Valami jó van az Itt érzem magam otthon című filmben, de az a jó nem Szervét Tibor.

Mindegy, nem lehet szívóskodni, lelkesedésből készült a film, ahhoz képest szép is, mondani is akar valamit. Több valamit, és több szinten is sikerül elmondani, van, ahol jobban, van, ahol kevésbé. Én sajnos pont az idegek szintjén nem tudtam azonosulni, nem izgatom magam, hogy mi lesz Ritával, miután elrabolták, és arra kényszerítik, hogy hamis identitással élje az életét. Körülbelül tudom, mi lesz vele, és minden lassan, túl lassan történik, egészen addig, míg rá nem jönnek, hogy így kifutnak az időből, és attól kezdve minden túl gyorsan történik, mindenki új jellemet kap egy pillanat alatt.

Nem vagyok nagyigényű, magyar filmnél annak is örülök, hogy nem tiszta időpocsékolás a megtekintése, és ez nem az. Egyrészt Simon Kornél elég fantasztikusan néz ki ezzel a frizurával és bajusszal, másrészt a kisfia, Soma nagyon ügyes a vásznon, bár ehhez kap támogatásul néhány tockost az anyukájától. És a filmnek van politikai üzenete is, ez a jaj, de jó itthon, míg odakint tombol az erőszak, emberek halnak, de mi kimaradunk. Politikai elképzelésektől függetlenül is csodálatos, hogy van, aki hisz a film világjobbító, vagy legalább világmegváltoztató erejében. Mert én sajnos ott tartok, hogy Julius Caesart meg lehet ölni, de ez nem jelenti azt, hogy Augustus nem kerül hatalomra.  

Minimum érdekes. Mint a címe: Ha tudnék, beléd rúgnék. Egész film alatt azt vártam, kinek vágják le a lábát, de a cím ebből a szempontból átverés. Női film nőkről, nőrendező, női világkép, ennek megfelelően a nézőtér fele magára ismer, a másik fele megrémül, és a lelkiismerete is dolgozni kezd. Lehet, hogy nem mindenkinél ennyire rémes a helyzet, de legalább világos választ kapni a népességfogyásra. Ha ennyire kimeríthetetlen szenvedésforrás az élet, különösképpen a gyermeknevelés, akkor érthető, hogy nem erőltetjük a dolgot. Ehhez képest a Rosemary’s Child kedélyes kis történet az egy emelettel lejjebb lakó sátánról. Abban legalább tudja az ember, hogy mitől szenved, és nem olyan, mintha ez volna az élet célja és értelme, céltalansága és értelmetlensége.

Minimum érdekes, de közben Rose Byrne meg minimum Oscar-díjas, annyira dolgozik, és annyira messze jutott attól, mikor még Brad Pitt fenekét stírölte a Trójában. És Conan O’Brien? A fejhangú showman, aki mindig vihog a YouTube videókon? Nem is csak átmegy a vásznon, nem is kis szerepben, hanem rendes, nagy feladattal. Néztem, hogy van-e valami színészképzős múltja, de nincs. Vagy mindenki tud filmszerepelni, vagy tényleg tehetséges.  

A kérdés persze nem ez, hanem szegény szüleink.  Ők vajon hogy csinálták? Hogyhogy itt vagyunk, és moziba megyünk?  

Kétszáz forintért vettem ezt a lemezt. Nem akkor, most. Annak ellenére volt ennyi, hogy dedikálva van, nem Bessenyei és nem is a szerzők által, de a bal sarokban látható, hogy Iván ajánlotta a korongot, egyébként egy bizonyos Gézának, szeretettel. Iván pedig alighanem Bradányi Iván, író, szövegíró, színház körüli ember. Igazából nem tudok róla sokat, de nem álltam ellen az aláírásának.

A lemez azonban nem véletlenül 200 forint. Úgy értem: belbecse alig van, a Zorba-történet körüli dalok, Bessenyei már elég öreg, és elég lendülettelen, bár nem adja föl. Leginkább az tetszik rajta, hogy még Pataki Jenő is szerepel rajta egy kicsinyke szerepben, az a Pataki Jenő, aki valaha a moziban azt énekelte, hogy Hallod-e Rozika, te.

Szóval: gyenge. A lemezhez tartozó előadás 1988-ban volt a Kongresszusi Központban, és arra gondoltam, milyen szép kísérlet is volt, egy menő szerzőpáros gyengén sikerült darabját elővenni, hátha tévedett a világ. A szerzőpáros John Kander és Fred Ebb, együtt írták a Kabarét és a Chicagót, meg olyan dalokat is, mint a New York, New York. Meg akkor a Zorbát is.

A helyzet persze egészen más, a Zorba elég jól teljesített újkorában, 1968-ban, 305 előadásig jutott, nagyon ki lennének egyezve ezzel a számmal a mai szerzők és producerek. Két évvel a Kabaré után jött ki, és csak azért nem volt díjeső, mert abban az évben mutatták be a Hairt is (és még néhány, számunkra sajnos ismeretlen, de nagysikerű musicalt). Lett belőle felújítás Anthony Quinn-nel, később, már 2015-ben John Turturróval. Hogy errefelé mit keresett szegény Zorba, nem tudom. Talán eltévedt.

Tudom, hogy meg lehet jól is csinálni a Frankensteint én is láttam a londoni közvetítést az Urániában. De az nem a Vígszínház, és nem is abból az anyagból dolgoznak, amit a Vígben összehoztak. Mary Shelley története furcsa módon aktuális maradt, vagy talán aktuálisabb is, mit volt, amikor a mesterséges intelligencia a mindennapok része lesz, amikor tudni kellene, megsérthetjük-e az általunk létrehozott valaminek az érzéseit, kell-e őt szeretnünk, kell-e félni tőle, el szabad-e pusztítani. És a történetnek egyébként is van egy örökké aktuális eleme is, hiszen nemcsak a gépi utódokkal, de a természetes úton létrejöttekkel is vannak kötelességeink, azokat sem szoktuk feltétlenül boldoggá tenni, vagy kellő és megfelelő módon szeretni, akármit is képzel rólunk a teremtmény.

Lehetőség volna, de az előadás elakad a látvány szintjén. Hajó és fények, fontos, nem is kérdés, de a hajó egyáltalán nem akar hajóként viselkedni, alapvetően a tengelye körül forog, és az a bénáskodás, amit a legénység előad, miközben vezényszavakkal szórakoztatja magát… Minden lassú, minden unalmas, agyon vagyunk verve, pedig még el sem kezdődött az egész. És úgy is fejeződik be, hogy el sem kezdődött, de a Pink Floyd-számot a végén mindenképpen meg kell hallgatni, akkor is, ha már nincs mit tenni, megint csak fordul a hajó, és bénázik a legénység.

Az egyetlen kivételes pillanat a második felvonás eleje, a teremtmény monológja, mert ahhoz ifj. Vidnyánszky Attila kifejlesztett egy furcsa beszédet, egyszerre választékos és egy kicsit akadozó, vagy inkább csak merev, emberi és mesterséges, hogy kénytelen a néző odafigyelni. Lehetett volna ilyen is?

Akkor miért nem ilyen? Telnek-múlnak a negyedórák, félórák, órák, állandóan magyaráznak, mert a Prométheusz-vonal csak magyarázva megy át, csak így érti meg a néző, hogy mi a mondandó. Ha nem Prométheuszról van szó, akkor meg olyanokat mondanak, hogy „súlyos terheket kell cipelnem a sötétben”.

Nekem meg hideg nyállal kenegetik a homlokom.

Vettem egy üveg tintát. Tudom, ezt már meséltem, benitoit a színe, legalábbis hivatalosan, és hogy ne csak álljon, várva a beszáradást, mindennap leírom legalább egyszer Petőfi Sándor A tintásüveg című versét. Az állandó leírástól persze meg is tanultam. Nem nehéz, és van benne egy szállóige is, ilyenek ezek a tehetséges emberek, valami pacából elkezd rajzolgatni, a rajzolgatásból elkezd írni, és tananyag lesz belőle. Arról nem is beszélve, hogy megőrizte a nagyközönség számára legalább egy régi színész nevét. Inkább kettőét, bár hogy Szentpéterinek (igazából: Szentpétery) mi volt a keresztneve, az nincs benne a versben. Megnéztem: Zsigmond.

De nem is erről szeretnék beszélni, hanem hogy ha már így szorosabb kapcsolatba kerültem tintásüvegekkel és vándorszínészekkel, elkezdtem hallgatni is a verset. Senki nem tetszik. Senki nem úgy mondja, ahogy szerintem értelmes volna, mindig másképp mondva azt a fordulatot, hogy „ahogy mondom”, eljutva az egyszerű mesélői fordulattól az élet igazságtalanságáig, hogy azt a nyomorult kabátot vagy zakót szétszakadásig kellett hordani. Megyeri Károly a vers megírása idején már két éve halott volt, bár azt nem tudom, hogy ebben bűnös volt-e a nélkülözés. (A szerepeit egyébként Szentpétery vette át.)

Nem is az a lényeg, hogy ki tetszik és ki nem tetszik, hanem hogy Petőfi vajon hogyan képzelte el a verset. Írva vagy mondva? Végül is ő maga is színészkedett, ő maga is mondta a verseit, és nem tudom, mi járt a fejében. A leírt szöveg az csak olyan, mint a zenészeknél a kotta, kell valaki, aki életre kelti, vagy a verset olvasni kell, és mondani csak kivételes alkalmakkor, mondjuk, ha kitör Pesten a forradalom.

Tegnap egyébként átálltam A tintásüvegről a Téli világra. Abban is van vándorszínész. Meleg ruhája nincs, de mindazáltal éhezik.

Tudom, hogy nem ez a lényeg, de sajnos eszembe jutott, hogy igazából nem is tudom, hogyan kell kiejteni José van Dam nevét. Hozé vagy Zsozé? Mert a neve eredetileg Joseph, az nyilván zsozef volna, de mihez kezdjünk ezzel a Joséval? Úgy értem, hogy ez Carmen-előadásokban és lemezeken is probléma, don José, az spanyolosan vagy franciásan ejtendő, a történetnek vagy a történet nyelvének megfelelően. Van olyan felvétel, ahol mindkét változatot használják, attól függően, hogy kivel beszél a boldogtalan tizedes.

Nem ez a lényeg, de akkor mi? Hogy gyönyörű hangja volt. Hogy gyönyörűen tudott bánni vele, és hogy mégis ő képviselte valahogy a normalitást a színpadon vagy filmen. A Don Giovanniban Leporello, semmi különös, ha eltekintünk attól, hogy ő volt mi. Úgy nézte az eseményeket, mint mi, fejcsóválva, naná, hogy fejcsóválva, hiszen esélye sem volt rá, hogy ő legyen a pokolra szálló szexszimbólum. Nem test, még csak nem is hang kérdése, ez a darab, ő az, aki szól don Giovanninak, amikor meghívja őt a kőszobor viszontvacsorára: jaj, jaj, mondja azt, hogy nincs ideje rá.

Vicces ember, de hát viccesek vagyunk, amikor bátornak kellene lennünk.

Mindenki kedvenc basszbaritonja, karmestereké is, Maazel mellett Karajan is állandóan vele dolgozott volna, még Sarastróra is rávette, pedig hiányzott alul a megfelelő hang, és lemezen ez kínos. Meg is szűnt a nagy együttműködés, ha jól emlékszem, egy Don Carlos körül, ahogy utálatos nekrológokban szokás mondani, most majd, egy égi színpadon újból…

Beírtam a nevét és a kiejtést az interneten, azt javasolta, hogy mondjam jozénak, j-vel. Nehéz így okosnak lenni.

Nem a legjobb időben, és főleg nem a legjobb napon fogott el a kétely, de elfogott. Azt is tudom, hogy miért, mert szép volt a születésnap előestéjén az ünneplés a Müpában, szép volt az új Kurtág-film, érdekesen beszélgettek róla a meghívott vendégek. És micsoda vendégek, Pierre-Laurent Aimard, Benjamin Appl és Vikingur Olafsson. Appl úgy, hogy 16-án itt lépett föl, a BMC-ben, 17-én Hamburgban, és 18-ra visszajött, erre a beszélgetésre. Vagy a filmre, amelyben Kurtág gyötri, de nem annyira, mint Aimard-t, újra és újra, és újra. A közönség nevet.

Ez már a film csodája, hogy lehet rajta nevetni is, ezen a végtelen kitartáson, az előadás pontosságáért folytatott küzdelmen. Szép film, szép és hosszú, pedig csak két óra. Úgy értem a csakot, hogy háromszáz órányi anyagot forgattak, de hát minden pillanat forrás lesz az utókor számára, remélhetőleg majd a kimaradt részek is kutathatóak lesznek.

A film után, még a beszélgetés alatt jön a kétely. Nem lehet, hogy csak meg akarnak etetni? Úgy értem, annyi embernek jön kapóra Kurtág nagysága, akik ott vannak a színpadon, azoknak mind, azoknak kutatási anyag, referenciamunka, karrierelem lesz a Kurtággal eltöltött idő, érdekük fűződik hozzá, hogy Kurtágot föl- és elismerjék. Erről nem tehet senki, ilyen a világ. Beleszédülök, ha arra gondolok, hogy egy nagy művész hány embert tart el. Tudóst, előadókat, szervezőket, kritikusokat, koncerttermeket, büféseket, frakkszabókat, akik ma már csak pincéreknek és zenekarok számára dolgoznak, emléktábla-faragóknak. Mozart egész Salzburgnak ad munkát és kenyeret. Inkább kalácsot.

Kurtág még nem Mozart. De talán csak azért nem, mert 170 évvel később született.

Önmagában is érdekes, hogy ha valaki képzőművész létére gyűjtő. Mit gyűjt és miért, feltéve, hogy nem cserélgeti a műveit a barátaival, de ebből a szempontból Georg Baselitz tisztázva van: ő manierista sokszorosított grafikákat gyűjt. Amire azt mondja, hogy ez csak üzlet, amikor elkezdett érdeklődni irántuk, ezek épp nem voltak divatban, meg lehetett vásárolni a műveket jó áron, aztán nyerészkedni lehetett, amikor eladta a darabokat. Csakhogy amit eladott, azt utóbb vissza is vásárolta, ami arra utal, hogy talán több köze volt Baselitznek a manierizmushoz, mint azt ő állítja.

Itt el is akadtam, mert nem tudnám megindokolni, miért érdekelne jobban Georg Baselitz, mint Parmigianino, Baldung, vagy a többi manierista, akinek meg sem tudtam jegyezni a nevét. Mindegy, hogy Baselitztől jöttek a grafikák, ahhoz képest legalábbis, hogy itt vannak az írópult szerű tárolókban. Itt van ez a vén szivar is (bár ez a szó, ha jól sejtem, önmagában anakronizmus), aki benyúl az unott lány kebelébe. Emlékszem, mennyire meglepett Shakespeare-nél, hogy az öregséget valahogy a lábszár vékonyságával és fonnyadtságával fejezte ki. Itt most lábszár nincs, de a kar vézna és fonnyadt, az orr, rossz szokása szerint nem állt le a növekedéssel, a haj krasznahorkais, és könny helyett az arcokon a ráncok.

Mi van a lány kezében? Nem tudom pontosan kivenni, de egy szép kis aranytallérra gyanakszom, ami sok mindent megmagyaráz. Az ő szempontjából. Szexuális ragadozóknak azért megmutatnám ezt a rajzot. Tényleg ez akarsz lenni?

A Kurtág ünnepségsorozat második napján, a BMC esti koncertjén talán az volt a legjobb, hogy egyáltalán nem olyan volt, mint egy ünnepi koncert, hosszú és unalmas méltatásokkal, amelyen mintegy mellékesen zenélnek is. Nagy tisztelettel az ünnepelt műveit.

Persze: nagy tisztelettel az ünnepelt műveit. De alapvetően ez egy koncert volt, az volt az üzenet, hogy vannak ezek a dalok, amelyeket érdemes előadni, még érdemesebb meghallgatni, de ahhoz, hogy meg lehessen hallgatni, persze elő is kell adni. Kész, itt be is zárult a kör.

Illetve dehogy zárult. Volt egy ki nem mondott üzenet, hogy ezek ugyanabba a műfajba tartozó, hasonló súlyú darabok, ha Schubert tetszik, akkor Kurtág is tetszhet, nem kötelező jelleggel, de hát hallgasd meg, vendég. Ugye, ugye?

A vendég meg minden erőlködés nélkül is arra jut, hogy Schubert tetszik, de Kurtág még jobban, mert a szövegek intenzívebbek, az előadó, Benjamin Appl fokozottabban van jelen, erre a fokozott jelenlétre kényszeríti a szerző, tessék feszítettebben énekelni, magasabban, mélyebben, kiabálva, vagy egy szót megszakítva, vagy éppen azt kimondva, amit Hölderlin írt: Pallaksch.

Kiteszek azért egy zárójelet: ahhoz, hogy Kurtág ennyire érvényesüljön, talán kellett az is, hogy a koncert első részében elhangzó Schubert-daloknál azt érezzem, ezekben még maradt valamennyi. De a második részre már ez sem igaz, Schumann Dichterliebe, tényleg csodálatos együttműködés az énekes és a zongorista Villányi Dániel között, a dalciklus zongorán indul és zongorán zárul, és a levezető futamokból hallja az ember a megtett utat, ébredő szerelemtől a koporsóba zárt, víz alá küldött szerelemig. Az egész egyben a felolvasott Balassa Péter-idézet cáfolata is, hogy a dalszerzők többnyire közepes versekből dolgoznak, kivétel Kurtág. Kivétel, legalábbis jelen esetben, Schubert és Schumann, mert ők Goethéből és Heinéből. De az egész azt is cáfolta, hogy a dalest keveseknek volna való, él ez, élt és élni fog.

A mondás szerint az öregségben az a szórakoztató, hogy mindig máshol fáj. Ennek mintájára a Müpában rendezett angol maratonban az volt a szórakoztató, hogy mindig máshogy volt rossz.

Nem biztos, hogy igazságos vagyok, csak háromszor egy órát láttam a napból. Az első órán Varga Oszkár hegedült, Fejérvári Zoltán zongorázott. Elgart minden különösebb meggyőződés nélkül, mintha épp a maraton ki nem mondott szándéka ellen dolgoznának. Nekünk se tetszik, de ez van. Britten esetében jobban éreztem a meggyőzöttséget, de a két előadó nem tűnt azonos súlycsoportban lévőnek, a hegedűt mintha tamponálták volna a hangverseny előtt, tompán és fátyolosan szólt.

Nem a hegedűk napja volt, ez két órán belül kiderült, amikor a Tündérkirálynő című Purcell-mű alatt elpattant a Capella Savaria első hegedűsének egyik húrja. Soha nem történik az ilyesmi jókor, de most nagyon rosszkor esett meg, pont a The Palint előtt, amihez így elképesztően hamis és bádoghangú hegedülést kaptunk kiegészítésként. Amúgy is volt elég baj, a zenekar úgy játszott, mintha az első próbára érkeztek volna, óvatosan és kifejezéstelenül, az egy órába csak a darab keresztmetszete fért bele, nagyon sajnáltam a kimaradt részeket, főleg a Now the night is chased away és a Come all ye songsters kezdetű dalokat (áriákat?). Ideteszek egy videót, csak mutatni, mi hiányzott, és milyen nem volt az előadás.

 Ha ennyi baj nem lett volna elég, ott volt a kétségbeejtő énekes-hiány. Egyetlen szólószámhoz sem találták meg a megfelelő előadót, akinek a hangszíne élményt jelentett volna. Ami az előadásmódot illeti, egyedül az Álom monológjánál éreztem az énekesi szándékot, mit, miért és hogyan.

A két koncert között Várdai István játszotta el az Elgar Csellóversenyt a Liszt Ferenc kamarazenekarral. Természetesen (Várdainál természetesen) nagyon szép csellóhangon, pontosan, elegánsan, csak hát az Elgar-koncert ennél többet is tud. Talán ha karmestert is szerződtetnek, ha jobban érzékelhető a mű kétpólusossága, messzebbre juthattunk volna.

A kérdés adott: mi értelme van egy ilyen maratonnak? Ha egy szerző életművében kell elmerülni, talán jobban értem, különböző műfajokkal jelentkezik ugyanaz, a reprezentatív művek jobban kiemelkednek az életműből. De ez háromszerzős maraton volt, Elgar, Purcell, Britten, közepes vagy az alatti előadásokkal, váltófutás, időnként vesszőfutás. Ki fog így megszeretni, és mit?