Tudom, nem a legjobb időzítés, de Diane Keaton annyira biztos helyen van mindannyiunk szívében, hogy semmi szükség nincs a vagy jót vagy semmitre. Szerettem akkor is amikor idegesített. És jelen időben is mondom.
Hogy mikor idegesített? Például a Keresztapa első részében, ahol olyan bágyatagon meresztgeti csak a szemét. Nem tehet semmiről, egyszerűen rossz választás, nem az a figura, nem az a testmagasság, az emlékezetes sétálós-beszélgetős jelenetben Michaelt az út közepére teszik Kayt meg a szélére ahol már lejt az út, hogy ne legyen fél fejnél nagyobb a különbség a nő javára. Csakhogy ezzel egy egyébként nem tervezett jellemvonását mutatják be a férfinak, hát igen, pici, Napóleon-komplexusa van, megölet mindenkit, aki lefelé néz rá. Kivétel a testőr és a feleség. Nem tudom, de állítólag Diane Keaton maga sem bírta végignézni a filmet saját maga miatt – ami legalábbis rokonszenves a szememben.
A másik még nagyobb szerep, még nagyobb siker, Oscar-díjas. Amikor énekel az Annie Hallban. Ugye, annyira rá van írva maga a szerep, hogy neki az eredeti neve is Hall, és az apukája kislányként Diannie-nek hívta, és minden csodálatos, amit mond, ahogy mondja, a ruhái, és az, hogy lá-li-lá (Bánsági Ildikó hangján). De ahogy énekel… a saját hangján. Seems Like Old Times és It Had To Be You a két dal. Ez az utóbbi (ezt talán nem szokás tudni) elhangzik a Casablancában is. 1982-ben láttam először a filmet, azóta meggebedek a két énekes rész alatt, olyan lassú, olyan semmilyen, annyira pont az ellenkezője annak, aminek lennie kellene.
Mindegy, meggebedek még egy párszor.