Az ember néha megittasul a saját szavaitól, velem is ez történt, amikor tegnap nagy bosszúsan leírtam, hogy Szűcs Mártára nem olyan könnyű emlékezni, a hangzó hagyaték nem elég gazdag, és hiába mondjuk, hogy emléke szívünkben él, mert a szívünk sem megbízható vitrin, előbb vagy utóbb összetörik. Előkerestem hát egy régi rádióhangverseny felvételét, a műfaj maga is érdekes, élő koncert (vannak benne hibák is), de közönség nincs, két operai kettős Patkó József kíséretével a Traviata és a Lammermoori Lucia, a bariton Kovács Pál. Elvben össze nem illő pár, Szűcs Márta szép, tiszta, könnyű hangja mellett Kovács Pálé szép, de egyáltalán nem sima, zörgős, nyers, kimunkálatlan, és nem is mindig tiszta. De az operai jelenetek szempontjából mégis jó így, pont erről szól mindkét kettős, hogy a törékeny nőt megtöri a határozott, céljaival tisztában lévő férfi, együtt érzek, virágom, de most már tedd, amit tenned kell...

Tegnap temették el Szűcs Mártát, nem mentem el, senki művésznek nem megyek el a temetésére, nem akarok úgy tenni, mintha közöm volna (lehetne) hozzájuk magánemberként is. Egy kivétel volt, Kabos Gyula, neki megsimogattam a koporsóját. Kocsis Zoltánt sem néztem, amikor földbe helyezték. Hátha nem is halt meg.

De Szűcs Márta más eset, őt nem olyan könnyű fölidézni filmről, lemezről, két felvétele van a Hungarotonnál, kevéssé ismert művek, azt hiszem, egyiket sem hallgattam még végig, bár a Cimarosa Párizsi festőre készülök. Van egy fél kazettám, rádiókoncert, zongorakísérettel a Traviata-kettős. Inkább csak az...

Nagyon kevés idézhető mondat maradt Czimra Gyula után, úgy tűnik, soha, senkinek nem jutott eszébe, hogy interjút készítsen vele, vagy csak nem merték megközelíteni, mindenesetre a kevés hitelesen tőle származó mondat kint van most a Nemzeti Galéria falán. Az egyik körülbelül így szól: fél életemben önmagamat kerestem. Persze, az ember soha nem tudja, mikor tart a fél életénél, és lehet, hogy Czimra is azt hitte, hogy simán eléldegél 120 éves koráig, végül is, amikor nem önmagát kereste, akkor a kertjében pepecselt, kelő nappal ő is kelt, de így utókorilag elmondható, hogy nagyon úgy tűnik, Czimra Gyula egész életében önmagát kereste. Időnként megtalálta, de most nagyon nehéz egy festővé összerakni azt a sokat, aki ő volt. Hol nagyon rajzos, hol nagyon festő, hol gauguinista, hol vangoghista, hol kifestőkönyv stílusban alkot. Az egyetlen, ami majdnem megbízható támpontnak látszik, hogy önarcképet...

Fölösleges fáradság volna azt bizonygatni, hogy a Mission: Impossible hülyeség. Úgy értem: persze, hogy hülyeség de ebben híven követi a saját hagyományait, így volt már a legelső részben is, amikor, ha jól emlékszem, azzal bukott le a gonosz, hogy idézett a Bibliából, és a szállodai szobájában is volt egy Biblia. Nem biztos. Az viszont biztos, hogy most is, a nyolcadik, és feltehetően utolsó részben olyan sokat kínlódnak az akciójelenetekkel, és olyan furcsán foglalják össze a történteket, mintha arra játszanának, hogy a néző ostoba, és magát okolja, ha nem ért valamit.

Amúgy meg szép az egész vállalkozás, a gazdag ember James Bondja, úgy értem, hogy ha nem választották ki Tom Cruise-t James Bondnak, akkor majd ő...

Az ember mindig a hülyeségekre emlékszik. Salome helyett a vitatkozó zsidókra, akik azon is összevesznek, hogy miért nem tudják elfogadni Jochanaan prófétaságát. Mert Illés próféta óta senki nem látta az Istent. De hát sokan azt mondják ő Illés. Hogy lenne ő Illés, már háromszáz éve meghalt. És így tovább, persze zeneileg igencsak bonyolultan. Annyira bonyolultan, hogy Carelli Gábor megkérte a Metropolitanben vezénylő Reiner Frigyest, legyen kedves ennél a résznél egy kicsit nagyobb mozdulatokkal dirigálni, mert nem látja pontosan, mikor kell belépnie. Attól kezdve ennél a résznél Reiner mindig fölállt a karmesteri székéből, és jó nagy mozdulattal Carellire mutatott. Most jössz. Micsoda unmuzikális alakokkal kell dolgozni, rémes...

Dolgoznak, dolgoznak Budaörsön a Cyranóval, illetve már előtte is dolgoztak, mert ez átirat, Martin Crimp készítette, aztán az átiratot le is fordította Závada Péter, nem szigorú alexandrinusokban, de, ha jól tudom, már Rostand sem volt elég szigorú formailag. Az eredmény meg mai Cyrano, annyira mai, hogy nem is nagy az orra, ami jó ötlet, mindenki gondoskodjék maga a gátlásairól. És valószínűleg az sem nagy felfedezés, hogy azért a Cyrano annyira nem is jó darab, eredetiben sem, én legalábbis hiába keresem a szellemességet az orr monológban, nem lelem. Olvasva semmiképp. És aki azt mondja, magát kigúnyolja, ha kell, többnyire nem gúnyolja ki magát. Bár lehet. hogy nem is kell...

Nem állítom, hogy mindent értek, de annyit igen hogy ez komoly dolog. Salome a Metropolitanből, közvetítették az eggyel előbbit is, akkor Komlósi Ildikó volt Heródiás. Most Michelle DeYoung. Ő az egyetlen, aki színes ruhában van, sőt, nagyon színesben, piros ruha a piros hajához. A többiek feketében-fehérben mesélik el a történetet.

Nem pont ugyanazt a történetet, nem is úgy kezdődik, a klarinét felhördülésével, előtte most egy zenélő óra csilingeli bele a világba a hétfátyoltánc dallamát. A hatás kisebb, de talán ez is a mondandó része: emiatt aztán senki nem fog a szívéhez kapni, csak egy (vagy több) szexuális bűncselekmény. A végén...