Van, hogy egy név feltűnik az ember életében. Különösebb ok vagy cél nélkül, de előkerül. Nálam, mondjuk, Paderewski. Joyce DiDonato énekelte ráadásként az operaházi koncertjén az I Love A Piano kezdetű Irving Berlin-dalt, szuper vicces volt, de van benne egy sor (nem is egy, három): When Paderewski comes this way, I’m so delighted, when I’m invited, to hear that long haired genius play.

Szóval Paderewski. Tulajdonképpen az egész kérdésen egyszer már túl jutottam, mai füllel nincs benne semmi jó, talán a zongora megszólaltatásának erőteljessége vagy ünnepélyessége, de körülbelül ez minden. Lehet, hogy zongoristáknak többet mond, de hallgatóként tényleg ennyi.

Közben meg… Paderewski feltűnik Rubinstein önéletrajzában is, elhívja magához a svájci villájába, hogy játsszon neki, lengyel a lengyelnek, Rubinstein megérkezik, vár, vár, aztán egyszerre belép a szobába a Nap. Nyár van, Paderewski fehér öltönyt és fehér Lavalliére-nyakkendőt visel, és fölötte az a fantasztikus, aranyszőke fej, elképesztő haj, bajusz, meg az ajak és az áll közötti kis szakállpötty. Paderewski kedves, meghívja Rubinsteint egész nyárra, pedig koncertkörútra készül. A gyakorlását hallva egyébként Rubinstein is azt mondja, hogy tulajdonképpen nem tetszik neki, ahogy játszik, túlságosan szabad, és az ízületei is mintha nehezen mozognának.

Nyilván így van minden legendával, meghallgatják, és azt mondják, nem is olyan legendás. Paderewskiről ezt mondta valaki: nagyon jól zongorázik, de azért nem egy Paderewski.

Egyébként nem csak hangfelvétel maradt róla, de film is, kicsit már későn, szép haja kihullott, kicsit olyan, mint egy német zeneprofesszor.

Az az érdekes, hogy Paderewskinek volt egy másik, zenén kívüli élete is, állandóan támogatta a független Lengyelország ügyét, ahogy Rubinsteint, úgy még számtalan más lengyelt támogatott, pénzt gyűjtött, jótékonykodott, így a hálás haza első miniszterelnökének választotta 1919-ben. Nem tartott sokáig, januárban megválasztották, decemberben lemondott, és közben még merényletet is kíséreltek meg ellene. Mérsékelt dicsőséggel kormányzott, vagy csak olyan ügyesen, amennyire egy zongoristától elvárható. Amilyen a történelem, Lengyelország újból üggyé vált, Paderewski öregen újra koncertezett és korteskedett a hazájáért. Már nem volt a legjobb állapotban, a Madison Square Gardenben tartott koncertjén például azért nem jelent meg, mert úgy tudta, hogy az a fellépés már megvolt. Valóban megvolt, de húsz évvel korábban.

Ott is halt meg, New Yorkban. A holttestét csak 1992-ben vitték haza.

Sok-sok évvel ezelőtt olvastam már Arthur Rubinstein önéletrajzának első részét, még angolul, de alig emlékeztem rá. Csak a jelenetre, amikor elcsábította a szállásadónőjét, meg hogy mennyire szerette játszani Saint-Saëns g-moll zongoraversenyét. Éppenséggel ideje volt újraolvasni. Még akkor is, ha a friss és magyar kiadásból az is kiderül, hogy a fordító nem tud nagyon jól angolul, mert azt írja, az egyik német fejedelemségben a koncertje után az udvari emberek „figyelmesen álltak, mint a katonák”.  Nyilván a vigyázzállást sikerült így fordítani. Aztán pár lappal később kiderül, hogy a fordító a magyar nyelvnek sem mestere, mert Rubinstein leül olvasni, hogy „elűzze az időt”. Olvassa még valaki ezeket a szövegeket, vagy a kiadók olyanok, mint valami automaták, fönt bedobják a kéziratot, lent meg kiesik a könyv?

Mindegy. Most tehát párhuzamosan olvasok két könyvet, Rubinsteint és a Vörös és feketét, és néha meglepődök, hogy minta ugyanazt a történetet olvasnám. Julien Sorel azért készül papnak, mert Napóleon után a papok már jobban keresnek, mint a katonatisztek, és rájön, hogy ha úgy akar élni, ahogy szeretne, ha ki akar törni Verriéres-ből, a kisszerűségből, akkor pénzre van szüksége. Rubinstein rájön, hogy ha ki akar törni Lódzból, ha úgy akar élni, ahogy szerinte érdemes, ahogy szeretne, akkor zongoráznia kell, és lesz pénze, és megnyílik előtte a világ.

Tudom, később a két történet majd elválik egymástól.  

Ennél elcsépeltebb vígjátéki helyzetet kitalálni is nehéz: A azt hiszi B-ről, hogy C, és B vagy nem tudja, vagy nem akarja felvilágosítani A-t az igazságról, és emiatt számos mulatságos helyzetbe bonyolódnak, mígnem eljön az igazság pillanata. Persze, amikor az ember kimondja, hogy ezer és egy ilyen vígjáték van, hirtelen nem jut eszébe egy sem, legfeljebb a Mágnás Miska, ami mégsem egészen ugyanez. Mindegy, tényleg van ilyen vígjáték ezernyi.  

Nem is tudok mást az Avignoni szerelmesek című film javára mondani, csak azt, hogy francia, nem meglepő módon Avignonban játszódik a színházi fesztivál alatt, süt a nap, és néha látni a pápai palotát (messziről). Meg hogy van benne egy jelenet, amelyben a szerelmesek bevallják egymásnak érzelmeiket, de nem egyszerűen bevallják, hanem elmondanak egy párbeszédet a Cidből. És olyan az egész, mint valami vallomás, nyilván mert az is akar lenni, de vallomás a művészetről, hogy hiába olyan mélyek az érzelmeink, mint egy kút, ha nem tudjuk megfogalmazni, vagy ha nincs valami kész megfogalmazás, ami pontosan ránk meg az érzelmeinkre illik, akkor azt sem tudjuk, mi történik velünk, csak tátogunk, mint a halak. Nem mondom, hogy a halak lelki élete nem érdekes, de az embereké még érdekesebb.

Kazettát hallgattam, még a régi időkből, amikor az üres kazetta is akkora kincs volt, hogy nem hagyta az ember a végeket szabadon, így Dvořák 8. szimfóniája után váratlanul magyarul kezdett el énekelni valaki. „Tiszta lelkű hű szerelmem”. A Lammermoori Lucia legvége. Réti József.

Ma van a századik születésnapja. Ötvenkét éve halott. Vagy bizonyos értelemben halott, mert a hangja hallható. Amikor először mentem az Erkel Színházba, még emlegették, nagyon emlegették, hogy a Réti Dudi így, meg úgy, ma már nyilván kevesen vannak, akiknek személyes emlékei vannak róla. Nekem sem volt, csak lemezről hallottam, de olyan hangja volt, amit szeret a mikrofon vagy a mikrobarázda, vagy a hangszóró, szépen szól otthon is.  Szépen szólhatott a színházban is, meg szépen szólt a kórházban is, legalábbis ezt mesélik róla, soha nem kellett keresni, melyik szobában fekszik, mert mindig énekelt. Vannak ilyen csalogány-típusú emberek, erre születtek.

Voltaképpen ezt akartam csak elmondani: nagyon nem tud szomorú lenni az ember, ha Réti Józsefet hallja. Akkor sem, ha tragikus az operai pillanat, mindjárt száműzik a szerelmemet, vagy ha épp elkomorul a történet, vagy mindjárt hét magas C-t kell kifújni, valamiért minden derűssé válik.

Szóval, amíg a sok derűs pillanatot akarom megköszönni, nem tudom, hogy ez rá is érvényes volt-e. Amikor ott, a kórházi szobában énekelt, az neki is könnyebbség volt?

Tudom, hogy így nem lehet olvasni, mert elvész az olvasás öröme, a lassan bontakozó cselekmény gyönyörűsége, de azért egy fejezeten így mentem át a Vörös és feketében, előbb Tótfalusi Ágnes fordítása, utána Illés Endréé, a végén meg az eredeti bogarászása. A fejezet pedig a negyedik volt. Az első benyomás az, hogy tényleg érdemes volt elkészíteni az új változatot, mert néha az Illés Endréből nem lehet kideríteni, miről is van szó. „Sötét gesztenyeszín haja mélyen benőtte koponyáját, s csak keskeny homlokot hagyott szabadon, ez a haj a harag pillanatában gonosszá rajzolta vonásait.” Hát, nem valami szép fiú. Tótfalusi Ágnesnél meg: „Sötétbarna haja mélyen benőtt a homlokába, amely így alacsonynak tűnt és amikor Julien haragra gerjedt, nagyon vad lett az arckifejezése.” Azért ez jobb.

Közben talál az ember következetlenségeket, az egyes fejezetek előtt a mottó hol eredeti nyelven van, hol lefordítva, (Stendhal az eredetit használta), a hosszmérték többnyire láb, leszámítva Sorel papát, aki „majd két méter magas”, értem, miért, mégis kicsit furcsa. A Renal család neve elől eltűnt a de, ezt is értem, miért, de ez is furcsa. Viszont milyen jó, hogy ma már mondható, hogy egyiptomi fellahok, és nem azt írják, mint Illés Endre, hogy egyiptomi páriák, mert annak nincs sok értelme.

És így tovább, így tovább. De mindegy, mert az olvasót egyszer csak mellbe vágja Stendhal zsenialitása. Ebben a fejezetben lép színre a főhős, Julien, és hogyan. Sorel papa belép a fűrészmalomba, hogy számon kérjen valamit a fiától, és nincs ott senki. Illetve mégis, Julien ott van, csak nem látni elsőre, fent ül a magasban, a keresztgerendán olvas, ahelyett, hogy a fűrészt felügyelné.

Kimondottan filmes ötlet a 19. század elejéről, belép az üres szobába, csak a zaj furcsa, plánváltás, hogy kiderüljön, mégsem üres, és közben a szereplőt is elhelyezi a világában: álmodozik, felhők közt jár, vagy legalábbis magasabban, mint a környezete.

Zseni! Génie!!

Szóval és végre: Stendhal. Nem meglepő módon vörös (piros) és fekete a két kötet színe, és már az első előtti pillanatban más a régi és az új kiadás. Az új ugyanis a kiadó megjegyzésével indul: „A mű már készen állt a kiadásra, amikor a nagy horderejű júliusi események elterelték az emberek gondolatait a képzelet játékairól. Okkal feltételezzük, hogy az alábbi lapok 1927-ben íródtak.”  

Az Illés Endre fordításban nyoma sincs ennek a kiadói megjegyzésnek, az interneten olvasható francia nyelvű változatban sem találom. Itt ülök tanácstalanul.  Melyik kiadó megjegyzése? És hogyan kell érteni? Valami poén? Vagy az, aminek látszik, egy méretes és idétlen sajtóhiba? Mert ha igen, az nem növeli meg a bizalmat az új fordítás iránt.

Néha az a borús benyomásom, hogy a művelt és intelligens embert az különbözteti meg a kevésbé művelt és intelligens embertől, hogy kik azok, akiknek a privát ügyei iránt érdeklődik. A kevésbé műveltet a politikusok és sportolók izgatják, a műveltet meg a művészek. Csinszka kivel kavart élete során, József Attila nővérei milyen sorrendben mentek feleségül Makai Ödönhöz.

Sajnos az egész magamról jutott az eszembe, ahogy Pablo Casalst hallgattam, triófelvételek az ötvenes évek elejéről. A hegedűs Alexander Schneider, a zongorista Eugene Istomin. Casals dörmög, ami elég vicces, mert a csellója is dörmög nemcsak ő maga, amikor valahogy be akarja indítani a zenét, akkor mélyen nyög egyet-egyet, ami nem sokban különbözik a hangszeres hozzászólásaitól.

De emellett azon gondolkodom, hogy hogyan is volt ez. Eugene Istomin ekkor nagyon fiatal ember volt, de már szép múlttal, mert csodazongoristaként kezdte a pályát, tizenévesen már a legnagyobb amerikai zenekarokkal lépett föl. Aztán odakavarodott Casals köréhez, a szólista karrierje mellett elindult az, amivel később a legmesszebb jutott, a kamarazenészi élete. Nemcsak Casalsnak volt kísérője, de utóbb egy másik trióban is tag volt, Isaac Sternnel és Leonard Rose-zal.

Aztán ehhez a körhöz odacsapódott egy még fiatalabb csellista lány, Marta Martinez, akit Pablo Casals 1957-ben feleségül vett. A korkülönbség épp hatvan év volt közöttük. Vagy ahogy Casals írta, sokan megszóltak minket, hiszen nem gyakori, hogy a vőlegény harmincöt évvel idősebb az apósánál.

Tizenhét évet éltek együtt, közben szimfonikus zenekart alapítottak, zenei fesztiválokat szerveztek, feltehetőleg boldogan éltek. Aztán Casals meghalt, és elég furcsa módon két évre rá Marta és Istomin összeházasodtak.

Az ember azt érzi, hogy az egészben valami nem stimmel, közben meg az is lehet, hogy minden stimmel, ugyanaz az ember töltött be központi szerepet az életükben, és az ő elvesztésével egymásnak maradtak. Vagy nem tudom. Szerencsére eszembe jutott az is, hogy semmi közöm hozzá.

Alig várom, hogy nekiugorhassak végre az új Vörös és feketének, ami, persze, a régi Vörös és fekete, de új fordításban. Azt még nem tudom, hogyan is kellene okosan olvasni, párhuzamosan a két fordítást, vagy csak ha valami kétely merül fel, vagy máshogy emlékeznék, akkor nézzek bele az Illés Endrébe – majd kitalálom. De előbb be kellett fejeznem a Mérimée-összest, ami eleve nagyon imponál: valakinek az összes műve, mármint az összes regénye és novellája elfér egyetlen kötetben. Nem egy megszállott író. Vagy csak a válogatott műveit írta meg.

A két író, mármint Stendhal és Mérimée egyébként barátok voltak, meg sok a hasonlóság köztük, legfeltűnőbben az italománia, de Mérimée-nek más mániái is voltak, például a spanyolok, a Carmen, ami egyébként egészen másképp kezdődik, mint az opera. Egy francia régész megáll egy forrásnál, ahol egy elvetemültnek látszó emberrel találkozik. Megkínálja szivarral, aminek utóbb majd az életét köszönheti – de nem mesélek el semmit előre. Utólag se. A lényeg hogy végre megértettem valamit a híres Zeffirelli-rendezésből. Ez ment Bécsben, Obrazcovával és Domingóval, kiadták videón, és Domingo szőke parókában, szőkére festett szakállal játssza don Josét. Ezt akkor valami Zeffirelli-mániának éreztem, a szőkék az életben az ártatlanok és védeni való gyengék, a Traviatában is szőke Plácido játszott a filmváltozatban, de nagyon furcsán nézett ki ezzel a hajszínnel.  Viszont a kisregényből kiderül az igazság: don José baszk, kék a szeme és szőke a haja. Ezt szúrja ki Carmen, és ezért kezd el vele baszkul beszélgetni, engedj el, földi, ne vigyél a börtönbe, mi, baszkok, tartsunk össze. Be is dől neki szegény tizedes.

A többi már történelem.

Június végén meghalt Lalo Schifrin, zeneszerző, zongorista, mindenes, még annak idején a Három tenor koncertekbe is bevonták, nem az eredetibe, hanem a Los Angeles-i előadásba. Dolgozott Dizzy Gillespie-vel és Duke Ellingtonnal, kitalált, feldolgozott, átírt, de leghíresebb mégis filmzeneszerzőként volt. Hatszor maradt le az Oscarról, ami annyira nevetséges dolog, hogy a végén kapott egy életműdíjat. De hát nem véletlenül maradt le, addigra már túl volt a legismertebb filmzenéjén, a Mission: Impossible főcímén. Azt viszont nem a mozinak írta, hanem a tévésorozatnak, így azzal nem versenyezhetett.

Buenos Airesben született, Párizsban tanult, Los Angelesben élte élete nagyobbik felét. Jó tanárai voltak, Argentínában Daniel Barenboim apjától vette a zongoraleckéket, Párizsban Messiaen tanította komponálni, aztán jött a jazz, és vitte magával, szimfóniák és zongoraversenyek helyett dalok és alkalmazott zenék. Nem hiszem, hogy megbánta volna. Ámbár azért idegesítő lehet, ha valakitől mindig ugyanazt a számot várják. Annál már csak az idegesítőbb, ha egy számot sem várnak tőle.

Valószínűleg ez is része a Spielberg-legenda építésének, a folytatások hitványsága. Hogy hazafelé a moziból mindenki arról beszéljen: bezzeg az első rész. Na jó, de azt még Spielberg rendezte.

Pedig az új Jurassic World hitványsága nem rendezői kérdés. A forgatókönyv az, ami reménytelen már a kezdetekkor is, amikor azt mondják, hogy dinoszauruszok vérét kell venni az új szívgyógyszerhez, mert a nagy példányoknak erős szívük volt. A zsiráfnak is erős szíve van, magasra kell feltolnia a vért, miért nem azzal kísérleteznek? Majd a következő részben. A cselekményt úgy bonyolítják, mintha mindig megszavaztatták volna a közönséget, ki legyen, aki meghal és ki, aki túlél. A reménytelenül jellemgyengék elhullanak, akinek van esélye a javulásra, az kap lehetőséget. Aki nem beszél jól angolul, az se reménykedjen.  

A másik forgatókönyvírói elv az volt, hogy a Mars Inc termékei szerepelhessenek a filmben, így aztán M&M’s drazséval csalogatják a dinoszauruszokat a gyerekek. Nem irigylem az írót, de nem is sajnálom, ha egyszer ilyen egysoros poénokat izzadt ki az agyából, hogy: maga titokban adrenalinfüggő?

Maga titokban tehetségtelen? Mert a végén úgyis kiderül.