Meghalt? De hát, próbál az ember alkudni, most volt hír, hogy odaadta a hegedűjét Pusker Júliának, nyilván nem ajándékba, csak használatra, de hogy újra szól Pauk György hegedűje, az 1714-es Stradivari. Massartnak hívják a hangszert Lambert Massart után, de nem is ő volt a leghíresebb játékosa, hanem Rodolphe Kreutzer, akinek a Beethoven-szonáta ajánlása szól.

Pauk György le tudta vonni a tanulságokat. 1956-ban menekült el Magyarországról, aztán megnyert két nagy versenyt, és ott állt Hollandiában, még felkérések is jöttek, legalábbis egy ideig, csak nem volt hozzá igazi mesterhegedűje. Volt egy Amatija, aztán lett egy Guadagninije, de azok azért nem...

Nem ez volt a legszívszorítóbb közönségélményem, hanem amikor a kilencvenes évek elején Barbara Hendricks énekelt az Erkel Színházban. Nagyszabású tévés produkció volt, Prágában énekelt Dvořákot, Pesten Lisztet, valahol még valamit, azt már elfelejtettem, de szép gondolat. Sajnos a közönséget elfelejtették értesíteni erről, így a nézőtér első két sorát sem sikerült megtölteni. Láttam a koncertről készült felvételt, nagyon bűvészkedtek, hogy ne kelljen az óriási, üres nézőteret látni.

Ehhez képest Matthew Polenzani dalestjén legalább a földszinten voltak. Szerencsére az előadók nem nagyon izgatták magukat, oldottan kezdtek, a kísérő...

Van a Távol Afrikától című filmben egy jelenet, főhős és szerelme a majmoknak egy hordozható gramofont tesz le az erdőben. Mozart Klarinétversenyének lassú tételét játssza a gép, a majmok megbűvölten hallgatják, aztán persze elkezdik piszkálni a szerkezetet, de előtte még azt mondja Finch-Hatton kapitány, hogy mennyire csodálatos, az első hang, amit az emberektől hallanak zene, és Mozart. Nem tudom, hogy 1913-ban, amikor a film játszódik, volt-e egyáltalán lemez a műből, és ha igen, vajon ki játszott rajta, a filmben Jack Brymer a szólista. 

Akárhogy is, ezt az élményt nem fogja átélni az, aki az új Mozart Klarinétverseny-lemezt hallgatja Egri Márton és a Capella Savaria előadásában. Nem azért...

A történet szerint Jascha Heifetznek egyszer úgy gratulált valaki, hogy jaj, de gyönyörű hangja van a hegedűjének. Mire Heifetz odatette a hangszert a füléhez, hallgatta egy darabig, aztán azt mondta: érdekes, én nem hallok semmit.

Hivatalosan tehát nincs hangja a hegedűnek. De valami talán mégis lehet, mert Frank Peter Zimmermann hegedűje tényleg gyönyörűen szól, és így volt száz, vagy közel száz évvel ezelőtt is, amikor Fritz Kreisler játszott rajta. És úgy is gyönyörű az élmény, hogy Frank Peter Zimmermann hegedülésében viszonylag kevés az örömöm, egyrészt a mű miatt, másrészt Zimmermann időnként egyáltalán nem tiszta játéka miatt. Zimmermann esetében a kényelmetlenséget...

A lépcsőházunkban azelőtt az egyik ablakpárkányra jó mélyen bele volt vésve egy dátum: 1919 XI 14. Már gyerekkoromban is foglalkoztatott, hogy vajon ezt a dátumot aznap véste-e bele valaki a márványba, vagy szélhámoskodott, úgy akart tenni, mint aki erre járt már ötven évvel ezelőtt. Mondjuk hogy erre mi oka lett volna, nem tudom, de voltaképpen azt sem, hogy ha az aznapi dátumot véste oda, azt vajon miért tette.  

Nem is ez most a lényeg, hanem hogy ha valaki ma vésné be a napot, akkor nem így tenne, hanem ezt a számomra rideg változatot használná, hogy 1919 11. 14. Amivel rögtön le is bukna, hogy nem hiteles, mert ezt valamikor a nyolcvanas évek elején kezdték el így írni, ráadásul ha egyszámjegyű a hónap, akkor 0-val...

Az az érzésem, hogy kicsit túlutáljuk vagy túl fogjuk utálni az új Gladiátort, szellemes címén Gladiátor II-t. Becsületükre legyen mondva, hogy legalább római számot használnak. Mindenesetre érthetetlennek tartom azt, hogy jó, vagy legalábbis nézhető, de nem olyan jó, mint az első rész volt. Miért, az első olyan jó volt? Azon nem nevetett vagy csóvált fejet, akinek valami történelmi ismerete volt, hogy nahát, ezek a rómaiak már feltalálták a nyomtatást? Nyilván ez ügyben szóltak Ridley Scottnak is, aki az egész történelmi hűség dolgot poénra vette, és az egyik jelenetben a szenátor mintha újságot olvasna a reggeliző asztalánál...

Egyik fülemen be. És a másikon is. Ez volt az alapélmény Kelemen Barnabás kamarakoncertjén, már ha alapnak a koncert elejét is lehet nevezni. Mozartot játszottak, G-dúr szonáta Shai Wosnerrel, és az ember nemcsak azon lepődik meg, hogy tényleg játszanak, nem előadnak, de azon is, hogy mennyire másképp játszanak. Vagy ezen nem kell meglepődni, az egyikük hegedül, Shai Wosner meg zongorázik, nekem nem is igen tetszik, ahogy, mert kopog, kopog. Ha nem is úgy, mint a rossz vidéki valcer, de mint valami muzikális november esőcseppjei. Kelemen Barnabás meg csak úgy motyogtatja a hegedűt, úgy értem, nem szól vele nagyot és széleset, csak úgy zizegtet az orra alá, mintha azt mondaná, hogy ő ugyan nem viszi házhoz az üzenetet, csak elmondja, tessék figyelni...