Valószínűleg a technika hozza ma is közel az emberhez Berninit. Vagyis az az értetlenség, hogy hogyan lehet ennyire tudni, ennyire jól faragni, ennyire puhává tenni a márványt. Mintha valóban belemélyednének az ujjak a húsba, Plútó viszi Proserpinát, de az világos, hogy a nő szegény nem szeretne az Alvilág királynője lenni. Nézzük a puha combját, és közben magunk válunk a rablóvá, mert ámulunk a kő lágyságán, embert látunk a szoborban, ahogy csak Michelangelo tudta puhítani az anyagot, ha akarta. A Pietán, Jézus karjánál, de annak nem volt semmi erotikus töltete. Most meg szatírok vagyunk, minimum. Technikai szatírok, jó volna megtapizni Proserpina combját, tényleg kőből van-e.

Közben ez mégis csak játék, egy huszonhárom éves szobrász játéka, hogy mennyi mindenre képes. De a Proserpina elrablása nemcsak ettől érdekes. Lehet, hogy az is technika kérdése, vagy nagyvonalúságé, Proserpina karja, ahogy fölnyúlik az égbe. Soha nem jutott eszembe, de most, a Művészet templomai sorozatból a Bernini-filmet nézve szólnak: mennyi márványt kellett elpocsékolni, lefaragni a kőből, hogy a tömbből egy karnyi maradjon csak hogy meglegyen a gúlaforma, hogy a szobornak valami iránya legyen. Furcsa módon épp ellentétes azzal, amit látunk. Plútó lefelé viszi a nőt, a föld gyomrába, mi meg fölfelé nézünk, hátha érkezik valami segítség.

Dehogy érkezik, Jupiter engedélyével történik minden.

Nyilván mindenkinek vannak szellemi visszamaradásai, az enyém többek között ez: várom az új Jackasst. Aki nem tudja, mi az, annak igaza van: néhány idétlen idősödő ember agyonvereti magát bokszolókkal, vagy hagyja, hogy kosok meg bikák ökleljék föl őket, legurulnak a lejtőn bevásárlókocsikkal. Fáj nekik, és röhögnek, már akik tudnak.

Én is röhögtem meg hüledeztem, de közben éreztem, hogy szégyen ennyire hülyének lenni. Nem csinálni, hanem nézni. Aztán elolvastam egy cikket egy pszichológus (Mannhardt András) tollából, amely azt taglalta, hogy nincs ebben semmi különös, a Jackass szereplői azt teszik, amit valaha mindenki csinált, valamiféle férfivá avatási szertartáson esnek át, önként vállalt fájdalmakat viselnek el, amennyire tudják, derűs arccal. Lehet, hogy ez annyira belénk van kódolva, már hogy időnként szenvednünk kell ahhoz, hogy magasabb osztályba lépjünk, hogy az egészet egyszerűen átvisszük más emberekre. Ahogy a háborúból (remélhetőleg) mára Európában a focimeccsek maradnak, ahol egyenruhás emberek támadnak, védekeznek, lőnek és vereséget szenvednek, úgy lesz a Jackassből permanens beavatási rítus, nekik fáj, de a nézők lesznek hősök.

Vagy, ez most már saját gondolat, épp ez a lényeg, ez az örökös ifjúság. Megöregszenek látszólag, meghíznak és ősz a hajuk, de még mindig rajzfilmekben élnek, rájuk esik az úthenger, de fölállnak, leporolják a nadrágjukat, és Tom tovább kergeti Jerryt, a farkas a gyalogkakukkot.

Akkor talán nem is akkora szégyen örülni nekik.

Szerintem jó ötlet, ha modernizálják a Romeo és Júliát. Ámbár nem is igen emlékszem már olyan előadásra, amelyben ne modernizálták volna, hol vannak már a jelmezes szerelmek, öreganyám és öregapám, amint szerelmük könnyű szárnyán szállnak. De így helyes, a fiatalok úgy ismernek magukra, ha Vespán vagy biciklin száguldoznak szerelmükhöz, a középkorúak csak akkor tudnak szemrehányást tenni maguknak, hogy mivé is lettünk, ha gyermeküket látják szenvedni. De mindig van egy probléma. Nagyon hülye probléma, de attól még létezik. Egy ostoba kérdés motoszkál, hogy ha már ennyire maiak ezek a gyerekek, miért nem hívják föl egymást: most egy kicsit meghalok, ne ijedj meg.

Aztán rájöttem, hogy ez most már szinte minden színháznál tényező. Úgy értem, a daraboknál. Egy csomó színpadi kavarodás meg sem történne, ha valóban ma játszódna. Két ember megbeszéli, hogy találkoznak, aztán elkerülik egymást, az egyik besétál az épületbe, ami előtt találkozniuk kellett volna, a másik kint marad, kezdődik a bonyodalom. Tegnapelőtt láttam Belvárosi Színház új bemutatóját, ott is rögtön érzi az ember, hogy csak nekünk új a Balkon kilátással, mert a ma már mindennapos kommunikációs lehetőségek nem jelennek meg, nem mobiloznak, nem e-maileznek, csak várja az egyik, hogy a másik, a szomszéd balkon lakója hazatérjen. Egy csomó krimi válik érvénytelenné, mert a gyilkos követhető volna cellainformációk alapján, az áldozat meg fel tudná hívni a segélyszámokat.

Új időszámítás van a színházban és a filmeken, vannak mobil előtti és mobil utáni darabok. M. e. és m. u.  

Pausztovszkijt olvasok, életrajzszerű regény, vagy regényes életrajz, Nyugtalan ifjúság a címe. Ebben van egy történet, szépséges és szerelmetes. Az ifjú Pausztovszkij megkapja első korcsolyáját, és kimegy a jégre, ahol a bátyja táncol Maruszja Vesznickajával. Maruszja olyan szép, hogy még a zenekar vezetője, a vörös hajú cseh karmester is ábrándozva nézi a lány félig lesütött szemét, mellére vont szőke copfjait. A kamaszszerelemből azonban nem lesz semmi, Pausztovszkij bátyja nem jégtáncol elég jól, de Maruszjának egyébként is különlegesebb élet jut.

Történt ugyanis, hogy a sziámi király harmadik fia Angliába ment tanulni, és mivel irtózott a tengertől, a szárazföldön tért haza. Illetve nem tért haza, mert Kijevben megbetegedett, és csak nagyon lassan gyógyult. Hogy ne unatkozzék, részt vett a helyi társadalmi életben, és egy bálon meglátta az ezúttal korcsolya nélkül, félig lehunyt szemmel, mellére vont copfokkal keringőző Maruszját. Beleszeretett, nem is csoda. A szerelemből házasság lett, és már együtt tértek haza Sziámba. Nem örültek neki, de túltették magukat a dolgon az udvarban, mégis csak a harmadik fiú volt, különös szerencsétlenségeknek kell történnie ahhoz, hogy ő lépjen a trónra.  De a különös szerencsétlenségek bekövetkeztek, járvány tört ki, előbb meghalt a király, aztán két fia is, Maruszjából pedig Sziám királynéja lett. A nép annyira nem szerette, és az udvarnál annyira gyűlölték az idegent, hogy a halála mellett döntöttek.

Nem is akármilyen halált választottak neki. Mivel Maruszja kérésére vezették be Bangkokban a villanyvilágítást, a gyilkosok apróra darált villanykörtét tettek Maruszja étekébe, és ő hamarosan el is halálozott gyomorvérzésben.

Az a furcsa, hogy bármilyen hihetetlen a történet, nem teljesen légből kapott. Vannak azért eltérések, nem Maruszja, hanem Jekatyerina, nem Vesznickaja, hanem Desznickaja, nem Kijev, hanem Szentpétervár, de a sziámi király fia valóban beleszeretett egy orosz ápolónőbe, amikor a városban vendégeskedett. Annyira beleszeretett, hogy fölvette a kereszténységet, és feleségül vette Jekatyerinát, aztán együtt tértek haza. A járvány és a trónöröklés a képzelet szüleménye, ahogy a mérgezés is. A sziámi herceg néhány év után beleszeretett egy helyi lányba, és elvált Jekatyerinától, aki utóbb hozzáment egy Kínában dolgozó amerikai mérnökhöz. Ahogy az várható, a felfordult Oroszországba nem is tértek vissza, éltek Sanghajban, aztán Oregonban. Végül Jekatyerina Desznickaja Párizsban halt meg, 1960-ban, ott is van eltemetve.

Párizs Yves Saint Laurent lázban ég, mondaná a bennem élő szenzációhajhász, de azért ez így nem biztos, hogy igaz. Meg nem is vagyok Párizsban, hogy első kézből tudósítsak, csak nézem, hogy valami azért történik, mert azt a meglehetősen erőltetettnek ható ürügyet, hogy Yves Saint Laurent hatvan évvel ezelőtt rendezte első önálló divatbemutatóját, valóban hat múzeumban is megünneplik. Nem eldugott kis galériákról van szó, hanem például a Louvre-ról, a Musée d’Orsay-ról, a Modern Művészetek Múzeumáról. Úgy látszik, bele kell törődnünk: szép ruhát tervezni éppen annyira művészeti tevékenység, mint elzongorázni az Allegro barbarót.

Nem tudom, hogyan folytatódik a párhuzam: szép ruhát hordani, az micsoda? Több, mint nézni, de kevesebb, mint megvenni? Azt se tudom, hogyan viszonyuljak a hírhez. Egyfelől tetszik a minden művészet elv, hogy minden sarkon ott les ránk a szépség, mint valami rabló a karikatúrákban, fejbe csap, és megváltoztatja az életünket. Nem kell ahhoz bizonyos épületekbe betérnünk, és belépti díjat fizetnünk, hogy megváltoztassuk éltünk.

Másrészt nem lóg ki az ördög lólába? Nem arról van szó, hogy valahogy be akarnak csábítani ezekbe a szépség-tanyákba, ha azt mondjuk, itt egy csomó Mondrian, csak legyintünk, de ha melléteszik Yves Saint Laurent Mondrian-ruháját (meg is teszik a Pompidou-ban), akkor már nem kérdezzük, tényleg szép-e, vagy csak drága.

Ki hat most kire? A festő a szabóra, vagy fordítva? Ki hat most ránk?

Szép, szép, szép, még annál is szebb koncertet adott a Krilov-Knyazev-Luganszkij trió, három elszállt orosz zenész, vagyis inkább kettő, Luganszkij egyébként teljesen normálisnak néz ki. De a két kolléga! És ahogy egységben az erő alapon nekiugrottak Brahms c-moll triójának, hogy rögtön tudjuk, ez most nem játék. Brahms hazatért, hiszen a három trióból kettőnek Pesten volt a bemutatója, közben úgy van otthon, hogy az ember emeli a szemöldököt: a Müpában? Tényleg? Nem lesz tele.

Félig sincs tele, pedig akik végigülték Barenboimék Mozart-estjét, igazán megérdemeltek volna erre egy ingyen belépőt: ilyesmire gondoltunk, és ugye, hogy lehet ekkora teremben is nagy hatással kamarazenét játszani.

Az a furcsa, hogy hármuk közül a legismertebb, Nyikolaj Luganszkij volt a legkevésbé formában, talán az akusztika is őt hátráltatta leginkább, de mellette a két vonóbajnok, Krilov hegedűn, Knyazev gordonkán, Brahmsszal társalkodó szemüveges vademberek. Mindketten ugyanazzal a hevülettel, de mégis egészen más alapállásból muzsikáltak, Krilovban végig volt valami játékosság, cifra ciráda, Knyazev meg mintha folyton elborult volna, nincs derű, amire ne jönne ború alapon. De nem ilyen Brahms? Mármint ilyen is meg olyan is, meg fegyelmezett is, mint Luganszkij, három ember kell hozzá, hogy eljátssza azt az egyet, aki a triókat írta.

Végig fölfelé. Ez a másik élmény. Bevadultak már az első hangoknál, mégis egyre intenzívebbek lettek, ahogy a H-dúr trió lassú tételében megállítottak, de legalábbis meglassítottak mindent, most élsz épp, itt és most, örülj. Aztán a ráadás megint a C-dúr trió Scherzo-tétele volt, az izgatott első rész után a tétel középrésze lelassul, lírai, fölfelé szálló dallam, és Krilov pontosan úgy, ahogy a koncert első félidejében, megint elmosolyodott, és az égre nézett. Jó, az égre biztosan nem, vagy a Müpa mennyezetére, vagy azon messze túl. Csak tudnám, kit látott.

Emlékszem a pillanatra. Az íróasztalnál ültem, és már órák óta görnyedtem a Magyar állam- és jogtörténet címet viselő vaskos könyv fölé. Ilyen szempontból csodálatos könyv volt, mert tényleg órákig lehetett ülni fölötte, és az ember azt hitte, hogy épp tanul. Egy hajszál volt a könyvön. Lefújtam, lapoztam. Nahát. Ezen az oldalon is van egy hajszál. Beletúrtam a hajamba. Most meg két hajszál lett. Elkezdtem idegesen vakarni a fejem. Semmi vészes, de egy-egy hajszál gazdátlanná vált. Hullik a hajam. 

Voltaképpen nem tudom, mi ebben az ijesztő, de az volt. Hullik a hajam, megkopaszodok. És akkor mi lesz? Ronda leszek? De hát amúgy se vagyok valami izé. Vagy a kor? Öreg leszek? Az meg mégiscsak célnak számít az ember életében. Már annak, aki nem akar fiatalon meghalni. Vagy hasonlítani fogok Leninre? 

Hivatalosan nem szégyen a kopaszság, de azért Suetonius is azt írja, hogy Julius Caesar leplezni igyekezett "siralmas kopaszságát". Az általános iskolai olvasókönyv is mintha szeretett volna valamit kezdeni Lenin hajhagymáival, vagyis azok hiányaival, a kisfiú, aki az olvasmány szerint Leninnel találkozott a kertben, csak azt tudta elmesélni, hogy egy magas homlokú férfival beszélgetett. A magas homlok, ugye, az intelligencia jele, meg is kérdeztem édesanyámat, aki járt a Lenin Mauzóleumban, hogy tényleg olyan magas volt-e Lenin homloka, de azt mondta, hogy neki nem tűnt föl. A fényképeket nézve is inkább széles volt az a homlok, nem magas, szóval alighanem arra gondoltak, hogy nehéz elkülöníteni a homlokot a fej többi részétől, ha nincs az utóbbin haj. 

Amennyire tudom, ilyen egyszerű trükkel nem sikerült megtéveszteni az ifjúságot, nyolcadikban azért indult nyomozás, hogy ki írta az osztálydekoráción látható Lenin fejre tollal azt, hogy HÜLYE KOPASZ. Utólag bevallhatom: nem én voltam.

Meghalt Meat Loaf, mint azt többé-kevésbé mindenki tudja, én viszont a hír hatására rájöttem, hogy nem is nagyon tudom, kiről van szó. Valami kövér rock-sztár, Bryn Terfel viccelődött, hogy össze szokták vele téveszteni, meg az újságíró-humor: hogyan szólíthatom, Meat vagy Mr. Loaf? Szóval kicsit utánahallgattam, kiről is van szó, mi tagadás, nem tehetségtelen ember, és érdekesek ezek a hosszú számok, több részből összekalapált történetmesélő dalok, amelyeket nemcsak elénekelni, de eljátszani is kell, de jól adja.

Nem is ez lepett meg igazén, hanem a zenekar, ez szimfonikus változat, mert valamiért sokan gondolják, hogy a hegedűk és trombiták jót tesznek a rocknak is, meg általában mindennek. Nem is az a kérdés, hogy jót tesznek-e, hanem maguk a zenészek, hogy menyire élvezik a nem épp bonyolult táncritmusokat, riszálnak, fejet lóbálnak, kicsit azért fújnak-húznak. Mintha kétféle zene volna a világban, az egyik, amihez elmélyült arcokat kell vágni, és a másik, aminek meg örülni lehet. Nem mondom, hogy igazán tragikus a kettéosztottság, de azért jobb volna közelíteni egymáshoz az élvezeti szokásainkat, a pofavágásos zenének is lehet örülni, a lábrázóst is érdemes úgy hallgatni, hogy közben észrevesz az ember egy érdekesebb modulációt. A test is jól kell lakjon egy szimfóniával, és a lélek is táplálkozhat Meat Loaffal.

Allegro barbaro jazz-rock változatban. Az kábé azt jelenti az érzékenyebb lelkeknek, hogy amikor eltalálja a zongorista a hangokat, az Bartók, amikor mellémegy, akkor jazz-rock.

Szerencse, hogy nem vagyok érzékenyebb lélek, mert én az egész koncertet nagyon élveztem a Pólus Centerben, Török Ádám játszott, és nemcsak Bartókot, hanem inkább saját szerzeményeket. Ötven körüli dalokat, az ember fejest ugrik, nem is tudom pontosan, mibe. A nosztalgiába? Nem, nem hiszem, hogy régen minden jobb lett volna, főleg a hetvenes években nem volt minden jobb, de a zene fontosabb volt, mint ma. Nyilván voltak ennek politikai okai, végül is nehéz volt belekötni, mi üldöznivaló lehet abban, hogy Vissza a városba. Elmentél kirándulni, aztán hazajöttél, mert esett az eső. Ha jól dekódolom a szöveget. Miért olyan nagy ügy?

Mert mégis nagy ügy, és ha nem is próbálok meg semmit se belelátni, akkor is azt látja az ember, hogy van egy hely, ahová nem tudnak utánanyúlni. Itt van Török Ádám, betegségtől meggyötörve, alig maradt hangja, szinte szaval, de mégis ott lakik, azon a helyen, hogy egyáltalán, ez lehetséges, zenében élni. Nem odamenekülni, hanem ott lenni. Párhuzamos valóság, de mintha a két párhuzamos vonal között ez volna feljebb.   

Van egy igen egyszerű megoldása annak a nem is nagyon bonyolult képletnek, ami Alice Sara Ott. Adott egy csinos zongorista, aki elfogadhatóan játszik el bármit, de nem nagy csoda, és aki nem hajlandó várni a sorára, hiszen az sem biztos, hogy eljön az ideje. Kitalálja magát. De nem azt csinálja, mint Edvin Marton, hogy korcsolyabajnokokkal lép föl, nem is azt, mint Havasi Balázs, hogy kakastaréjt fésül a hajából, és lelakkozza, hanem próbál a művészet keretein belül maradni. Eljátssza a Chopin-prelűdöket, de közbeiktat néhány 20. századi, megfelelően rövid darabot, a feje fölé meg valami vetítést szervez. Jó, nem így mondják, hogy vetítés, hanem hogy fényfestés, komputeres grafikán mindenféle épületek láthatóak, meg a világ összes tudását tartalmazó könyvtár, viszonylag szellősen megrakott polcokkal, aztán az utolsó darabbal (maga Alice Sara Ott a szerző) fölszállunk a csillagok közé. Hozzá még mezítláb is játszik, meg beszél is, elmondja, miről van szó, kedvesen, könnyedén. Nem mondom, hogy halálos bűn, amit elkövet. Az már kevésbé tetszik, hogy a ráadás előtt újra magához veszi a szót, és úgy tesz, mintha mi mind valami nagy lázadók volnánk, akiket a koncertszervezők megpróbálnak beterelni a régi karámba, pedig mennyivel jobb a szabad ég alatt, de hát mit mondjon? Vetítünk nektek, kedves közönség, hogy bele ne dögöljetek az unalomba?

Ha félretesszük a leleplezési vagy szitán átlátási hajlamunkat, és mellétesszük a viszolygást attól, hogy egy koncertet prodzsektnek nevezzenek, akkor azért érvényes kérdés lehet az is, hogy miért vagyunk ennyire biztosak a zene felsőbbrendűségében. Úgy értem, ha a koncertet nem koncertként, hanem vetítésként hirdetik, vajon akkor is átverésnek éreznénk, hogy a képek alá zongorázó pianista nem lángeszű? Tényleg a megszokás ébreszti föl a gyanút, hogy aki túl jól dumál a zongorázása előtt, az nagy muzsikus nem lehet? Aki mögé meg fényfestenek, annak külön bugyra van az Infernóban? Aki csinos, gyanús? Aki mezítláb lép föl… - nem is folytatom, mert mindjárt jön Patricia Kopatchinskaja, aki nem ez a színvonal.