3. em. NO!!!!

3. em. NO!!!!

20240505_122820.jpg

Itt már gyanút fogtam. Ez már megint a szokásos Lukács uszodai menet, egyre több pénzért egyre kevesebbet szolgáltatunk. Most meg a lift romlott el, nem lehet fölmenni vele a napozóteraszra. Aztán az uszodai lépcső alján még baljósabb felirat várt, hogy a fenti WC és zuhanyzó nem használható, aki pisilni vagy frissíteni akar, jöjjön le, menjen föl. Vagy szorongassa. (Ezt nem írták.) Rendben, nem lepődök meg. Legközelebb majd tízezerért le lehet ülni felöltözve az udvaron. Tizenötezerért valaki kijön, és egy nagyot belerúg a kedves vendégbe.

A helyzet azonban még súlyosabb. A napozóterasz kétharmad részét napelemek foglalják el. Valószínűleg nem őrültek meg, nem az van, hogy ezentúl az elemek napoznak, az emberek meg nézik, hogy szívják magukba a megújuló energiát, mert a kórházi épület teteje meg hiányzik, nyilván oda szánják az elemeket vagy onnét vették le a beázás miatt.

Ez már az old black magic, a régi szorongásos érzés, hogy valami arctalan ellenséggel küzdünk, aki folyamatosan el akarja venni tőlünk azt, amink van. Fiatalságot, boldogságot, jókedvet. Vagy pusztán az időt. Először ezt a bevonuláskor éreztem, ott egy csapat hamvas vagy kevésbé hamvas ifjú ember, összeterelik őket, de nem tudnak nekik elfoglaltságot biztosítani, így aztán egész nap menetelnek, fegyvert szerelnek szét és össze, ruhákat hajtogatnak és takarítanak. Jó, jó, értjük már, az az üzenet hogy az élet nem csupa vidám percből áll, de most már hadd menjünk haza. Nem lehet. És aztán megérti az ember, hogy ez nem egy hét építőtábor, hanem egy egész év, benne van ősz és tél, karácsony, születésnapok, madárfüttyös reggelek és csillagporos éjszakák, és mire vége lesz, tizennyolcból tizenkilenc évesek leszünk. Felelős nincs, bár az ember szívesen gondolta akkor, hogy a rendszerben van a hiba, bezzeg ha kimennének az oroszok.

Kimentek és sorkatonaság nincs, de a lényeg nem változott. Mert, ugye, most sincs felelős, vagy mindegy, hogy van-e, hogy valaki fizet-e, mert miatta ázott be a tető, azért a Lukács egész napos szórakozásra használhatatlan lesz (legalábbis erre utalnak a jelek). Eltelik majd a nyár, és hiába szeretne az ember Bródy Sándor vagy Kodály Zoltán, vagy legalább v. Molnár Károly, az utolsó magyar király utolsó katonája felszáradt lába nyomába lépni, nem fog sikerülni.

Akkor hát fel, új kalandok és új uszodák felé.

Az eltűnt kosár nyomában

Az eltűnt kosár nyomában

carticon.jpg

Nem tudom, másnak is feltűnt, de éppen benne vagyunk a nagy kihalási időszak egyik súlyos pillanatában: kezdenek eltűnni a boltokból a bevásárlókosarak. Nem nyomtalanul, és persze itt is létezik a horror vacui, a természet irtózása az ürességtől, jönnek ezek a borzalmas, idomtalan műanyag talicskák, vagy micsodák, amelyeknek olyan iszonyatos zörgést ad ki a kereke, de alig-alig maradt már szupermarket, amelyben sima, egykaros, egykezes kosár volna vételezhető. Ahogy a galambokat lassan, de biztosan szorítják kifelé a varjak, úgy vesznek ki a talicskák miatt a kosarak.

Sokak szerint mindenről az ember tehet. Vagy ha nem az ember, de a találmánya, a frizsider. Hogy ez az egész a harmincas években (az elmúlt harmincasokban és nem az eljövendőben) kezdődött, amikor az emberek megtanultak otthon biztonságosan élelmiszert tárolni, és ezt nemcsak megtanulták, de el is kezdték gyakorlattá tenni. Emiatt aztán ritkábban akartak vásárolni menni, de így nem is volt elég az, amennyi áru a kosárba fért, de két kosárral mégsem vásárolgathattak, így létrejött bevásárlókocsi. Abba aztán fért.

Mivel a bevásárlókocsi megjelenése a vásárlási kedvet növelte, senki nem akarta végigtolni a kocsit az üzleten egyetlen tízdekás vajdarabbal, így azt a következtetést vonták le a boltosok, hogy ha kocsit adnak kosár helyett, a vevő többet vásárol.

Valószínűleg igazuk volt. Elton Johnról mondják, hogy karácsony előtt bevásárlókocsival megy el vásárolni a Cartier-be.

És most itt vagyunk. Nincs kosár, nyekeregnek a műanyag taligák, kerülgetik egymást az emberek a boltban, múltkor láttam egy idős hölgyet, bottal járt, és kétségbeesésében a botot a nagy taliga-kosárba szúrta bele, úgy próbált meg haladni a sorban. Ha látok még egy-egy olyan üzletet, ahol kosárba is lehet árut pakolni, már kapok a fényképezőgépem után, hogy megörökítsek néhány utolsó példányt. De hát hol, hol van még ilyen?

Gazdátlan dalok

Gazdátlan dalok

Nem feltétlenül ezek a legeslegjobb dalok, de jó dalok, amelyeknek a szerzősége elvész. Mint a népdal, nem azért, mert szájról szájra terjed, hanem mert senki nem a szerzőre gondol, amikor énekli, hanem azt hiszi, hogy ez valahogy benne volt a levegőben. Mondjuk ott a Groovy Kind of Love című szám, amiről a legtöbben azt hiszik, hogy az egy Phil Collins-dal (ez a másik fontos, hogy az ilyen dalokat az előadóról, vagyis sokszor a legutóbbi előadóról azonosítják), pedig előtte énekelte már Cher is, őelőtte a The Mindbenders, és ha szépen visszamegyünk a forrásokig, akkor meglepő módon eljutunk Muzio Clementiig. Hogy aztán a dal szerzője, Toni Wine honnét ismerte „a zongora atyját”, arról sejtelmem sincs, még azt is el tudom képzelni, hogy nem ismerte, de valahogy ugyanazt találta föl, mint Clementi. (Mozart egyébként ismerte Clementit, és kölcsön is vette egy témáját A varázsfuvola nyitányához.)

Egy dal elgazdátlanosodásának talán legjobb magyar példája a Nagy utazás, amiről nagyon sokan még ma is azt hiszik, hogy Presser-szerzemény, pedig ő csak az előadó, a komponista Dés László. Az egész kérdés Duane Eddyről jutott eszembe, akiről a legtöbb nekrológban megemlítik, hogy néhány csöndes év után újra a slágerfigyelem középpontjába került a Peter Gunn című dalával. Csakhogy a Peter Gunn témát nem ő írta, és nem is akárki a szerző, hanem Henry Mancini, aki a Moon Rivert is, meg a Rózsaszín párducot kitalálta. Maga a Peter Gunn egy feltehetően nyom nélkül kimúló tévésorozat volt vagy lett volna az ötvenes évek végén, ehhez írta Mancini a zenét.

Most még azon is szívesen elagyalnék, hogy vajon hogyan kell helyesen kiejteni Mancini nevét magyar szövegkörnyezetben, de inkább nem teszem.

Megint Kobaken

Megint Kobaken

kobak.JPG

A maestro most azt kéri, hogy legyenek kedvesek drukkolni neki, mert mióta eljött Japánból, egymást érik a koncertek és a próbák, és kezd elfáradni.

Kobajasi. Mondhatni, nem egy átlagos jelenség, a közönség, legalábbis a magyar közönség hozzá való viszonya sem éppen mindennapi. A fenti mondat például a Fantasztikus szimfónia harmadik és negyedik tétele között hangzott el, tolmács útján. Bezzeg azok, akik beletapsoltak az első tétel utáni csendbe, kaptak szemrehányó pillantásokat a többiektől. Most viszont hivatalosan szakad meg a szimfónia egysége vagy íve, hangulata, hogy ettől kezdve legyünk kedvesek drukkolni a maestrónak.

Rajtam ne múljon, drukkoltam, és az utolsó két tétel, ha nem is lett jobb, de legalább hangos volt. Előtte, az első három tételben a hangosság nem volt se megoldás, se lehetőség, az előadás se volt élmény, de már megint elhibáztam. Nem zenét hallgatni jöttünk, hanem Kobajasit hallgatni. Az első részben két nyitányt, a nyitányok nyitányaként pedig a karmester átvette az MMA tiszteletbeli tagságáról szóló oklevelet. Aztán Egmont, bocsánat a rossz viccért, de ha 1956-ban Kobajasi felvételét sugározta volna a Magyar Rádió, a Szovjetunió még ma is létezne. Aztán Berlioz-show, Római karnevál és a Fantasztikus szimfónia, és végül ez a tanulság: akármilyen is volt, nem felejti el az ember ezt a koncertet sem.

Nem ez a lényeg?

The guitar man

The guitar man

duane.jpg

Éjszaka futott be Duane Eddy halálhíre, sokszor előfordul, most is, hogy az első csodálkozás amiatt esik, hogy nahát, még élt? Mert hát Duane Eddy régi versenyző. Na jó, de ki az a Duane Eddy – ez nem az én kérdésem, ezt egy kicsit tudtam. Amikor az első Hungária-lemez megjelent, mármint a rock and roll Hungáriáé, még nem volt a zenekarnak elég dala, így a lemezre rávettek néhány rock and roll klasszikust, Paul Ankát és Duane Eddyt.

Az is elég érdekes kérdés, hogy ezzel hogyan lehetett Magyarországon ekkora sikert elérni, úgy értem, azt még elfogadom, ha az emberek azt mondják, adjátok vissza a fiatalságomat, de azt nem szokás kérni, hogy adjátok vissza a szüleim fiatalságát. Mégis visszaadták, például ezzel a Duane Eddy-dallal, amely szerint everybody listen to the guitar man. Dau-dau-dau dadada dau-dau.

Ez a dau-dau volt maga Duane Eddy. Persze nem ez az effekt hivatalos neve, hanem az, hogy twang, twangelés, ami hangutánzó szó, döngés, pengés, orrhangú beszéd a szótár szerint, és ez tökéletesen illik Duane Eddy gitárhangjára. Pengeti a dallamot, pengeti sírván, és ezzel elég jól tudja azt a benyomást kelteni a hallgatóban, hogy ha rászán egy félórát, belőle is lehet guitar man. Aki nem szánja rá a félórát, annak ott a teniszütő, és a saját hangja, dau-dau-dau. Annyira közel áll ez a twang az énekléshez, hogy Duane Eddy megúszhatta magát az éneklést, nem kellett szöveget sem írnia, hacsak nem vesszük szövegnek az everybody listen-t.

Talán nem is kell mondani: Duane Eddy autodidakta volt. De ez volt talán az egyik előnye: pontosan tudta, mennyi mindent tud elmondani magáról egy fiatalember a gitárral. Ahogy múlt a fiatalság, Eddy is felejtődött, bár volt egy újrafelfedezés, amikor az Art of Noise megcsinálta vele a Peter Gunnt, de ennek nem volt olyan tartós hatása, mint amikor ugyanez az együttes a Kisst dolgozta föl, és máig tartó, látványos röppályára állította a félig elfeledett Tom Jonest.

Remélem, ő jól van.

Forradalmian régi

Forradalmian régi

Premier előtti vetítésen voltam, A kaszkadőr című filmet adták, jobb, mint amire számítottam, persze, ilyenkor az is fontos, mire számít az ember, de jobb. Az előzetesből nem derül ki egyértelműen, hogy ez akció-vígjáték, a Trópusi vihar rokona, még csak nem is szegény rokona, mert látványos, csak nem annyira vicces rokona. IMAX-ben adták a filmet, mintha csöndben, észrevétlenül megszűnt volna ez is, mármint az IMAX 3D változata, a szemüveggel nézendő filmek lassan eltűnnek vagy már el is tűntek. Nem sírom őket vissza, az ember egyszerűen megszokta a rétegeket, és egy idő után már nem húzódott félre a székben, ha felé dobtak valamit. Plusz ökológiai lábnyom, a sok szemüveggel is kell kezdeni valamit, még ha ismerek is egy idős házaspárt, akik napszemüvegként használják a kétszínű moziokulárét.  Az IMAX ma már mintha csak méretet, fényerőt és hangerőt jelentene. De azért úgy kezdődik a vetítés, hogy „a képernyő optimalizálva, a forradalmian új technológia élesítve”. Összenézünk a mozitársakkal: ez ám a permanens forradalom, mióta IMAX-be járunk, forradalmian új a technika. Mikortól is? 2008-ban nyílt az első ilyen mozi Pesten, nem tudom, hogy már akkor is Vass Gábor mondta azzal a csodálatos hangjával a forradalmian új technikát, de hát ki más.  

Azért különös, hogy ilyen színészi jelenlét is van, hogy ez a hang hiányzik és egyelőre pótolhatatlannak tűnik, persze, pótolják, mert muszáj, de amíg csak lehet, maradjon a régi új technológia.

vassgabor.jpg

Mi a mese?

Mi a mese?

Olyan kellemesen lepődtek meg a belépésemen, hogy annál kellemesebben már csak azon lepődtek meg, amikor jegyet kértem. Amiről arra a remélem, nem elkapkodott következtetésre jutottam, hogy az Ybl6 még nincs fölfedezve a szélesebb közönség által. De lehet, hogy csak a hétfő a furcsa, már hogy hétfőn is nyitva van, mindenesetre más nem jött, amíg ott voltam, pedig szép a hely, és még szebb, ami most a falon van. A Jáky-gyűjtemény darabjai. Jákyról én csak annyit tudok, hogy Balázs a keresztneve, és most már azt is, hogy jó ízléssel válogatta a képeket, aki számít, vagyis számított, az itt van a falon, Kondor és Ország, Hencze, Hincz és Hantai, Bálint Endre és Anna Margit, az utóbbi csak másolatban, mert egy szinttel feljebb, a Nemzeti Galériában tartózkodik. Nyugta van a vendégnek, ideje, hogy hassanak rá a képek. Ha nem hatnak, akkor nem lehet rajta segíteni.

Idő van arra is, hogy az ember a megválaszolatlan kérdéseket is föltegye. Például Ország Lili egyik képének az a címe, hogy Isphahani mese. Én csak egyetlen mesét ismertem, amelyben szerepel Isphahan, amikor a nagyvezír a halál elől Isztambulból Isphahanba menekül, és amikor a szultán kérdi a halált, hogy miért ijesztgeti a vezírt, az azt mondja, nem ijesztgettem, csak meglepődtem, hogy Isztambulban találkozunk, amikor este Isphahanba kell érte mennem.

Hát ez nem az a mese. De hogy melyik, arra nem tudtam a kép alapján rájönni.

p4290413.JPG

Soha nem késő

Soha nem késő

dorati1.jpg

Kicsit kockázatos az állítás, de hátha igaz. Vagy hátha nem igaz, nekem az is jó. Mindenesetre úgy látom, hogy a 20. század nagy magyar karmesterei közül Doráti Antal a legalulbecsültebb. Legalábbis itthon, mert az nagy benyomást tett rám, amikor a YouTube csatornáján Dave Hurwitz szó szerint puszilgatni kezdte Doráti klasszikus 1812 nyitány lemezét. Egyébként teljes joggal, bár lehet, hogy a szomszédaimnak más erről a véleménye, amikor ágyútűz alá veszem a két lakást elválasztó falat. Majdnem szó szerint mert ez egy ilyen lemez: egy 1775-ös francia bronzágyút sütögetnek el a nyitány alatt.

Dorátinál maradva, lehet, hogy ott rontotta el a legendává válást, hogy nem volt elérhetetlen. Jött, ha hívták, lemezeket készített a Hungarotonnak, koncertezett a Zeneakadémián, Fideliót tanított be az Operában, mindent megtett, hogy teljesen normális muzsikusnak látszódjon. Egyszer még én is lefényképeztem az utcán, fekete kalapban, kucsmában ment a szállodája felé. Csak sajnos színes diára készült a kép, sejtelmem sincs, most hol lehet. (Így veszítettem el azt a képet is, amelyen Domingo eteti tortával Sólyom-Nagy Sándort az Aida után.) Ha a többi nagy magyar karmestert nézzük: Reinerre, Széllre, Ormándyra esélyünk se volt, az utóbbi meg is mondta, hogy amíg „azok” ott vannak, addig ő nem jön, Fricsay és Kertész fiatalon meghalt, Soltit elég ritkán láttuk ahhoz, hogy őrizze szfinx-jellegét, így is volt egy Faust-szimfónia, ami, hááát… Doráti meg volt. És hiába tudom, hogy életre szóló, meghatározó élmény volt a Hetedik szimfónia a Zeneakadémián, hiába van a fejemben Starker János interjúja, amelyben megemlíti, hogy szerinte Dorátinak erősebb zenei agya volt, mint Mozartnak, ami azért mégis meghökkentő állítás, a gyakorlatban nincs bennem ez a folyamatos csodálkozás és hitetlenkedés.

De hát azért vannak a lemezek, hogy az ember sohase mondja azt: már túl késő.

Belépő a bizonytalanba

Belépő a bizonytalanba

paavojarvi2.jpg

Ha egyik irányban érvényes, akkor talán a másikban is. Úgy értem, vannak délutáni zenélők, hogy a leghíresebbet mondjam: Vladimir Horowitz koncertjei 5 órakor kezdődtek, mert akkor érezte magát a zongorista a legjobb formában. Akinek csak hatkor jár le a munkaideje, vegyen ki aznapra szabadságot, Horowitz megéri.

Talán ez történt szombaton visszafelé, fél négykor Paavo Järvi még nem hal bele semmibe. De attól még biztos kézzel vezényli a majdnem ennyire biztos kézzel, szájjal satöbbivel játszó Fesztiválzenekart. A közönség kissé elhagyatottan érzi magát, mert sajnos a megszorítások a zenekart is érintették, idén nem tudnak műsorfüzetet adni a vendégeknek, mindenki csak annyit tud, hogy Tüür művét adják elő, és aki sejt még valamit, az azt is megkockáztatja, hogy Tüür észt zeneszerző, azért hozta el a művét az észt vendégkarmester.

És tényleg. Erkki-Sven Tüür a teljes neve, a mű címe meg Aditus. Pár éve kérdezte tőlem valaki, hogy milyen szlovén komponistákat ismerek. Kínos, de senkit. Ehhez képest egyetlen délután alaposan meghaladtam a szlovén helyzetet, mert most már nemcsak Tüür nevét hallottam, de Lepo Sumeráét is, akinek az emlékére írta Tüür az Aditust.

Azt azért nem mondanám, hogy ismerem a művet, de megrezzentett, akkorát csendült rögtön az elején, és azt még érzékeltem, hogy ez kemény meló, dolgoznak a hölgyek-urak, hogy Tüür méltóképpen képviselődjön. Hogy milyen mű az Auditus, azt nehéz első hallásra megmondani, de arra mindenképpen jó, hogy elbizonytalanítsa az embert. Milyen mű a Schumann Első szimfónia? Máskor olyan otthonos szokott lenni, főleg áprilisban, Tavaszi szimfónia, fanfárral érkezik az évszak, madárcsicsergéssel és virágzással záródik, de a hangással, együttállásokkal foglalkozó Tüür után rájön az ember, hogy ez mind csak blabla. Schumann is hangzásokkal és együttállásokkal foglalkozik, látszik, hogy fölfedezte magának az első tétel során a triangulumot, épp úgy csilingel, ahogy Tüür kolompol.

Lehet, hogy minden bizonytalanságra egyértelmű választ adott a második részben a Sibelius-szimfónia, de az Operában Borisz volt a Godunov.  

Gabo gubódzik

Gabo gubódzik

marqquez.jpg

Az ilyesmi mindig gyanús, valakinek az utolsó utáni műve. Tudják ezt azok is, akik megjelentetik az utolsó utánit, így aztán a Találkozunk augusztusban elölről és hátulról is meg van támogatva. Előszóként az örökösök mondják el, hogy miért döntöttek a megjelenés mellett (nyilván nem azt mondják, amit mindenki gondol, hogy ez azért némi pénzt hoz a konyhára), utószóként a szerkesztő sorolja, hogy Márqueznek ez a könyve hány változatban és hány alkalommal került már elő, felolvasott belőle itt és amott, újraírta, átdolgozta, biztos, hogy hiteles. És mindenki gabózik közben.

Úgy értem, ez volt Márquez beceneve, de hogy mennyire közel állt a gyermekekhez és a közreadóhoz, azt úgy hangsúlyozzák, hogy mindenki ezen a néven szólítja. Még mindig jobban járt, mint ha magyar volna, mert akkor Gabo bácsiznák. Mindenesetre a fentiek tudomásulvételével kezdtem el olvasni a Találkozunkat, és csak bólogattam, akár ő írta, akár nem, olyan, mintha nem ő írta volna, hanem, mondjuk Vámos Miklós. Amolyan erotikus kisregény az anyja sírjához látogató nőről, aki szexuális kalandokba keveredik (vagy pont nem keveredik) évente egyszer, hát ennél a Jövőre, veled, ugyanitt szellemesebb. De olyan rövid az egész, hogy az ember nem hagyja abba, és a végére mintha a színvonal is javulna, szebbek lesznek a mondatok, ámbár a fordításban gyakran mondják azt, hogy „basszus”, ami reménytelenül a magyar földre cibálja le ezeket a latin lényeket. Talán kedvet csinál a könyv Márquezhez. Ha valaki ilyen, amikor rossz, beteg, vagy nem is ő, akkor ugorjunk neki az életműnek még egyszer.

süti beállítások módosítása