Meghalt a napokban Steven Kovacevich, a többnevű ember. Úgy értve, hogy amikor először hallottam őt, még Steven Bishop-Kovacevichnek hívták, mikor másodjára, már Steven Kovacevich lett. Nem tudom, volt-e közben Steven Bishop is. Általában véve nem nagyon taktikus dolog egy előadóművésztől, ha változtat a nevén, és nem a pálya legelején teszi, de neki különösebben nem ártott. Nincs a névváltoztatás körül semmi titokzatos, Kovacevich volt a vér szerinti apja, de a szülők hamar elváltak, és az anyja hozzáment Bishophoz. Mindkét apa nevét viselni nagyon tisztességes, de a név így talán túl hosszú volt, és végül is sok Steven Kovacevich nevű zongorista sem szaladgált a világban, nem keverték össze senkivel.

Amerikai születésű, de Londonban élt, tanulni jött át, és elindult a karrierje, többször járt Budapesten is. Lemezen elég jól dokumentált művész. Amikor azt kérdezték tőle, mi az, amire büszke, azt mondta, a Brahms 2. zongoraversenyre és a Bartók 2.-ra, mindkettőt Colin Davis vezényli.

Bartók 2.? Nem érdektelen felvétel, de nekem semmi bartóki nincs benne, pörgeti, de az egész úgy szól, mintha Prokofjev volna, inkább azt tanulja meg az ember, hogyan hallják, hogyan érzékelik és értik Bartókot azok, akik nem magyarok. Tulajdonképpen megkönnyebbülés, hogy úgy is van értelme, szerethető, büszke is lehet rá az előadó.

Hát ez mellé ment. Nem is kellett elhajolni előle, egyszerűen elszállt az űrbe.

Talán reménykedni sem kellett volna olyan darabban, aminek az a címe, hogy A világtörténelem legjobb színdarabja, nyilván poén, mint a világ legjobb vicce a Monty Pythonnál, amit nem lehet továbbadni, mert mindenki belehal a nevetésbe.

Itt erről szó sincs. Vannak azért poénok, vihi-vihi, de ehhez Szinetár Dórának nincs különösebb érzéke, mármint az elmondásukhoz, nem nagyon nevet a nézőtér. Megjegyzem, ez csak a főpróba volt a Centrál Színházban, mindenki lenyugodhat a bemutatóra. Hogy akkor mennyivel lesz jobb, nem tudom.

Mert most csak ez van: kardigános nő mesél, hogy megállt az idő (az égen néma állócsillagok), kardigános bölcsességek szólnak életről és világról, magányos emberekről, akik megtalálják egymást, ha szerencsés módon egymással szemben laknak Manchesterben, a Preston Roadon. És ennyi. Rendezői ötletként megkapjuk, hogy a felidézett szereplőket különböző cipők és papucsok képviselik, ezeket le is adják a nézőknek, akik nem tudják, mit kezdjenek a kezükbe nyomott lábbelikkel. Azt hiszem, ez még az eredeti produkcióból van, őket tessék szidni. Amúgy illusztratív színház, ha azt mondják, besötétedett, akkor besötétedik, ha a szomszéd gyerekek csúnyán beszélnek, akkor csúnyán beszélnek.

A munka benne van, megtanulni egy másfél órás monológot mégis feladat. Elmondani, az már nem feladat, hanem tehetség. Volna. A végén egyetlen súlyos és égető kérdés maradt bennem: vajon miért írják a színlapon a világtörténelem szót nagy kezdőbetűvel?

Valamilyen Gauguin művészetébe beavató képeskönyvben láttam ezt a kettős portrét, kettős portré két festő által, Pissarro lerajzolta Gauguint, Gauguin pedig Pissarrót. Akkor jöttem rá, milyen hülyeség a Maugham regény, Az ördög sarkantyúja. Már úgy értem, hogy olyan azért nincs, hogy az embert nem érdekli semmi, nincs is benne semmiféle tehetségre utaló jel, aztán egyszerre nagyot álmodik, és elkezd remekműveket létrehozni. Mert az ördög sarkantyúzza, legalábbis a magyar fordításban.

Inkább ez lehet, hogy van ez a nyugtalan kéz szindróma, Gauguin mintha folyton csinálna valamit, farag, mintáz, rajzol, amíg nem bírja tovább, és főállásban rajzol, fest, nyugtalankodik. Nyilván Maugham nem ezt akarta megírni, inkább valami elképzelt zseni elképzelt életrajzát, de a valóság igazibb.

Nem is ez az érdekes, hanem a mű, amit valaha az albumban láttam és csodáltam. Most meg itt lóg a Szépművészetiben, február végéig.

Ezért irigyelni fogják Roisín O’Donnell hősét a magyar olvasók: Ciara három kicsi gyerekkel és egy angoltanári diplomával, egyedülálló anyaként képes arra, hogy kikapaszkodjék a legelkeserítőbb kvázi-hajléktalan helyzetből, házat béreljen, és neveli a kislányokat. Írország. Kemény emberek, még keményebb asszonyok. Fészket raknak, ha kell, egyedül. Nyilván ezért is Fészek a regény címe.

Egyébként ismerős világ, körülbelül ugyanazt látják a főhősök az utcán, a boltban, ugyanúgy nevelnek, ugyanúgy kötik le a gyerekek figyelmét, ülj le a telefonnal vagy a tablettel, és nézd az állatos videókat. Ugyanazok a zenék szólnak a hangszórókból, a legjobb esetben Dubliners.

A férfiak ott is szemetek, talán kevésbé, mint itt, nem csattan el pofon, csak folyik a manipula, hazudás, szexuális leigázás, megalázás és függésben tartás. Nem lennék Írországban se férfi, se nő.  

Tulajdonképpen hervasztó. Lehet, hogy túl sok regényt írtak mindenféle szívtelen női bestiákról, kiknek egyéb elképzelésük sem volt az életről, mint tönkretenni és kifosztani a férfiakat, de biztosan nem az a megoldás, hogy akkor olyan regényeket kell írni, amelyben a férfiaknak nincs más vágyuk, mint tönkretenni a nőket. Vagy az inga leng ide és oda, és a végén majd megáll a normálisoknál?

Hallgatom Kemény Lilit, ahogy fölolvassa a Nemet, hallgatom, nem szorgalommal, de élvezettel, és arra gondolok, hogy talán annak a könyvnek ez az igazi műfaja, nem olvasni kell, hanem hallgatni, ahogy mondja, mondja, ez történt, aztán azt mondta, mire én azt válaszoltam, és közben eltelt egy év. Végül is innét indult az irodalom.

Most meg ott vagyok, ahol valóban indult, a Lövőház utcában a Színkör Lakásszínházban. Gyabronka József olvassa föl az Iliászt. Azon a felismerésen, hogy Homérosz leginkább hallgatva jó, már túl vagyok, sokat hallgattam, valamikor megvolt az Odüsszeia a rádióból kazettára véve, Latinovits, Básti, Mádi Szabó Gábor, nem lehetett abbahagyni, az ember inkább még egy, két, tíz kört ment a kocsival, amíg véget nem ér az epizód. Igazi környezetszennyező Homérosz. De az Iliász…

Fantasztikus, úgy, ahogy van. Próbálom megosztani a rajongást, most ki is tetszik igazán, Homérosz, Devecseri, Gyabronka. Mind, mind. Gyabronka, ahogy eleinte egy kicsit bizonytalan, mennyire dramatizálja az eseményeket, aztán belezökken, megtalálja az utat, és le nem térne róla. Olvassa, és az ember elhallgatná a végtelenségig, mint ahogy valamikor elhallgatták vacsora után a görögök. Nem sokat változtunk.  

Szörnyű is, persze, hogy szörnyű, Menelaosz már megkegyelmezne az egyik trójainak, aki a térdét átkulcsolva könyörög az életéért, váltságdíjat ígér, de jön Agamemnón, elfelejtetted, hogy milyenek ezek a trójaiak? Fogja a dárdáját, és belevágja a trójai lágyékába, aztán sarkával a testére tapos, és kihúzza belőle a dárdát.

Ez ma is fáj. Főleg, mert az ember érzi, legjobb esetben is csak másodosztályú hős lehetne Trójában. Az első osztályúak nem könyörögnek az életért, tudják, hogy el van döntve minden. Ha valamiért könyörögnek, az a holttest, ne gyalázd meg a testemet, Akhilleusz, add ki atyámnak, hadd temessenek el tisztességesen.

Szó sem lehet róla. Akhilleusz átfúrja Hektór lábát bokánál, a szekér mögé kötözi az elesettet, és arccal a porban hurcolássza.

Ennél a résznél Gyabronka már nem néz a papírba, amíg mondja, a közönséget figyeli, Priamosz jön, Hermész átvezeti az akháj táboron, egészen Akhilleusz sátráig. Az öreg király kikéri a fia holttestét, és meg is kapja, viheti haza. Kilenc napig siratják, a tizediken eltemetik, a tizenegyediken folytathatják a háborút.

Most úgy tűnik, erről a tíz napról szól az Iliász. Amiről nincs is mit mondani, mert nem ölnek meg közben senkit. Csak élnek, mintha örökké lehetne.

Illő borzongással olvastam Tim Janus halálhírét. Negyvenkilenc évesen? Nem csoda. Tim Janus versenyevő volt, ebben a minőségében elképesztő dolgokra volt képes, hat perc alatt megevett 141 darab nigirit.

Aztán megnéztem egy fényképet róla: teljesen normális testalkatú ember volt, inkább sovány, mint kövér, a halálát sem elhízáshoz köthető betegség okozta, hanem tüdőrák. Amúgy is régen visszavonult már, de fénykorában tényleg ilyeneket tudott. Öt kiló rámen nyolc perc alatt, három és fél kiló csirkeszárny tizenkét perc alatt. Csontok nélkül. És minden kategóriában indult, evett hot dogot, pillecukrot, karácsonyi pulykát, tiramisut.

Közbevetett kérdés: honnét tudják, hogy ki nyert tiramisuban? A válasz egyszerű, mindenki ugyanannyit kap, és a versenyidő leteltével lemérik a tányérokat. Ezt átlátva Tim Janus úgy evett, hogy inkább a krémet, és kevésbé a piskótát, mert az könnyebb.

Szóval ezek többé-kevésbé igazi sportolók. Olyan jól azért nem keresnek, hogy csak evésből megéljenek, ha valahol a sportban megmaradt még az amatőr szellem, az épp itt van, az evőművészeknél, abba is hagytam a sóhajtozást, hogy a világ, amit annyira szeretünk, megérett a pusztulásra. Nem érett meg.

Egy régi humor jutott eszembe a Fülesből, hogy valaki meglátja a feliratot: ZENÉLŐ ÓRAMŰVES, és bemegy, megkéri a mestert, hogy játssza el neki a kedvenc dalát, az A csitári hegyek alatt kezdetűt. Pár sor volt az egész, és leginkább a kötőjel helyes használatáról szólt, de nekem meg arról, hogy ahol csak lehet, zenéltetünk és zenélünk.

Az utakon. Tudom, régi dolog, és meglep, hogy a jelek szerint már hét éve nem voltam Kaposváron, de tegnap arra volt dolgom, és megláttam a Zenélő út táblát, maradtam is a külső sávban, és el is játszotta az út barázdája azt, hogy „Nagy esők jönnek és elindulok”. Magyarországon még két ilyen útszakasz van, az egyik az Érik a szőlőt játssza, a másik a Nélküledet, egyik sem tud akkora telitalálat lenni, mint a 67-es úton a 67-es út című dal, de nem is ez a lényeg, hanem hogy én is muzsikus vagyok. Aszfalton játszom, gépkocsi a verőm.  

Persze, hiába reménykedtem abban, hogy majd visszafelé is előadhatom magam, csak odafelé ilyen a burkolat.

Meglepő élmény: teljes teltház a Puskinban. A Puskin 100 sorozatban egy 69-es filmet vetítenek, Az úszómedencét, ennek megfelelően a közönség, ha nem is százéves, elég határozottan azt a benyomást kelti, hogy nem először látja a filmet.

Én sem először, és most sem értem. Nem a történetet, az rendben volna, még akkor is, ha (spoiler?) nyilvánvalóan csak azért kell benne a hullát levetkőztetni, hogy legyen mivel lebukni. De hát mindentől függetlenül: ez nem jó film. Nem is szörnyűséges, csak amolyan álfilm, úgy tesz, mintha nagyon értené a dolgokat, nagyon pontosan adagolná a feszültséget (magyarul: unalmas) és azzal dolgozik, amivel tud, a pucér-félpucér sztárjaival. Akik egyébként helyesek, mármint Alain Delon és Romy Schneider, Alain egyébként számomra meglepően sokszínű is, de hát… - ne hülyéskedjetek már.

Vagy hülyéskedjünk. Nekem az volt a legérdekesebb, hogy a filmbéli Jean-Paul életkudarcát és szellemi lezüllését az fejezi ki, hogy sikertelen íróként egy reklámügynökségen dolgozik. Vajon ez még létező kétségbeesés? Régebben volt egy vicc a reklámiparban: az art director félbemaradt festő. A szövegíró félbemaradt író. Az account félbemaradt ember.

Van egy szlovák popénekesnő, Adéla, aki egyre nagyobb és nagyobb nemzetközi sikereket ér el. Már túl van az első nagylemezén, negyedik vele az amerikai slágerlistán, teljesen valószínűtlen történet, csak hát soha nem tudja az ember, hogy ezekből a sztáréletrajzokból mennyi az igaz. Mindenesetre azt mondja kilencévesen tanult meg angolul a tévében látott sorozatokból, aztán elment Szentpétervárra balettozni, onnét Bécsbe, Londonba, és most itt tart. Huszonhárom évesen. Az egyik sikerszáma a Nicole Kidman című, állítólag a címadó is nagyon szereti, bár a kiindulás nem annyira hízelgő rá nézve: Adélára egy szűk fűzőt adtak, ő meg azt mondta, hogy jaj, úgy érzem magam, mint Nicole Kidman.  

Közben arra gondoltam, hogy nekünk itthon milyen számaink vannak, amelyeknek színésznő a főhőse, vagy pláne a címe. Hosszas-hosszas gondolkodás után addig jutottam, hogy Presser írt a vígszínházas darabba egy Sulyok Máriát.

A fasorban sem vagyunk.

Nagy érdeklődéssel és szeretettel várom, hogy mikor kezdik el a koncertet, de nem kezdik. Pedig a zenészek már játszanak, nem is kishírű zenészek, Leif Ove Andsnes a zongoránál, Alan Gilbert a zenekarnál. A darabbal lehet a baj. Vagy a szerzővel. Ugyanaz a helyzet, mint pár napja a Cleveland Orchestrával. Brahms egyszerűen többet kíván az előadótól, ha csak nyomogatod meg húzogatod, akkor ő köszöni, inkább távol tartja magát az eseményektől.

Nyomogatják, húzogatják, fúvogatják is, abban sincs sok köszönet, ideges a kürtös, és nem jó hangszert választott, mert kürtnél az ilyesmi nagyon feltűnő. Andsnes eljátssza, amit kell, de olyan, mint aki már régen lemondott arról, hogy ebből igazi zenélés alakul ki. Persze, ő ott volt a próbákon is. Alan Gilbert meg mintha igyekezne megőrizni a műtől való megérintetlenségét, a lassú tételben nem akar igazán lassú lenni, haladjunk, haladjunk.

Brahmsnál maradva: igazi szellemi igénytelenségnek érzem, ha a pesti ráadásnál a vendégzenekar az első vagy az ötödik magyar táncot játssza el. Értem, hogy ez a ráadásdarab, meg benne van a magyar szó, meg Brahms, aki Hamburgból való, akár a zenekar, de miért nem játsszák bármelyik másikat, a kevésbé híreseket. Persze, itt is érvényes a kérdés, ha így játsszák, rosszul elhelyezett hangsúlyokkal, mintha idegen nyelven beszélnének, akkor nem teljesen mindegy, melyiket játsszák?

Közben volt egy Liszt 2. magyar rapszódia, meg egy Daphnis és Chloé második szvit, az legalább szólt, mint az atom, látszik, hogy nem rossz ez az Elbphilharmonie zenekar, mennének, ha vezetnék őket. Tán legközelebb.