Bármilyen hosszú is, vagy bármilyen hosszúnak látszik is egy karmester élete, azért senki nem vezényel el mindent. Annyira nem, hogy a 20. század sztárkarmesterei (most Bernsteinre és Karajanra gondolok) voltaképpen ciklusokban dolgoztak. Karajant talán a Beethoven-szimfóniákkal lehet a legjobban szakaszolni, Bernstein meg mintha megduplázta volna az életművét, először fölvette, amit akart a CBS-nek (ma Sony), aztán körülbelül ugyanazokat a műveket még egyszer a Deutsche Grammophonnak.

És vannak kivételek, Verdi Requiemből csak korai változat van, West Side Storyból, Candide-ból csak késői. Csak késői Mozart c-moll mise van.

Nem tudom, miért. Úgy értem, nem tudom, miért jött rá élete vége felé (ha nem is tudhatta, de már csak hónapjai voltak hátra, 1990 októberében halt meg, és a felvétel áprilisban készült), hogy ezt a művet el akarja vezényelni. A mise maga is furcsa, befejezetlen, (ezen ő kicsit segített, amikor a Benedictus után, az elmaradt Agnus Deit harangszóval pótolta – ez viszont nincs rajta a lemezen). A helyszín különös, de nem nagyon logikus, az ember értené, ha Salzburgban veszik föl, ahol Mozart vezényelte a bemutatót, de északabbra mentek, Bajorországba, Waldsassenbe, a cisztercita kolostorhoz tartozó barokk templomba. A közelben van a cseh határ, Vaclav Havel állítólag küldött is Bernsteinnek valami süteményt.

A helyszín azért érdekes, mert nemcsak lemez, de videó is készült, innét lehet tudni a koncertvégi harangzúgásról. Egyébként nem nagy élmény a képi változat, vagy én nem értem, nekem végig úgy tűnik, hogy Bernstein egy kicsit parádézik, élvezi a kamerák jelenlétét, arcokat vág, látványkodik, szerepel. Nincs vele semmi baj, ő ilyen volt körülbelül egész életében, a külsőségek nem akadályozták a bensőségességben, de ha tényleg ezt a művet akarta még elvezényelni, erről akart még gyorsan mondani valamit, akkor nem érti az ember, hogy pontosan mit.

Talán azt, hogy Arleen Auger mekkora énekesnő. Mert rá irányul a figyelem, elénekli az Exsultate jubilatét is kezdésnek, utána a miséből a nagy és nehéz szoprán szólamot, és szinte semmit sem csinál, csak kinyitja a száját, és hagyja, hogy jöjjön belőle a hang. Az meg jön. Néha ennyire egyszerű énekelni.

Bernstein még abban az évben meghalt, 72 évesen. Arleen Auger három évvel később, 53 évesen. Jó kör volt, mondta a halál.   

Most nem számolom ki, hányat kell még aludni, de belátható közelségben van a Maestro, a Bernsteinről (és a feleségéről) szóló film bemutatója. Bradley Cooper lesz Bernstein, és amennyire az előzetesből megállapítható, kiváló munkát végzett, minden olyan. Az orra kicsit el van túlozva, de arról nem tehet, viszont a mozdulatai, ahogy a cigarettát forgatja a kezében, ahogy vezényel, pedig ez tényleg probléma szokott lenni, még Cate Blanchettnek sem sikerült a karmesterség illúzióját kelteni. Nem beszélve Richard Burtonről a Wagner-sorozatban, ahogy kezében a pálcával rázta a fejét, rémes volt. Bradley Cooper azonban igazinak látszik, pedig Bernstein nem könnyű és nem kiszámítható. Láttam őt próbálni, és aztán láttam koncerten, egyáltalán nem ugyanazokat a mozdulatokat használta. Minden olyan, mint az igazi - csak a hangja nem. Bernstein rekedtes, nazális, kicigarettázott hangja helyett Bradley Cooper kénytelen beérni a saját, világosabb, simább orgánumával. Nyilván ezt is meg lehetett volna oldani, de idegesítő volna, ha valaki végig mesterkélt hangon beszél, vagy talán parodisztikus jellege lett volna a filmnek.

A homlokom a nagymamámé, az állam én vagyok – mondta valaha Lang Györgyi a koncerteken. És ha az állam vagy az orrom nem is, de a hangom talán tényleg.

Egészen csodálatosnak találom, hogy vannak életek, amelyek az István, a királlyal korszakolhatóak. Nem arról szólnak, de mégis. Például Novák Péteré. Ott volt a bemutatón, nemcsak ott volt, de szerepelt is, aztán láttam őt Tordaként az eredeti helyszínen, a Királydombon, ami, ugye, azért Királydomb, mert ott volt a bemutató, azelőtt Szánkózó domb volt. A tegnapi, negyvenéves jubileumi előadást meg ő rendezte. Nem mondom, hogy el se ronthatta volna, mert elronthatta volna. De nem rontotta.

A lényeg valószínűleg az, hogy nem kell túlbonyolítani. Pirosak vannak a kékek ellen, mint a régi Trubadúrban. Nagy, történelmi focimeccs, amelynek a dilemmáját mindannyian magunkban oldjuk meg, hogyan legyünk egyszerre pirosak is és kékek is. A gyakorlatban nem annyira bonyolult. Minden, ami ezen túl akar mutatni, már zagyvásít. Itt is, amikor a gonosz vámpír, vagyis Asztrik érsek valamit akar az egyik gyerektől. Nem azt, szerencsére, az már tényleg egy másik mű volna, de csúnyán néz rá, a gyerek meg elszalad, gitárostul. Nincs ilyesmire szükség. El kell énekelni, el kell játszani, felnégyelni és megkoronázni, és akkor jó.

A végén a szerzők személyesen köszönték meg a tapsot, Szörényi hangsúlyozottan kezet fogott Bródyval, és, ha jól olvastam a szájáról, azt mondta: ez van.

Igaza van.

Gondolom, alaposan félreértettem Keleti Évát, amikor azt gondoltam, hogy ő… mi is? Hát, olyan fotós. Kattintgat, az a dolga, de a lényeg nem az, amilyen a kép, hanem hogy ki van a képen. Persze, vannak kivételek, a híres Extázis, ahol most sem tudom megmondani, hogy ki van a képen, fekete táncos, fehér ruhában, de ez még akkor lett országos sikerű fénykép, amikor a kamaszok és szatírok, ha meztelen női testet akartak látni, a Fotó magazint vásárolták meg az aktképekért. Latinovitsért szerettük Keleti Évát, meg Ruttkaiért, meg a kettős portréért az ablakban, Latinovits szemei egy kicsit keresztben állnak, talán a nyugtatóktól. Hogy ez volna a lényeg, a képek és a történet, amit nem feltétlenül a kép mond el, hanem maga Keleti Éva, mikor történt a kattintás, mik voltak a körülmények.  

Az Aranytízben a kiállítás pont nem ezt bizonyítja. Egyrészt nemcsak színházi képek és színészportrék láthatóak, hanem gangos házban bicikliző kislány, egy másik az itt fogunk élni érdeklődéssel a szemében, mögötte építkezés, hóna alatt tyúkocska. De láthatóak a klasszikusok is, a kedvenc témák, a mesélhető emberek, az ifjú Törőcsik Mari, az öreg (nem igazán öreg, de idősebb) Ruttkai, Bessenyei, Béres Ilona. Egyszer kellene egy kutatást végezni arról is, hogy kit hívnak az emberek magukban vezetéknéven, és kit teljes néven. És vajon miért. Miért mondjuk azt, hogy Bartók, de miért ragaszkodunk ahhoz, hogy Bartók Béla út, mintha volna más Bartók is, akiről utat lehetne elnevezni.

Eltértem a lényegtől. A lényeg az, hogy szép képeket lehet nézegetni, többnyire híresekről, de nemcsak híresekről. A kiállítás augusztus 20-án bezár, de állítólag már készülnek egy másik Keleti Éva tárlatra is.

Valószínűleg sok alkotásra érvényes, hogy minél többet foglalkozik vele az ember, annál jobbnak látja, hallja, olvassa, de a korai Verdi-operák nagyon ilyenek. Van az első találkozás, amikor teljesen reménytelennek tűnnek, csinnbumm cirkusz, világszám, menetelnek és ordibálnak, legfeljebb azért érdekes az egész, hogy miből lesz a nagy Verdi, és hogy létezik a zsenialitásnak ez a változata is, amely nem egyből mutatkozik meg, hanem folyamatosan alakul ki. Aztán eljutunk a Rigolettóig, ahol már nagyon nehéz finnyásnak lenni. Nem lehetetlen, én például még mindig nem értem a Caro nome áriában a szólóhegedűt, de kit érdekel.

A lényeg most a korai Verdi, hogy nem látszik elsőre rajta mennyire jó zene, vagy talán tényleg nem annyira jó zene, csak pillanatokra, de ahogy kezdi az ember otthonosan érezni magát A lombardokban vagy akár a Macbeth-ben, mindig kiderül, hogy a nagy pillanatok környéke mennyire jó, mennyire érdekes, vagy legalábbis mennyire visz előre.

A hosszú bevezető csak arra szolgál, hogy elmondjam, mennyire hálás vagyok a margitszigeti Attiláért, pedig sem a rendezés, sem a zenei megvalósítás, de még a masszív hangú, ám rosszul éneklő vendégművész John Relyea sem lopta be magát az ember szívébe. Attila viszont belopta, de annyira, hogy napok óta mást sem hallgatok. Persze: lemezen.

A közmegegyezés két lemezben marad, amely körülbelül megmutatja a teljes művet. Az egyiken Riccardo Muti vezényel, Samuel Ramey a címszereplő, a másikon Lamberto Gardelli a karmester, és a Rameyhez képest rendetlenül éneklő, de színesebb Ruggero Raimondi Isten ostora. Persze, van a bécsi előadás Ghiaurovval, meg van, ha nem is ezer, de még néhány. És van a Gardelli kettő, a Hungaroton felvétele 1987-ből. Akkor volt egy ilyen kísérlet is, hogy Gardellit hasznosítsuk, ha már itt van, és egyéb lemezkiadók valamiért leszoktak róla, magyar zenekar és kórus (az utóbbi tényleg borzasztó), magyar szólisták és egy sztárvendég, aki a nemzetközi piacra kiviszi a lemezt. Akkor többé-kevésbé értelmetlen kísérletnek tűnt, visszanézve csodálatos, hogy megmaradt a korszak vezető énekeseinek a hangja teljes operában. És nem is rosszak, Miller Lajos és B. Nagy János vitézül vitézkednek. Sass Sylvia külön történet, mindig azt hittem, hogy őt a sérültnek hallatszó hangjával Gardelli erőltette a Hungarotonra, de a dolog ennél sokkal bonyolultabb. A vendégfőhős meg Jevgenyij Nyesztyerenko, még lemezen is úgy énekel, mintha élő előadás volna, megtol bizonyos pillanatokat, az első megszólalást meg az áriát, mint aki tudja, hogy a közönség úgyis ezekre fog emlékezni.    

És a kísérőfüzet! Az ember elolvassa a librettót, és látja, hogy Verdi meg a szövegíró mit trükköztek, betettek egy teljesen fölösleges jelenetet, amikor az aquileiai menekültek elhatározzák, hogy új várost alapítanak a lagunában, amely majd, mint a főnixmadár, újraéled. Kell-e mondani, hogy az Attila bemutatója Velencében volt, a La Fenicében. A hazafiak 1846-ban megéljenezték, azt a sort, hogy legyen tiéd a nagyvilág, csak Itáliát hagyd meg nekem. 1987-ben meg a magyar kísérőfüzetben azt írják a szereposztás végén, hogy Leone, öreg római. Ami kétségkívül igaz, Leone valóban öreg római, de nem mellékesen ő a pápa is, Nagy Szent Leó. És nem tudni, hogy erre csak a kísérőfüzet szerkesztője nem jött rá, vagy ez a kommunizmus utolsó lehelete, ne énekeljen nekünk a pápa lemezen. 1987? Nem valószínű.

Nem mondom, hogy mindenki rohanjon a Szépművészetibe, de csak azért ne, mert a környéket elfoglalta az atlétika. Nemcsak a környéket, a múzeumot magát is, valami lesz vagy volt vagy van, kopácsolnak, rendezkednek, elnézést kérnek, rendben van, meg el is fogadom, hogy a sport és művészet kapcsolata elég régi. Hogy mást ne mondjak, Reigl Judit kiállításán is kint van Courbet két birkózója.

Mást nem is akarok mondani, csak ezt, hogy Reigl Judit kiállítása igazi finom falat, kicsi és elegáns, okos és az a fajta képzőművészet, amelyiket mindenki szeret. Mert nemcsak arról van szó, hogy Reigl ifjúkori Szépművészeti Múzeum-élményei és művei randevúznak, Fra Angelico és a megfelelő rajzok, Leonardo, és más megfelelő rajzok. Mindennek története van. A Birkózóknak is, amiből kettős portré/önportré lett később, sőt ez még csatlakozik a Munkás-paraszt barátsághoz is, ámbár hosszas fontolgatás után se tudtam a képet nézve megállapítani, hogy melyik a munkás és melyik a paraszt. Az egyik mezítláb van, a másik csizmában, az egyiknek galamb van a kezében, a másiknak csákány. Koponyák, amelyek Libalt koponyáira hasonlítanak, bár most úgy mondtam ki Libalt nevét, mintha kimondtam volna valaha is azelőtt, hogy most a Reigl-kiállításon láttam volna a nagy halom csontfejet. Reigl Judit élete legvégén rajzolta a koponyákat, már úgy, hogy egyáltalán nem látta, mit rajzol, a keze szinte magától tolta a ceruzát.

És a lajtorja. Először nem is jöttem rá, hogy a rajzon Jákob lajtorjája látható, azt hittem, hogy repülőgépbe szállnak be az utasok a lépcsőn, mennek fölfelé. Ennek a képnek nincs szépművészeti előképe (azt hiszem) de látható egy valóságos lajtorja, Reigl Judit kilencvenévesen ezen kapaszkodott föl a műterme galériájára. Mindenki szörnyülködött, aki látta, ő meg azt mondta, hogy amíg föl tud menni, addig tart „ez az egész”.

Tart az utána is.

Róma újabb ékkövét gyalázták meg a turisták. Azt a mindenit. Már megint mit követtek el. Idén már lehajtott valaki kocsival a Spanyol lépcsőn, egy másik tulok már ráírta a nevét vagy a szerelmese nevét a Colosseumra, lassan Rómából, vagy legalábbis Róma belvárosából múzeumot kell csinálni, belépőjeggyel sétálhatnak majd az emberek, este zárnak majd, és mindenki menjen haza.  

Azért megnéztem, mi volt a gyalázatos tett: belement egy nő a Trevi-kút vizébe, és újratöltötte a kulacsát. Nem azt mondom, hogy helyesen tette, de azért voltak már mások is a Trevi vizében, felöltözve. Igaz, ők színészek voltak, Anita Ekberg és Marcello Mastroianni. A héten ment a tévében a Római vakáció, van benne egy jelenet, Gregory Peck egy gyerektől akarja elvenni a fényképezőgépét, hogy megörökíthesse a hercegnőt a Trevinél. A háttérben látható, hogy a gyerekek ott mászkálnak a Trevi-kút kövein. Akkor még szabad volt. Amikor a kút új volt, valószínűleg néhányan belemártották a fejüket a vizébe, a melegebb napokon. Arra való, nem?

Változik a műtárgyakhoz való viszonyunk. Valaha vitték a márványoszlopokat a Colosseumból, és meszet törtek belőlük, hogy kifessék vele a szobát. A Leonardo Utolsó vacsora közepébe ajtót vágtak, ne kelljen már körbe menni a konyhából az ebédlőbe. Az Éjjeli őrjáratból is lenyisszantottak vagy hatvan centit, hogy beférjen a szobába. Hantai Simon nagy képeiből is feldaraboltak néhányat, úgy jobban el lehetett adni. Aztán egyszer csak jön a megállj, tovább ne romboljatok, ha nem muszáj. Meg kell lennie, különben nem marad fenn semmi, de néha azt érzem, az a művészet halála, amikor elkezdjük tisztelni.

Emlékszik még valaki Tracy Chapmanre? A nyolcvanas évek végén volt nagy sztár, szerző és énekes, gitáros lány, néhány jó dallal, aztán, ahogy az lenni szokott kikerült a lámpafényből, nem vonult vissza, de nem is koncertezik, nem vagyok biztos benne, inkább csak remélem, hogy az a néhány jó dal többé-kevésbé biztosítja a jólétét.

Most váratlanul Tracy Chapman előkerült.  Megint a slágerlisták élén van, hogy pontosabb legyek, nem minden slágerlista élén, hanem a country-lista élén, ami már önmagában is meglepő egy afro-amerikai nőtől (ő az első ilyen a lista élén). És nem lehet pontosan érteni az okát, egy Luke Combs nevű, vaskos hangú, vaskos testű, markáns férfiú vette elő a Fast Car című dalt, nem is nagyon változtatott rajta, még a tempó is körülbelül a régi maradt. Nem most kezdte el játszani, hanem hat éve, és a dal mégis idén nyárra lett country-kedvenc.

Az ember néha eltöpreng azon, hogy ez a rengeteg dal, sláger vagy nem sláger, amiről azt mondjuk, hogy kérészéletű, tényleg kérészéletű–e, mert hát százéves dalok is megmaradtak a köztudatban. Van ezeknek életük, sőt, hosszú életük, a végén majd kiderül, hogy tartósabb anyagból vannak, mint a szimfóniák.   

Amennyire látom, ahány emberrel beszéltem, mindenki utálja a rögzített kupakokat. Pedig egyelőre befelé megyünk az erdőbe, jövőre már nem is lesz más, csak rögzített kupak, de megkeseríti (na jó, ez azért erős kifejezés) megkellemetleníti az életet. A kupak nem válik el a palacktól, ott fityeg, rögtön arra fordul, amerre nem kellene, mindig az ital útjába áll, akár a szájába öntené az ember, akár a pohárba. Sokan le is tépik, pedig az nem annyira könnyű, főleg, ha puha anyagú a palack, mások kidolgoztak egy módszert, hogyan lehet a mutatóujjukkal félrefogni a kupakot. Mindenki bosszús miatta.

Voltaképpen nem is értem az egészet, a kupak alapvetően osztozik a palack sorsában, főleg ha a kiürült palackot összenyomorgatja az ember, a nyomorgatás csak akkor tartós, ha be van csavarva a kupak, mert így nem megy vissza a levegő a palackba. Talán attól fél valaki, hogy a kupakot esetleg direkt eldobálják felelőtlen emberek, ha a palacktól független marad, pedig a palackot tudatosan és felelősen a szelektív sárgába teszik? A palackokat is eldobálják időnként, aki nem környezetbarát, az nem válik azzá, csak mert nehezebb elválasztani a két műanyagot egymástól.  

Az a furcsa, hogy ez az én életemben egyszer már lejátszódott, amikor az italos konzervek nyílását változtatták meg, letéphető fülecske helyett jött benyomható, de annak lehetett látni az értelmét, letépett fület tényleg sokat lehetett látni az utcán, (én egyszer fülbevalót is láttam ilyet, aranyból), és a benyomható nyílás nem keserítette (kellemetlenítette) az életet. Minden körülbelül harminc másodperc alatt megszokható volt. A rögzített kupak amennyire látom, megszokhatatlan és elég gyanús, hogy értelmetlen, csak amolyan hivatalos lelkiismeretkönnyítés, lám, mennyire környezetbarát a cég, még a kupakot sem hagyja elherdálódni.

Nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz ebből az egészből.  

Köztudomású, hogy ha Wagner operai vagy lelkünkön viselt túlhatalma ellen akarunk lázadni, akkor a Carmen a legfőbb szövetséges. Ami Wagnerben nincs meg, azt tudta Bizet, izgalmas és valóságba ágyazott történet, könnyedség, slágerdallamok, de mégis operai feldolgozás és arzenál. Napfény és boldogság vagy legalább emberi boldogtalanság, szerelem, ezen az oldalon, azon meg északfok, hűv, vihar, lovagló, páncélos nők, szexuális erőszak, vérfertő.

Tegnap az Attilát nézve a Margitszigeten arra gondoltam: de miért nem Verdi? Egy évben születtek, az olasz – német operaellentétnek hagyományai voltak, vannak, és Verdiben is megvan minden, ami Bizet-ben vonzó. Mi van, ha maga Verdi is így gondolta? Mi van, ha az Attila, aminek a szövegkönyvére egyáltalán nem mondható, hogy színpadért kiáltott volna, azért (is) érdekes, mert afféle harci cselekmény, provokáció, jönnek a barbárok északról, de itt vagyunk mi, és Róma nem hagyja magát. Nem lehet, hogy Attila csak azért imádkozik Wotanhoz, hogy fityiszt mutasson Wagnernek és az ő loncsos, vastagbokájú isteneinek? Eleve: nem Wagnernek kellett volna megzenésítenie Attila kalandjait? 

Kicsit azért gyanús volt, hogy nem jön ki a matek, de sajnos nagyon nem jön ki. A Rajna kincse ősbemutatója 1869-ben volt, az Attiláé 1846-ban. Magától és magáért wotanozik (wotanózik) Isten ostora.