Valamikor bíróságra kellett mennem, mert Ütő Endréről, miután leváltották az operaigazgatói pozíciójából, és rendezett egy Figaro házassága előadást, azt írtam, hogy „döglött oroszlán”. Hogy nem szívesen húzogatom a farkát (vagy rugdosom a hasát?), de ez a rendezés tényleg rossz. Furcsa módon a bíróság első fokon neki adott igazat, inkább a döglöttre figyeltek, nem az oroszlánra, másodfokra pedig nem ment az újság, inkább fizettek, felejtsük el.

El is felejtettem, de most, nagyon úgy fest, hogy hasonló a helyzet, Ókovács Szilveszter a jelek szerint az utolsókat rúgja főigazgatóként, és nem szeretném megvárni, amíg jó ízlésű (?) ember számára érinthetetlenné válik. Mert közben megjelent ez a klip.

Olyan, amilyen, nem szép, nem jó, de nem is gagyi. Nem is okos. Annyira nem az, hogy a latin mondás jutott eszembe: quos vult perdere – dementat. Mintha szerették volna öt percben összefoglalni, hogy mi (volt) a baj Ókovács irányításával. Nem az ízlés feltétlenül, bár az is. Ha neki Máté Péter tetszik, az ő dalával tudja legjobban kifejezni magát és az érzéseit, akkor nem biztos, hogy a megfelelő intézményt irányította. Lehet, hogy ez sznobizmus. De van itt egy másik kérdés is: ki fizette ezt a videoklipet? Nyilván nem Ókovács Szilveszter, hanem maga az Opera, vagy ahogy ő próbálja ráerőltetni az új helyesírást a világra OPERA, de hogy jön ahhoz akár a kisbetűs akár a nagybetűs intézmény, hogy ilyesmire költsön? Nem jönnék most azzal, hogy az adófizetők pénzéből, de attól még az adófizetők pénzéből történik mindez. És így tovább, voltaképpen itt van a teljes félreértés kibomlóban: nem arra való az intézmény, hogy Ókovács Szilveszter szerepelhessen általa különböző fórumokon. Voltaképpen ez okozta a bukását, nem tudom, hogy a valóságos bukását is, de a nem hivatalosat biztosan. Amíg csak dumálni kellett, minden rendben volt. Jó igazgató, pénzt szerez, megfizeti az énekeseket, menő vendégeket hív, sikertelenül harcol az operakultúra hanyatlása ellen. Csakhogy aztán ő maga lett a hanyatlás előmozdítója, rendezni kezdett, előbb a Hunyadit, amelyben végig valami láda körül zajlik a cselekmény, aztán ahelyett, hogy szusszant volna, meleg volt, de megúsztam, megrendezte a Toscatasztrófát, amire nincs magyarázat, és elég nyilvánvaló számomra, hogy vele együtt tűnik majd el a színházból.

Nyilván lehet minderre azt mondani, hogy a klip nem is róla szól, nem harci riadó, nem búcsú, csak reklám, hirdeti az újonnan megnyílt Simándy Épületet a Hajós utcában, meg a főigazgatói tetteket, Erkel Színházat (???), Eiffel Műhelyházat, és így tovább. Amire csak azt tudom mondani, százezer évvel a rendszerváltás után, hogy még mindig Hofi az aktuális: Úszni tud? Nem. És ha megfizetem?

Építeni könnyű, azt ki lehet fizetni, de megtölteni az épületeket, szellemet, tartást, értelmet adni az operának, Operának… - az lett volna a feladat.

Nézem, hogy úszik el a dinnyehéj. Vagy ha nem is pont azt, se dinnyeszezon, se fokozott szennyeződés a tengeren, nézem, amit szokás, hogy a lábnyomokat hogy mossa el a víz, itt jártam, és még sincs egy perc múlva semmi nyoma. És eszembe jut Ray Bradbury, az öregember a tengerparton, aki botjával csodálatos kentaurokat és nimfákat rajzol a homokba, de jön az ár, és a felbecsülhetetlen értékű vonalak mind eltűnnek. Picasso az öregember.

Umberto Eco számára ez volt a giccs mintapéldánya, el is mondja, hogy miért, mert belerángatja Bradbury a történetbe a legismertebb 20. századi festőt, de őt is a legkönnyebben szerethető munkáival, és a mondanivaló oly lapos, oly kézenfekvő hogy bárki megérti, és csak bólogat, bizony, bizony, így múlik el a világ. Nem csak a dicsősége, az egész.

Meg is voltam lepődve, amikor láttam a történet eredetijét, és nem Picassóval, hanem Victor Braunerrel, nem prózában, hanem fényképen, Brauner rajzol a fövenybe, de már jön az ár. Az olasz-argentin Pablo Volta készítette a képet. Most vajon ez is giccs?

A Háború és béke második (jelen kiadásban második, valójában harmadik) könyvének címlapján a borogyinói csata látható, az a jelenet, amikor Bagratyion tábornok sebet kap. Mint kiderült, halálos sebet, de nem azonnali halálosat, még két és fél hétig szenvedett. De nem is ő most az érdekes, hanem a kép festője, Louis-Francois LeJeune. LeJeune ugyanis ott volt Borogyinónál, és még csak nem is szerencsétlen közlegényként, hanem tiszti minőségben. Mondhatni, kettős életet élt, festőnek tanult, de megcsapta a forradalom szele, otthagyta az iskolát, és katonának állt. Ott volt Valmynál, Marengónál, Austerlitznél, és egyre kapaszkodott fölfelé a ranglétrán. Közben festett is, illetve vázlatokat készített a harctéren, hogy majd otthon megfesti nagyban is, amit látott. Erre azért elsősorban 1813 után került sor, amikor egy súlyos sebesülés után leszerelt. Igaz, 1818-ban újra fölvette a mundért, és hat évig szolgálta a Bourbonokat. 1837-ben nevezték ki a Toulouse-i Szépművészeti Főiskola igazgatójának, 1841-ben a város polgármestere lett (ez már a harmadik karrier), 1848-ban halt meg, hetvenhárom évesen. A neve fel van vésve a Diadalívre, nem mint festő, hanem mint tábornok szerepel ott, hatszázhatvanad magával.  

Mégis, mit tud a tenger, hogy még Petőfi is...? Tudom, neki az Alföld, de nem azt mondja, hogy „mit nekem, te Földközi-tengernek”, csak a Kárpátokat nem szereti. Az Alföldben is az a szép, hogy tengersík. Ámbár azt nem is tudom, hogy Petőfi egyáltalán látta-e a tengert. Vagy a Kárpátokat. Attól még volt véleménye.

Szóval mit tud a tenger? Az ember mondaná, hogy ez csak a szárazföldi ember vágyódása a tágas tér és a levegő iránt, de akkor az Alföldnek is ugyanilyen hatással kellene lennie, mégis ritka, hogy az ember kint felejti magát a pusztán, és észre sem veszi, hogy közben lement a nap. Lehetne a színek varázsa, a kék víz a sárga homokkal, de hát nem mindig kék a víz és nem mindig sárga a homok, a tenger mégis tenger. Lehetne valami történelmi meghatározottság, de Velence környékén nehéz azt képzelni, hogy ennek a vidéknek mégis magyarnak kellene lennie. Nem beszélve az ebekről, akik elrohannak a homokban, és fülig érő szájjal jönnek vissza. Ők se tudják, mi ebben a jó, de azt tudják, hogy jó.

Szombaton közvetítették a Metropolitanből Terence Blanchard Bajnok című operáját, meglehetősen káprázatos előadás volt Emile Griffith életéről, aki ... - bonyolult. Mindenesetre már az is érdekes, hogy két ilyen jelenség egyáltalán találkozhat, a hivatásos ökölvívás és az opera. Egyelőre csak az operaházban, de ki tudja, jövőre talán a nehézsúlyú világbajnok, miután kiütötte kihívóját, el fogja énekelni azt, hogy Az asszony ingatag.

Az előadás karmestere a Met főzeneigazgatója, Yannick Nézet-Séguin volt, ezúttal a műhöz illő fellépőruhában, kapucnis selyemköntösre emlékeztető felsőrészben. Nézet-Séguin fellépőruhái már egy ideje foglalkoztatja a sajtót és a közönséget, mintha Yannick meghirdette volna az ünnepi frakkviselet végét, amivel nagyon is egyetértek. A frakk egyszerűen nem kényelmes, mellényt is kell viselni hozzá, így túl meleg, túl merev, ráadásul csokornyakkendőt kell kötni hozzá, állógallérú az ing, ebben hegedülni nem lehet egyszerű feladat. Az egész valami kínos hagyománytiszteletből fakad, de a hagyomány már nem eleven, frakkot ma már csak a pincérek viselnek, meg azon kevesek, akik Nobel-díjat kapnak. Ha elmennek átvenni a kitüntetést, mert Bob Dylan, amennyire tudom, nem ment el, így nem láthatta őt a világ kétszárnyú kabátban. Általános az az elképzelés, hogy a zenét úgy kell tisztelnünk, hogy kényelmetlen ruhába bújunk, de legalább azok érezzék jól magukat, akik előállítják a muzsikát. Ha Nézet-Séguin hawaii ingben kevésbé izzad, vezényeljen abban.

De mi lesz a zenekarral? Nemcsak én kérdezem, már vannak lázadó hangok a Metropolitannél is. Rendben van, hogy a karmester énekesmadárnak öltözik, de akkor miért kell azoknak, akik ténylegesen előállítják a zenét, frakkpáncélba bújniuk? Ha viszont nem abba öltöznek, akkor mibe? Menjenek a saját, otthoni szerelésükben, végül is ebben gyakorolnak, ebben tudják a legszebben megfújni-megvonni a hangszert? Vagy ragaszkodjunk az egyenruhához, végül is a zenekar éppúgy csapat, mint a Fradi vagy a Juventus, senki sem képviseli csak önmagát benne? De akkor az volna a logikus, hogy a karmester is valami egyenruhát viseljen, milyen hadsereg az, ahol a tábornok melegítőben adja ki a parancsokat? Ha viszont így, akkor a vendégkarmesterek viselhetik a saját ingüket-gatyájukat, vagy kapnak vendég-fellépőruhát? Rendben van, hogy a frakk elindult a madárijesztő-viselet felé, de milyen lesz a jövő?

Az történt, hogy békésen autóztam, az út szélén megláttam egy szélzsákot, és valószínűleg sokan tesznek hozzám hasonlóan: hangomat kicsit feljebb csúsztatva, és a hangképzésbe bekapcsolva az orrüregeket, dalra fakadtam. „Reptér, lobog a szélben a szélzsák...” Tovább sajnos nem tudom a szöveget, de éppen ez volt a lényeg, szöveg híján ment a danadana, és akkor érzi az ember, hogy valami nem stimmel, ennek nem is magyarul kellene szólnia. Pedig Máté Péter – S. Nagy István, hazai sláger, de mégsem. Mégsem... hát persze. Ez egy híres dal magyar változata, legalábbis ami a refrént illeti, Charles Aznavour She című dala, épp csak egy kicsit átritmizálva.  

Ahhoz képest egészen szépet ment, az eredeti, szocializmus kori elvágyódás után visszajött a kétezres években, aztán repülőtéri himnusz is lett belőle, bár az utóbbinak nem tudom, mi értelme van, amennyire tudom, nem a repülőtér miatt utaznak az emberek. Igaz, nem vagyunk egyformák. De a lényeg nem is a leleplezés akar lenni (mégha ha a She-t magyarul Máté Péter is énekelte), örüljetek, hogy Aznavourék nem hallgatnak magyar slágereket, hanem az, hogy nem biztos, hogy a lopás igazán lopás. A leghíresebb példa talán Stravinsky, akinek a Petruska után kellett megegyeznie valakivel, mert a balett zenéjében, a vásári forgatagban megszólal egy verkli, de amit játszik, az létező dallam. Nyilván nem arról van szó, hogy Stravinsky nem tudott volna kitalálni oda valamit, hanem azt hitte, hogy ezt a dallamot ő találta ki, de minden valószínűség szerint egybemosódott nála zenészet és valóság: amit saját ötletnek gondolt, azt valóban a kintornás játszotta az ablaka alatt. Ők is megegyeztek, amennyire tudom, Kordáéknál sem reklamáltak, amit szabad Jupiternek, azt néha a kisökörnek is szabad.

A Fesztiválzenekar jövő évadi szezonfüzetében azt írják a zenekarról, hogy „Fischer Iván saját álmát váltotta valóra, amikor 1983-ban megalapította a Budapesti Fesztiválzenekart”. Amire hamarjában nem is tudok mást mondani, mint hogy Fischer Iván egyszer megvalósíthatná az én álmomat is, és ragaszkodhatna az igazsághoz: a Fesztiválzenekart nemcsak ő alapította, hanem volt mellette valaki más is, bizonyos Kocsis Zoltán. Aki nem fog emiatt, sajnos, feltámadni, hogy számon kérje az igazságot, de talán éppen ezért újra és újra el kell mondani, amíg újra és újra kozmetikázni próbálják a történteket.

Az egészet nem is értem, nekem úgy tűnik, hogy sokkal nehezebb feladat egy zenekar érdekességét, motiváltságát, játékának színvonalát fenntartani, mint megalapítani a társulatot, nem mintha az utóbbi könnyű feladat volna, valószínűleg Fischer Ivánnak egyedül nem is sikerült volna, de ha már így történt, ahogy történt, miért kell újra és újra nekifutni a múlt megváltoztatásának? Mi ez? Valami sztálinista kísérlet, eltüntetni az embereket a múlt fényképéről? Ha elég sokszor mondjuk el, a végén még magunk is elhisszük? Az is lehet, hogy nem a megfelelő embert szidalmazom, mit tehet arról szegény Fischer Iván, hogy ilyeneket írnak róla és a zenekarról a műsorfüzetben, de tessék jövőre odafigyelni.  

A bibliai hagyomány szerint a munka hiánya, vagyis a semmittevés volt az első ember üdvösségének jellemzője egészen a bűnbeesésig. A semmittevés szeretete megmaradt a bűnbeesett emberben, de most már átok sújtja, nemcsak azért, mert arcunk verejtékével kell megkeresnünk kenyerünket, hanem mert erkölcsi érzékünk sem teszi lehetővé a nyugodt semmittevést. Egy titkos hang azt súgja, bűntudatot kell érzékelnünk, amikor henyélünk. Ha valaki felfedezné azt az állapotot, amelyben a semmittevés ellenére is hasznosnak és kötelességtudónak tekintheti magát, eredeti üdvösségünknek legalább az egyik oldalát visszanyerhetné. Pedig van olyan állapot, amelyben egy egész rend kötelezően és feddhetetlenül henyélhet – a katonák rendje ez. A kötelező és feddhetetlen henyélés a katonai szolgálat legfőbb vonzereje, és mindig is az lesz.

Így kezdődik a Háború és béke második kötetének negyedik része, és arra gondolok, hogy ha a katonaságot zenehallgatásra cseréljük, vajon nem járunk-e közelebb az igazsághoz.

Arra most nem gondolok, hogy ez jó-e vagy sem.

Csak hát azt sem tudom, hol van. Görögországban, de azon kívül semmit. 

Nyilván ez volna az értelme az Európa kulturális fővárosa dolognak, mert ha valóban a kulturális fővárosokra koncentrálnának, akkor maradna a szokásos társaság, Bécs, Berlin, Párizs, Róma, esetleg Salzburg és Firenze, így meg lehetőséget kapnak a kisebb helyek, amelyek semmiről nem híresek világszinten. Idén már a másodikat nézem meg, Veszprémen egyelőre semmi nem látszik, de lehet, hogy az év második felére tartogatják magukat. Temesváron szépen csillog a főtér, megnyitották a dómot, és nagyon meggyőző Victor Brauner-kiállítás van a Nemzeti Múzeum barokk palotájában. Ez a kettő önmagában is megéri, vagy hát ízlés kérdése, a dóm egy kicsit sutácska, mintha palacsintasütővel csapták volna fejbe, meg eléggé bézs színű, lehet, hogy nem bézs, de akkor nagyon tejes kávé, amikor emeltem a fényképezőgépet, rám szóltak, hogy nem szabad, csak telefonnal. Mindegy. Brauner a miénk, úgy értem, az övék, ez is a kiállítás főgondolata, hogy hazatér Romániába, és így tényleg közelebb van, mint Párizsban. Legalábbis légvonalban, mert az út az egyórás határi várakozással nem feltétlenül rövidebb. Elefszínába kéne menni, és akkor az ember levonhatja a tanulságot, hogy ennek a kulturális főváros címnek semmi értelme.

Napsütés, orgonaillat, Lombardok. Most nem tennék sorrendet, hogy melyiket is vártam a háromból leginkább áprilisra, végül is megjöttek mindannyian, nincs ok panaszra. Az biztos, hogy A lombardok helyezett volt a listán, mert ez a Verdi a világ legnagyobb részén operaritkaságnak számít, nálunk viszont többé-kevésbé közismert darab. 

Mindez nagyjából egyetlen embernek köszönhető, egyetlen karmester elkötelezettségének. Lamberto Gardelli annyira szerette a művet, hogy kétszer is lemezre vezényelte, Budapesten pedig repertoáron tudta tartani több mint húsz éven át. Az se csoda, ha most nem játsszák, de azért hiányzik.

Vagyis ez volna a lényeg, hogy most akkor egy darabig nem kellene hiányoznia, mert elhozták a Müpába egy koncertszerű előadás erejéig. Lehet, persze, ettől is nyafogni, hogy a koncertszerű az mégsem teljes opera, de aki látta a vetített képes Mikó-rendezést, az azért tudja, hogy az sem volt a színházművészet orma. Most meg világhírű énekesek jöttek, Michele Pertusi és Nino Machaidze. Utóbbival valamikor Anna Netrebkót fenyegette az osztrák sajtó: itt az új csillag, ugyanolyan szép a hangja, ugyanolyan dekoratív, föl van adva a lecke.

Tényleg jók mindketten. Pertusit soha nem értettem pontosan, persze, profi meg jól énekel, de a hang maga soha nem volt olyan megdöbbentő, hogy azt mondaná a lenyűgözött néző: basszus. Most sem az, de most is nagyon jó. Machaidze szintén. Kórus, zenekar kiváló. És milyen érdekes, el lehet a hegedűszólót a végén úgy is játszani, hogy nem hamis. Szóval egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy régen minden jobb volt, még A lombardok is. Mégsem történik meg a változás. Kicsit azt hittem (nem tudom, hogy reméltem-e), hogy ezentúl nem ugyanazokon a hangokon szólal meg fejben az opera, mint eddig. Meg is mondom, kik azok a hangok: Kelen Péter, Kováts Kolos, Karizs Béla. Itt van a másnap, és ha A lombardokra gondolok, még mindig ők énekelnek. Meg Szűcs Márta. Ő egyébként ott volt az előadáson. A nézőtéren.

Tavasz van, de hullatja levelét az idő vén fája.