Magyarul, angolul, németül csendéletnek mondjuk, olaszul, franciául halott természetnek, portugálul nem tudom, de a többi nyelven így is, úgy is érvényes és igaz. A csendéleten csöndben vannak a dolgok, gyümölcsök, vágott virágok, kifogott halak, kitekert nyakú szárnyasok, rákok. Halottak is. Mint amikor az ügyetlen focistának bekiabálnak a lelátóról: szúrd ki, nem pattog. Tekerd ki a nyakát, és nyugton marad, lesz időd lefesteni. És akkor Frankfurtban találkoztam egy ilyennel.

Egyáltalán: csendélet ez? Vagy csendéletnek álcázott élőkép, tiltakozás a csönd és a halál ellen, meghasadhat a sárgadinnye, felvághatják a citromot, de az élet él. Mit él, éppen rekreál, vagy az ahhoz szükséges dologgal van elfoglalva: párosodnak a verebek. A festő Cornelis de Heem, csendéletfestő család sarja, az apja híresebb, de ő meg híresebb a fiainál, nem mintha a szakembereken kívül bárki el tudna igazodni a de Heem-család képei között, össze is tévesztik őket, nem mindig eldönthető, hogy ezt vagy azt a képet Cornelis vagy David Cornelis festette.

Nem is hiszem, hogy nagyon akart volna bármit is mondani a verebekkel Cornelis bátyó, egyszerűen csak meglátta őket, és odafestette, legyen valami más is a képen, ne csak azok az unalmas szőlők. Persze, lehet titkos szerelmi vallomás is, nagyságos asszonyom, lennék veréb én is, és kegyed egy verébnő. Nem tudom. De miközben a városban egyre csak fogynak a verebek, a múzeumban jókedve lesz tőlük az embernek.

Portugálul kellene tudni. Ha jól tudom, ez már régi vágy, Babits is erre panaszkodott, amikor A lusiadákról írt kritikát, nem tudja az eredetivel összevetni a magyar fordítást, de most ott egy újabb ok, Mísia koncertje a Müpában. Az ember azt érzi, hogy a szöveg a fadónak elválaszthatatlan része, mégis tudni kellene, hogy mi baja van ennek az asszonynak, hogy olyan bánatosan énekel. Szívesen szomorkodnánk vele, vagy nyújtanánk vigaszt, de épp a lényeget nem értjük. Lehetne tenni ellene, a díszlet például vetített, ha nem feltétlenül Mísia festett arcképét vetítenék rá, akkor már beljebb volnánk valamivel, de ez nem rajtunk múlik. Hosszúnak ígérkezik az este.

Aztán nem volt annyira-annyira hosszú, mert Mísiának saját állítása szerint két részből áll a lelke, van egy portugál, fekete ruhás, jajongós, és van egy spanyol, almodóvaros, bőrdzsekis, flitteres gatyában. Az utóbbit jobban szeretem, kicsit derűsebb, beszélgetősebb, változatosabb, mint a kesergő másik. Mísiának hangja is van, furcsa módon az nem kétféle, klassz, mély, mediterrán hang, nagyon nem tud vele bánni, sok színt nem hoz ki belőle, és sokszor hamis. Néha nagyon hamis.

Volt egy minimális reményem az esttel kapcsolatosan, hogy legalább az kiderül, hogyan kell kimondani a fado szót. Az a baj, hogy ha Mísia angolul beszélt, akkor fádónak mondta, ha portugálul énekelt, akkor viszont inkább fádunak. Amire viszont egyáltalán nem készültem: kiderült, hogy mondják portugálul azt, hogy cha-cha-cha. Sa-sa-sa.

Régebben ez mindig felháborított, de minimum bosszantott. Vannak énekesek, akiket egyáltalán nem nyűgöz le az, hogy ők énekesek, szeretik a hangjukat, nem arról van szó, de körülbelül úgy tekintenek a foglalkozásukra, ahogy a villanyszerelők. Nagyon szép, nagyon fontos, nagyon hasznos, és valamiből meg kell élni. Miért ne ebből?

Onnét jutott ez az eszembe, mert tegnap Gioconda-délutánt tartottam, egy régi lemezt vettem elő, klasszikus darab, Renata Tebaldi a címszerepben, Lamberto Gardelli vezényel, és nagyszerűen teszi, élet van a barázdákban, sok szép ária és sok furcsa együttes követi egymást, a lehetetlen történet és a néha elakadó zenei folyamat ellenére öröm a mű. Gardelli a fényességes szereposztásból csak egy valakivel nem bír, Robert Merrill-lel. Nem tudom, Merrill készületlen-e, randija van-e valakivel, de elsieti az áriát, és Gardelli is ragaszkodik a saját tempójához, az egész amolyan első próbának tetszik, amiből aztán nem lett második. Merrill a lelkét biztosan nem teszi bele, minek, ez csak egy szerep, még az sem, ez csak egy lemez. Nem kell belehalni.

Ami azt illeti, Robert Merrill tényleg nem az operába halt bele, békésen nézett valami baseball-meccset az otthonában, amikor eljött érte a halál. Nyolcvanhét éves volt. Amúgy is nagyon intenzív kapcsolata volt a játékkal, egy időben vele kezdte az évadot a New York Yankees, ő énekelte az első hazai meccs előtt a himnuszt. Néha ma is előveszik a régi szalagot, főleg öregfiúk meccsek alkalmával.

Vannak tényleg fontos dolgok az életben. A baseball például ilyen. Az opera… háááát…  

Fekete a Metropolitan Don Giovanni-előadása, minden éjszaka játszódik, a sötétben történik, fekete ruhás emberek kószálnak a sevillai éjszakában, ölelnek, ölnek, teszik, amit kell. És az elvárhatónál is jobb a zenei megvalósítás, Peter Mattei a címszerepben, és mellette három csodálatos nő, másképpen csodálatos, a donna Annát éneklő Federica Lombardi olyan, mint Monica Bellucci, csak még hangja is van, Ana Maria Martineznek mintha megcsúnyult volna az orgánuma az évek során, de ebből a hangi csúnyulásból is erényt tud kovácsolni. Nem is erényt, azt elveszítette már donna Elvira (legalábbis a szó klasszikus értelmében), hanem figurát: itt ez a csodálatos nő, önfeláldozó és szerelmes, de mégis elviselhetetlen.

Valamiért mégis furcsa az előadás, és ha nem a zene miatt, akkor nyilván a rendezés tehet róla. A szünetben mondja is Ivo van Hove, a rendező, hogy őt mennyire meglepte, de fontosnak tartja, hogy az opera eredeti címe nem Don Giovanni, hanem Il dissoluto punito, A megbüntetett feslett. És tényleg, ezt a darabot is rendezte meg, mintha a korszellem diadalmaskodna, semmi nagyszerűt nem látni abban, hogy jön egy jóképű pasas, aki elcsábítja vagy megerőszakolja a nőket. 2023 van, túl vagyunk néhány nagyszabású zaklatási ügyön, Don Giovanni semmivel sem csodálatosabb teremtmény, mint Jeffrey Epstein vagy Harvey Weinstein.

2023 van, de ha jobban utánagondolok, ugyanerről szólt évtizedekkel ezelőtt Pesten a Don Giovanni, Jurij Ljubimov rendezésében. A világrend helyreállításáról, a közösség önvédelméről (bár épp nem a közösség büntet, hanem a közösségen túli hatalmak), hogy vannak ezek a bátrak és istentagadók, és szórakoztató őket nézni, de nem róluk szól a világ. Ők a kivételek, emiatt érdekesek, de aztán pusztulniuk kell, ez a közös érdek. Kellene rendezni egy olyan előadást, amelyben don Ottavio öltözik be kőszobornak, és ő öli meg a csábítót. 

Erről szólna Mozart Don Giovannija? Már a második felvonásban járunk, amikor elér a megvilágosodás: voltaképpen két Don Giovanni megy párhuzamosan. Nem most, nem ezen az estén, nem a Metropolitanben, hanem mindig, amikor műsorra tűzik a darabot. Hiába mondják, mondjuk, hogy Lorenzo da Ponte zseniális librettókat írt Mozartnak, voltaképpen nem ő van megzenésítve. Megy a Szerenád, és New York ide vagy oda, itt is megkínlódik szólamával a mandolinművész, de nem ez a lényeg, hanem a zene és a szöveg közti különbség. Da Ponte Don Giovannija a legegyszerűbb közhelyekkel hódít, édes az ajkad, mint a méz, cukor van a szíved közepén, angyalom, galambom. De ehhez Mozart a legszépségesebb dallamot írja, lágy és érzéki, de nem úgy, egészen más szinten csábít az énekes, mint amit a szöveg érzékeltetni tud.

Van ebben valami megnyugtató. Mert mindig zavart, hogy nincs tökéletes Don Giovanni-előadás vagy lemez, mindig azt érzem, hogy igen, ez is az, ez is olyan, de nem a teljesség, nem maradéktalan, nem végleges. A jelek szerint azért nincs ilyen, mert nem is lehet. A darab maga nem végleges, és csak közelítgetni lehet innét is, onnét is.    

Paparam-papaparara.

Minek ment oda? Ezt most magamtól kérdezem, mert tényleg minek, olyan nagy csodára nem számítottam, a Katona József Színházat ünneplik, ünnepli magát, negyvenedik születésnapját egy Csinibaba – Táncdalfesztivál műsorral a Budapest parkban. Lehet ez jó?

Lehet ez rossz?

Végül is lehet. Nem annyira könnyű a feladat, amilyennek látszik, hogy hülyülünk egy jót, és közben elénekeljük a régi slágereket, az is jól jár, aki énekelni akar, az is, aki a színművészetet szereti, amikor alászáll a magaslatokból. Mert hogy épp ezt kell kitalálni, meddig kell alászállni, mennyit kell emelkedni. A közönség jelentős része élesben hallgatja a dalokat, nem a poént keresi, hanem teli torokból akarja énekelni, hogy Ádám, hol vagy. A másik fele meg talán a múltjáról és jelenéről akar valamit megtudni, mennyire érdekes, már megint államilag támogatják és rostálják a popzenét, változott itt valami az elmúlt évtizedekben?

Akárhol is találkozott volna a mély és magas művészet, az biztos, hogy nem a Budapest Parkban volt. Ehhez azért sokkal jobban ki kellett volna találni, hogy mi legyen és hogyan. Egy ideig még ment, menegetett, a dalok elvitték a balhét, néha vicces volt a feldolgozás, a Gedeon bácsin lehetett röhögni, amikor Bezerédi Zoltán a paróka alatt rázta magát. Nem akarok a gondolataiban olvasni, de lehet, hogy ő nem érezte ennyire jól magát, mert még ki sem ért a pódiumról, és már lekapta a fejéről a parókát.  

Aztán csak megérkezett a nagy és sötét unalom, elhagytuk a Táncdalfesztiválok idejét. Fullajtár Andrea és Mészáros Béla minden magyarázat és humor nélkül a Bésame muchót adta elő, Thuróczy Szabolcs pedig, ha rám hallgat, megszakít minden kapcsolatot azzal az emberrel, aki azt javasolta neki, hogy énekeljen csak nyugodtan. Nem a barátja, higgye el nekem.

Még így is összejött egy érdekes csúcspont, megjött Szinetár Miklós a zsűri elnöke, csodálatos ovációt kapott, és emelkedtek a telefonok, és az ember rájött, hogy a népszerűség titka valószínűleg ugyanaz, mint a hosszú életé.

Valamikor a kétezres évek elején készítettem egy interjút Falusi Mariann-nal, és utána fölhívtak az újságból, hogy segítsek kiválasztani a képet a lapba, mert nem tudják, hogy a két Pa-dö-dőből melyik kicsoda. Ez ma már többé-kevésbé elképzelhetetlen, de akkor is furcsa volt. Igaz, hogy kerekdedek mindketten, de annyira mások. Pont ez volt az interjú lényege is, hogy az egyikük az igazán énekes, a másik színésznő, aki énekel, valahogy ez érdekelt, hogy nincs-e ebből feszültség, nem innét támadják-e őket, ha támadják. Persze az ilyesmi nem egy napilapos interjúból derül ki, Falusi Mariann is csak annyit mondott, hogy ő szereti, ahogy Györgyi énekel, a dolog ennyiben maradt.

Kellett hozzá egy idő, míg megértettem, vagy megérteni véltem a jelenséget: ők ketten tényleg egy magasabb egységet képviselnek, egyik nélkül se tarthatna ott a másik, ahol vannak, Lang Györgyi nem egyszerűen az éneklő színésznő, aki elunta a színpadot, és most popkarrierbe kezdett, hanem a másik lényeg, a Pa-dö-dő nem zenei, vagy zenén túli lényege. Amitől annyira fontos tudott lenni ez a két lány vagy két nő, amit azonnal megérzett az, aki elment egy Pa-dö-dő koncertre: ezek rengeteg embert képviselnek. Nem azzal, amit és ahogy énekelnek, hanem ahogy vannak, hogy halmozzák a hátrányos helyzeteket, és azt mondják: itt vagyunk. Tehetségesek vagyunk. Nem szégyelljük magunkat. Te se szégyelld magad.

Györgyi aztán tovább halmozta a hátrányos helyzeteit, és nem szégyellte. Kerekesszék de azért ment, fellépett, énekelt, táncolt a székben. Aztán az agyi folyamat, a beszédje csaknem érthetetlenné válása, és nem szégyellte, ment a rádióba. Mintha valaki azon agyalt volna, hogyan lehetne őt megtörni, hogyan tudná őt megalázó helyzetbe hozni, de úgy, hogy érezze, hogy az értelme ép és gyors maradjon.

Nem lehetett. Most sem lehet. Így sem lehet.  

Voltaképpen ez mindig foglalkoztatott, a katonai hódítás, és annak értelme. A másnap. Az ókori hódításokat még érti az ember, jönnek a rómaiak, elvisznek minden és mindenki mozdíthatót, rabszolgává teszik az embereket, de erre szükségük is van. Jó, aztán csak jönnek ebből is a gondok, valakik ottmaradnak a meghódított területeken, helyőrséget kell otthagyni, a katonáknak szórakozás is kell, cirkuszt és színházat kell építeni, csatornázni, és így tovább, itt sem biztos, hogy megéri a befektetés. A későbbi korok azonban már kész rejtély. Mit gondolt Napóleon? Hogy majd franciák fognak élni Moszkvában? Franciául fognak beszélni, amúgy is franciául beszéltek, legalábbis az arisztokraták, ha nem nyúl bele a dolgokba, talán magától francia nyelvűvé vált volna az egész orosz birodalom, kedves jobbágy, cher paysan, legyen olyan jó, és hajtsa ki az állatokat, ellenkező esetben ötven ütést mérek önre avec un baton. És így tovább, Hitler azt képzelte, hogy most elsétálunk a Diadalív árnyékában, és egy emberöltő múltán a franciák mind németek akarnak majd lenni?

Hogy Napóleon mit képzelt, azt egyébként elég pontosan lehet tudni, a Háború és béke is idézi az emlékiratot, amelyben ezt írja: „Ráérő időmben, öreg napjaimat arra szenteltem volna, hogy a császárné társaságában, míg fiam az uralkodást tanulja, igazi falusiakként, saját lovainkon bejárjuk az ország minden zegét-zugát, meghallgassuk a panaszosokat, igazságot tegyünk, és mindenféle emlékműveket emeljünk, jótéteményeket osztogassunk.”

Minden tiszteletem mellett sem tudok mást mondani, mint: ez hülye.

Harmadik Jazzkívánságműsor-lemezét jelentette meg a Sárik Péter trió featuring Falusi Mariann, hogy úgy fogalmazzak, ahogy ilyen témában illik. Remélem, lesz még ebben több is, mert ennyi kényelmesen megvan, jellemző, hogy vannak áthozatok is, az előző lemezről is kell énekelni a lemezbemutató koncerten. Pompás a közönség, pompásan szórakozik, úgy értem, készségesen és boldogan énekel, ezért vagyunk itt. Vagyis nem tudom pontosan, hogy is van, egyrészt énekelni jöttünk, másrészt mégiscsak hallgatni, ez jazz, improvizációk zongorán, nagybőgőn, dobon. Ha nagyon elmés akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy ez az igazolás, nemcsak nosztalgiapartizunk, de rendes, minőségi zene szól hozzá. Talán van még valami trükk, a jazz egységesítő ereje, szépen megfér egymás mellett Máté Péter és a Piramis, azelőtt egyiktől behánytunk - még nem így mondtuk, és nem mondom meg, melyiktől.

Mert hát ez a csodálatos jelenség, a dal. A nagy nemzetegyesítő, a közös múlt, és mindegy, hogy szeretjük vagy nem, már régen kiváltotta a popdal azt, amiről Bródy János énekelt, hogy a Hungarian blues csak az, amit a cigány húz. A Hungarian blues az, amit a rádió játszik, vagy talán ma már csak az autórádió, igazából nem is tudom, hogyan terjed a sláger, csak azt látom, hogy még mindig terjed. Hiába nincs már Táncdalfesztivál, és szerintem a zenecsatornákat sem nézik annyian a tévében, mégis van valami közös alap, és az nem is az, hogy „te is szereted?”, hanem csak annyi, „te is ismered”. Azok vagyunk, akiknek a zongoráján ott áll egy régi-régi-régi-régi lámpa. Hogy miért van kényes porcelánból, azt elképzelni sem tudom.  

Miért nem történik? Nem tudom. Az ember teljes szívvel szeretné szeretni Káli Gábort, sikeres és fiatal karmester, a legjobb helyeken lép már föl, a legjobb zenekarokkal és operákban. És most itt van a Müpában és a Nemzeti Filharmonikusokkal, csak meg kell adnunk magunkat a művészetének, és nem megy. Az elejét még értem, hogy miért nem, Satie Debussy által meghangszerelt két Gymnopedie-je még az álom és ébrenlét határáról szólt, de inkább odaátról. Én meg ideát vagyok, és azt gondolom, hogy ennek a zenének nem az a lényege, hogy bárcsak odaát lennék.

Igazából ezért is maradtam a második részre, mert el nem tudtam képzelni, hogy ebben a zenekari és karmesteri állapotban értelmesen és hatásosan elő lehetne adni a Fantasztikus szimfóniát. Ami a hatásosságot illeti, talán tévedtem, végül is ha mindenki torkaszakadtából ordít, és a karmester tátott szájjal a levegőbe bököd a pálcával, az nem marad hatástalan. Ami az értelmet illeti, csak remélem, hogy tévedtem, de nekem sehol nem voltak a színek, a kaland, az út, a romantika vagy bármi, ami jellemző még erre a szimfóniára. Mereven és kifejezéstelenül játszó zenekar, valami álbölcsesség a nézőtéren, hogy ennek még nem jött el az ideje, de hát miért ne jött volna el. A Fantasztikus szimfónia a fiatalságról szól, a felfokozottságról, a hatványra emelt életről.

Azért nem volt elhibázott este, az elő és végpont között Emmanuel Pahud fuvolázott, csupa kevéssé ismerős darabot, Poulenc és Saint-Saens és Chaminade. Normális ember azt sem tudja, hogy létezett Chaminade nevű zeneszerző, azt meg végképp nem, hogy a keresztneve Cecile és így nézett ki.  

Annyira értelmetlennek tűnt, hogy megtetszett. Elmenni Frankfurtba, és ott régi fényképeket nézni Itáliáról. Mintha Angliába mennék japán éttermeket kipróbálni. Meg lehet magyarázni, Goethe is itt született, és milyen jól érezte magát Rómában, vagy bármi hasonló, de ha odavágysz, miért nem odamész? Meg aztán mit fényképeznek az emberek Rómában? Hát persze, műtárgyakat, amelyek többé-kevésbé, de inkább többé változatlanok maradtak az elmúlt százötven évben. Ugyanazt a Spanyol lépcsőt látta Goethe, Byron, Ady, amit – na, inkább ez a baj, hogy hozzájuk fogható költő most nem jut eszembe. Attól még kell lennie, de nem jut az eszembe.

Mindegy. A kiállítás némileg igazolta az előzetes várakozást, az ember a fényképészek életrajzából látja, hogy kikkel áll szemben, született Frankfurtban, meghalt Velencében, született Stuttgartban, meghalt Nápolyban, elkapta őket Olaszország, ott maradtak, és találtak megélhetést is a fényképezőgépükkel. De azt fényképezik, amit mindenki, a Sóhajok hídját meg a Mózest, és ezek tényleg nem változtak az idők során. A Ca’ d’oro már igen, most sokkal jobb állapotban van, mint 1870-ben. De azért akad ilyesmi is. Angyalvár, a híd, a Szent Péter kupolája, minden maradt olyan, hozzávetőlegesen, de a part, a pecázók eltűntek. Az ember szalad, de a kő marad.