Magda. Nem a Tündér Lala, nem a Bárány Boldizsár, de harmadiknak föladta Az őzet.

Ez is egy életprogram, egy életet tagoló momentum lehet: hányszor ismeri föl valaki Szabó Magda íróságát. Először az Abigéllel, de azt kinövi az ember, König tanár, meg jó napot kívánok, Isten áldásával. Aztán nekem baráti javaslatra Az ajtó következett. Lebeszélésnek a Bereményi Géza rendezte Régimódi történet, és most újra ráismerésnek Az őz. Ebben azért nagy segítség Für Anikó, aki úgy mondja, nem is tudom, úgy mondja, ahogy mondani kell. Egy kicsit gyorsan, egy kicsit megállíthatatlanul, piciket sóhajtva vagy nyelve, teljesen élőbeszédszerűen, hiszen ez maga a könyv is, valaki leül, és csak mondja, mondja, mondja. De érdekes, amit mond.

Valószínűleg ez is Szabó Magda lényegéhez tartozik, vagy talán ez a lényege, ez a csillapíthatatlan mesélési vágy. Hogy ha hétfőn befejezett egy regényt, akkor kedden elkezdte a következőt. Persze: úgy is kell mondani, hogy abban öröme legyen a hallgatónak-olvasónak, de mégis ez az irodalmi ősforma, az énekmondás, a rapszódosz, akinek férfiúról szól a múzsa. Vagy nőről.

Nem mondom, hogy kínlódok Colette kisregényeivel, de valahogy nem adják magukat, nem csábulok el, vagy ha elcsábulok, mint valami Don Giovanni, mindig ásítok a nagy (olvasási) szenvedély közepette. Mégis el-elcsábulok. A Chéri azért volt jó, mert női szemmel nézte az elkényeztetett férfit, a Kóborlások azért, mert egyébként nem sokat tud az olvasó az 1900-as évek varietéinek világáról, a Zsendül a vetés mégis kamaszszerelem, ami foglalkoztatja az embert, hogyan is volt vele, amikor még ilyen élményei voltak. Most A macskát olvasom, lehet, hogy itt megállok, megszakítom az ismerkedést.

Ha három műből meg kellene mondani, mi az állandó Colette művészetében, azt mondanám, hogy a növények. A virágok ismerete és szeretete. Nem lehetett könnyű a fordítók dolga, állandóan a szótárt kellett forgatni, ez vajon mit jelent, milyen lonc, miféle vadvirág, melyik növényről van szó. A Zsendül a vetés lány főszereplője Vinca, teljesen rendben volna, ha csak egy női becenév volna, de nem, ez is virágnév, a lány a szeme színe után kapta. Talán a fordító is elgondolkodott, hogy ezt is magyarítani kellene, de a nyelv megálljt parancsolt, a vinca magyarul meténg.

Meténgbe nem szeret bele az ember.

Végre megtaláltam a Mesterdalnokok-lemezemet. Nem akármelyiket, hanem a Klemperer vezényelte, budapesti előadást. Kétlemezes keresztmetszet, annak idején az igazi értők háborogtak, hogy miért nem a teljes, de ennek állítólag megvolt az oka, nem maradt meg elfogadható minőségben minden részlet, csak ennyi. Nyilván volt gyakorlati akadály is, hányan vannak a világban, akik hajlandóak Klemperer miatt magyarul, sistergősen végighallgatni az egész operát? Öt lemezt. Ámbár az is szórakoztató, amikor az ember találgatja: most az én lemezem kopog, vagy az eredeti korong, amire mentették a felvételt?

Szigorú arccal és szigorú lélekkel ültem hozzá, nem hiszek abban, hogy valaki zseniális karmester lehet, ha a zenekar nem szól zseniálisan, márpedig az Operaház zenekara 1950-ben sem volt világszám, ehhez jön még a hangminőség... Mindenki azt hall ki belőle, amit akar, de mi van, ha nem akar semmit sem kihallani az ember?

A nagy ellenállás a nyitány végéig tartott, ott Klemperer egy olyan vagány tempóváltást és hangsúlyeltolást mutat be, amitől az egész zene megváltozik, életre kel. Ja, hogy ez ilyen? Akkor máskor, mással miért nem ilyen?  

Nem is ezt akartam elmesélni, hanem Sárdy Jánost. A legtöbben szerintem ma már nem is tudják, hogy Sárdy János nemcsak a Mágnás Miskában volt Baracs, nem csak ehhez a furcsa tájszólású danoláshoz értett, de az Operaház tagjaként a Mesterdalnokokban is benne volt. Sajnos a lemezre átmentett részleteken nem sokat hallani, de azért a harmadik felvonás eleje megvan, és tényleg nagyszerű. Annyira nagyszerű, hogy Klemperer állítólag sok-sok év múlva is emlegette, élete legjobb Dávidja a budapesti volt, hogy is hívták...? Sárdy, ez az, Sárdy.

Ilyen is van, a köz emlékezetében mégis az a három metszőfogú Baracs marad meg, a siker a művészeti teljesítmény ellensége.

Vízkeresztet játszottak tegnap a szolnokiak a Városmajorban, ami a dolog érdemi részét illeti, elég mérsékelt eredménnyel, bár kétségkívül volt valami vízió az előadás mögött, előtt, alatt, valamit elképzelt a rendező, és azt színre is tudta vinni. Most nem is ez az érdekes, csak a darab legelső mondata. Máskor legelső mondata, itt volt némi bevezető, amíg elhangzott: ha a zene étke a szerelemnek. If music be the food of love, play on.

Azért érdekes számomra, mert ezt a sort Purcell is megzenésítette. Ha jól tudom, ezt az egyetlen sort Shakespeare-től. Ezt viszont kétszer is. Még ezt az egy sort sem teljesen, mert Purcellnél a vége az, hogy „sing on”. Pedig lett volna elég lehetősége, hogy Shakespeare-t énekeltessen, hogy mást ne mondjak, kísérőzenét írt a Szentivánéji álomhoz, de olyat, hogy végig más szövegét éneklik benne.

Nem tudom, és azt hiszem, nem is lehet tudni, hogy ez valami szerénység volt részéről, vagy nem vette észre, hogy ezek a szövegek micsoda értéket jelentenek az emberiség számára. Vagy nem vette észre, micsoda értéket jelenthetnének az ő zenéjével.

Más zeneszerzőket aztán nem ijesztett meg Shakespeare, Verdi, Gounod, Berlioz, Thomas különösebb aggály nélkül komponált hozzá dallamokat. Nekem Gounod volt mindig a legfájóbb, bár az évek során megtanultam értékelni az ő Romeo és Júliáját, de Purcell folyton hiányzik a zenetörténetből.

A hét mesterlövészt játszották a Paramount csatornán, az új szinkronnal, ami nekem megszokhatatlan élmény, csak annyi értelme van, hogy tudatosítja a nézőben, mennyire jó volt az első szinkron, milyen sokat adtak hozzá a karakterekhez a magyar hangok, Agárdi Gábor, Bárány Frigyes vagy Koncz Gábor. Azért néztem, nézegettem, és egyszer csak rájöttem illetve azt hiszem, rájöttem valamire. Charles Bronson ugyanabban a kalapban játszik, mint a Volt egyszer egy vadnyugatban. Vagyis fordítva, a Volt egyszer egy vadnyugatban is ugyanebben a kalapban van. Nem úgy értem, hogy ugyanolyanban, hanem mintha tényleg ugyanaz a kalap volna, a karimája elején egy kis szakadással. A Vadnyugat idejére már lett egy lyuk is a kalap tetején, végül is eltelt közben kilenc év, de hogy két egyforma kalap ugyanott legyen elszakadva, az legalábbis gyanús.  

Próbáltam utánanézni, hogy van-e ennek valami irodalma vagy története, de semmit nem találtam. Talán csak annyi az ok, hogy a Mesterlövész volt Bronson első nagy sikere, Harmonica meg a westernpályája csúcsa, jó kabala volt a szakadt kalap. A Bosszúvágyba sajnos nem tudta magával vinni.

Elismerem, hogy túlzott volt a várakozás. Ez csak valami koncert, koncertecske az Ötpacsirta Szalonban, ahhoz képest egyébként egészen sokan vagyunk. Nyilván Bretz Gábor miatt. A műsor Brahms, A szép Magelone, tizenöt dal, körülbelül négyesével (így persze nem jön ki a tizenöt), de az eszme. Daléneklés, német dalok, én még annak is örülök, hogy szeptemberben nem a Téli utazás, annak végképp, hogy Brahms, de leginkább annak, hogy dal. Nincs ennek most épp jelene, múltja is alig, Réti és Polgár, akik időnként dalesteket adtak, hibernált műfaj.

Nehéz műfaj, mindent a végletekig ki kell dolgozni, hangról hangra, szótagról szótagra, nem elég csak a fő vonalak ismeretében kiállni, és zengetni a hangot.  

Talán ezt kellett volna elmondani előre Bretz Gábornak, és most nem egy nagy csalódással fejeztük volna be az estét. Mert neki eszében sem volt kidolgozni semmit, harsogott és óbégatott, amíg bele nem nyekkent a hangja, utána kicsit kevésbé harsogott, de attól még nem lett jó. Mintha tizenötször énekelte volna el egymás után ugyanazt a dalt, közben Kovács Sándor humorosnak elképzelt közbebeszélésekkel ismertette a dalok tartalmát. A mélypont az volt, amikor azt mondta, egy Magelone által énekelt szövegre, hogy nemváltó műtéten estünk át, hiszen az énekes férfi. Az énekes férfi, ráadásul felkészületlen férfi, aki nem is énekel tisztán, fel sem fogja a műben rejlő lehetőségeket, nem tudja, hogy az éneklés a kommunikáció egy formája, eszébe sem jut, hogy akár egyetlen rövid pillanatra fölnézzen a kottából. Ahhoz azért hosszú ez a darab.

Valamiért megvolt nekünk otthon a két utolsó Mozart-szimfónia, Otto Klemperer vezényletével. Nyilván ajándékba kaptuk, ott állt a szekrényben, amíg rá nem találtam, már gimnazistaként. Hogy ez ilyen? Egyáltalán: a zene ilyen? Nem is a nagy g-moll első tétele, mert az persze, hogy gyönyörű, meg híres, ismerős dallam, de a második tétel. A fafúvók fájdalma, fegyelme, fénye.

Ez ilyen? Vagy Klemperer ilyen, lassan haladós, de mindig haladunk, és miközben az egész zenekar csodálatosan halad egy cél felé, azért mégis a legfontosabb az, ami a fafúvókkal történik. Szép dolog a szimfonikus zenekar, de a közhiedelemmel ellentétben nem az a fontos, amit a hegedűsök játszanak, hanem az igazán lényeges és mély dolgok a fafúvókon szólalnak meg.   

Klemperer szerette a fafúvósokat. Talán Balassa Péter írta ezt így ilyen egyszerűen le, de teljesen elfogadható gondolat, sőt, közgondolat volt, megnyugodott az ember, mindig föl lehet ismerni Klemperer lemezeit, ki vannak emelve rajtuk a fák. Az kicsit furcsa, hogy Klemperer magyarországi felvételein nem így szól a zenekar, de azok élő felvételek, tizenöt-húsz évvel régebbiek, az ember változik az idővel. Klemperer szerette a fafúvósokat.

Csakhogy most Carlo Maria Giulini lemezeit hallgatom nagy szorgalommal, Beethoven 6. szimfóniájával kezdődik a sorozat, és milyen érdekes, Giulini is szerette a fafúvósokat. Talán még jobban, mint Klemperer. Néha az az érzésem, hogy az egész szimfóniát a fagottos pozíciójából hallgatom, sok szép dolog szól körülötte, de a legfontosabb az, amit a fagott játszik. Melyik zenekar ez? Nahát, a New Philharmonia, ugyanaz, amelyiket Klemperer is vezényelt. Hatodik után a Hetedik – ez meg teljesen normális, már úgy értem, vonósalapú zenekari hangzás. De az nem is a Philharmonia, hanem a Chicago Symphony, Amerikában készült felvétel. Végül is: ki dönt egy zenekar hangzásáról? A karmester? A zenekar? A hangmérnökök?

Mert most elég gyanús, hogy nem is Klemperer szerette a fafúvósokat, hanem talán így szólt a Philharmonia és New Philharmonia Orchestra. Vagy valaki ezt a hangzást szerette az EMI hangmérnökei között Londonban. Vagy ki tudja?

Mindenki bukást jósol a Rózsák háborújának, nem előre, hanem már a film megnézése után, és ahogy a mozibeli népsűrűséget néztem vasárnap este: alighanem igazuk van. Talán túl korai volt a történet újrafeldolgozása, hiszen volt egy korábbi A rózsák háborúja (egy A-val hosszabb címmel), Kathleen Turnerrel és Michael Douglas-szel, bár a két film csak a fővonalakat tekintve azonos. Vagy azt hiszik a kedves nem nézők, hogy ez történelmi film, Lancaster és York.

Nem tudom. Szerintem megéri megnézni, szomorú és vicces, én Olivia Colmanért Soroksárig elfutok, egy moziba meg pláne, Benedict Cumberbatchért meg Dunakeszire, ha kell. De nem kell. Ő fut a filmben. Néha nagyon angol a humor, mondjuk a házassági tanácsadós jelenetben, néha elég amerikai, és nyelvleckének vagy -gyakorlásnak is kiváló, sokat és gyorsan beszélnek, sietve kell olvasni a feliratokat. De például én ezt a szólást eddig nem ismertem: today’s news is tomorrow’s fish and chips. Igaz, idejétmúlt, már régóta nem csomagolnak újságpapírba élelmiszert, de még tudjuk, mi az az újságpapír.   

Rátonyi Róbert-napot tartottam, többé-kevésbé akaratom vagy szándékaim ellenére. Délelőtt az Ábrahám Pál-lemezt hallgattam, de leginkább Melis György miatt, hogy valahogy és valakinek meg kellene mentenie Melis operett-felvételeit, hiszen zseniális ebben is. De hát lassan meg kell menteni Melis operai emlékezetét is, halad is idő, dolgozik a feledés.

A lemezen meg ott volt Rátonyi is hol mereven, hol hatásosan jókedvű formájában, Kicsike vigyázzon, egyszer nagymama lesz, ez inkább merev, a Teve van egypúpú meg tényleg vidámságot áraszt. Eszembe jutott, hogy én gyerekként alapvetően féltem Rátonyi Róberttől, az állandóan ráfagyott nyuszifogú mosolyától, maszkszerű arcától, ami olyan tudott lenni, mint a hasbeszélők fabábuja. Beletelt néhány évbe, évtizedbe, amíg az ember meglátta ebben a hősiességet. Nem is láttam őt sokat a színpadon, leginkább a Sweeney Toddra emlékszem, akkor már beteg volt, parókával a fején gyűlöltette magát az alacsony számú közönséggel.

Este A csárdáskirálynő ment a Városmajorban, és az ember bizonyos kor fölött nem megy bizonyos szint alá, valószínűleg, ha kellően alacsony szám áll a születési éve mellett, akkor a jó Bóni grófokat is Rátonyihoz hasonlítja. A rosszakat meg inkább nem hasonlítja senkihez, csak eszébe jut Rátonyi, hogy mit dolgozott ezért a léhaságért, táncolt, énekelt. Akkoriban még mikrofonokat sem használtak erősítésre, egy Jaj, cica végére szerintem lógott a bele, a nyelve, de a nyakkendője, az nem. Mindig foglalkoztat a kérdés: hogy ebben a közönségnek mi a jó, azt értem. De hogy az előadónak…?