A tévében ment a My Fair Lady, nehéz ellenállni neki, még akkor is, ha számomra mindig programozott meglepetésekkel jár. Mindjárt ott van elsőnek, hogy vajon Audrey Hepburn miért énekel Natalie Wood hangján, de ez a kérdés már régen megoldódott: Natalie Wood sem a saját hangján énekel a West Side Storyban, mindkettőjüket Marni Nixon segítette ki a magasabb részeknél. Vagy ahol tudni kell énekelni. Nem csoda, hogy annak idején Julie Andrews kicsit ideges volt, amikor kiderült, hogy hiába volt ő a New York-i és londoni bemutató Elizája, a világ Audrey Hepburnt fogja Elizának tudni, aki nem is énekel. Marni Nixonnak egyébként elég jó az énekszinkron-listája, Marilyn Monroe is ő volt, amikor a gyémántok voltak a lány legjobb barátai (csak a magasságok), és Rita Moreno helyett is danolt a West Side Story első felvonásának végén, így saját magával is énekelt a négyesben.

Újra és újra meglepődök azon is, mennyire rosszul van elosztva a musical, nem csak filmen, eredeti állapotában is, eljutunk a csúcsra, a bálba, Eliza diadalmenetben tér haza, az ember azt hiszi, egy kicsit még veszekednek, aztán úgy-ahogy kibékülnek, és ezzel vége a filmnek, de szó sincs róla. Még egy óra hátravan, előbb Eliza énekel, aztán Freddy, aztán megint Eliza, aztán Doolittle, aztán Higgins, majd újra Eliza, megint Higgins, és csak most hangzik el a „hol az ördögben van a papucsom”. Csupa jó dal, kár volna értük, de végtelen így a történet.

Egy harmadik előre látható meglepetés a ruhák, hogy alig-alig tesznek úgy, mintha a történet a múltban játszódna, Higgins nyakkendőhöz húzott kardigánja, öltönyei, vagy a keskeny peremű, kockás kalapja kifejezetten korhű, mármint saját korához, a hatvanas évekhez hű. A sok előre tudott meglepetés mellé azonban mostanra jutott egy új is. Freddy. Az Elizába beleszerelmesedő fiatalembert ugyanis Jeremy Brett játssza. Eddig nem tűnt föl, de egyértelmű. Ő az, a későbbi Sherlock Holmes. Nem is sejtettem róla, hogy énekelni is tud, pedig tud. Nem a legkellemesebb orgánum, de mégis egy rendes tenor-szerepet abszolvál, és Brett még úgy érzelmesen rezegtetni is tudja a hangját. Hacsaknem őt is Marni Nixon segítette.

Néha talán fontos, hogy az ember fölébredjen az álomvilágából. Még ha szép is az álomvilága, csupa nagyszerű művész lakik benne, és még több érdeklődő ember, akinek a művészet fontos, mondhatni az élet értelme, de legalábbis az élet értelméhez közelebb vivő jelenség.

Túlbonyolítom. Csak azt akarom mondani, hogy van ez a jelenet, amit képről, hangból, hírből mindenki ismer.

Természetesen Marilyn Monroe az, vattacukor hajjal. Az emlegetett vagy címzett Mr President John F. Kennedy, a 45. születésnapját ünnepelték. De ugyanezen az ünnepi eseményen elhangzott egy másik énekes produkció is, a Carmenből énekelte a Happy Birthdayhez hasonló népszerűségű Habanerát egy bizonyos Maria Callas.

Azt valahogy mégsem emlegeti senki. Ugye, hogy furcsa?

Csuja Imrét néztem az este, a Mondj egy verset, Imi! című estjét, és miközben Imi nem is egy verset mondott, egy másik, vele kapcsolatos élmény jutott az eszembe. Egy hangoskönyv, amelyen Móricz-novellákat mond, ugyanezen a szép, vaskos hangján, többek között a Hét krajcárt. Persze, az ember ismeri, kötelező iskolai tananyag volt, bár azt már nem tudom, hogy gimnáziumban vagy általános iskolában. De hogy is van ez? Mármint a történet. Nem sikerült egyértelműen kiderítenem. Én úgy emlékeztem, hogy az iskolai történet csak addig tartott, hogy megszerzik a hetedik krajcárt, megkapják a koldustól, akinek csak a kapa főd hiányzik, de a novella tovább tart. Próbáltam nem reprezentatív kutatásokat végezni, körbekérdeztem. Aki egyáltalán emlékezett rá, hogy miről is van szó, az is úgy emlékezett, hogy ez a történet vége, összejön a pénz a mosószappanra, de már késő, lement a nap, lámpaolaj sincs, nem lehet inget mosni. De a történet még egyet fordul, mert addig nevetnek a balsorsukon, amíg az anya köhögni kezd, és vért hány.

Most nem tudom, hogy gyermekkíméletből megrövidítették-e az eredetit az iskolai (akkor tehát általános iskolai) szöveggyűjteményben, vagy a gyermekemlékezet lépett jótékonyan közbe: amit nem lehet gyerekfejjel felfogni vagy kibírni, azt törölte az agy, az nincs, olyan nincs, itt a történet vége, és nem megy tovább, máig is élnek.

Ma temetik Dr. Végh Andrást, amit kimondani nagyon-nagyon különös, és most nem is a temetésre gondolok, azt kimondani – nem is tudom. Nem tudom, mi arra a szó, és nem akarom megjátszani se magam, tudjuk, amit tudunk, az ember a mások halálába valahogy mégis mindig belenyugszik.

Csak ott tartok, hogy doktor Végh András, hiszen ő nekem András, vagy Végh András, vagy Végh Bandi, vagy ahogy az iskolában olyan ridegen szólítják egymást a gyerekek (talán már nem) a Végh. A világban kulturális közszereplő lett, a Budapest Történeti Múzeum igazgatója, de nekem mindig az az apródfrizurás, szőke fiú jut eszembe, aki mögé beültem a padba a gimnáziumi első évnyitón. Megfordult, menetiránnyal szemben felült a pad tetejére, és elkezdtünk beszélgetni, mi másról, mint hogy ki milyen zenét szeret.

Volt, akiket jobban megdöbbentett, valaki nemrég mesélte, milyen érzés volt olyan új osztálytárs mellé ülni, aki a kockás papírra nem tanári karikatúrákat rajzolt, hanem templomok alaprajzát.

Attól, hogy az iskola után már csak ritkán láttam, leginkább érettségi találkozón, most olyan, mintha az a gyerek halt volna meg, úgyhogy vissza is vonom azt, hogy a mások halálába könnyű belenyugodni. Csak jönnek az emlékek, ahogy az E-dúr partita Gavotte tételét hegedülte. Ahogy szaladt le a lépcsőn, a sarkát odakoppantva a lépcsőfokokhoz. Ahogy a Debussy Három noktürnről beszélt: nyári melegben, ahogy reszket a levegő. Ahogy ment reggel az iskolába, és az utcán Shakespeare VIII. Henrikjét olvasta.

Az is nagy ajándék az élettől, ha valakinek ilyen osztálytársa van.

Van nekem egy operaénekes barátom, Kálmán Péter. Ez régebben elég sok problémát okozott, azt éreztem, hogy ha olyan elfogulatlanul akarok írni kritikát, ahogy szeretnék, akkor baj van, nemcsak azért, mert hogyan oldja meg az ember ezt a problémát, hogy a fellépő művész a barátja, hanem mert akkor nemcsak róla nem írhatna, de a szép magyar szóval stimmkollégáknak nevezett többiekről sem, nem lehet elkerülni azt, hogy „nyilván csak azért mondja, mert…” Úgy pedig viszonylag nehéz operakritikát írni, hogy a baritonokról soha egy szó sem esik. Aztán az élet segített a bajon, Kálmán Péter szép, nemzetközi ívű pályára állt, azt mégsem képzelheti senki, hogy ebben bármilyen része is volt a magyar sajtónak.

Nem is ez a lényeg, hanem hogy Kálmán Péter  a Falstaffra készül, nem a közvetlen jövőben, de távlatosan, és ez okból végignézte az internetet, mi található ez ügyben. És ezt fogta.

Orson Welles. Meglehetősen zseniális. Nemcsak attól, ahogy fokozatosan mászik bele a szerepbe, még sminkel, de közben mélyíti a hangját, lassítja a beszédtempóját, teljesen átalakul egy másik emberré, hanem mert nyilván nem alakul át teljesen, hiszen ő az, ő mondja a monológot, azt neki kell fejben tartania. Ha valami vonzereje van a színészetnek, akkor ez lehet az, tényleg kétszer lehet élni, még ha az egyik élet meg is van írva. Elvégre lehet, hogy a másik is.

Közben azért mindenféle morzsákat felcsipegethet az ember, aha, ez a IV. Henrikből van, de benne van az alapvetően A windsori víg nőkből írott Falstaff operában is, ezt a részt Boito, a szövegíró átmentette. Még egy etimológiai morzsára is futja, mert amit Falstaff a darabban sherrynek mond, az a librettóban Jerez, alighanem a spanyol város neve torzult az évek során (de már viszonylag korán, Shakespeare idejében is) az angolban sherryvé. Amivel aztán sok félreértést okoztak a magyar olvasóknak is, akik összetévesztették a sherryt a cherry brandyvel.

Foglalkozási ártalom, de váltig hiszem, hogy érdemes művészeti alkotásokról beszélni és vitatkozni, semmit sem érzek terméketlenebbnek, mint hogy „de gustibus…” Hogy egy nem nagyon távoli példát mondjak: tegnap A Pál utcai fiúk kapcsán polyvitaplex azt mondta, neki az emeli a regényt a többi ifjúsági fölé, hogy meghal benne az egyik főszereplő. Gyorsan elkezdtem gondolkodni azon, melyik ifjúságiban hal meg még ilyen fontos figura. A Tamás bátya kunyhójában, igen, aztán… Winnetou. Old Death. Csingacsguk akár így írjuk, akár úgy, hogy Chingachgook. Az öreg Bőrharisnya. Csupa indiános könyv hőse. De hát pontosan ezt éreztem A Pál utcai fiúk olvasása közben is. Mintha indiánkönyvet olvasnék. Van benne két törzs, az egyik elég jól beazonosítható külsődleges jelek alapján is, mert hogy vörös inget viselnek. Hogy 1889-ben valóban lehetett-e kapni ennyi vörös inget gyermek méretben afelől azért vannak kétségeim. Van két tiszta lelkű törzsfőnök, akinek a rátermettségét soha senki nem kérdőjelezi meg. Vannak mindenféle törzsön belüli egyezményes jelek, és vannak bonyolult szabályok, amelyek megnehezítik az életet és a harcot. Vannak mindenféle elvégzendő feladatok, amelyeknek különösebb értelme nincs, cédulát szögezni a fa oldalára. Vannak kúszások és kihallgatott haditervek. Még tomahawkok is vannak a vörösingesek arzenáljában, igaz, végül nem használják azokat.

Ha az ember erre rájön, akkor azt is érti, miért nem zavaróak a furcsaságok, az érthetetlen szavak, amelyeket használnak, a szertartások. Mert ez is az indiánlét része, mint a békepipa. Azt se szívtuk el, csak tudtuk, hogy van.

Talán ez a Pál utcai fiúk titka, Molnár indiánkönyvet írt Európa közepére (vagy keleti felére), gyerekszereplőkkel. Persze, hogy mindenki szereti.

Amikor erre rájöttem, úgy éreztem magam, mint akinek sikerült megcsinálnia a Hippokratész holdacskáinak bizonyítását.

Átmenetileg a környéken vettem szállást, valósággá vált a Füvészkert és a Mária utca (a szivargyár már nem, pedig érdekelt volna), így aztán újraolvastam A Pál utcai fiúkat, ha nem is kizárólag, de azzal az erős szándékkal, hogy most végre megfejtem az egész jelenséget. Tényleg olyan jó-e, ha jó, vagy a kötelező olvasmány volta teszi közkinccsé és közös tudássá. Mert hogy az, azon nincs mit vitatkozni, van itt egy nemzet, amelyik tudja, mit jelent az, hogy Nemecsek meg kisbetű, meg gittegylet. Most látom, hogy a helyesírás-ellenőrző aláhúzta a Nemecseket, lehet, hogy ez sem örökéletű.

Szóval itt ez a könyvecske, amit, ha jól tudom, ma is elolvasnak az általános iskolások, és talán bizonyos dolgokkal ők is épp olyan tanácstalanok, mint annak idején én voltam, mi az, hogy einstand, hogyan kell golyózni, miért van ilyen hülye neve a főhősnek, hogy Boka. Annak idején én meg voltam győződve arról, hogy a könyvemben van egy makacs sajtóhiba, Füvészkertnek írják a Fűrészkertet. Ha ezen túl vannak az ifjú olvasók, akkor persze értik, hogy meghal az a szegény, vézna fiú, de a poénok jó része nem jön át. Nemcsak azért, mert régi dolgokról van szó, 1906-ban írta Molnár, de 1889-ben játszódik, hanem mert a poénok jelentős része azon alapul, hogy a gyerekek felnőttként viselkednek, állandóan szervezeteket alapítanak, magázódnak, rangokat és címeket osztogatnak egymásnak. És ez nem is mindig poén, Boka a nagy pillanatban lemond az elnökségről, és tábornokká nevezi ki magát. A többiek meg nemhogy elfogadják, de örülnek is neki. Az egyébként frenetikus gittegyletes jelenet is ezen alapul, bár kétségtelen, hogy a gitt, mint puha, és különleges szagú anyag vonzását gyerekként én is átéltem, még ha a rágására nem is vállalkoztam.

Ennek ellenére azt mondanám, hogy A Pál utcai fiúk nem gyerekeknek íródott, nem ifjúsági irodalom, de nem is felnőtt könyv, és talán épp ebben a se ide, se oda nem tartozásában rejlik a halhatatlansága. Olyasmi, amire visszaemlékezik az ember, hogy olvasta. Nemzeti vagyon.

És mikor ebben megnyugodtam volna, akkor jön az utolsó jelenet, a mérnök szerszámai a kunyhóban, beépítik a grundot, mint tudjuk. És Boka menekül erről a hűtlen földről, és a kapuból visszanéz, mint aki a hazáját hagyja el örökre.

Mindig örülök, ha idegen országok könyvesboltjában látom A Pál utcai fiúkat, de szerintem a külföldi olvasók ebbe nem tudnak beleborzongani.

Van egy szólás, amit soha nem értettem. Elhagyják a patkányok a süllyedő hajót. Vagy menekül, mint a patkány a süllyedő hajóról. Menekül? Hová? Elhagyják? Merre? A legtöbb hajó, már amelyik elsüllyed, nem kikötőben süllyed el. Persze, van arra is példa, de azért alapvetően nyílt tenger kell a süllyedéshez, vihar, vagy korhadt gerendák. Ha viszont már ott vannak, akkor hová tudnak menekülni a patkányok? A vízbe? Esetleg a mentőcsónakba, ahová majd beszállnak az emberek is, akik evezőlapáttal, vagy a farkincájuknál fogva dobálják a rágcsálókat a tengerbe? És a patkány, ami köztudottan okos állat, nem tudja, hogy akkor már egyszerűbb maradni a fedélzeten, fölmászni az árbóckosárba, ott várni be, akármi következik?

(A poszt megírásához segítséget kaptam a Novák Katalin tanácsadói testületében helyet foglaló, majd onnét nagy zajjal fölálló művészektől és nem művészektől.)

Nyugattól keletre, de kelettől nyugatra soha nem tudta az ember, mihez kezdjen pontosan Seiji Ozawával. A „japán karmester” figurát ismertük mi is Kobayashinak köszönhetően, ismertük, és szerettük a lelkesedést, pontosságot, a mozdulatok tisztaságát... Végül is lehet, hogy Ozawa Kobayashi volt „nagyban”, nem Pest, hanem Boston központtal. De mégsem ennyire egyszerű. Amikor indult, egymás után volt Bernstein és Karajan asszisztense, úgy látszott, hogy viszi magával a két mester legjobb tulajdonságait, vagy épp megtalálja a középutat, de ő mégis mintha egy harmadik útra lépett, egy harmadik mestert követett volna, a ma már csak lemezgyűjtők és zenetörténészek által számon tartott Pierre Monteux-t. Mintha kerülte volna a nagy, német repertoárt, nemcsak Brucknert, de Beethovent és Brahmsot is, és a francia szimfonikusok embere lett volna.

Majdnem három évtizedig volt vezető karmester Bostonban, és megdöbbentő, micsoda könnyed, légies, franciás hangzást alakított ki náluk. Persze, nem a nulláról indított, a zenekar hagyományosan osztályok feletti volt, de Ozawa alatt hallhatóan változott. Ma sem lehet betelni a Fauré-lemezükkel, ahogy a Sicilienne-t indítják. Vagy a Ravel-lemezeikkel, ahogy elindul a Lúdanyó meséi. Ahogy halad. Ahogy végződik.

Ahogy végződik – erre még visszatérünk. De a pályánál maradva utóbb megjöttek a Beethovenek és Mahlerek is, Bostont elhagyva következett hét operai év Bécsben, mindemellett egy saját alapítású zenekar, a Saito Kinen. És a lobogó fekete hajból lobogó ősz sörény lett, bár a nagy öregség mintha elkerülte volna Ozawát. Talán ebben is az élet utánozta a művészetet, ahogy Ozawa fináléi végén sokszor nem érzi az ember, hogy vége a műnek, csak egyszerűen abbahagyják a zenélést, mintha most is ez történne. Nincs vége az életnek, csak abbahagyták a zenélést.

Bevallom egy (vagy inkább két) pillanatra összekeveredett bennem két név, így amikor befutott Chita Rivera halálhíre, arra gondoltam, hogy igen, az a csaj, aki játszott mindkét West Side Story-filmben, az elsőben Anitát, a másodikban Docot. De nem. Az Rita Moreno, aki, szerencsére él. Chita Rivera az eredeti, a Broadway-bemutató Anitája volt, ő énekel a lemezen. Az is igaz, hogy nem ő a legmeglepőbb énekes, hiszen a Somewhere-t azon az albumon Reri Grist énekli, aki a felvételek után úgy döntött, hogy mégis inkább operaénekes lesz, és a Böhm bácsi vezényelte Mozart operákban csillogtatja csodálatos csibehangját. Ez már tényleg egy harmadik történet.

Az eredetire, Chita Riverára visszatérve: ismertem embert, aki látta őt élőben, Miklós Tibor áradozott, hogy A pókasszony csókjában milyen hihetetlen élmény volt. Nem tudom, ő mikor látta az előadást, a bemutató 1993-ban volt, Chita Rivera hatvanévesen táncolt, énekelt, bűvölt, csókolt. Addigra túl volt néhány masszív sikeren, a West Side Story mellett ő volt az első Velma a Chicagóban, és a pályának még korántsem volt vége. 2003-ban a Nine felújításában játszott, Antonio Banderas mellett.

Közben azért volt egy aprócska közjáték, egy autóbaleset, amelyben Chita Rivera lába tizenkét helyen tört el. Egy év múlva már táncolt. Nem úgy, mint korábban, balettcipőt már nem húzott, mert az Achilles-ín felszívódott, de A pókasszony már a baleset után volt.

A legfontosabb szerepeiről nem maradt filmfelvétel. De ezt találtam róla, káprázatos, ahogy rakosgatja a lábikóit.