Más helyeken maratont vagy félmaratont szerveznek. És bár valószínűleg Velencében is össze lehetne ügyeskedni valahogy egy negyvenkét kilométeres futást, megmaradnak a kézenfekvőnél: eveznek és eveztetnek. Vogalonga, idén ez már a negyvenkilencedik volt, pünkösdre jött nyolcezer evezős csónakokkal, becsordogáltak a Szent Márk térre, ahol ágyúlövéssel indították útnak őket, Burano, Murano és vissza a városba. Gondolom, aki végigcsinálja, soha nem feledi.

Én nem csináltam végig, el se kezdtem, csak az élvezet jutott. Nézni a különböző hajókat, mert ez nem igazi verseny, sőt, egyáltalán nem verseny, a végén...

Valamiért mindig tartottam Mestrétől. Azt is tudom, miért: Fajth Tibor Velence-könyvében írja, hogy csúf, ipari város. Hát, oda nem megyünk. Olyan van otthon is. Nem is mentem évtizedeken át, de most igen, és persze, hogy se nem csúf, se nem érzékelhetően ipari. Kicsinek kicsi, és persze többnyire nem magáról szól, hanem a szomszédos Velencéről, de ez csak nem bűn. És ilyenkor Mestre tud valamit, amit Velence nem: csodálatos könnyű, édes illat leng a városban, hárs vagy akác, vagy mindkettő egyszerre. Megáll az ember egy-egy sarkon, és arra gondol, hogy ha volna ilyen otthon is, nehezen mozdulna el onnét...

Rendületlenül és megrendülten is a Mérimée-összest olvasom, bár néha azt érzem, hogy többet viszem magammal a világban a kötetet, mint amennyit forgatom, de azért jókat találok benne. Például a Lelkek a Purgatóriumban című kisregényt, ami don Juan-történet, bár Mérimée hangsúlyozza, hogy ez nem az a don Juan, nem don Juan Tenorio, hanem don Juan Marana. Mindenesetre ez is Sevillában játszódik, de nem az a történet vége, nem jön el a kővendég a megátalkodottért, hanem a csábító jó útra tér, szerzetesnek áll... Egy pillanat. Ez is opera, ez is Sevilla, de egy másik opera vége, A végzet hatalmáé. Tényleg. Eljön az elcsábított nő testvére a monostorba, hogy számonkérje a húga becsületét és apjuk halálát. Don Juan békíti, akármit követtem el, megbántam, és kérlek, te is bocsáss meg. Dehogy bocsátok. Térden állva kérlek. Te gyáva, ehhez értesz, könyörögsz az életedért. Két kardot hoztam, válassz, mert nem...

Így válik a pénz művészetté, ha nem fegyverré: Párizsban a Börze épületébe költözött a Pinault Gyűjtemény. Kör az alaprajz, és látszik, hogy nem erre a célra találták ki az épületet, de megoldják. Most épp Testek és lelkek címmel megy egy kiállítás, ott találtam ezt a képet. Nem ismertem, de ráismertem: Miles Davis keze. Hát persze, fekete, bár nem értem, hogy a tenyere miért fekete, a világítás olyan, vagy bekenték? Megismertem a dobverőujjakat amikor a köröm elkezdi beborítani az utolsó ujjpercet. Meg hát a mozdulat maga, épp csak a trombita hiányzik a képről, de könnyű odaképzelni. Irving Penn készítette a fotót, aki divatképein kívül csendéleteiről és portréiról híres, és itt mintha kombinált volna két műfajt, a kép portrénak és csendéletnek is beválik. Vajon hogyan készítette a képet? Volt egy modellje, akivel végigpróbálgatta a fényt, az ujjakat, a hátteret, aztán mondta neki, hogy mehetsz, mert senki sem...

Egy kicsit nehezen értettem meg, hogy mi az, amit látok, mert azt hittem, hogy a Saint-Sever-i Beatus egy ember neve. De idővel fölfogtam, hogy ez egy illusztrált vagy illuminált könyv, amely egy Beatus nevű szerzetes kommentárjait tartalmazza a Jelenések könyvéhez. A könyv is elég régi, a 11. század közepéről való, de Beatus kommentárjai még régebbiek, 8. századiak. Azt lehet tudni, hogy az eredeti kommentárok is illusztrált könyvben jelentek meg, ez valamiért Beatusnak fontos volt, hogy ne csak leírja, ne csak elmagyarázza, de le is rajzolja, hogyan kell elképzelni a Jelenéseket, az viszont, érthető módon nem maradt fönn. Ez meg kissé érthetetlen ódon fennmaradt...

Louis Vuittonhoz menni, az a világ legtöbb nagyvárosában azt jelenti, hogy táskát vagy valami ehhez hasonló luxus divatcikket fogok venni (nézni). Kivétel Párizs, Vuittonék őshazája, mert itt azt jelenti, elmegyek a múzeumba, ami nemcsak a belbecs miatt érdekes, de a külcsín is vonzó, Frank Gehry tervezése. És folytonos a csodálkozás, hogy mennyire jó ez a szélfútta épület, meg hátulról mintha egy, a kikötőből kifutó háromárbócos után nézne az ember. Még víz is van hozzá, lépcsőről lépcsőre hömpölyög a hajó után.

Most végre úgy érzem, megfejtettem az értelmét ennek a szárazföldi hajókázásnak. Tiszteletadás az alapító Louis Vuitton előtt, aki 1854-ben hozta létre a...

Ez most a fő képzőművészeti esemény Párizsban, David Hockney 25. Mi 25? Huszonöt éves elmúlt, az biztos, nem is 25 éve fest és még az sem igaz, hogy az utóbbi 25 év képei volnának a falon. Bár azok is. De hogy megértsük az egész történetet, van kép 1956-ból is, az, ha jól számolom, 69 éves. Hockney már akkor is érett festő. Meg azóta is.

Meg se próbálom összefoglalni, először azt hittem, 25 teremnyi kép lesz tőle a Fondation Louis Vuittonban, de csak 11. Az viszont négy emeleten. Aki tervezi, hogy elmegy, váltson előre jegyet, mert ha még ehhez hozzájön egy óra sorban állás az utcán, belepusztul, meggyűlöli, vagy csak zúgó fejjel...