Mintha mindig lettek volna, de most egyre többen jönnek. Életrajrzi filmek muzsikusokról. Nagy Caruso (Jávor Pállal), Doors, Elvis, Elton John, Queen, Neil Diamond. Az utóbbinak annyira nem ismerem a művészetét, hogy még a film címadó dala sem volt meg. Csak a Sweet Caroline, meg a Beautiful Noise.

Igaz, nem is róla szól a Song Sung Blue, hanem egy tribute zenekarról, amelyik Neil Diamond számait játszotta, és eléggé verte a társaságot, egy házaspárt a sors. Alapvetően talpon maradtak, bár ez nem egészen pontos kifejezés. Azt nem mondom el, hogy találkoznak-e a film végén Neil Diamonddal, ez legyen az újságírói gyönyörűség, én már láttam, ti meg legjobb esetben is a jövő héten.

Kate Hudson és Hugh Jackman, jól énekelnek, és szuper idétlenül néznek ki, főleg Jackman. Kate Hudson igazán jó színésznő. És egyre jobban hasonlít az anyukájára.

Megfogalmazás kérdése, hogy takonykenegetés vagy lepottyanó könnyek rejtegetése. Vagy mindkettő, az egyik a másiknak álcázva. És már közeledik Michael Jackson is.

Valami nagyot kellene mondani, de hát a nagy akarásnak nyögés a vége (igazából a nem akarásnak nyögés a vége), nem sülne ki belőle semmi értelmes. Nagyot, de mit. Cecilia Bartoli visszaadta a hitemet az emberi hang vagy az éneklés csodájában. De hát soha nem szűntem meg hinni és tapasztalni az emberi hang és az éneklés csodáját, ezzel nem megyünk semmire. Cecilia Bartoli visszaadta a hitemet őbenne, Gesú, ez milyen szánalmas.

Cecilia Bartoli itt volt, és eleinte olyan furcsán szólt a hangja, hiába vigyázott rá, hiába hibátlan a technikája, hiába bír százszor annyit, mint másoké, azért jövőre hatvanéves lesz. Gluck Orfeusz és Euridikét énekli most szerte Európában, ezzel jött el hozzánk, hogy fekete nadrágkosztümben sirassa a nőt, félig vagy alig szcenírozott előadásban, úgy értem, szcéna tényleg nincs, de egy kicsit azért mászkálnak éneklés közben, és a kórus alulról a saját arcába zseblámpázik, amikor ők a fúriák. Van a színrevitelben némi naivitás, de hát ezek ilyenek, ezek az énekművészek, bekötött szemmel sétálnak át a kifeszített kötélen, és észre sem veszik, hogy ez milyen nagy dolog.

A fél előadás alatt azokat irigyeltem, akik bal elöl ültek, mert Bartoli lejött a pódiumról, ott állt és ott énekelt mellettük, vannak kiválasztott budapesti koncertlátogatók, akiknek már megjött a Gesú bambino. És akkor a Che puro ciel ária alatt előredőlök, nézem, hogy játssza a szólót oboa és fuvola, és Bartoli bejön jobb hátul, és mondjuk úgy öt méterről énekelni kezd.

Tudom, tudom, ha látnak egy világszép nőt, akkor valaki mindig azt mondja, hogy na, valaki őt is unja. Mégsem tudom megérteni, hogyan lehet ezt a hangot és főleg ezt az éneklést megszokni, hogy a családtagok, vagy akik együtt próbálnak vele, hogy nem felejtenek el élni, hogy nem válnak megtört szívű, fölzaklatott istenekké, akik megfordítják a történetet, engedélyezzék a lehetetlent, vidd Euridikét, vigyél bárkit, akit csak akarsz, üres lesz az alvilág, de sebaj, majd feltöltjük. Vagy nem. Szervusztok, halhatatlanok.

Tudtam, hogy baj lesz. Nem azért, mert olyan csodálatosak a megérzéseim, hanem mert előzetesen már mutattak részletet az André Chénier-ből a Metropolitanben. Yoncheva és Beczala, az egyiknek műfeje van, a másiknak műfoga, a zárókettőst énekelték zongorakísérettel, teljes operai téboly és halálvágy, mindenféle szenvedélyes dolgot vágnak egymás fejéhez, éljen a halál. Főleg ezt. Hamisan. Igazi operaparódia, erre kellett volna elvinni valami ártatlan, úgy értem, operailag ártatlan embert, garantált, hogy soha többé nem teszi a lábát olyan színházba, ahol énekelnek. És ebből négy felvonás. Ráadásul mind a besúgó, mind André Chénier Moleskine gyártmányú jegyzetfüzetbe írják megfigyeléseiket illetve verseiket, ezekbe a fekete, kerekített sarkú, gumipertlivel átkötött kis könyvecskékbe. Lehet vitatkozni, hogy száz vagy kétszáz évvel előzték meg a korukat.

Tudtam, hogy baj lesz, de nem lett baj. Pont ez a lényeg. Hogy ezek a szuperközeli képek senkinek sem állnak jól, de ami az éneklést illeti: elképesztőek. Beczala tátog, mint a potyka, nagyon óvatosan és technikásan énekel, de cserébe a hangja most is nagyszerű állapotban van, pedig 19 éve lépett föl először a Metben. Sonya Yoncheva meg hihetetlen, nemcsak a hangja, nemcsak a mélységei, ahogy sötéten és halálra szántan süvítenek, de hogy ezt az egészet bírja lélekkel, indulattal, kétségbeeséssel. Beleadnak apait-anyait, vagy Beczala talán csak apait, látszik, hogy az első ária után megnyugszik, és egy kissé lejjebb csavarja magát, de élmény mindkettő. Mindhárom. Plusz a kórus. Plusz a zenekar, különös tekintettel a hárfásra. Mindenki.

Mégiscsak Olaszországba kellene menni, mondom szomorkásan egy kávé mellett a benzinkútnál, amikor rájövök: de hiszen ott vagyok. Sikerült eddig fejleszteni a vágyakozást, hogy olasz benzinnel és olasz kávéval feltöltekezve épp ide vágyódok? Épp ide, vagy innét is el? Annyira részemmé vált az elvágyódás, hogy onnét is elvágyódok, ahová vágyódok? Vagy ez Simone Weil átültetése a gyakorlatba: meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk?

Zsugori emberekről olvasok, dehogy olvasok, csak hallgatok, Dickens Karácsonyi énekének zenés, karácsonyi énekes változatát, a harcot Ebenezer Scrooge lelkéért, és közben ez a márvány jött szembe a firenzei Fra Angelico kiállításon. Cosimo de Medici. Sokáig azt hitték, hogy Verocchio a szobrász, ma csak gúnyosan kacagnak ezen a szakértők, hogy lett volna Verocchio, ez sokkal rosszabb faragómester, Antonio Rossellino.

Lehet, hogy rosszabb, de azért így is elég jó, ahogy meglöttyeszti a bőrt a nagy Medici orcáján.  

Nem is ez a lényeg, hanem hogy lehetne Scrooge is, úgy értem, ha nem viszik el az angol gazdagot a karikatúra szintjéig, akkor a vén Cosimo is játszhatná valami filmváltozatban. Talán a pénztől van, a pénz imádata egyformává változtatja az emberek arcát. Tulajdonképpen szép dolog Cosimótól, hogy a munka végeztével nem rúgta ki Rossellinót.   

Akkor hát föl a hegyre. Nem először, de olyan régen voltam... Meg is tudom mondani, mennyire régen, mert a firenzei San Miniato al monte templom kertjében temető van, és amíg csöndesen üldögéltem a lépcsőn, egy kriptára lettem figyelmes: Fam. Franco Zeffirelli. De akkor még Zeffirelli élt, csak gondoskodott a nyughelyéről.

Annyi bizonyos, hogy 2019 előtt volt. De hát a templom maga annyira szép, hogy megéri a fáradságot, főleg, ha nem is fáradság, a pályaudvar elől indul a 12-es busz, és ott tesz le, körülbelül a lépcsősor alján.

Az más kérdés, hogy épp teljes rekonstrukció zajlik, kívül-belül csak az állványok láthatóak. Újratervezés, akkor voltaképpen Zeffirelliért jöttem, egy szál virágot tenni a sírjára. De pontosan miért is? Mit mondok majd neki, ha az operarendezéseit nem számolom, akkor miért is hoztam a virágot. Nem az operafilmekért, mert azok többnyire zeneileg rövidítve vannak, amit utálok, nem a nagy játékfilmekért, mert a giccs az giccs, de akkor mégis miért?

Nem kellett eldönteni, mert virág sehol a közelben nem volt, ami a kripta ajtajába volt tűzve, már régen elszáradt. Zeffirelli egyébként nincs egyedül, de a család fogalmát láthatóan kiterjesztően értelmezte, két jelmeztervező porlik vele, Anna Anni és Piero Tosi. Az előbbi Oscart is nyert az Otellóért, az utóbbival talán csak a Traviatában dolgoztak együtt, de ő Viscontinak is dolgozott, alighanem az ő ötlete volt Tadzio csíkos pulóvere.

Azért Zeffirelli van középen, a márványon felirat, Tosca imája, kétségkívül jobban illene egy primadonnához, de baj ez?

Egyre gyakrabban használják azt a kifejezést, hogy fényszennyezés, de a lényegét nem értem. Mi benne a szennyezés? Nyilván megvannak a sötétségnek is a maga jogai (most nem a szó átvitt értelmében), de a fénnyel mi baj van? Csak egy kapcsolás, és vége. Nem hagy maga után eltakarítatlan nyomokat, nem lesz semmi összefényezve, pont olyan, mintha nem volna szennyezés.

Firenzében is fényeznek, nem tudom, hogy tartósan, vagy csak a karácsonyi időszakban, de éjszaka megvilágítják a Palazzo vecchiót, mindenféle mozgóképeket vetítenek rá, Dávidot és Menelaoszt, színeket, másfajta ablakokat, geometrikus formákat vagy homokkőnek látszó szobrokat, hogy ilyen is lehetne. Hogy pontosan miért teszik, azt nem tudom, úgy értem, nekem elég szép a Palazzo vecchio magában is, nem kell biztatni, hogy jöjjek el megnézni, de lehet, hogy van, aki már unja. Jaj, Firenze, már láttam.

Nyilván nem a látás a lényeg, hanem a levés.

És Firenzénél megjelennek a motorosok. Nem úgy értem, hogy a városban, ott mindig vannak rettenthetetlenek és pizzafutárok, hanem az autópályán, és a megjelennek is talán túlzás, nem rajokban szállnak, de mégis láttam egyet, aki nem tette el a járművet téli pihenőre, mert nincs rá szükség. Nincs tél, nem kell pihenni.

Ebbe szédül bele az ember, vagyis nem ebbe, hanem a színekbe és a fényekbe, ez az, ami nálunk elérhetetlen, még ha meg is melegszik az idő, hogy a nap úgy süt, és az ég úgy kék, hogy nincs olyan fénytelen szakasza az évnek, amely lehetőséget adna a borongásra. Ahogy a Schubert-dalban, az Elszáradt virágokban éneklik: Dann Blümlein alle, heraus, heraus, der Mai ist kommen, der Winter ist aus.

December elején.

Így könnyű.

Tudom, hogy mint valami elfuserált Stendhal, hajlamos vagyok azt gondolni, hogy mindaz, ami szép, nemes, igaz és élni érdemes, az Olaszországban van vagy történik, éppen ezért lep meg mindig, hogy a karácsonyra az olaszoknak mennyire nincs ötletük. Ugyanaz történik náluk, mint másutt a világon. Mindig azt hiszem, várnak a csodálatosabbnál csodálatosabb karácsonyfadíszek, fények, ötletek, de mintha a karácsony nem az ő ünnepük lenne.

Talán így tényleg nem is az, nekik a fenyőfa idegen növény, mégsem pinea, a hó nagyon ritka, a hideg csak vicc, hogy elővehessék a kabátokat.

Talán van más magyarázat is. Egyszer voltam befanakor Rómában, Befana egy boszorkány, persze az epifánia torzulása, ha nem is virgácsot, de szenet rak a rossz gyerekek csomagjába. És az már olyan nagy felfordulásos ünnepség, na ugye, hogy tudtok ti is. De lehet, hogy azért tudnak befanakor beindulni végre, mert az a karácsonyi ünnep utolsó napja, végre nem kell ünnepelni, hanem élhetik a maguk hétköznapi karneválját. Ha az élet minden egyes napja ünnep, akkor kell egy kis pihenés. És az az ünnep, vagy ünneptelen ünnep.

A régi autóskártyákban ez volt a tuti vesztő lap. Illetve, ha az ember kevert több paklit, akkor még ott volt lehetőségnek a Trabant.

A játék kényege az volt, hogy aki hívott, az megjelölte a kezében tartott lapon az egyik műszaki paramétert, és a másik bemondta, az ő lapján lévő autó mit tud. A Citroën 2 CV alig tudott valamit, 12 lóerő, meg 500 köbcentiméter, száz alatti sebesség. A helyzetet csak az javította, hogy a fogyasztásban a legkisebb számított a legjobbnak, így néha nagy Rolls-Royce-okat és Ferrarikat is el tudott vinni egy ilyen szánalmas kis konzervdoboz.

Szánalmas? Nádas Péter halott barátait olvasom, illetve pont nem őket, hanem az élő Nádas Pétert, és Mészöly Miklósnak ez a büszkesége, a Citroën dösövó, maga vette a maga keresetéből. Gondolom, azért két ló, mert kéthengeres, azzal mászkálnak hármasban, Mészöly, Polcz Alaine és a szerző. Mészöly vezet, természetesen ön- és közveszélyesen, többnyire nincs baj belőle, előrefelé halad és hátrafelé beszél. Egyszer azonban érthető felindulásból úgy száguldozik, hogy mégis felborítja a postást a kocsijával együtt. Szerencsés borulás, mert kettőt fordul a postásautó, talpára áll, a Citroën megy tovább, míg nem oldódik a sokk. Akkor rohannak vissza. A postás kiszáll, saját lábára áll, Polcz Alaine vizsgálja, mert ő mégis egészségügyis. Nincs nekem semmi bajom. Azt maga nem tudhatja. Sokkhatás alatt áll. Érintse meg a jobb mutatóujjával az orra hegyét. Most a ballal. De közben már jön a traktoros, hogy kihúzza az autót az árokból.

Ha az ember akarja, hónapokon át olvasgathat Nádas halott barátairól és –tól, hiszen mindenki (azt hiszem) feldolgozta a saját és a többiek életét, de ez a történet nincs meg másutt, eltemették, nem beszéltek róla. Mondhatni, ez volt az utolsó pillanat, hogy szóba kerülhetett. Most, hogy szóba került, fogalmam sincs, miért okoz ennyi gyönyörűséget ez a majdnem tragédia. Utólag örülünk, hogy csak majdnem? Vagy csak azért, mert igaz?