Nem szörnyű, tényleg nem szörnyű a Játékszínben a Naptárlányok, vagy hogyan is mondjam. Valaki azt a használati utasítást mellékelte hozzá, hogy ne úgy nézd, mint egy színházat, hanem úgy, mint egy játékszínes produkciót. Ha ez helyénvaló, akkor nem is tudom, miről mond ítéletet, a színházról, ahol nem arról beszélnek, ami az embereket érdekli, vagy… A Játékszínről biztosan nem. Itt megy a Menopauza, nem tudom, hányszor, de négyszáz fölött, és most a Naptárlányok, ami aligha fut majd akkorát, de valamekkorát biztosan. Ahogy a drámaírók nem foglalkoztak a negyven fölötti színésznőkkel, addigra már úgyis férjhez mentek, most a tehetetlen színházak nem foglalkoznak a negyven fölötti nőközönséggel, pedig ők mennek színházba.

Kivétel a Játékszín, egy pont oda.

Pedig van itt egy nagy pillanat, az első felvonás legvége, maga a fotózás, az idősödő vidéki asszonykák nagy nehézségek árán és némi alkohol segítségével végül lemeztelenednek, hogy elkészüljenek a naptárfotók, és aki fölfedi napraforgókkal takart bájait, azt a többiek tapssal jutalmazzák. A többieken nemcsak a többi színpadit értem, hanem a közönséget is. Teljesen eggyé válik a színpad és a nézőtér, mint a bábszínházban szokott, amikor fölkiabálnak a gyerekek, hogy vigyááázz. Vagy amikor az Othellóban fölszólt a bátyó Jágónak: figyellek, szemét vagy.

Sajnos a fenti jelentben benne van az előadás fő problémája is. Ha az első felvonás végén megvan a nagyjelenet, miről fog szólni a második?

Erről nem is tudok beszámolni, mert mintha mindenki ezen gondolkodna, egyre rosszabbul mondják a szövegeket, egyre kevésbé érthetőek a poénok, mindenki kapkod egy kicsit, Dobó Kata már tizedszer teszi a homlokára a kezét, ez nála az emberábrázolás. Míg az első részben azt érzetem, hogy jó ez az egész, csak színész-deficites, a második részben az derül ki, hogy jó ez az egész, csak a darab sántikál, egyik felvonása hosszabb, mint a másik. És rosszabb.

De nem szörnyű, tényleg nem szörnyű.

Hogy vannak kedvenc részeink a teremtésben, úgy értem, Haydn A teremtés című oratóriumában, azt sokan köszönhetjük Fischer Ádámnak, és a visszatérő évkezdésnek, hogy divattá és elegáns szokássá vált megjelenni újév estéjén a Müpában, és el legyen kezdve így az év.

Nem sorolom föl az összes kedvenc részemet, hiszen majdnem olyan hosszú volna, mint maga az oratórium, de van egy recitativo, amibe mindig beleborzongok. Rafael őrangyal fölidézi, hogy az Úr megteremtett mindenféle lényt, nagy bálnákat, és madarakat, az ég lakóit, és azt mondta nekik: (itt valahogy a zenében is ki van téve a kettőspont, hiszen az Úr szól) Szaporodjatok és sokasodjatok, örvendezzetek uratokban. Közben megszólal a vonóskar, titokzatos és félelmetes hullámzás kezdődik a mélyben, mert nem a teljes vonóskar játszik, a hegedűk csak néznek, és itt valami, nem is tudom, nem titok, de valami veszedelmes dolog történik, örüljetek az Úrban, de ne feledjétek, az Úrban.

Az ember alig tud valamit Haydnról, az a típusú művész, akinek az életrajza nem tartozik hozzá a műveihez, én sokáig, nagyon sokáig azt sem tudtam, megnősült-e, az ember tudomásul vette, hogy ott ül az Esterházy-birtokon vagy Londonban, egy szobában, és kottafejeket ír egy papírra. És persze, hogy nem ő írta A teremtés szövegét, de ilyenkor azért kiderül, Haydn is tudta, amit tudott az élet alapdolgairól.

Midőn az ökölvívás és a szobrászat különös kapcsolatát figyeltem, fölvetődött egy név, Ambrózy Sándor neve. Ő is sportoló és szobrász volt, bokszolt és futott, mielőtt faragni kezdett volna, nem meglepő módon sok szobra ábrázolt sportolókat, többől lett herendi porcelánfigura. A leghíresebb művei mégsem ezek, hanem a Rákóczi úti Szent Rókus templom egy homlokzati alakja, amely a forradalom utáni restauráció alkalmával került ki az utca szintje fölé. Hivatalosan Szent Imre, de a legenda szerint a szent Maléter Pál arcvonásait viseli.

Tudom, hogy nem nagyon váratlan következtetés, de az ökölvívók időnként valóban bátor emberek.

Látom az utcaköveket a rue d’Ecole-on – csak a nyolcvanas években kátrányozták le.

Mi van? Kátrányozták? Nem aszfaltozták?

Nem tudom, létezik-e még az a szó, hogy tollhiba, vagy a toll használatával együtt kimegy a divatból. Amikor én először olvastam el, az is egy ilyen jellegű, bizalomveszejtő hiba volt, az István király és műve című könyvben Győrffy György tévesztette el, hogy a négyfelé vágott Koppány holttestét hol tették közszemlére. Nyilván ettől még tökéletesen meg lehet tudni a könyvből, hogy ki volt István király, és mi a műve, mégis bizalmatlanná válik az olvasó.

Valami hasonlót érzek Annie Ernaux A másik lány című könyvét olvasva. Kátrány vagy nem kátrány, elvben mindegy, úgy értem, tudja az olvasó, miről van szó, mégis úgy érzi, hogy ennél fontosabbak a szavak. Annie Ernaux-nál meg különösen, ha valamit ezek után nem értek a szövegből, azt is a fordító számlájára írom, hogy kerül Jeremiás próféta Máté evangéliumába, vagy ott csak egy vessző maradt ki? Megkeresem az egyik kulcsszót az interneten. Mi az, amiből az lett, hogy „rendes”. Azt hiszem, gentille. Az persze, hogy ez Normandiában pontosan mit jelent, rendest-e vagy kedvest, az már magasan az én tudásom fölött van.

Valamikor a nyáron csodálkoztam rá Gáspár Szilárd művészetére. Bokszoló és szobrász, ez milyen érdekes párosítás, ha nem is hallatlan, még Magyarországon sem, de ő a két tevékenységben meglátta a hasonlóságot, és kesztyűs kézzel üti az anyagot, amíg az föl nem veszi a kívánt formát.

Valamiért az egész helyzet ismerős volt, de csak tegnap jöttem rá, hogy miért. Hát persze. Torrigiani.

Pietro Torrigiani szobrász volt a reneszánsz Firenzében, de nem erről híres, vagyis elsősorban nem erről, hanem egy ökölcsapásáról. Együtt rajzolták a Brancacci kápolnában Masaccio alakjait Michelangelóval (aki egyébként három évvel fiatalabb volt nála), és az utóbbi egy-két gúnyos megjegyzéssel díjazta Torrigiani erőfeszítéseit.

Valószínűleg nem kellett volna, de ezek a tehetséges gyerekek már csak ilyenek. Torrigiani egy ideig hallgatta, aztán fölállt, és lekevert egy irdatlan pofont Michelangelónak. Nem is pofont, ezt elég részletesen elmesélte Benvenuto Cellininek, ökölbe szorított kézzel orrba vágta a pimasz kölyköt, tisztán hallotta a csont törését és a porcok recsegését. Mi meg tisztán láthatjuk a fennmaradt Michelangelo-portékon a szétlapított orrot. Gondolom, öklöm nyomával fog járni, amíg él – tette hozzá a történethez a jobbegyenesével elégedett Torrigiani.

Nem hozott szerencsét Torrigianinak heves természete. Firenzét el kellett hagynia, később Angliában dolgozott VIII. Henriknek, utóbb Spanyolországba ment, ahol egy megrendelője, hogy ne kelljen fizetnie a szoborért, eretnekséggel vádolta meg. Torrigiani börtönben halt meg, 1528-ban.

A lapított orrú többre vitte.

Az történt vele, ami minden zongorista rémálma. Leállt a keze. Nem is a keze, csak a jobb kezén a gyűrűsujja, de az épp elég. Egy ideig megpróbált nem tudomást venni a dologról, megpróbálta kivédekezni, átírni az ujjrendet, hogy azt az ujját kímélje, de ez képtelenség. A zongorázást tíz ujjra találták ki.

Vagy ötre, hiszen erre is volt példa, Paul Wittgenstein az első világháborúban az egész karját elveszítette, de nem adta föl, felkérte kora nagy zeneszerzőit, hogy komponáljanak balkezes zongoraversenyeket. Sajnos Bartókot nem kérte föl, de Ravelt, Prokofjevet, Korngoldot igen. Ravel abszolút alapdarabbá vált, Prokofjev műve mérsékelt módon, de hallható, Korngold elfelejtődött. Amíg Graffman el nem kezdte játszani.

Azóta megint elfelejtődött, de akit érdekel, legalább meg tudja hallgatni.

Ahogy meg tud olyasmit is hallgatni, mint William Bolcom Gaea című művét zenekarra, és két balkezes zongoristára. Mert Graffman jó barátja, Leon Fleisher hasonló bajjal küszködött.

Fleisher később újra tudta használni a jobb kezét, Graffman nem gyógyult meg. Mikor kifogyott a balkezes művekből, tanított ott, ahol maga is kezdte, a philadelphiai Curtis Intézetben. Mondhatjuk, hogy sikeresen, hiszen Lang Lang is az ő tanítványa, meg Yuja Wang is.

Vannak rémálmok, amelyekből föl lehet ébredni.

Láttam a régi Anakonda-filmet. Röhögni kellett rajta. Láttam az újat is, ezen inkább szörnyülködni lehet. A baj az, hogy épp fordítva kellene lennie, mert a régi az horror volt, ez meg horror-vígjáték. De valahogy minden egyéb is fordítva van, félni az óriáskígyótól, és együttérezni Jack Blackkel. Ehelyett Jack Blacktől lehet félni, aki az izzadt arcával és a fogköveivel egy kicsit rémisztőbb a műkígyónál. Valahogy nem jön be a Trópusi viharhoz való hasonlítgatás, ebben nincs maradandó mondat, hogy nem szabad fullba nyomni a kretént, vagy bármi hasonló, habár az azért vicces, hogy „kinek jutott eszébe döglött mókust nyomni a számba”. Nem mondom, hogy megbántam, de a száz percre jutó poénsűrűség egy kicsit alacsony.

Egy mondattal na jó, egy jelenettel persze nem lehet moziba vinni a népet.

Erről lemaradtunk. Erről is. Hogy milyen hangon beszélt Jézus. Mélyen zengő, megnyugtató, messzire gördülő hanghullámokkal, vagy élesen, határozottan, tenorban. Milyen hangosan, hogy hátul is értsék? Ha 19. századi olaszoknak kellett volna meghatározni, akkor Jézus nyilván tenor lett volna, alkatilag is inkább olyan volt, nem langaléta, hosszú hangszálakkal, meg hát addigra a tenor lett a hősök hangja. A kérdés azonban már legkésőbb a barokk zenével eldőlt, Jézus basszus, legfeljebb bariton, de hát akkor ez a két hangfaj még nem vált ketté. Az a hang, amelyen az operákban az istenek közbeavatkoznak (ebből a szempontból igazán pogány a megoldás), amely megnyugtatja a vágyakozó lelket, jövök, jövök, várj türelemmel. Amelyik felsóhajt a keresztfán: es ist vollbracht.

Ezt a hagyományt vitte tovább Liszt is, és mi annyira elfogadtuk, hogy mindkét Hungaroton-felvételen Sólyom-Nagy Sándor énekel. A 20. században mintha egyre kevesebbet énekelne a Megváltó. Pendereckinél még basszus Jézus, hiába nem épp hagyománytisztelő mű a Lukács-passió, a Jesus Christ Superstarban, hát, nem is tudom, inkább tenor. A lényeg úgyis a fejhangú sikoltásokban van, ami miatt Jézus némileg hisztérikusnak hat.

Tudtak valamit ezek a régi mesterek.

Az elmélet azt mondja, hogy Liszt Christus oratóriuma a másik nagy négyévszakos oratórium (az egyik a Messiás), nem kell hozzá semmi apropó, hogy meghallgassa az ember, nem ünnepre íródott, hanem Krisztusról szól, ennek megfelelően a születéstől a feltámadásig tart. Jó, az azért nem valószínű, hogy kánikulában az ember pont egy sokórás oratóriumra, vagy annak nagy kórustételeire vágyódjon, de miért is ne. A Wagner-fesztiválok is nyáron vannak.

A gyakorlat ezzel szemben az, hogy az ember könnyebb szívvel kezdi a történetet az elején, bevezetés, angyali szózat, pásztorok imádása, háromkirályok, karácsony és vidéke. Ennek megfelelően ijedten tapasztalom magamon, hogy sokkal jobban ismerem a Christus elejét, mint a közepét vagy a végét.

A kérdés tehát az, hogy szabad-e a Talmud olvasása közben dohányozni. Vagy szabad-e dohányzás közben a Christus oratóriumot hallgatni. Mit gondolt Liszt? Aki belekezd, az fejezze is be, vagy mindenkinek örülünk, aki nekiveselkedik a Stabat mater speciosának? Ez az utóbbi a Christus oratórium komponálása idején szinte vadonatújnak számított, valaha együtt jelent meg a két Stabat mater, aztán a Dolorosa eljutott vagy száz (inkább több) megzenésítésig, a Speciosa meg elfelejtődött, míg 1852-ben újra ki nem adták Párizsban. De Liszt képben volt.  

Szóval: hogyan is legyen? A válasz egyszerűnek látszik, Liszt nem lemezre komponált, nem jutott eszébe, hogy otthon is meghallgatható lehet egy oratórium. Aki meg elmegy a koncertre, az gyűrje le a teljes művet. Mi meg itt válogatunk, melyik felvétel is legyen, Forrai vagy Doráti, esetleg James Conlon? Melyik részlet? Csak a karácsonyi?

Az talán fölment a lustaság alól, hogy a Christust sem egészben mutatták be. Előbb az elkészült tételeket játszották, a Hegyi beszédet, aztán az első részt, a karácsonyit, és csak 1873-ban játszották el az egészet. Nekem azt susogja Feri bácsi, csinálj, amit akarsz. Csak hallgasd.

Amikor a fát kellene díszíteni, akkor persze hihetetlenül érdekessé válik a tévéműsor, A varázsló megy Págerrel. Hirtelen eszembe jut, hogy Török Sándort voltaképpen kétszer ismertem meg, először gyerekként, amikor A varázslót láttam a moziban, és utána megkaptam könyv változatban is. Már tudtam olvasni, de nem nagyon biztosan, mert eleinte azt hittem, hogy A vadászló című könyvet kaptam meg ajándékba.

Aztán, már az egyetem alatt kölcsönkaptam két kötet Török Sándor elbeszélést, persze, ma már nem tudom, hogy melyik két kötetet, mert rendesen visszaadtam a könyvet. Egy időbe beletelt, amíg rájöttem, hogy nem névazonosságról van szó, hanem hogy a két Török ugyanaz a Sándor.

A két író is egy, de Török Sándor élete még több, mindenféle nehéz fizikai munkát végzett, már akkor is, amikor nem volt sokkal idősebb, mint azok, akik Kököjszi és Bobojsza kalandjait olvasták, aztán írt és újságot írt, antropozófus lett, az első magyarországi Waldorf-iskola alapításánál is ott volt, nyolcvan év alatt leélt vagy kétszázat. Inkább többet.  

Megnézem, nem maradt-e mégis azokból a kölcsönkönyvekből.