Különösebb idegeskedés nélkül mondom, hogy nem erre számítottam. Vagyis hát magam sem tudom, mit vártam, azt képzeltem, hogy valamennyire ismerem Handel Esther című oratóriumát, és nem azt kezdték el játszani a Müpában. Már nem azt, amit ismerek, mert mint utóbb rájöttem, én az 1720-ban előadott változatot hallottam, Ton Koopman pedig nyolcvanadik születésnapja alkalmából az 1732-es változatot vezényelte. Ami hosszabb, nagy kórusok vannak benne, amelyeket Handel II. György koronázására írt. Föl szokták ezeket az anthemeket egyéb célokra is használni, például az első rész végén elhangzik a Zadok, a főpap első nagy kórusa, azt manapság a Bajnokok Ligája közvetítések előtt szoktak előadni, azt éneklik a tévében, hogy „the champion” – természetesen ez sem az eredeti szöveg.  

Persze az a kérdés, hogy elég jó-e az Amszterdami Barokk Kórus, hogy még extra tételeket kapjunk tőlük. Azt mondanám, elég is meg nem is, úgy értem, elég jó, de talán annyira mégsem jó, finom kis hangok, de az egészben marad valami visszafogottság, ami talán a terem méreteiből is következik. Mindenesetre nem szakad le a csillár tőlük. Igaz, nincs is csillár. A zenekarra még ennyi panasz sem lehet, nagyszerűen játszottak, tisztán és pontosan, a hárfaszólós szopránáriában azt éreztem, hogy a társaság kénytelen a hárfás ujjainak sebességéhez alkalmazkodni, maguktól gyorsabbak volnának, de hát ez a közös muzsikálás előnye és hátránya. Ton Koopman friss és lendületes, csembaló mellett dirigált, a mozgásán nem látszik a nyolcvan év, a zenélése meg, ha jól emlékszem, mindig valami ilyesmi volt. Az ember egy darabig ámul, aztán mégis úgy érzi, hogy bevonja valami nemes penész, nyitott szemmel álmodik egy olyan előadásról, ami élénk és vérrel teli, amin akár izgul is egy kicsit, még ha tudja is a történet végét.

Vajon az énekesek segítenek a penésztelenítésben? Furcsa módon most nem, pedig az egyikük Julia Lezhneva, csilingel, díszít, de benne is van valami leckemondási igyekezet. A kontratenor hanga időnként elfogyott (időnként meg visszajött), a basszusra nem találok magyarázatot, érdektelen és csúnya hang. Bár lehet, hogy ez is valami eszme, a rossz embert, Hámánt ne valami csodás basszus szólaltassa meg.

És akkor a nagy kérdés, hogy vajon ilyen lehetett ez eredetiben is? Nagy és imponáló, de azért unalmas, csak a 18. századi közönség nem akart szólni, tudták, hogy kivételes történelmi pillanatban vannak, az angol nyelvű oratórium születésénél? Vajon az ő türelmük ránk nézve is kötelező?

Valamelyik este az a különös élményem volt, hogy kapcsolgattam a televíziót, és az egyik csatornán a Cápa 4 ment. Ez is különös élmény, mert olyan, mintha a költségvetés elsöprő részét a színészekre költötték volna, igazi menők játszanak egy szánalmas alkotásban, próbálják bedugni a lábukat a papírcápa szájába, és közben jajgatnak, segítség, segítség. De miközben a színészeket néztem a mozdulatlan szörnnyel viaskodni, az egyik mintha, mintha A rózsa nevéből lett volna ismerős, Berengár, a görög fordító. Vagy mégsem?

Mielőtt utánanézhettem volna a dolognak, vége lett a Cápa 4-nek, és kezdődött, igen, igen, A rózsa neve. Emlékszem még az első élményre, még a Puskinban, hogy jó is, meg csalódás is, szórakoztató meg hangulatos, de ezt írta a híres, okos Umberto Eco? Akkor még nem is volt lefordítva a könyv, vagy még nem olvastam, csak a film alapján csodálkoztam. Erre futotta? Erre a Sherlock Holmes-történetre? De amint ezt kimondtam, végre megértettem, hogy ja, ez tényleg Sherlock Holmes-történet, ez benne a poén, hogy Adson az majdnem Watson, és Baskerville-i Vilmos neve közvetlen utalás A sátán kutyájára, annak ez az eredeti címe, The Hound of the Baskervilles. És akkor már tetszett.

Így aztán most is ott maradtam a tévé előtt, de most sem volt felhőtlen az élmény. Leginkább Sean Connery arcfestésén csodálkoztam. Arról hallottam, hogy a színész a szájára különösen figyelt, tudta, hogy az a szexepilje, és még ott is, a barátcsuha ujjában vele volt a szájfény, hogy még a jelenetek alatt is frissítse ajkán a pírt, de a szemfestés! Vajon ahhoz is ő ragaszkodott, hogy olyan szépen szemceruzával körbe legyen húzva a szeme, mintha nem is középkori szerzetest játszana, hanem festett középkori szerzetest? Gyarlóság, férfi a neved?  

A Hollán Ernő utcába jártam, és egy kapu mellett volt kint a márványtábla, hogy itt lakott Harangozó Teri, a Mindenkinek van egy álma című dal felejthetetlen énekesnője. Tényleg olyan a dal, amelynél az előadó és a mű egészen szorosan kapcsolódik össze, mint Koós Jánosnál a Kislány a zongoránál, felidéz egy másik kort, másik világot, másik közönséget – döbbenetes, hogy mennyi minden fér bele két és fél percbe. Én is szeretem a Mindenki álmát (egyébként a Kislány a zongoránált is), de azért nem ez a kedvenc Harangozó Teri-dalom.

Csak hát munkásságának ez a része tényleg régen és alighanem végleg feledésbe merült, már az, hogy Benkő Dániellel is volt közös lemeze. Szerintem kislemez, négy dallal, én már az interneten vásároltam meg, csak a zenét, amikor még a Hungaroton archívum vásárolható volt, 18. századi dalok. Tulajdonképpen mindegyik szép, és jól is áll Harangozó Teri hangjának, ez alighanem Benkő Dániel ötlete vagy felfedezése, hogy a régi dalokhoz elég a táncdalénekesi hangszín, hangerő, hangi képzettség, nem kell azokat halálra interpretálni, elég a természetes előadói érzék, hogy hol kell esetleg elhalkulni, hogyan kell befejezni egy dalt. A négy közül most, nyilván nem teljesen függetlenül az évszaktól a Zöld erdő harmatát kezdetűt szeretem a legjobban, ezzel a csodálatos utolsó versszakkal: „Ha minden elmarad, Isten el nem marad. Reá bízom magamat.”

Áh, tudtak ezek a régiek. Lehet, hogy az újak is tudnának, de kinek jutnak az eszébe?

Az első sorban kizárólag nők ülnek. Azért ez elég érdekes, meg az emberben rögtön fölébred az irigységgel kevert gyanakodás: Erwin Schrott olyan bugyilazító énekes, ugye? Kellemes, férfias hang, kellemes, férfias megjelenés, és hozzá azért az a rossz fiú attitűd, kilóg a fekete inge alól a mellkastetoválása. Aki jobban megnézi, azt is észreveheti, hogy a fejbőre a haja alatt is tetovált.

Végre nem csak a tenoristába szeretnek bele.

A probléma az, hogy Schrott már járt itt, énekelte Figarót is, a grófot is, és nagyon jól. Nem lehet bugyigumival lecsúzlizni. Akkor sem, ha most a koncertet kezdő három Mozart-ária alig idézi meg a nem is olyan régi Figarókat, nem elég egynemű a hang, ez a zongorista is hogy tapicskol a billentyűkön…

Talán ez is Schrott. Aki mindent másképp csinál, Mozarttal melegít Tostira. Zenei vagy előadói szempontból számomra a Tosti-dalok jelentették a koncert legszebb pillanatait, a szép dallamok, amelyek a legtöbb esetben az áriaestek levezető szakaszában szoktak lenni. Itt most az első rész közepe, a program leghangsúlyosabb része. És lazán, pompásan, szépségesen előadva, súgva-búgva vagy jól megküldve, nem idegenkedve némi felszolgálói romantikától, de hát ezek a dalok ilyenek. Végre arra is rájön az ember, hogy ez milyen sok vagy akár teljes tud lenni. Aztán a második részben három Liszt, a Petrarca-szonettek, az megint nem nagyon jó, kicsit handabanda, de utána elmondja, hogy ezt most énekli először, és rögtön Budapesten. Rögtön az Eiffel-csarnokban, azért az nem annyira jó, de végeredményben meg mindegy. Nem értem, miért nem telik meg az Operaház ezekre a zongorás sztárestekre, de aki csak olvas róluk, remélem, már bánja.

A vége négy Ibert-dal, tegye föl a kezét, aki már hallotta, és aki egy koncert zárószámaként hallotta, az tegye föl a másik kezét is. Azért van két ráadás, két tangó, az egyik kíséret nélkül, az elég fantasztikus hangi-zenei-előadói élmény. A koncert végén az első sorban ülő hölgyek virágot adnak föl, cserébe kézcsókot kapnak. Az egyiknek ez nem elég, felnyúl, és lehúzza magához Schrott fejét egy igazi puszira. Vicces.

Csodálom is, meg irigylem is azokat, akik biztonsággal közlekednek Haydn szimfóniái között, akik azt mondják, hetvenötödik? Jó, legyen a hetvenötödik, elvezénylem a hetvenötödik születésnapom alkalmából. Természetesen fejből. Ezt csinálta most Fischer Ádám. Azzal a nem csekélyke melléktanulsággal, hogy azért szépen is tud szólni a Rádiózenekar.

Jó helyen vagyunk. Úgy értem, a Müpa talán a leginkább alkalmas helyszín Fischer Ádám ünneplésére, mégis itt mennek rendületlenül a nagy sorozatai, a minden évet elkezdő Haydn oratóriumok, és a minden nyarat elkezdő Wagner-előadások. A koncerten tehát Haydn és Wagner, köztük Richard Strauss, de csak Haydnnál maradva: 75. Mennyire jó volna, ha ebből is indulna egy sorozat, Fischer Ádám minden évben elvezényelné az aktuális Haydn-szimfóniát, jövőre a hetvenhatodikat, aztán a hetvenhetediket, és így tovább. Mi meg meghallgatnánk. És, tekintve, hogy Haydn 104-ig ment a sorszámokban, volna dolga neki is, nekünk is.

• Micimackó, ígérd meg, hogy nem hagysz el soha. Akkor se, ha már százéves leszek.
• Én hány éves leszek akkor?
• Kilencvenkilenc. 
• Megígérem.

Időnként rám jön a sajnálkozás, hogy a klasszikus Broadway-musicalek soha nem tudtak gyökeret verni Magyarországon, a legtöbbet nem is játszották, az egész világról alapjában véve kerülőúton értesültem, amikor operaénekesek adtak elő musical-részleteket. Vagy egész musicaleket. Például a South Pacific című Rodgers és Hammerstein darabot is Kiri Te Kanawa és José Carreras előadásában hallgattam – igaz, ez olyan szempontból különleges musical, hogy már eleve operaénekesnek írták a férfi főszerepet. A basszus Ezio Pinza alakította Emile de Becque-et, a középkorú szívtiprót, akibe beleszeret Nellie, az amerikai ápolónő. A problémát nemcsak a korkülönbség okozza, hanem Emile két félvér gyermeke is. Nem árulok el nagy titkot: megoldják. És közben sokat énekelnek, többek között a Some Enchanted Evening című dalt is. Pinza operai méretű hangja mellé Nellie az eredeti előadásban Mary Martin volt, aki ma már valószínűleg arról híresebb, hogy ő Jockey mamája, mármint nem a Dallas című sorozatban, hanem az életben, szóval az ő fia volt Larry Hagman.

Az egész arról jutott eszembe, hogy meghalt Mitzi Gaynor, aki viszont a filmváltozatban énekelte Nellie-t. Mert mire filmet forgattak a musicalből, Mary Martin már jóval elmúlt negyvenéves, nem lehetett ráosztani az ifjú ápolónő szerepét. Keresgéltek, keresgéltek, még Elisabeth Taylor is szóba került, neki maga a zeneszerző, Richard Rodgers mondott nemet. Az is valami. A befutó végül Mitzi Gaynor lett, akinek volt filmes tapasztalata, táncolt, énekelt, szép volt, de nem túlságosan szexi, tökéletes erre a szerepre.

Egyébként az éneklés miatt fölösleges volt annyit aggódni, a végső változatban a férfi főszerep hangját más adta, mint aki játszotta, a fantasztikus basszista Giorgio Tozzi énekelt a mozgóképek alatt.

Ha viszont ez a Mitzi név furcsa, mintha magyar volna, akkor lehet, hogy igazunk van. Mitzi Gaynor eredetileg Francesca Marlene de Czanyi von Gerber volt, hogy az apja Csányi volt vagy Gerber, azt ma már tényleg nehéz volna kideríteni, mindenesetre magyar származású csellista. A Mitzi családi becenév volt. A szülők feltehetően a táncban-énekben tehetséges kislány miatt költöztek Hollywoodba, és nem is tévedtek, Mitzi az új névvel sikeres színésznő lett, néhány klasszikus musical-filmben kisebb-nagyobb szereppel. A South Pacific lett a pálya csúcsa, utána már nem sok film következett, de a munka maradt, utazások, turnék, még lemezeket is vettek föl vele. Ahhoz is sokat kell tenni, hogy a végén elfeledjék az embert.

Kevés, kevésnek érzem. Attól még nagyon jó, csak hát a darab, Elgar Csellóversenye, amolyan érzelmileg túlterhelt mű lett az évek során. De igaza van Sol Gabettának, nem is a mű maga a súlyos, inkább az előadási hagyománya, hogy automatikusan Jacquline du Prével társítjuk, az ő hiperintenzív és tragikus zenei jelenlétéhez, amitől az egész mű állandóan a szakadék szélén sétál. Mintha mindenkinek úgy kellene elénekelnie a Normát, ahogy Callas tette. Akkor tessék meghallgatni Callasszal. Tessék meghallgatni du Prével.

Marad hát az elfogadás, mi más, hiszen szépen szól a cselló, szépen szól minden, de marad valami bizonytalan hiányérzet is, amit az ember megpróbál rákenni a zenekarra. Talán a francia rádiósok nem adnak kellően drámai aláfestést, végül is a karmester, Mikko Franck nem éppen karizmatikus jelenség, az ember azt hitte, csak azért jött be, hogy kivigye a mikrofont. Behozzon egy széket.

Ja nem kell, a szék már bent van, Mikko Franck leginkább ülve vezényel. Különös testalkat, körülbelül ugyanolyan magas állva, mint ülve.

Nem szellemeskedek tovább, megvan az oka, hogy ülve vezényel, és látja a zenekar, meg követi is, jó koncert ez, de mire erre rájön az ember, már benne járunk a második részben, a Franck d-moll szimfóniában. Mert ugyanúgy hívják a karmestert, mint a zeneszerzőt, bár van köztük vagy százötven év, és néhány országhatár. De Sol Gabetta-élmény nélkül sem maradunk, az első rész végén a ráadás egy tétel Kodály a zenekar koncertmesterével, terjedelemben, komolyságban, fontosságban sokkal több, mint egy ráadás. Szóval ez ilyen volt: furcsa koncert, furcsa emberekkel.

Most színdarab ez vagy sem? És ha nem, akkor mi igen? Klem Viktor fölmond részleteket Marlon Brando önéletrajzi könyvéből, jó kis részleteket, nem túlságosan magvas, de eredeti gondolatokkal. Olyan, amilyen, színészi nyafogás, hogy nem vagyok zseni, mégsem ismerik föl a zsenialitásomat. Én csak egy színész vagyok, mert ezzel a munkával egy csomó pénzt lehet keresni, és nem is munka, épp ilyen szívesen volnék (lettem volna) medencetisztító, ha ennyire megfizetnének érte, másrészt ez a piszok, hálátlan Coppola panaszkodik rám, pedig én, Én, ÉN mentettem meg a hülye filmjét.

Ezt a darabot alapjában, vagy a darab alapjait Marlon Brando írta, aki (marlonista vagyok, nem szívesen mondok ilyet) mégiscsak egy nagy hólyag, és a maga kreálta szerepet sem tudja következetesen eljátszani, nyilván mert nem is lehet. Most akkor hogyan játszaná el őt Klem Viktor?

Így, ahogy. A botrányhős a 6színben megy, stand-up jelleggel, mikrofonnal a kézben, de azért vannak színészi feladatok is, Chaplinnek lenni bajusszal, Monroe-nak lenni magas sarkúban. Jaj. Persze nem ez a fő jaj, hanem az egész darab, egyrészt elismerésre méltó, hogy ezt a sok szöveget Klem Viktor mind megtanulta, másrészt meg mi megtanulnivaló van ezen a sok szövegen? Mi elmondanivaló? Jövőre a Sztori magazin lesz műsoron?

Mert Brando ennél nem sokkal több. Ezzel is lefeküdtem, meg azzal is, ez is odavolt értem, meg az is, beszólt nekem Kennedy, de én is beszóltam Kennedynek. Mekkora fej vagyok. Ami vicces, az nem elég vicces, mert annyira azért nem tud Klem Viktor poént mondani, hogy mindenki szerteszét dobott végtagokkal nevessen, marad a hihi, höhö, amire aztán rátelepszik az unalom. Ebben maradunk.  

Most már szeretném eltenni Kayla Czaga új kötetét az asztalomról, kiolvastam belőle minden betűt, jó is volt meg nem is mindig, de az igazán nem baj. Az az érdekes, hogy ha ezt a nevet olvassa valaki Czaga, akkor bólint, hogy igen, kanadai, de magyar származású, leszámítva a magyarokat, akiknek szerintem nem ismerős egy ilyen név, talán töröknek vagy lengyelnek tippelik. De magyar származású, legalábbis apai ágon, és egy interjúban azt mondta, hogy ő sem ismer senkit, akinek Czaga volna a vezetékneve.

Fordította Kis Orsolya, ez, persze, nem a nevére vonatkozik, de szerintem igazán érdekes, hogy egy fordítás mennyi buktatót tartalmaz, amiben aztán vagy botlik vagy nem a fordító, vagy botlik, de nem bánja. A kötet elején van egy vers, a lírai alany harmadikos, de okos harmadikos. „Ki tudtad betűzni az állatorvost, a könyvtárt és a februárt”. A spelling Amerikában (és ezek szerint Kanadában) iskolai foglalkozás, tanulmányi verseny szinten is, nehéz szavaknak kell a betűit elmondani sorrendben. Csak hát nem ugyanazok a nehéz szavak angolul és magyarul, az állatorvosnál még lehet, hogy figyelni kell, de harmadikosok már biztosan tudják, hogy két l, de a könyvtárban tényleg nincs nehéz betű magyarul. De most mihez kezdjen ezzel a fordító? Keressen nehezebb szavakat, vagy tisztelje az angol szöveget? Vagy ez a három szó maradjon angolul, hogy tudjuk, miről van szó? Nem tudom. Így nem jó.

Gondolkodtam, hogy lehet-e olyat mondani, Solti György, ha élne, seggbe rúgná az Operaház zenekarának tagjait, még ha nem is a szó legszorosabb értelmében. Főleg úgy, hogy Solti sztárkorában is vezényelte a társaságot, Liszt Faust-szimfóniáját adták elő. A koncert előtt valaki odament hozzá, maestro, ne haragudjon ránk, de mi nem azon a szinten játszunk, amilyen zenekarokhoz ön szokva van, mire Solti azt felelte, nyugodjon meg, ha bármit elrontanak, a koncerten én már csak mosolyogni fogok.

Emlékeim szerint volt is min mosolyognia.

No de ha ilyen nagyvonalú ember, akkor miért vádolom mindenféle erőszakos cselekedettel haló porában? Csakhogy eszembe jutott egy másik történet is, Pertorini Rezsőtől hallottam, hogy egy Haydn-szimfónia próbája után odament Soltihoz, azzal, hogy véleménye szerint egy részt nem úgy kellene játszani, ahogy azt Solti kéri a zenekartól. Mire Solti azonnal egy jobb felütést helyezett el Pertorini gyomrán, álljon meg a menet, nem a csellisták fogják megmondani, hogyan kell szólnia egy Haydn-darabnak. Utána azért megbeszélték, hogy miért így és miért nem másképp, szóval semmi harag, de nyilván nem véletlenül nevezték el Soltit a londoni évei alatt screaming skullnak, ordító koponyának.

Telik-múlik az idő, manapság ennél kevesebbért dobták ki John Eliot Gardinert a maga alapította zenekar és kórus éléről.