Voltaképpen nem értem, miért nem nagyobb sztár nálunk Jean Cocteau, úgy bánunk vele, mint aki fölött eljárt az idő. Nem biztos, hogy jól emlékszem, de szerintem évek óta nem jelent meg tőle semmi, a filmjeit nem játsszák a tévében sem, a színdarabjait nem tűzik műsorra. Még jó, hogy Velencében másképp van, most zár, de sokáig volt nyitva a Peggy Guggenheim Gyűjteményben egy Cocteau-összegzés, csak nézett az ember, ezt is tudta, meg ezt is, épp csak zenét nem szerzett, de librettót írt Stravinskynak, szépen rajzolt, díszletet tervezett, meg lehet nézni A szépség és a szörnyeteget. Amihez nyúlt, az valamivé vált, nem mondom, hogy feltétlenül arannyá, de Cocteau-vá. És az egész mögött ott van a szexuális felajzottság, mintha tényleg nem volna különbség a szex és az alkotás között.

Ezt azért valószínűleg értelmesebben és hosszabban kellene kifejteni.

Hanem itt egy Cocteau-levél, az ember nem tehet mást, csak lelkendezik, hogy valakinek ennyire szép legyen az írása, ennyire egy anyagból legyen a rajz és a betű. Hát persze, hogy egy anyagból, vonalból. Milyen lehetett levelet kapni Cocteau-tól? És milyen nehéz lehetett válaszolni rá.   

Vödörrel a sós vizet a tengerbe? Valami ilyesmin töröm a fejemet, hogy ennek voltaképpen mi értelme van, Velencében biennálni, meg egyáltalán, kiállításokat rendezni, amikor úgyis annyi minden megnéznivaló van, akkor is jönnek, ha nincs külön jövetelre biztató esemény. Meg hát hogyan is lehetne versenyezni a múlttal?

Mutatok egy képet, bár voltaképpen átmenet a kép és a szobor között, az alkotó David Hammons.

Ha nem látszana, sima csomagolópapír fölött van megszaggatott nejlon fólia, az adja ki ezt az arcszerű formát.
Tetszik, nem arról van szó, de épp a Grassi palotában látható, ahol egy közönséges kilincs, még csak nem is ajtó- hanem ablakkilincs is ilyen.

Mennyi esélye van ilyen körülmények között David Hammonsnak? Vagy nagyon is sok, mert valahogy ez az általános szépség a városban úgy felpuhítja az ember lelkét, hogy mindenben hajlamos meglátni a szépet?

Nem tudom. A kilincs jövőre is itt lesz. Úgy könnyű.

Nem állítom, hogy ezért jöttem volna Velencébe, de érdekelt a dolog, hiszen annyit beszéltek róla. Hogy visszaszorítsák a turistaforgalnat, Velencében belépőt szednek a vendégektől, ami nyilván hamiskártyázás, öt euró nem fog visszatartani senkit, amikor a Szent Márk téren, a Floriannál  nyolc euró egy kávé, és még ki kell fizetni négy eurót a zenéért is, amit jobb volna, ha nem játszanának. De nem is ez foglalkoztatott, hanem a kivitelezés. Hogyan akarják ezt beszedni? Lezárják a város összes bejáratát, és kapuk előtt növelik tovább a tolongást? Ráadásul a belépti díjat a hírek szerint csak annak kell befizetnie, aki nem marad ott éjszakára, aki valóban múzeumnak tekinti a várost, nem vendég csak látogató. De ezt hogyan lehet bizonyítani? Be kell mutatni valami szállásfoglalást igazoló okiratot? És aki foglalás nélkül jön, magára vessen? Aki meg egy állevélváltást hoz egy álhotellel, az megússza? És amíg mindezt ellenőrzik a kapuknál, a sor egyre csak nő?

Hát elmesélem.

Nem tudom. Nem láttam se kaput, se hatóságot, nem kértek belépőjegyet, épp úgy érkeztem, mint máskor, nem vettem észre semmi különbséget. Most szorongok, mi lesz kifelé.

Szép előadás a Covent Gardenből a Figaro házassága, és nem is kellett Londonig utazni hozzá, a Cinema MOMban volt az élő közvetítés, ha jól tudom, ismétlés is lesz belőle. Magyar közreműködő (Kálmán Péter), David McVicar rendezés. Előtte beszélgetés a rendezővel, ahol McVicar azt mondta, hogy ha jobban megnézi az ember, a Figaro-trilógia, mármint a három Beaumarchais-darab feminista színház, hiszen a nők mindig okosabbak a történetben, mint a férfiak.

Az ember legyint, hogy persze, korszellem, mármint a mi korunk szelleme, de amit McVicar mond voltaképpen mindig is zavart nézőként. Itt az európai színház egyik nagy kópé-figurája, az okos Figaro, aki fellázad az uraság ellen, forradalom pár évvel a valóságos forradalom előtt, és közben ez a Figaro a történetben csupa hülyeséget talál ki. Mind a két operai változatban, A sevillai borbélyban is, hogy tessék beöltözni részeg katonának meg zenemesternek. Egyik sem jön be. Akkor majd jól beöltöztetjük Cherubinót nőnek, és jaj, de el fogja szégyellni magát a gróf. Jó, hogy nem lesz belőle tragédia, de nincs sok híja. Lehet, hogy amit mindig hibának gondoltam, az nagyon is szándékos és nagyon is előrelátó tanulság volna? Nem is a feudalizmus ellen íródott a darab, hanem a nagyképű és idióta férfiak ellen, akik azt hiszik, hogy nekik kell helyrerántani a világot?

Még jó, hogy vannak nők is.

Nehezebb lett, mint azt gondoltam, de befejeztem A jazzprofesszort, Szántó T. Gábor regényét Gonda Jánosról. Úgy indult, hogy azt hittem, befalom két nap alatt, látszott, hogy alapos a munka, nemcsak elolvasta, amit lehet, kitalálta, amit kellett, hanem a szerzőnek eszébe jut, azelőtt nem futószalagon érkeztek a bőröndök a repülőtérre. Apróságok, amire az ember nem gondol, aztán reménytelenül elvérzik, amikor olyasmiről ír, amit csak úgy elképzel.

Persze Gonda János életét nem kell elképzelni, egy idő után a főbb események a nyilvánosság előtt zajlottak, fellépések, lemezek, filmzenék, színházi zenék, jazztanszék, tanítványok. Egy együttműködő családtaggal kibogozhatóak a nem nyilvános események is, szerelmek, házasságok, betegségek, halál. A többi megoldható fantáziából, milyen volt a börtönben (tiltott határátlépés kísérlete volt a vád),a bujkálás, a szexuális gerjedelmek kezelése.

Hát igen. Ha így olyan, mintha több könyvet olvasna az ember egyszerre, az nem biztos, hogy a szerző szándéka ellen való. Regény is meg monográfia is, dokumentumok is olvashatók meg hogy mit mondott Aczél és milyen volt Pernye András. Mindenki talál benne valamit, ami érdekli.

Aztán mégis valahogy megkel az egész tészta, gyúródik, dagad. Az operára mondják, hogy nincs vége, amíg a kövér néni énekel. A jazzprofesszornak nincs vége, amíg a sovány bácsi zongorázik. (Egyébként vége van.) Valószínűleg így sem teljes, el tudom képzelni, hogy maradtak el nem mesélt fontos dolgok, de így is egy idő után ugyanazt a kört járjuk, nem az életben, csak a tanulságokban, hogy a jazz a szabadság művészete, de hogyan lehet egy szorongó ember a szabadság művésze?

Több Gondát kellene hallgatni, de nem is olyan egyszerű. Valahol a polcon megvan a Vonzások és választások, és a múlt héten használtan megkaptam a Képek, emlékeket. Lehet, hogy ezekből többet lehet megtudni róla, de egyáltalán nem biztos.

Mindenkit biztatok, akit az ilyesmi érdekel, és aki megteheti: feltétlenül menjen el a Müpába az Ariadné Naxoszban még hátralévő két előadására, mert ilyet máshol és máskor nem lát, nem hall. Legfeljebb ha október végén Vicenzában jár, ahol szintén előadják Fischer Ivánék a Richard Strauss-operát.

Ilyet máshol nem lát. Nemcsak a színvonalról van szó, hanem a kísérletről, újra összeilleszteni, ami soha nem illett igazán össze, Strauss Úrhatnám polgár kísérőzenéjét és az Ariadnét. Bemutatták, megbuktak vele, így végül kétfelé választották, a kísérőzenéből önálló koncertdarab lett, az Ariadnéból meg önálló opera. Éli a világát, szeretjük vagy nem szeretjük, többnyire igen, játszották az Operában is, volt Metropolitan-közvetítés. De nem így, nem Az úrhatnám polgárral, amiből valami elképesztő évadkezdés lett.

Az ember bemegy, leül, elkezdi nézegetni a pódiumot, na, most ebből nem lesz valami nagy rendezés Fischer Iván által, alig van valami a színpadon. Ráadásul meg sem néztem rendesen, mire jöttem, csak az Ariadnére számítottam, de ahhoz kevés, nagyon kevés zenész van fent. Aztán jön Fischer Iván, és neki is feltűnik, hogy kevés a zenész, idegesen int, hogy jöjjenek már. Jönnek, nevetünk, elkezdenek játszani, de nem az operát. És nemcsak zenélnek, de pantomimesek is vannak, szaladgálnak, ugrándoznak, halványkék fejfedőket osztanak ki, egy kalapot a karmester is kap. És közben egyre többen lesznek, és megy a móka, Fischer Iván is megtántorodik, lefektetik egy műsziklára, fekve vezényel. Meg táncol, de a többiek is élik világukat. Mikor hallja úgy Az úrhatnám polgár-szvitet az ember, hogy az első hegedűs egy négykézláb álló pasas hátán ülve húzza a vonót?

Mire vége a szvitnek, be van rendezve a színpad, jöhet a szünet. Az ilyen hosszú előjátéknak persze ára van, jelen esetben az egész előjáték az ára, úgy értve, hogy a második részben kihagyják az Előjátékot, így az alapproblémát sem mondják el, hogy miért is ilyen az opera. Jourdain úr házában nagy vendégség lesz, előadnak egy komikus és egy szomorú operát. A két szerző ordibál egymással, hogy ki kezdjen, és ki legyen a második, mikor figyelnek jobban, mi lesz a végső hatás, aztán kiderül, hogy fölösleges ezen vitatkozni, mert időhiány miatt a két műnek egyszerre kell elhangoznia. Ezért zajlik párhuzamosan a két történet, Ariadné bánkódása Naxoszban, és a léha Zerbinetta kalandjai a férfiakkal.

De hát föltalálták már az Operák könyvét, aki nem tudja, miről van szó, megnézheti az interneten. Az meg nem feltétlenül fölfoghatatlan, hogy a drámai és halálra vágyó hősnőt egy könnyebb életfelfogású leány kérleli, hogy hagyja már ezt abba, keressen új férfit magának. Például ez történik a Cosí fan tuttében is, ami a Fischer Iván Operatársulat első előadása volt itt, tizenöt éve.

Szóval jön az opera opera-része, egy csodálatos Zerbinettával, Anna-Lena Elberttel, a máskor olyan végtelennek tűnő Zerbinetta áriával, ami most egészen rövidnek hallatszik. Csak tizenkét perc? Nem lehetne még, még, még? Ariadné nem annyira csodálatos, Emily Magee, a nagyária mélységei nagyon nincsenek meg, de az énekes folyamatosan javul, és aztán elérünk a mű végére, a kettőshöz, igazi wagneri jelenet, a szerelmesek teljes hangerővel mindenféle emelkedett marhaságot vágnak egymás fejéhez, miközben azt sem tudják, kivel beszélnek.  

A végén fölemelkednek a csillagok közé, az egy kicsit kínos, de addigra már annyi csodálatos dolog történt, hogy sebaj. Ihaj-csuhaj.

Néhány éve elég gyakori felismerés volt, hogy Pintér Béla a magyar Shakespeare, és nem állítom, hogy nem volt benne igazság. Legfeljebb az volt a gond, ha gond, hogy a rendező-társulatvezető Pintér Béla egy kicsit elvonta a figyelmet a drámaíró Pintér Béláról, de most (is) itt volt a lehetőség: nem ő játszotta, csak őt játszották. A Gyévuskát a városmajori Szemlén, miskolci előadás, Ascher Tamás rendezése.

Hogy megáll a darab a saját lábán, az nem is kérdés, valahogy sikerül neki a megoldhatatlan, nagy tisztelettel és együttérzéssel mutatja meg az áldozatokat, de közben látható az egész szörnyűség kisstílűsége. Hogy nevetséges volna, ha nem halnának bele. És nemcsak ők halnak bele, de a végén (ez Ascher ötlete, ugye?) ötágú vörös csillagot tűznek a karácsonyfára. Kompország keleten kötött ki.

Zenés darab, korabeli slágerekre írnak új szöveget, meseautó helyett szétrúgom a fejed, és így tovább. Aztán belép a német vezérezredes, és elkezdi énekelni a… jól hallom? A Moha és Páfrány zenéjét? Ez valami német dal volna?

Keresem, keresem otthon, de nem jutottam sehová, ez valószínűleg tényleg a Moha és Páfrány zenéje, szerzője Jaroslav Celba.

Hát nem olyan jó.  Első filmnek azért elmegy, látja az ember a szándékot, hogy thrillerből is lehet valami mondanivalót kihozni, de hát a mondanivaló mégis csak annyi, hogy minden férfi gazember, ennél azért el tudok képzelni árnyaltabb végeredményt is. És az első film is úgy első film, hogy Zoë Kravitz első filmje, aki nyilván nem úgy indul, mint Szeleczky Rozália. Nem is oda érkezik.

Ha valami igazán meglepő van benne, az a főszereplő, Naomi Ackie, akiről úgy sem tudom elhinni, hogy ő játszotta Whitney Houstont, hogy két napja ment a tévében a film, de arra a szerepre le is kellett fogynia vagy tizenöt kilót. Na de nem ezt akartam mondani, hanem azt, hogy nem olyan jó.

Nem olyan jó, mint az előzetese, aminek alapján valami jó kis modern Agatha Christie-helyzetre számítottam, tízen összegyűlnek egy szigeten, és elkezdenek eltűnögetni az emberek, ki marad meg utolsónak, a gyilkos vagy az, akit szeretünk? Klisé, de bevált klisé. Ez meg egészen más történet. De hát ez a probléma egyidős a mozival, az előzetes és a film meg nem egyezése, már Karinthy is panaszkodott miatta. Véres ruhás, nagydarab férfi emeli a kést, kétségbeesett asszony kérleli: hát nincsen szíve? A filmben meg valaki a hentesnél vásárol. Nincsen szíve? Akkor adjon májat.

Májat adtak.

Sajnos be kell valljam, hogy ami itt következik, azt nem én találtam. Egy barátom foglalkozik munkaügyben Jókai szövegeivel is, és ő küldte át, hogy ez nem ugyanaz? Vagy csak véletlen volna?

A szöveg Jókai Vándoroljatok ki! című írásából való, az Árnyképek bevezetője, a szabadságharc után írta, 1851-ben, és így szól a részlet.  

„S mi az a honszeretet? Lelki gyöngeség, költői rajongás, gyermeki ösztön. Ha kérdeni találja benned valami titkos érzelem: nem látod-e ez ismerős rónákat, miknek virágait is névszerint ismered? nem andalog-e emléked azon ház küszöbén, hol gyermekéveidet eljátszottad? nem csengnek-e füledbe azon ismerős dallamok, mik a mezők virágaival együtt teremnek?”

A harmadik mondat a fontos most. A név szerint ismert virágok. Nem erre utal Radnóti a Nem tudhatomban, amikor azt mondja: „Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom”? Persze, egészen mást mond, hogy egy bokornak tudom a nevét, és tudom, milyenek lesznek (vagy voltak) a virágai, de közben Jókaira utal, arra, hogy miért is nem vándorolt ki, miért nem menekül, meg fogják ölni.  

Meg is tették. De akkor is kell, hogy néhány rendes ember itthon maradjon. Élve vagy holtan.

Igyekszem itt, a blogban a szorosabban vett kulturális témákkal foglalkozni, és ez most pont nem kulturális téma, legfeljebb kulturálatlansági, csak épp olyan kérdés, aminek nem látom a közeli megoldását, pedig akár egyszerű is lehetne. Az autókról és motorokról van szó, amelyek éjszaka elképesztő hördülésekkel és rotyogásokkal elszáguldanak a hosszabb egyenesekben, gyakorlatilag mindenkit fölébresztve, aki a hosszabb egyenesek mentén lakik, a Rákóczi úton vagy tulajdonképpen bárhol, ahol lehet egy kicsit gázfröcsögni. Valahogy az egész nincsen rendben, túl sokan szenvednek túl kevesek kedvéért. És nemcsak az éjszakáról van szó, napközben sem kifejezetten kellemes egy torokhangú Ferrari vagy egy röfögő Harley-Davidson megjelenése.

Nem hazabeszélek, én sétálóutcában lakom. De hát ez létező jelenség, vrumm-vrumm, dögöljetek meg, népek. És úgy teszünk, mintha ez valami elkerülhetetlen világvárosi jelenség volna, mint a szirénázó mentőautó, utánanézünk a zajos járműnek, legfeljebb valaki azt mondja az orra alatt, hogy idióta, de hát ez van, szabályos jármű, megkapta a forgalombahozatali engedélyt, a törvény őket védi.

Ennek azért nem muszáj feltétlenül így lennie. Bármilyen nagy is a pöfögési kedv, bármilyen erős a sportautó és sportmotor gyártók lobbija, voltaképpen gond nélkül be lehetne vezetni egy olyan szabályt, akár törvényt, amilyen a sebességkorlátozás lakott területen belül. Egy bizonyos hangerőnél nagyobbat kibocsátó jármű nem közlekedhet lakott területen. Se nappal, se éjszaka, nem ijesztgetjük a gyerekeket, nem ébresztjük föl a lakosokat, még azokat sem, akik éjjeliőrként dolgoznak, és nappal alszanak. Ha bömböl a Harley-Davidson, bömböljön a városhatáron kívül, a Ferrari meg nem a nagyvárosokra optimalizált kocsi. Ne jöjjön be. És persze nemcsak a luxust üldözné a szabály, hanem a robogóra föleszkábált sportkipufogókat is. Éri elég stressz a városi embert, legyen eggyel kevesebb. A közlekedési rendőrök kapnának egy kis zajszintmérő eszközt, mérnek, büntetnek, koboznak. 

Tudom, hogy minden tiltás primitív megoldás, de arra hiába várunk, hogy aki megvette a szörnyetegét, ne használja éjszaka. Hogy ne akarjon gyorsulni, ha gyorsulhat, valahogy nem olyanok ezek a zajbarátok. De ha muszáj, akkor hátha olyanokká válnak.