Ha jól emlékszem, Brautigamnél, az Egy déli tábornokban olvastam, hogy valaki összeszámolta a Prédikátor kö9nyvének az írásjeleit, hány pont és hány vesző, mert úgy érzi, hogy ezzel a könyv szegecselését fedi föl magának. Nyilván túl sok értelme nincs az egésznek, hiszen ez csak a fordítás szegecselése lehet – azt meg végképp nem tudom, hogy valóságos adatokat mondanak-e utána, és akkor a magyar változatban újra kellett számolni a vesszőket és pontokat.

Végül is mindegy, csak valami hasonlóba futottam. Írásképem javítása érdekében Petőfit másolok nap mint nap egy füzetbe, többnyire A gólya című verset, lassan már meg is tanulom, pedig tizennégy versszak. Közben viszont Petőfi központozásán értetlenkedem. Mit akarnak jelenteni a versszak végére tett kötő-, vagy elválasztó jelek? Nincs mindig, viszont van olyan is, amikor két kötőjel követi egymást (és ketten egy kérdőjelet követnek). És a kettőspontok? Mondjuk itt:

Míg társim a hazatérő tehéncsordát

Estenként kergeték:

Én udvarunkon, a nádkúp oldalánál

Húztam meg magamat.

Ha pontosvessző volna, érteném. De itt a kettőspont, legalábbis annak mai használata szerint indokolatlan, se felsorolás, se magyarázat, se részletezés, se idézet nem jön a két pont után. Ráadásul pontosvessző is van a versben, nem az a megoldás, hogy azt akkor még nem találták föl.  Jó volna látni a kéziratot, de azt sem tudom, van- egyáltalán A gólyának kézirata, vagy ott felejtette a papírost Arany Jánosnál, Nagyszalontán.

Addig – ha valakit érdekel – az ilyen kettőspont helyett én pontosvesszőt másolok. Ahogy az Alföldet is, Petőfivel ellentétben, nagy A-val írom. hülye a sanyi.

Utálni nem lehet. Ez is valami, nem is kevés. Szeretni? Az sem könnyű, de tisztelni, azt lehet. Eleve, hogy klasszikus, Aiszkhülosz, A leláncolt Prométheusz. A Tér 12 előadása a Szkénében. Fiatalítva a szöveget, de alapvetően mégis a régit alkalmazva. Az anyagigénye imponálóan alacsony. Egy kábeldob, egy nagy, szürke ponyva. Meg az a néhány év, amit a címszereplő Bán Bálint a teste kidolgozására fordított, hogy olyan legyen, mint egy Michelangelo-rabszolga, félig kő, félig ember. És hogy bírja a másfél órát széttárt karokkal, hogy megálljon legalább képileg a párhuzam Prométheusz és Jézus között.

Tetszik, de nem tetszik. Úgy értem, ha próbálom komolyan venni, akkor botladozni kezd, ha szövegalapúnak gondolom, na lám, antik színház, akkor ezek a dalok mégsem jók, ha testi színháznak, akkor jól van, facsarogjál, Prométheusz, de hogyan tovább. Ha igazi színház, akkor a szereplők legalább fele nem tud jól szöveget mondani, ha diákszínházak országos találkozója, akkor már régen nem diákok, nem arról van szó, hogy a legtehetségesebbekből majd színészek lesznek. Azok.

Talán attól olyan kényelmetlen az egész, hogy a helyzet igazi. A hatalom félrepöckölte őket, még le sem láncolta, csak kiéhezteti, körülöttük a megalkuvás magas és még magasabb szintje, ők meg mementóként mondják a szöveget. És amit nem mondanak: te sem vagy rendes ember. Te sem.

Harmincötezer évig kell mondaniuk, akkor jön majd a szabadító Héraklész. Egy megvan.

Minden különösebb ok nélkül kapcsoltam be a tévét, de aztán különös okból maradtam előtte: a Mezzón a Manon Lescaut ment, Anna Netrebkóval és Yussif Eyvazovval. 2022-es előadás Monte Carlóban, amolyan érdekes rendezés. Eleinte csak annyiban érdekes, hogy mai ruhákban vannak a szereplők, aztán próbálják ezt a szintet meghaladni, a harmadik felvonás nem Le Havre-ban játszódik, hanem a képzőművész Geronte lakásban, Manont bezárják egy cellába, ahol a negyedik felvonásban meghal. Des Grieux a szomszéd szobában életben marad, de az utolsó felvonást egymástól elkülönítve éneklik el.

Egy kicsit belenyúlnak a szövegbe, nem Amerikába száműzik a szerelmeseket, de alig észrevehető. Viszont összevonnak így szerepeket, Geronte lesz a harmadik felvonás hajóskapitánya is, több az egésszel a gond, mint amennyi a haszon.

Nekem megnyugtató az előadás, mert nem nagyon tetszik, de nem a rendezéssel van a bajom, hanem a szereplőkkel. Szóval akkor biztosan nem vagyok őrült rajongó, akinek az is élmény, ha Netrebko elénekli azt, hogy Táncevala repka sz mákom. (Bár ez pont élmény volna.) De ha Netrebko legalábbis kétes, túl nagy karakter Manonhoz, nem kislány, ha azt is érzi az ember, hogy ezzel nincs mit csinálni, Manon igazából nagyvilági nőként van otthon a világban, ott a helye a második felvonásban, nem kellene onnét kirángatni, Eyvazov teljességgel elfogadhatatlan. Csúnyán énekel, rosszul is, értelmetlenül és kifejezéstelenül, közben ostobán mosolyog, és mintha a két főszereplő teljességgel képtelen volna eljátszani azt, hogy szerelmesek egymásba.

És akkor eszembe jutott Kelen Péter. Jó sokszor láttam des Grieux szerepében, most persze azt érzem, hogy nem elégszer, magyarul is, olaszul is, valami felvétel biztosan maradt ezekből az előadásokból, de aligha adja vissza azt a tébolyt, az elcsukló vagy elcsuklasztott magasságokat, ahogy a negyedik felvonásban ordibált Istennel, nem látod, hogy könyörgök, segíts már.

Nem segít.

A második felvonás, a kettős, amikor Manon megint meglágyítja des Grieux szívét, aki kétségbeesetten veszi észre, hogy nem ura a helyzetnek. Elbűvölsz újra, a régi varázslat újra él. Megbocsátok, énekli, és közben térdre esik. Ebben az egy pillanatban jobban benne van a teljes opera, mint bármelyik aranyozott és műlerongyolódott produkcióban. Van ilyen, hogy Budapest a világ közepe. Vagyis volt.

Elfelejtettem, azelőtt mennyire tetszett Radnay Csilla művészete. De úgy elfelejtettem, hogy azóta sem jutott eszembe, pedig ez monodráma volt a Jurányi Házban, a címe az, hogy Hosszú virágzás. És tényleg hosszú, nem abszolút értelemben, hanem a belső idő, amit átéltem. Mintha épp előttem ment volna el a busz, és várni kell a következőre.

Az is csak egy busz. Úgy értem, hiába várja az ember, hogy valami érdekesebb jármű jön érte, ez lesz a történet, hétköznapi tragédia, gyereket szeretnék, és hiába.

Az ember azt hinné, hogy a monodráma a könnyített műfaj, nem kell érveket ütköztetni, nem karamboloznak a jellemek, nem kell minimum két fejjel gondolkodni, ennek is igaza van a maga szempontjából, meg annak is, de mi mégis az egyikkel vagyunk. Mindig az egyikkel vagyunk, együtt éljük át a világ értetlenségét és kegyetlenségét.

Ha átéljük. Mert nekem csak annyi részvétet sikerült kicsiholni magamból, hogy nehéz egy fantáziátlan szöveggel mit kezdeni, az általánosból nem születik meg a különös. Rossz színésznőnek lenni.

Nem azt mondom, hogy rossz színésznőnek rossz lenni, mert nem is ezt érzem, inkább valami stréberséget. Előadom mindazt, amit tanultam, amit tudok a színészetről, jaj, ennyiféle hangom van, ennyi arcom, és mégis mind én vagyok.  De az én, az nem ő, mert az ő nincs rendesen egyénítve, nincs is rendesen megírva, az eszközöket látom, nem a drámát. Mintha a Rómeó és Júliát úgy foglalnák össze, hogy szegény kislány a szomszédból, képzeld, öngyilkos lett. Nem ráz meg?

Mérsékelten.

De ki nyilazta le a nyilazókat? Mert a legenda nemcsak azt mondja, hogy Attila egy folyóban van eltemetve. Hogy melyik folyóban, azt nem tudni, de a folyók kibabrálnak az emberekkel, a németek is lelkesen keresik a Rajna kincsét, de sokszor rossz helyen, hiszen a Rajna ma már nem ott folyik, mint ezer éve, a szabályozások előtt. Attilánál azt sem lehet tudni, hogy melyik folyó, merre folyt, és hogy egyáltalán a vízbe temették-e. A legenda szól a hármas koporsóról, és szól arról is, hogy a temetésen résztvevőket aztán sorra lenyilazták, hogy el ne árulják, hol alussza örök álmát a nagy király.

De ki nyilazta le a nyilazókat? Aztán ki nyilazta le a nyilazók lenyilazóit? Vagy így indult el a hun birodalom felszámolódása, te is tudsz valamit, szitty, te is, szitty, a végén nem maradt senki?

Azért nemcsak a hülyeség maradt meg a Nemzeti Múzeum Attila-kiállításáról, mert itt ez a Gárdonyi-vers, Éjjel a Tiszán. Nem nagy költészeti adottságokkal, de erőteljes képekkel dolgozik, éjjel furulyál a halászfiú a bárkában, pont Attila sírja fölött. Ez az utolsó versszak:

Koporsója arany, ezüst,
s vasból van a burkolatja.
És a hármas koporsóban
a király a dalt hallgatja.
 

Lassan negyven éve volt, hogy mindig azt hallottuk, „az elmúlt negyven év”, így aztán meglepetés, hogy ismét előkerült a szófordulat: az elmúlt negyven év legjelentősebb Attila-kiállítása látható a Nemzeti Múzeumban.

Elég baj az.

Már arra gondolok, hogy ez azért annyira nem jelentős kiállítás, legalábbis a témához viszonyítva nem az. Pedig hol lehetne igazán izgalmasan szólni Attiláról, hol máshol, mint nálunk, ahol mindig is különvéleményünk volt róla. Míg nyugaton kutyafejű, torz pofa, minden civilizáció ellensége, Batu kán pesti vagy legalábbis budai rokona, nálunk meg "a középtermetűnél valamivel alacsonyabb , széles vállú és mellkasú fejedelem". Akibe halálosan bele lehet szeretni. Szerintem mi vagyunk az egyetlenek Európában, akik Catalaunumnál Attilának drukkolunk. Hány Attila nevű költő van a nagyvilágban? Na ugye.

Ez egy akkora anyag, hogy igazán kár ennyire elrontani. Főleg, ha megint negyven évet kell várni a következő Attila-kiállításra, mert az nekem már nem lesz meg. Vagy csak nagyon szűken.

Látom a szándékot, mindenről beszélni, annyi mindenről, ami be sem fér a múzeumba, előtte van a jurta, most épp lánc van a kilincsén (?), bent meg animáció, ami viszonylag keveset mond, de lehet, hogy az is csak felpiszkálásnak számít. Nem kell, én már föl vagyok piszkálva, és akkor odabent ömlik a plakát, újság, Hollywood, műkincsek, de leginkább másolatok. Videók, és igazán érdekesek, de nem tudom, ez ilyen számban mennyire múzeumi műfaj. Ezerfelé lehet elindulni, és tudom, hogy az összes utat végig sem lehet járni, de legalább valameddig el kellene jutni.

Talán Attila sírja a kivétel, azt viszonylag alaposan dolgozták föl. A dolog természeténél fogva ezt is leginkább filmen, kimentek lehetséges helyszínekre, hunfajta, nagy szemű régészek beszélnek arról, hogy tű a szénakazalban, hiszen még az sem biztos, hogy folyómederben kell keresni, a források erről nem szólnak, illetve Alarikkal keverik össze Attilát. Ennek ellenére jönnek az új és újabb keresők, egyelőre nem találók, pénzt, időt, fáradságot nem kímélve keresik Attilát. „Mélyen tisztelt Elvtársnő!” Így kezdődik az egyik Attila-kereső levele, és ebben benne van, ha más nem, az a bizonyos elmúlt negyven év.

Vannak lemezek, amelyeket az ember a borítójáért vesz meg. Mi másért? Arthur (a borítón Artur) Rubinstein zongorázik, hangsúlyozottan új felvételen. Csak hát 1976-ban készültek ezek az új felvételek, amikor Rubinstein 89 éves volt. És nem korának megfelelő nehézségű darabok, Beethoven és Schumann, az utóbbitól a Fantasiestücke, nyolc rövidebb darab, de köztük van a Traumes Wirren, amivel valaha Kocsis és Richter gyorsasági versenyt rendezett – persze, nem nyilvánosan.

A képet Evelyn Hofer készítette, gyönyörű portré, de valahogy többet árul el, mint Rubinstein szeretné. Nemcsak ez a furcsa, gőgösnek tetsző arckifejezés, meg az idétlenül a kamera felé fordított karkötőóra, de a kezek, azok a nagy göbök az ujjak tövében. Hát lehet ilyen idős kezekkel jól játszani?

Lehet. Hajjaj. Rubinstein épp egy turné után van, azt ünnepelte, hogy hetven éve adta az első koncertjét Amerikában. És még mindig játszik. Elegáns, pontos, és még a Traumes Wirren is gyors és könnyed, nem száguld, de kavarog. Nem azt mondom, hogy nem hallatszik a játékán a kor. Épp ellenkezőleg: hallatszik. Attól szép.

Már azt a kurátori gondolatot sem értettem, hogy mivel a Várba és a Budapest Történeti Múzeumba elsősorban külföldiek járnak, ezért hozzunk létre itt egy olyan kiállítást, ami őket nem nagyon érdekli, hátha akkor megindul a belföldi turizmus.

Biztos?

Majd kiderül, én drukkolok, de tartok tőle, hogy ahhoz az Irány a galaxis kevés lesz.

Azt a gondolatot sem értettem, hogy ez elsősorban nem egy retró-kiállítás, mert nekem annak tűnik, volt egyszer egy űrkorszak, űrhajósokkal, űrjátékokkal, űrbabákkal, űrdiscóval. Az is a kiállítás végső tanulsága, hogy ez elmúlt, az igazi űrhajós-hősök helyét átvették a Luke Skywalkerek, illetve azok, akiknek eszében sem volt űrutazni, Conan, a barbár.

Meglátjuk. Nem mondom, hogy hatástalan az egész, aki élt akkor, amikor Farkas Bertalant fellőtték, ráismer a tárgyakra, és örül, hogy nahát, neki is volt ilyenje, jelvény, póló, mütyür. Emlékszem, hogy lehetett kapni kislemezt, Farkas Bertalan hangjával, de azt már elfelejtettem, hogy a B oldalon az Asztronauta együttes játszott Pressert. Valamiért nem használják a művészet tartósító erejét, kevés a valódi műtárgy, pedig az talán érdekesebbé, vagy a nosztalgiánál egy kicsit elevenebb érzéseket keltővé tehetné a kiállítást.  

Akkoriban az egész talán fontosabbnak tűnt. Nem értettük, mi értelme van Holdra szállni, illetve láttuk, hogy propaganda, de tudtuk, hogy a Földtől elszakadás már Az ember tragédiájában is benne van, és ott még nem sikerül. Nekünk meg igen, Madáchnak nem volt igaza. Lehet, hogy akkor a végén sem lesz probléma az eszkimókkal és a fókákkal?

Van két (legalább két) csodálatos Vashegyi-mánia, az egyik az angol oratóriumok, a másik a ritkán hallható francia operák műsorra tűzése. De a Lully Armide mintha egyikbe sem illene tökéletesen, nyilván nem angol, de annyira nem is ritkán hallható, még nekem is van egy lemezem belőle, Marc Minko… vagy várjunk csak. Az a Gluck Armide.

Azért érdekes Gluck, mert nagy szentségtörőnek számított, amikor nekiállt újrazenésíteni Lully operáját, kilencvenkét évvel a bemutató után. Hogy jut eszébe? Az a történet már foglalt, már elnyerte végső operai formáját.

Ma persze ezt már nem érzi az ember, ha nem is keveri mindenki össze a kettőt, de Glucknak jobbak az esélyei. Akkor ez olyasmi lehetett, mintha valaki jó ötletnek tartaná, hogy ezt a Balázs Béla-szöveget zenésítse meg a kékszakállú hercegről.  

Alighanem elmondtam már azt a kettősséget, mennyire jó, hogy a mű egyáltalán elhangzik (a Versailles-i változat, egy Lajossal későbbről), és hogy nem annyira könnyed és színes, mint az ideális Armide lehetne, most viszont egyre inkább azt érzem, ahogy haladunk az operával, hogy nem is az előadást hallgatom, hanem magát a művet. Amihez nyilvánvalóan hozzájárul az előadás is, leginkább két énekesnő, Gwendoline Blondeel és a címszereplő Marie-Andrée Bouchard-Lesieur. (Tanulják meg a nevemet, ha annyira tetszem nekik. Megtanultam.) Az előbbi gyönyörűszép hang, természetes és magabiztos éneklés, az utóbbi emellett, nyilván a szerep súlya és fontossága miatt egy percre nem enged ki, míg valami könnyedebb tánctétel megy, ő akkor is sistereg, töri a fejét, mit tegyen, megölje-e a szerelmét, vagy éljen vele boldogan. Spoiler: egyik sem.

Gyönyörű opera. Ha nem ők énekelnek, akkor is.

Úgy nézem, hogy Neil Sedaka neve ma már nem mond sokat sokaknak, de az Oh, Carolt mindenki ismeri. Pedig azt a dalt Sedaka nemcsak kitalálta, de ő is énekelte föl. Ha én lettem volna a menedzsere, óvtam volna tőle, nézz a tükörbe, fiam, nem ilyenekből lesznek a rocksztárok, de szerencsére nem én voltam a menedzsere.

Valami volt ott és akkor, a 2. világháború környékén Brooklynban, mert nemcsak Woody Allen kanalazta a levest a hullámvasút alatt, de egymást érték a dalszerző-előadók. Sedaka mellett Neil Diamond, Barbra Streisand (tudom, ő nem dalszerző), Paul Simon és Carol King, akinek az Oh Carolt írta Sedaka. A szöveg elhanyagolható, nem is ő felel érte, hanem egy haverja, Howard Greenfield, bár nem tudom, nem az ebben lévő I love you so volt-e az, ami Bereményi Gézát megihlette. Carol King visszaválaszolt neki, a dallamot megtartotta, csak új szöveget írt hozzá, Oh Neil címmel. Nem lett siker

1959. Sedaka húszéves volt, és már egy karriert maga mögött hagyott, mert klasszikus zongoristának indult, állítólag maga Arthur Rubinstein választotta őt ki egy csapat gyerekből a fellépők közé valamilyen műsorba. Sedaka végül mégis átállt a rock and roll oldalára, nyilván nem kell ma már magyarázni, hogy mennyire helyesen tette. Zongorázni nagyon sokan tudnak, de carolozni… Eggyel kevesebben.