Amikor először utazni kezdtem, nem csak az volt a kemény, hogy az ember mindig három évre utazott, annyi élményt kellett belezsúfolni az idejébe és a pénzébe, amennyit csak lehetett, amikor hazaért, egy hétig csak tántorgott, nemcsak az élmények hatása alatt, hanem mert a napi három múzeum és öt templom után egyszerre sivárnak és üresnek látszott Budapest. Vagy sivár és üres is volt Budapest?

Mindenesetre nemcsak ez volt a baj, hanem a szeretettektől való távolság. Apám, anyám, jegybéli mátkám, rendben van. De még a kutya is. Kutya se. Nem jöhetett, mert hogy is lehetne a kutyával szállást találni, kutyával vásárolni, étkezni. Aztán kint jött mindig a megvilágosodás: hiszen itt szabad. Bécsben kutyával ülnek a kávéházban, viszik magukkal az állatot az áruházba, étterembe, adnak nekik vizet, miközben a gazda üdíti testét. A lelkét is? Azt azért nem. Vagyis most láttam emlékeim szerint először, hogy kutyával mászkálnak a múzeumban, hadd élvezze a kis eb a 20. század művészetét. Remélhetőleg ebben is követjük majd a nemzetközi vonalat.

De hiába a francia szolgáltatás, azért mindenkit lebeszélnék arról, hogy kávét igyon a Bastille-ban. Ott se jó.  Béna kávéfőzőből béna és híg lötty szivárog, és pont olyan az íze, amilyennek kinéz. Viszont ha az ember olcsóbb helyen ül, akkor látja, hogy a nézőtéri előtér végén hosszú asztalok vannak, mellettük székek. És bárki odaülhet, nyugodtan előveheti az otthonról hozott szendvicsét és kulacsát, olcsón is pótolhatja a kalóriákat, amelyeket az operahallgatáshoz felhasznált. Nem nézik le érte, sőt, kifejezetten bátorítják, ha nincs pénzed a büfére, az még ne tántorítson el az operától. Nem az opera van a büféért, hanem a büfé az operáért. Sőt, büfé nélkül is van opera. Forradalmi gondolat, de hát a Bastille-ban vagyunk.  

Szégyellem kicsit, de belezsibbadtam az unalomba a Queer című filmet nézve. Szeretni kellene. Hatóságilag is, hiszen homoszexuális szerelemről van szó benne, meg ivásról, kábítószerekről, Törökországban be is tiltották, meg mozielvi alapon is, hiszen a főhőst Daniel Craig játssza, aki még mindig az utolsó James Bond. Körülbelül olyan, mintha a jövő héten kijönne egy film, amelyben Hunyadi - Kádár L. Gellért alakítja Lakatos Márkot.

Nem kérték a tanácsomat az alkotók, de azért innen üzenem: egy film nem lesz attól érdekes, mert a főszereplő homoerotikus kapcsolatot él át. Vagy megfordítva, ha egy film unalmas lenne, amennyiben a szerelmespár férfi és nő, akkor unalmas marad akkor is, ha a szerelmespár férfi és férfi.

Craig nem tehet semmiről, gyűrött arccal és gyűrött ruhában lejátssza a csillagokat az égről, nagyon dolgozik a filmért, meg önmaga filmszínészi jövőjéért, levedleni a Bond-kígyóbőrt, remélem, sikerül neki. Végül is a rendező, Luca Guadagnino egy régebbi filmje, a Szólíts a neveden filmcsillagosította Timothée Chalamet-t, és ő sem ragadt bele az ottani skatulyába – talán ez visszafelé is járható út.

De a Queer unalmas is, hosszú is. Egyébként szép is, időnként emlékezetes is, amikor a szerelembe vegyült testek összeolvadnak, és a simogatások bőr alattivá válnak.  

Nézd legott divatbemutatónak, s múlattatni fog. (A legott volt a tegnapi nap kulcsszava, délután A makrancos hölgy ment a tévében, a klasszikus, Zeffirelli-rendezés. Mikor indulunk, kérdezte Elizabeth Taylor. Legott – felelé Richard Burton.) Legott divatbemutatónak nézve meg egészen csodálatos a film, bár akkor is hosszú, de eredeti és különleges ruhákat visel mindenki, még alsónadrág szinten is, állítólag Montreálban él egy ember, aki a historikus alsónadrágok szakértője és gyűjtője.

Jó tudni.

Minden lényeges dolog az első részben történt a Rádiózenekar koncertjén. Ami részben jó hír, mert azt jelenti, hogy azért lényeges dolgok is történtek a koncerten, másrészt persze rossz hír, mert azoknak volt igazuk, akik a vendégművész, Emmanuel Pahud fellépése után a távozás hímes mezejére léptek, most kéne abbahagyni, elfutni, elrohanni.

Elfutottak, elrohantak, a gyanútlanok meg ott maradtak, milyen érdekes, az első részben mindkét oldalamon ült valaki, a második részben meg egyiken sem. Pedig Debussy a műsorszám, két nagyvad, a Jeux és A tenger. Az előbbit egyébként nagyon jól oldották meg, mert a balett cselekményét végig kivetítették. Ha olyan hosszan vetítették volna, hogy a kétsoros szövegeket is el lehetett volna olvasni, az még ügyesebb dolog lett volna, de így is jó volt. A Jeux zenéje elég rejtélyes magában is, én soha nem tudtam pontosan, hogy melyik pillanatban mi történik, most meg végig lehetett követni a francia páros, egy fiú és két lány találkozását az alkonyati teniszpályánál.

Vissza az első részhez, amikor a lényeges dolgok történtek, Pahud eljátszotta az Ibert Fuvolaversenyt, abszolút briliáns módon, nagyon-nagyon lehetett élvezni, ahogy az egész ember hanggá változik, a mozdulatai zenét csiholnak a hangszerből, de még ahogy az ujjai a fuvolára érnek, az a halk koppanás is érvényes volt és zenei. Talán az évek során kicsit élesedtek a hangszer magasságai, ettől eltekintve Pahud játéka csodálatosan ép maradt.  

De több lényeges dologról is szó volt, olyanról is, amiben nem is reménykedtem. Az első szám Ravel volt, Couperin sírja. Az látszott, hogy nagy csoda nem lesz belőle, sem ritmikailag, sem a hangzás szépségét tekintve nem volt megindító az első tétel. De a második! A Fugue. A Kocsis-féle hangszerelés. Azt hittem, ezt már élőben soha nem fogom hallani, ezt a világ Kocsis magánhóbortjának fogja tartani, mert Ravel ezt a tételt, és a Toccatát nem hangszerelte meg, és ez mindig hatásos érv marad az előadása ellen. Pedig milyen szép, és mennyivel nagyobb fajsúlyúvá válik a mű zenekari változata tőle. Éljen, aki ezt választotta. Gondolom, a karmester, Kovács János volt az.

Rossz megállónál szálltam le, pontosabban nem rossznál, csak nem a Marmottan Múzeumhoz legközelebbinél, de legalább láttam a La Fontaine szobrot, rajta van a róka és a holló, az utóbbi akkora darab sajtot tart a szájában, lehet vagy másfél kiló (a valóságban több, hiszen bronzból van), hogy róka a javából, aki kikezd egy ilyen erős madárral.

Ez egy ilyen, folyton félremenő látogatás, hiszen a cél a legnagyobb Monet-gyűjtemény, benne a kezdet az Impresszió, a fölkelő nap. Ezt ugyan már láttam, amikor még a D’Orsay-ban volt, de most visszahozták. Mielőtt Monet-ba kezdhetne az ember érzi, hogy vendégségbe jött Marmottanékhoz. Rögtön az ebédlőbe vezetik, aztán szerte a villában, hiszen ez valami ilyesmi. Valaha a város széle, vagy a szomszéd falu, vadászkastély az erdőben. Aztán Párizs része lett, újraparcellázták a vidéket, újraépültek a házak, és ideköltöztek Marmottanék. Bányatulajdonosok. Jules, az atya emellett a régi művészetek iránt érdeklődött, vannak is kódexlapok, táblaképek, üvegablakok, Paul, a fia meg az empire stílus megszállottja volt. Így is van berendezve a ház, kóvályog a látogató a szép világos huzatú székek között, leülni egyikre sem szabad, de Marmottanék idejében ez nyilván másképp volt. Kerek dolgozószoba, gyönyörű íróasztallal a közepén, egy másik kisebb szobában klasszicizáló márványok, Murat mellszobra, ma meghízott labdarúgónak néznénk a nyakba nőtt fürtjeivel. Maga Paul Marmottan tervezte a berendezést, és nyilván nem múló gyönyörűséggel töltötte el, hogy a házat annak idején Valmy hercegétől vásárolták. Ha jól számolom, ő az unokája volt Valmy első hercegének, Kellermann tábornoknak, aki 1792-ben szétágyúzta a poroszokat, és a neve a Diadalívre is fel van írva.

Hogyan lett Paul Marmottan Monet-gyűjtő? Sehogy. Majdnem teljesen véletlen, hogy elkezdték a tulajdonosok Marmottan házába adni a képeket, és már Paul Marmottan halála után. A legfontosabb az örökös, Michel Monet volt, a festő kisebbik fia, aki meg volt sértve, hogy az állam egy csöppnyi érdeklődést sem mutat az apja késői képei iránt, és a festményeket, köztük a Vízililiomokból is jó néhányat itt helyezett el. Ha megnézi az ember, hogy egy-egy Vízililiom-képnek ma mi az ára, (50 millió dollár), annyit azért el lehet mondani, hogy gazdasági szempontból nem voltak nagyon előrelátóak a felelős szakemberek.

Idén bezár a Pompidou Központ nagyobb renováció miatt. Erre szokás bánatosan vagy műbánatosan sóhajtani, ajjaj, én még arra is emlékszem, amikor kinyitott. Arra is emlékszem, amikor azt hittem a Balatonon, hogy a szomszéd kakasa reggelente azt kiabálja: pom-pi-dúúúú-ú-ú-ú. Akkoriban tele volt a rádió ismeretlen és érthetetlen nevekkel: Pompidou, Urho Kekkonen, Miki Takeo.

Ehhez képest talán nem ismeretlen, de nem is nagyon ismerős név Suzanne Valadon, aki eredetileg nem is Suzanne volt, hanem Marie. Toulouse-Lautrectől kapta a Suzanne nevet, mert ő is, mint a bibliai Zsuzsanna, meztelenül mutatkozott a vének előtt, vagyis idős festőknek állt modellt. Amíg modellkedett, figyelte is, hogyan festenek, rajzolni meg nyilván természettől fogva jól tudott, így ahogy kiöregedett a modellkedésből, beleöregedett a festésbe. Nem hinném, hogy gyakori volna az ilyen életút.

Suzanne Valadon képei láthatóak most a Pompidouban, sok kép, sőt, rengeteg, majdnem mindig akt, és, mint fölhívják rá a figyelmet, ő aztán nem helyez el kelméket az intim részekre, azt látjuk, amit ő látott. Azt is mondják, hogy feltehetően ő az első nő, aki meztelen férfit festett elölnézetből (ez kicsit olyan, mintha a Monty Pythonból volna, total frontal nudity), persze, nem a festőket mutatta meg, bár az sem volna érdektelen, bosszúaktok. Akik engem lefestettek, azokat én is megmutatom.

De akkora igazság még nincs a földön.

Alapvetés, hogy ha az ember elmegy a Louvre-ba, akkor megfogadja, hogy legközelebb nem megy el. A tömeg egyre nagyobb, ami, persze, örvendetes, ha jól tudom, évi kilencmillió most a látogató, és emelkedik a szám. De a kilencmillió mintha egyszerre akarná megnézni ugyanazt a néhány műtárgyat, nézni és főleg fényképezni, és nincs mese, én is az egyik vagyok, állok, fényképezek, tovább megyek. Csapda.

Csak hát most esély sem volt, hogy ne lépjek bele a csapdába, hiszen ezért jöttem, már otthon megvettem a jegyet a Cimabue-kiállításra. Mégis olyan festő, akiről már Dante is írt, igaz, mint a divatból kiment művészről, azelőtt mindenki Cimabuéért volt oda, ma meg már Giotto a festők fejedelme, és a másik híre éjbe hanyatlik.  

Eleve csodálom, hogy a Louvre időszakos kiállításokat is összeállít, mert szükségük biztos nincs rá, így is vagyunk elegen. Eleve csodálom, de most nem annyira, mert tényleg nem erőltették meg magukat, a folyosó végén egy elzárt rész, Revoir Cimabue. Persze, a nagy élmény az, hogy itt nincs tömeg, külön jegyet kellett volna váltani, kényelmesen meg lehet nézni a képeket. A kevésbé nagy élmény az, hogy lényegében nem hoztak semmit, a múzeumnak volt két Cimabue-képe, az arany és nagy Maestá, Szűz Mária a trónuson, kezében a gyermek, körülötte hat angyal, meg egy kisebb Jézus kigúnyolása. Ezt, persze, még soha nem néztem meg rendesen, szóval nem haszontalan a látogatás. És van egy Giotto is, Szent Ferenc stigmatizációja.

Várjunk, várjunk. Hogy kerültek ide ezek a képek? A Jézus kigúnyolását megvették, de a másik kettő? Eredetileg Pisában voltak, és szépen átcipelték őket hadizsákmányként, 1813-ban. Becsületükre legyen mondva, egyiket sem törték darabokra az úton, a nagy Cimabuét valamikor újra kellett építeni mert a favázat megette a szú. Vigyáznak rá, meg szeretik is, de amikor annyi szó van az Elgin-márványokról, meg a már visszaadott abesszin oszlopokról, nem fél senki, hogy egy szép napon megjelennek a pisaiak, és követelik a tulajdonukat?

Van ez a népi játék, ki bír ki többet a Louvre-ban. Mintha a ráfordított idő valahogy arányban lehetne az elmélyüléssel, megértéssel, befogadással. Persze, az ember úgyis elvérzik menet közben, azt veszi észre, hogy szinte elfordított fejjel megy el a Raffaellók mellett, nem érek rá, oda se nézek, mert sietek a hová is? Nyilván nem a Mona Lisához, oda nem érdemes sietni, mostanra esélytelenné vált a közelébe kerülés. A legbeszédesebb talán egy felirat a kép közelében: kérjük ne gorombáskodjanak a munkatársainkkal. Ezek szerint rengeteg a szóváltás, beutaztam a fél világot, hogy itt állhassak a kép előtt, maga meg itt arra kér, hogy menjek, menjek, menjek.

Akkora tumultus nincs a Michelangelo-szobroknál, azért vannak néhányan, kérdezgetik egymást, hogy ez az? Igen, az, bólogatnak a kérdezettek. A megkötözött és a haldokló rabszolga, bár az utóbbi esetében ezt a haldoklást nem értem. Hacsak úgy nem, hogy petite mort, a kis halál, a tudat rövid időre szóló elveszítése szexuális élmény hatására. Michelangelo még nem ismerhette ezt a kifejezést, de nyilván nem is ő adta a címet a szobornak. Az meg mégsem mehetett át a szűrőkön, hogy A kéjelgő rabszolga, bár tényleg kéjeleg, és ezt még meg is erősíti a mellkasán lévő kötél, ami mai szemmel olyan, mintha épp az atlétatrikóját húzná föl. A bal lábánál, hátul, egy alig megfaragott részen egy pávián látható.

Nem tudom, mit szólt volna II. Gyula, ha látja, hogy ez készül a sírjára. Talán azt mondta volna, ami lett: maradjon inkább csak a Mózes.

Azt csinálom, amit minden rendes turista Párizsban: megnézem a Notre-Dame-ot, legfeljebb annyi különbséggel, hogy mint rendes magyar turista, eggyel előbb szállok le a metróról, hogy Szent Mihály útján ballaghassak a Szajna felé. De aztán ott vagyok, először az újranyitás óta, és persze, hogy elkap az örvény. Szó szerint örvény, ott a kapu, ott várnak az emberek, nem is olyan sokan... Dehogynem. A sornak valahogy nincs is meg a vége, bekanyarodik, és megy körbe és körbe a téren, többszörösen tekeredik, beálltam egy ponton, de nem vagyok biztos benne, hogy az volt a vége. Haladni lehet, mert kellemes meglepetésre nincs belépti díj, csak biztonsági ellenőrzés, tudják, hogy majd úgyis leadózzuk. És tényleg, én sem álltam ellen, vettem egy újranyitási emlékérmét, majdnem pontosan olyan, mint a nem újranyitási emlékérme, csak drágább.  

Jézusnak nehezebb dolga volna, ha ki akarná űzni a kufárokat, mindent kártyával lehet megvenni, még a mécseseket is. Aki akar, fizethet többet is.

Nagyon fel van újítva a templom, belülről leginkább neogótnak érződik, és ennyi ember között először alig érzem, hogy ez szent hely volna, vagyis mintha pont az nem volna, inkább valami rejtélyes és pogány gyülekezési hely, miért pont itt, senki nem tudja, csak menni kell előre, előbb befelé, aztán kifelé. Amikor kint vagyok, azért leülök a homlokzattal szemben fölállított tribünre, nézem ezt a nagy H betűt, és lassan megértem. Pont ez a lényeg. Az örvény, a sok ember, nézhetjük őket halrajnak a tengeren, seregélyeknek az égen, nézhetjük füves-virágos mezőnek, amit fúj az áprilisi szél. Inkább ez az utóbbi.

Temető mellett lakom. Nem állandóan, csak itt és most, Párizsban, és nem a híres Pére-Lachaise közelében, hanem a Montparnasse-nál. De hát ez jeles személyekben és holtakban gazdag város, ide is jutott, egyet kiválasztottam, Baudelaire-t.

Neki mindjárt két síremléke is van ugyanabban a temetőben, az egyikben vannak a csontjai (vagy hamvai), de csak azért, hogy a család még holtában is kiszúrhasson vele, egy helyre temették az anyjával és hőn utált mostohaapjával. Az utókor aztán huszonöt évvel a halála után kitalálta, hogy ez nem állapot, és pályázatot hirdettek egy másik síremlékre, egy kenotáfiumra. A kenotáfium alapesetben olyan sír, amelyben nincs benne a holttest, mert vagy föl nem lelhető, vagy a távolban halt meg, de odahaza is el akarják temetni. Baudelaire ebben is egy kicsit más eset.

A síremléken egy frizurás férfi könyököl valami óriási denevéren, de persze, nem ő Baudelaire, akinek sem ekkora bicepsze, sem ennyi haja nem volt. Ő alant fekszik, kőgyolcsokba tekerve, nem várja a feltámadást. A kövön sok most a moha, olyan, mintha tényleg lassan befedné a föld, fakulna vagy mohosodna Baudelaire emléke, de nem. Nem hiszem.  

Újra kell majd menni, az biztos. Mert az első benyomás az finoman szólva is vegyes. M.S. mester a Szépművészetiben, illetve nemcsak ő, hanem a kora is, Jagellók és Selmecbánya, ami összeszedhető volt a szárnyasoltárról, még Lille-ből is a Háromkirályok. Fontos dolgok, és a csodálatos ötévszázados átívelés, ők is ott éltek, ahol mi, ezek az atmoszférikus nyomás alatt meghajló lábszárcsontok, ezek a girbe-görbe-gurba ujjak, a préselt növények a kertben, a kemény és merev köpenyek és drapériák.

Hogy tud ez a végére így ellapulni. Talán mert valami eredményt is föl kellett mutatni? Megválaszolni a kérdést, hogy ki is M.S. mester?

Nem aludtam jól az éjjel, meg eső is esett, ezer oka lehet, de majd a fejem esett le a végére. Vagy talán a lantozás volt a baj, az aláfestő zene, vagy amit aláfestettek vele, a nem túl nagy fényerejű vetítővel sugárzott, nem túl jó minőségű képek, mindenféle meggyőző és kevésbé meggyőző összehasonlítások, hogy ha ezt a gyűrött csomót ő festette, akkor talán azt a gyűrött csomót is, ha ez a turcsi orr tőle van, akkor talán az a turcsi orr is tőle van. Hogy a végén lehulljon a lepel, megoldódjon a nagy titok, vagy majdnem megoldódjon: M.S. az valójában Michel Schröter, aki aztán abbahagyta a festést, és ingatlanokkal kereskedett. És ha igaz, akkor most közelebb kerültünk valamihez vagy valakihez? Mintha egy anti-Munkácsy kiállítást néznénk, abban a magyar világsikerről beszéltek, erre válasz a kiábrándító valóság, se nem magyar, se nem világsiker.

Ki lehet bírni.