Egészen jó kém-krimi (krém-kimi) a Fekete táska, elegáns emberek mentik meg benne a világot, vagy nem is biztos, hogy megmentik, nem árulom el. Lehet, hogy már rég nem élünk. Első osztályú filmszínész csapat, Michael Fassbender, mint családbarát James Bond, a neje meg szinte felismerhetetlen a barna parókában, Cate Blanchett.

Az a baj, hogy nemcsak a barna paróka miatt szinte felismerhetetlen Blanchett, hanem mert őt is utolérték a plasztikai sebészek, utolérték, leteperték, kisimították az arcát, és mindenféle kispárnákat tettek a járomcsontjára, a bőre alá.

Nyilván korom gyermeke vagy felnőttje vagyok, de nekem ez szörnyű. És azt hittem, hogy a mostaniak közül Blanchett biztosan nem esik áldozatul, ő igazi színésznő, aki tudja, hogy az arca a munkaeszköze, azt nem szabad kaszabolni, mert hullafejjel nem lehet kifejezni semmit. Legfeljebb azt, hogy hullafeje van.

Szörnyülködök. Biztosan eljön majd az idő, amikor nem látni majd kövér embert, kopasz férfit, ráncos nőt az utcán, ezek a szem és szájplasztikák olyanok lesznek, mint ma az epilálás, ápolatlanságnak számít majd, ha valaki különbözik a nagy átlagtól, mindenki huszonöt évesnek akar majd látszani, a tinédzserek idősebbre operáltatják magukat, az idősebbek meg fiatalabbra, de nekem ez egyelőre rémes. Cate elveszett. Blanchett elesett.

Nem jöttem rá, miért pont ezt játsszák a Katonában. Goldoni: Egy nyár. Illetve, azt hiszem, azért, mert szép, hosszú a szereplők névsora, vannak bőven pármondatos szerepek, lehetőség a színháznak hogy színpadra küldjön mindenféle korú színészt, pályakezdőt és pályavégzőt egyaránt. Meg a pályaközepieket is. Az idősebb színészek persze nincsenek meghatva attól, hogy dolgozhatnak, hogy kímélendő, idősebb színészként tekintenek rájuk, legalábbis erre utal, hogy nem készülték agyon magukat, ketten is elrontják még csak nem is a szöveget, hanem a nevet, amit mondani kellene. Pedig a kettőből csak az egyik név nehéz, Pancrazio. Az se nagyon.

Nem nagy ügy, de azért érdekes. Ámbár ez az egész előadásról is elmondható.  

Bartók 1. hegedűversenyét játszotta a Zeneakadémián Pusker Júlia és a Kammerorchester Basel, aztán a társaság el- illetve hazautazott Svájcba, és ott tegnap egy még érdekesebb műsort adtak, Bartók fiatalkori műve mellé eljátszották Othmar Schoeck Hegedűversenyét is.  Azt utóbit nem Pusker Júliával.

Az izgalmat az okozza, hogy a két művet ugyanannak a hegedűsnek írták, Geyer Stefinek, ráadásul mindkét komponista bele volt szeretve a művésznőbe, azért is írtak neki műveket. Ha Baselig nem is mentem utánuk, azért otthon meghallgattam Schoeck művét, Geyer Stefi előadásában – azért nem acélos.

Megható férfivirtus, azt képzelni, hogy egy művel meg lehet hódítani valakit. Nyilván József Attila is ezt képzelte, amikor az Ódát írta, hogy az alkotás valahogy mindent megváltoztat, igaz, hogy értem nincs oda, nyüzüge kis ember vagyok, de ha meglátja, mekkora művert írtam neki (és ez csak a kezdet), biztosan belátja, hogy vagy én, vagy senki.

Ami Geyer Stefit illeti: nem látta be. Sőt, nemcsak Bartók érzelmeit nem viszonozta, de Othmar Schoeckét sem. Helyettük hozzáment egy derék svájci jogászhoz, aki aztán a spanyolnátha áldozata lett. Nem tudom, Bartók ismerte-e Geyer Stefi első férjét, ha igen, akkor A fából faragott királyfi alapján nem volt nagy véleménnyel róla. Persze ebben a kérdésben aligha lehetett elfogulatlan. És ha azt hinnénk, hogy talán Geyer Stefit az anyagi biztonság izgatta a párválasztásban, hát még az sem, a második férje szintén zeneszerző volt, Walter Schultheiss.

Vannak ilyen nők, jöhet nekik Bach, Mozart vagy Beethoven, mégis ahhoz mennek feleségül, akit szeretnek.

Alig több, mint egy hónapja vezényelte a Müpában Zubin Mehta a Nyugat-keleti Dívány Zenekarát. Mondhatni, hogy zeneileg nem épp mindhalálig emlékezetes hangversenyen, de hát mit is várt az ember. A zenekar maga inkább szellemi, politikai alakulat, semmint zenei, fiatal arab és zsidó muzsikusok játszanak együtt, hátha jó példával járnak elöl a világ számára: nem kell egyetértenünk, de kell együtt élnünk. Daniel Barenboim ötlete volt, ő is tartja életben az egész vállalkozást, miatta telnek meg a nézőterek. De amikor a zenekar nagy kelet-nyugati turnéra indult, Barenboim nem tudott velük menni, beteg lett, ma már tudni lehet, hogy Parkinson-kórral diagnosztizálták. Megkérte hát a barátját, hogy vegye át a feladatot. Mert Mehta miatt is megtelnek a nézőterek, bár ő sincs a legjobban, nem is aranyifjú, 89 éves lesz nemsokára.  

Mehta pedig ment, mert ez az ügy és ez a barátság, a turné Kínáig lendült, onnét jöttek ide, megtartották a koncertet, láthattuk a karmester fizikai állapotát. De végigcsinálta, szívességből, barátságból, ügyszeretetből.

Azóta egymás után mondja le a koncerteket, előbb a Berlini Filharmonikusokat, most a Bajor Állami Operában a Don Giovannit, reméli, hogy decemberben visszatérhet. Reméljük. A jó hír: Barenboim azóta újra vezényelt. Csak egy nyitányt, de az is valami. 

Vannak fontosabb dolgok is, mint a zene. Vagy nincsenek?

Március legvégén meghalt John Nelson, szerintem a legtöbben úgy vagyunk vele, hogy ismerős a név, de mit is csinált? Vezényelt? Mit is vezényelt?

A legmaradandóbb valószínűleg egy Handel-opera, a Semele. Hogy hogyan került oda, azt elképzelni sem tudom, John Nelson amolyan megbízható, de nem osztályon felüli karmesternek számított, akinek a szakterülete Berlioz. És akkor megjelent a lemez, szupersztár szereposztással, és nem tudta az ember, hogy ki az, aki vezényel. Miért ő? Biztos valami régizenei szakember. De nem az, nem is régi hangszereken játszanak a lemezen, ami egyébként nagyon jó. A zenekar is, a kórus is első osztályú, a szereposztáson legfeljebb annyit lehet kifogásolni, hogy annyira jó mindenki, Marilyn Horne, Michael Chance, Samuel Ramey, Sylvia McNair, hogy a Jupitert éneklő John Aler nem tud kiemelkedni. Nem érezni, hogy ő volna a főisten, mert mindenféle istennők és halandók árnyékba borítják.   

És Kathleen Battle. Pont az a naiv és ostoba hangi szépség és varázs, amire szükség van.

Annyira ostoba, hogy maga a lemez is nehéz sorsú kiadvány lett, másfél évig nem tudták piacra dobni, mert Ms Battle nem volt megelégedve az őt ábrázoló borítófotóval. Persze, az is lehet, hogy igaza volt, mit számít az a másfél év az örökkévalósághoz képest. Vagy hogy John  Nelsonról akartam beszélni, és mégis Kathleen Battle a téma.

Vannak mindenféle elképzelések, hogy egy repertoárszínházban hányadik előadásra érdemes menni. A bemutató még túlságosan feszült, és többnyire még nincsenek is készen a művészek, a második előadás még rosszabb, mert lement róluk a teher aztán jön a harmadik, negyedik, ötödik, egyre jobb, aztán újabb hanyatlás, mert már megszokták, beleuntak.

Nem tudom. Újranéztem a Faustot az Operában, meglepően kevés ember társaságában, pedig ők nem újranézők csak nézők, és nincs semmi határozott véleményem. Ahogy Leonard Cohen énekelte, „the poor stay poor and the rich get rich”, aki tetszett, még jobban tetszett, ahogy kezd beleszokni a szerepbe, ahogy ki tudja tölteni a színpadi időt, jelen van, akinek meg ez probléma volt, akár színészi, akár hangi okokból, annál ez a probléma súlyosbodik. De hát nem ugyanannyit próbálták és játszották a szerepet, Kálmán Péternek ez csak a harmadik alkalom volt Mefisztóként, míg a címszereplő Andrei Danilov egyedül csinálta-csinálja végig a sorozatot. Most sincs meg nála a szólam mélyebb fekvése, legfeljebb annyi a változás, hogy most az ária magas C-jét is fejhanggal keverten fújta el, hogy bizonytalanabb volt ezen az estén, vagy csak nem érezte indokoltnak, hogy ordítson a színpadi éjszakában, azt csak ő tudja.

Nem is erről akarok beszélni, hanem egy Faust lemezről. Nem is Faust, hanem Margarethe, nem is a teljes opera, hanem keresztmetszet, hogy ne mondjam, Querschnitt, német nyelven, német énekesekkel, Kurt Moll, Dietrich Fischer-Dieskau, Nicolai Gedda (ő svéd, pontosabban ez egy bonyolult kérdés, de Stockholmban született, az biztos). Szörnyülködési célzattal vettem meg a használt lemezek közül, hogy a német történet francia zenével visszanémetesítve micsoda balfogás lesz, és egyáltalán nem az. Nem is annyira az énekesek miatt, hanem a zenekar mindennek az alapja, ahogy szól, amilyen természetesek a tempók. Giuseppe Patané vezényel. Hallhattuk őt néhányszor, és nem mondom, hogy soha nem tűnt föl, mennyire jó, de hogy ennyire, az talán mégsem. Mikor éppen úgy igazán megindult volna a karrierje, meghalt, 57 évesen.  

Hosszú lett a nagyhét a zenebarátoknak, így jött ki a lépés, hogy a fő Máté-passió, vagy legalábbis az előreláthatólag legizgalmasabb előadás egy hétfővel korábban jött el a Zeneakadémiára. A legvonzóbb a kórus és a zenekar, Orchestra and Choir of The Age of Enlightenment, a karmester Jonathan Cohen. Olyanok, amilyennek az ember remélte őket, nem hamisak, vagy csak nagyon ritkán, pontosak, szépek, ahogy a csillag megy az égen, nem a betlehemi, hol van az már (még), ez a történet szörnyű része. A tempók az elvárható módon élénkek, nem túl élénkek, de megvan bennük a táncritmus, ingatjuk magunkat, miközben a főhőst elfogják, kínozzák, kivégzik.  Talán (de tényleg halkan mondom) ez az élénkség mintha általános élénkség volna, több tempóbeli karaktert is elviselne a zene, másfelől meg (bár ez aligha volt szempont az előadásnál) így is hosszú a darab, 11-kor végzünk, menjünk, haladjunk.

Ami a legjobbnak tűnt, az valóban a legjobb, a csoportos közreműködők, a zenekar mellett a kórus is, kétfelé osztva, minden szólam tisztán és a szólamok gyönyörűen megkülönböztethetően, ha valaki nagyon akar kekeckedni, annak esetleg feltűnhetett, hogy a kvázi-szólisták, a Pétert és Pilátust éneklő kórustagok egy kicsit kihallatszanak a basszus szólamból, de vajon az ősbemutatón, Bach idején volt ilyen kórus a Tamás-templomban? Aligha.

Ami a szólistákat illeti… Az Evangélista egészen kiváló, és benne összpontosul az, amit az interpretáció alapgondolatának érzek: ez egy történet. Misztériumjáték, dráma. Sokszor az énekes ki sem nyitja a kottát, a tekintete végig a közönséget pásztázza, figyeljetek, ne bambuljatok, lemaradtok az év nagy eseményéről. Nem a koncertről, hanem amiről a koncert szól. Jézus körülbelül ugyanígy énekel, és fontos, hogy akkor is ugyanígy van jelen, ha nem énekel. Föláll a székéből azokban a pillanatokban is, amikor nincs énekelnivalója, csak vele és körülötte zajlanak az események. Hallgat. Ütik. Tűr.

Ugyanígy énekel a basszus szólista is, csak neki a hangja nem indokolja ezt az élénkséget, innen is szól onnan is szól, nem szépen, és akkor már visszás, hogy azért eljátssza, amit kell. Előbb énekelje el, és csak utána élje. Nekem a szoprán is fájt, nem is volt mindig tiszta, viszont szinte mindig éles volt, és egy szinttel hangosabb a környezetnél, valahogy megküldte az áriák magasabb részeit, de az ember azt érezte, nem azért, mert természettől ilyen, hanem hogy kijöjjenek a hangok.

Túl sok a panasz, érzem. Mert szép előadás volt, közösségi élmény, hiába van még tíz napunk, aligha lesz ehhez fogható itthon az idén.

Nem volt szörnyű, kiborító, fölháborító, de azért az alapigazság sem cáfolódott meg: énekelni könnyebb hanggal, mint anélkül. De nélküle sem lehetetlen. Két sztárénekes, nem is öreg, de a múltból élnek, múltbéli sztárok: Diana Damrau és Jonas Kaufmann. Tele nézőtér, igényes est, dalok, Richard Strauss és Gustav Mahler, és pont fordítva csinálják, mint ahogy elképzeltem. Pont fordítva csinálják, mint ahogy a műsorban ígérték, előbb Strauss, aztán Mahler, de nem baj. Viszont arra készültem, hogy majd A fiú csodakürtje ciklus részleteit egymás mellett állva adják elő, egymásnak adva a labdát, erre mit lépsz, és erre te hogy reagálsz, és lesznek köztük ketten is énekelhető dalok. Ehhez képest a dalciklusból alig hangzott el valamennyi, Kaufmann a Rückert-versekre írott dalokból énekelt, és ez a rész ment úgy, hogy előbb az egyik, aztán az ki, és jött a másik.

Richard Straussnak úgy indultak neki, hogy egymás mellett álltak a zongora előtt, előbb Kaufmann az Ajánlással, és nem is csúnyán.

Csak hol a hangja? Furcsán is énekel, inkább torokból, a felső regiszter ettől elég szoros lesz, ő meg szokása szerint ideges, vagy legalábbis feszült, és tényleg nem gúnyból és nem kajánságból mondom: minden oka megvan rá. Ehhez képest Diana Damrau nem tűnik idegesnek, egy kicsit, rossz szokása szerint, mindent túljátszik, túlgesztikulál, túllazul, de láthatóan nincs rossz hatással a partnerére. Nem lesz tőle Kaufmann pódiumhuszár, amikor énekel, eléggé kifejezéstelenül áll, de ha Damrau énekel, egy-egy gesztusa, arckifejezése valamit hozzáad az élményhez.

És valamit hozzá is kell adni, azt nem lehet mondani, hogy minden benne van az előadásban. Pedig anyanyelven énekelnek, szép szövegmondással (főleg Damrau), felirat is van a Müpában, csak az orgona alatt ülők nem látják.

Igaz, ők az arcokat sem látják – nincs szerencséjük.

De kinek van szerencséje? Nem is tudom, a második részre ez az „amit nem énekelünk el, azt eljátsszuk” interpretáció kimerül, Damrau hangja egyre kisebbnek tűnik, Kaufmanné egyre csúnyábbnak. A második ráadás is Strauss, de Johann, a Bécsi vér, azt kifejezetten ügyesen eltársalogják, nem is nehéz az énekelnivaló, valahogy azt sejtem, ez lesz a következő közös koncertjük. Ilyenkor el vagyok szánva, hogy na, arra már nem megyek el, de hogyne mennék.

Nagyon tudnak, az nem is kérdés. Wynton Marsalis és a Jazz at Lincoln Center Orchestra, rendes, régi vágású big band, de nem csak régi dolgokat játszanak. Alighanem halott a műfaj, de csak annyira halott, mint az opera, hogy a halottsága nem akadályozza az életben. Megvan a forma, eljátsszák a kórusokat együtt, és aztán jöhetnek a szólók. Azt érzi az ember a harmadik szám után, hogy ért mindent, egyrészt ez így megy végig, másrészt nem megyünk haza, amíg a kövér nő énekel. Vagyis pont nem a kövér nő, mert az az opera, hanem amíg mindenki el nem játszotta a szólóját. Nyilván a vége felé jön majd Wynton Marsalis, mint a legnagyobb csillag. Aztán mégis jó, mert az is érdekes, hogy hányféleképpen lehet rezet fújni, és mindenki jól játszik. Egy kicsit azért megkínozzák a magyar vendégfellépőt, Szalóky Balázst, mert utána rögtön egy fenomenális klarinétszólóval jönnek, és a klarinét után Marsalis még fenomenálisabb hangokat szed elő a trombitából, az előbb még támadó harci elefántok trombitáltak, most meg mintha egy pisztolycsőbe zárt légy zümmögne. De hát így van jól, ezért ők a Lincoln Center big bandje.

És most már van nő is a csapatban, Alexa Tarantino, és fölköti a gatyát, nagyon klasszul fújja, csak a hangereje marad el a kemény magtól. Egyelőre azért ez öltönyös zene.

Csak azért igazságtalanságoskodok, mert annyira egyértelmű. Sylvia Plachyban (Plachy Szilviában) nem az az érdekes, hogy Adrien Brody anyukája. Vagyis az a fontos, kicsit több, mint egy tárló erejéig, abban a tárlóban csak az Adrien Brodyról készült képek vannak, és olyanok, amilyeneket más fotográfus nem készíthetett volna el, a modell túl laza, túl közvetlen, a színész is fiatal, többnyire nem is színészként van jelen a képeken.

Mindez a Capa Központban van, tegnap nyílt a kiállítás. És a kiállításon itt volt a szerző maga, tudom, néhányan reménykedtek, hátha Adrien Brody is feltűnik, de szerintem ő ennél elfoglaltabb. Meg hát nem is ez a lényeg, tényleg nem az Adrien mamája.  

Adja magát a következtetés, hogy akkor nyilván ő a Plachy-képek készítője, de most így, a személyes jelenléte után ebben sem vagyok biztos. A képek jók, nem olyan szörnyen nagy csodák, vagy ha igen, ezt nem éreztem, hanem magát Sylvia Plachyt, körülötte mozogtak az emberek, vele szelfiztek, Mintha az egész kiállítás egy nagy és erős személyiség egyik, hétköznapra tartogatott megjelenési formája volna. De ha itt van maga a személyiség, akkor ez a megjelenési forma másodlagosnak tűnik, mert nem hétköznap van, hanem ünnep. Vagyis ez csak tegnapra érvényes, ma ebből a szempontból hétköznap van.