Szerintem ez nagyon olcsó fogás, készíteni egy szégyenletesen rossz filmet, aztán abból valami politikai izét kreálni, hogy nem adtak rá pénzt, de én akkor is megcsináltam. Sajnálom saját rosszfejségemet, de megnézve a Futni mentem című kacagtatót, csak azt tudom mondani, hogy aki erre nem adott pénzt, annak nagyon igaza volt. Bár én se adtam volna.

Egy vígjátékot nem kellene megírni? Már olyanra, hogy vicces legyen. Mert valahogy a másfél óra alatt nemhogy nem jutott eszembe nevetni, ez lehet valami privát probléma is, ámbár mintha senkinek sem jutott volna eszébe nevetni a moziban, de a pillanatot sem lehet érzékelni, hogy mikor is van poén. Jó, egy...

Egy ideje ezt már el akartam mesélni, még azt is meg tudom mondani, mennyi ideje. Mióta a Matthew Polenzani-koncert volt, az Operában, mert az amerikai tenor ezzel kezdte a programját, Schubert Im Frühling című dalával. Igazán jól énekelte, és a kísérője is nemzetközi menő kísérő volt, Julius Drake, de hát…

Ezt a felvételt ketten, egymástól függetlenül ketten is elküldték nekem, hogy nézzem már meg, vagyis inkább hallgassam, hogy Szvjatoszlav Richter hogyan kíséri Dietrich Fischer-Dieskaut ugyanebben a dalban. És tényleg káprázat és felfoghatatlan csoda, és minden üres szó, amit elő tudok kaparni. Először azt hittem, hogy csak a balkéz miatt, ahogy az elején bedorombol az a szólam is, de nem, igazából ott kezdődik minden, ez a szökdécselés vagy sántikálás, szökdécselésnek túl súlyos, sántikálásnak túl derűs. Mintha a film készítői is tudnák, hogy mi abban a különleges, amit fölvesznek, tök béna az egész, a...

A Lila ákácot játsszák a Belvárosi Színházban, pontosabban annak átiratát, Lila akác lokál címmel. De alapvetően az a történet, Tóth Manci és Csacsinszky Pali kalandjai (a Csacsinszky nevet érthető okokból nem használják ebben a változatban). Próbálom nem ellőni a poént, hogy jóra fordul-e minden, vagy épp ellenkezőleg, mert hát többféle befejezés is létezik. 1934-ben, amikor Székely István megrendezte a moziváltozatot, a legenda szerint új befejezést kellett kreálni, mert nem nézték a vidéki nézők – lehet, hogy így volt, de akkor valahol mégis kellene lennie egy eredeti befejezéssel összerakott kópiának, ilyenről viszont nem tudok. Történetnek mindenesetre szép, és nyilván csodálatos érzés lehet egy alkotó számára, hogy helyrehozhatja azt, amit mások elrontottak, Pali még épp fölszáll a mozgó vonatra, és Manci nem megy Moszkvába táncosnőnek. Mintha szólnának Rómeónak, hogy „csak tetszhalott”. Így persze nincs...

Aki a hetvenes években kezdte, annak egy bécsi kirándulás jó eséllyel a lemezboltok közötti tántorgássá vált. Mondjuk elindult a Grabenen, megnézte azt a beugrót, amit a magyar népnyelv, talán egy–másfél évtizeddel korábban Csallóköznek nevezett el, mert akkor még nem a lemezekért mentek oda, hanem pénzt váltani, aztán a másik oldalon volt a Gramola. Vissza, végig a Kärntneren, jobboldalt is, baloldalt is, aztán az Opera aljában, végül az Opera másik oldalán a da Caruso, az éttermi nevet viselő kincsesbarlang. Mindenütt végig lehetett lapozni a bakeliteket, aztán a CD-ket, nézni az árakat, mérlegelni, mennyi van a zsebben, mi mennyire nélkülözhetetlen, dönteni, aztán itthon megbánni, mégsem ezt kellett volna...

Lehet, hogy műveletlen útitársakat választottam, mindenesetre senki nem tudta megmondani, hogy mi volt Marc Chagall eredeti neve. Pedig kellett valaminek lennie, nyilván nem ennyire franciásan született Vityebszkben, és az Albertina falán sem írták ki, nyilván nem is nagyon fontos, de itthon megnéztem: Moishe Sagalov.

Ezt csak úgy mondom, nem a lényeg, vagyis a szokásos dolog, jó, nem ez a lényeg, de akkor mi? Miért van az, hogy Chagallt az ember meg akarja fejteni, valahogy azt érzi, hogy a kódot vagy a kulcsot meg kell találnia, és akkor…  ...

Ezen már valószínűleg nem lehet segíteni, így tanultuk, Rembrandt a nagy festő, és ha azt írják, hogy először van Bécsben nagy Hoogstraten-kiállítás, a fülünk botja sem mozdul. De azt írják, először van Rembrandt, ami elég meglepő, tekintve, hogy a saját gyűjteményük is elég jó, abból már el lehetett volna indulni az évek során.

És olyan a kiállítás, amit remélt az ember, főművek, sőt, ismeretlen főművek, egy San Franciscóban őrzött kép, nem is emlékszem, hogy akár reprodukcióban láttam volna. De az a csoda, hogy ebben a társaságban Samuel Van Hoogstraten egyáltalán észrevehetővé válik. Pedig ott van, leginkább ezzel az ablakon...

Ezt még el akartam mesélni a szombati Metropolitan-közvetítés kapcsán. A szünetben a szokásos művészinterjúk, aztán we'll be back after a break, megindul a visszaszámlálás a képernyő jobb felső sarkában. Nyolc perc, annyira már ki sem megyek, inkább nézem, hogy sürögnek és forognak a nagy színház feketébe öltözött munkatársai. Tessék, ott vannak ketten, a földön valami fölé hajolnak, és piros festéket szórnak a flakonból. De miért? Vérfoltoznak, pedig a színpad alig lejt, a földszintről talán nem is látni, hogy véres a talaj, végzik ki az Angyalvárban a rendszer ellenségeit. A páholyok meg túl messze vannak, a kamerák meg úgyis az énekeseket mutatják, de akkor is, két díszletező ott görnyed, és festi a vérfoltot a márványnak ható földre. Hát igen, ez a Metropolitan, ez a csoda, és ennyit kell dolgozni azon, hogy a csoda valóra is váljék...