Annyira értelmetlennek tűnt, hogy megtetszett. Elmenni Frankfurtba, és ott régi fényképeket nézni Itáliáról. Mintha Angliába mennék japán éttermeket kipróbálni. Meg lehet magyarázni, Goethe is itt született, és milyen jól érezte magát Rómában, vagy bármi hasonló, de ha odavágysz, miért nem odamész? Meg aztán mit fényképeznek az emberek Rómában? Hát persze, műtárgyakat, amelyek többé-kevésbé, de inkább többé változatlanok maradtak az elmúlt százötven évben. Ugyanazt a Spanyol lépcsőt látta Goethe, Byron, Ady, amit – na, inkább ez a baj, hogy hozzájuk fogható költő most nem jut eszembe. Attól még kell lennie, de nem jut az eszembe.

Mindegy. A kiállítás némileg igazolta az előzetes várakozást, az ember a fényképészek életrajzából látja, hogy kikkel áll szemben, született Frankfurtban, meghalt Velencében, született Stuttgartban, meghalt Nápolyban, elkapta őket Olaszország, ott maradtak, és találtak megélhetést is a fényképezőgépükkel. De azt fényképezik, amit mindenki, a Sóhajok hídját meg a Mózest, és ezek tényleg nem változtak az idők során. A Ca’ d’oro már igen, most sokkal jobb állapotban van, mint 1870-ben. De azért akad ilyesmi is. Angyalvár, a híd, a Szent Péter kupolája, minden maradt olyan, hozzávetőlegesen, de a part, a pecázók eltűntek. Az ember szalad, de a kő marad.  

Frankfurt közelében, egy Kronberg nevű kisvárosban van szállásom. Madárdal és sok zöld, sok eső, sok zene, nemsokára elkészül az új koncertterem, már a tetőnél tartanak. Balra Casals-szobor, jobbra Rosztropovics-szobor, Viktória mindenütt. Nem az angol királynő, hanem a lánya, aki úgy egy évig brit trónörökös volt, de aztán megszületett az öccse, a későbbi VII. Edward, így belőle házasság útján porosz királyné-jelölt lett. Igazi, égben köttetett házasság, szinte mindenki ellenezte, az angoloknak nem volt elég jó parti egy porosz királyfi, a németeknek mindig is gyanús volt egy angol királylány, az örömapák és örömanyák már azon is összevesztek, hogy hol tartsák az esküvőt. Végül Viktória nemcsak királyné lett, de császárné is, viszonylag rövid ideig, 99 napig, mert III. Frigyes meghalt, és Viktóriából anyacsászárné lett. Addigra már megromlott a viszonya fiával, II. Vilmossal, így Viktóriát, ha nem is száműzték, de eltakarították az útból. Így jött Kronbergbe, ahol azért felépítettek neki egy szépséges kastélyt, ma luxushotel, köréje óriási parkot, ma golfpálya. A hotel csak úgy valószínűleg nem látogatható, a park igen, leülhet benne az ember, merenghet a történelmen, vagy csak olyan egyszerű kérdéseken, hogy ezek egyáltalán milyen nyelven beszéltek egymással.

Egy Bosch is van Frankfurtban a Stadel múzeumban, nem túl nagy a kép, de elég megrázó. Jézus véresre verve, mögötte Pilátus, szájából jön a képregény-buborék (majdnem), azt mondja, ecce homo. Mire a nép azt válaszolja, hogy feszítsd meg. Ha, mint egyesek feltételezik, Jézus megkorbácsolásával az lett volna Pilátus szándéka, hogy lecsillapítsa a nép vérszomját, akkor elmondhatjuk, hogy ez nem jött be neki. A háttérben békés városka, egy pár áll a hídon és nézi a vizet, a világtörténelmi események néha szinte észrevétlenül játszódnak le, vagy épp azok nem tudnak róla, akik ott vannak a közelben.

Van a képen egy harmadik felirat is, salve nos Christe redemptor. Hogy ez mindig látható volt-e, azt nem tudom, mert azok, akik mondják, nem voltak mindig láthatóak. Valamikor lefestették a kép bal alsó sarkában vonuló embereket, feltehetően az adományozókat és családtagjaikat, aztán észrevették, és kiszabadították őket a festék alól, de csak így sikerült, elmosódott lelkekként sétálnak az események alatt. Az ember gondolkozhat, melyik szerepet szánja magának a történetben. Reméli, hogy nem üt, de egyébként nehéz jótállni magunkért.  

Frankfurtban legalábbis mindenképpen, ott az arcképe földön, égen, levegőben, villamoson, pedig lassan (lassan) a háromszázat közelítgeti a vén csont. Jó, a háromszázig még nekünk is össze kell szednünk magunkat, de igyekszünk.

Nemcsak az arcképe, de híres, egész alakos képe is itt van, a Stadel múzeumban. Aki akarja, eljátszhatja a nagy délre vágyódást a citromok honába, mert az egyik időszaki kiállítás régi olasz fotókat mutat be. Sajnos nem volt elég erőm rá. Még a modernekre se nagyon, a legfelső emeleten kezdtem, a régi mesterekkel, és Dürer, Holbein, Botticelli, Rembrandt után, mire levergődtem az elsőre, csak annyi erőm volt, hogy leüljek a nagy Goethe elé. A barátja és római lakótársa, Johann Heinrich Wilhelm Tischbein készítette a képet, Goethe épp elhever a sírköveken, háttérben a Via Appia, Caecilia Metella síremléke. Látható, hogy Tischbein nem volt épp az ecset és a ceruza virtuóza, valahogy a költő testének alsó és felső része sehogy sem akar egy testté összeállni, pedig a bonyolult illesztést jótékonyan elfedi a kabát. Még a felirat a falon is kiemeli, hogy Goethének két bal lábfeje van a képen. Ehhez képest a festmény maga nagy becsben van, nem is tudom, hogy ha valamelyiktől meg kellene kényszerűen válni, melyiket adná a múzeum, de gyanítom, hogy inkább egy kis Rembrandtot, mint a nagy Goethét. Ami arra utal, hogy mindenféle esztétikai bölcselet ellenére az is számít, hogy ki van a képen, nemcsak az, hogy milyen a kép.  

Még mindig a Háború és békét bújom, és újra meg újra fennakadok Tolsztoj történelemszemléletén. Valamiért jólesik úgy tekinteni legalább az írott történelemre, mint nagyszerű emberek sorsfordító tetteire, István király gondolt egyet, és arra jutott, hogy csak keresztényként lehet megmaradni Európában, és mennyire igaza volt. Tolsztojnak meg valamiért nem esik jól így gondolni az eseményekre, jobban szereti a tömeg akaratát vagy az odafentről irányítottságot. Napóleon? Ugyan. Azért, mert valaki a menetelő emberek élére áll, még nem jelenti azt, hogy ő irányítja őket. Ami Victor Hugónak semmi gondot nem okozott, vagyis hogy azt mondja, ilyen az élet, Blücher véletlenül egy olyan paraszttól kérdezte meg, hogy merre van Waterloo, aki tudott egy rövidebb utat az erdőn át, azt Tolsztoj képtelen elfogadni, helyette van ez a fordított népvándorlás-elmélete, a nyugati emberekre valamiért rájött, hogy keletre akarnak menni, és el is indultak, de rajtavesztettek.

Megjegyzem, én még a nem fordított népvándorlást sem értem, a keleti emberekre egyszerre rájött, hogy nyugatra akarnak menni. Persze, őket mindig üldözte valaki, de ezt a valakit nem értem. Honnét volt folyton utánpótlás az üldözőkből? Egészen a mongolokig, aztán ez mintha abbamaradt volna.

Az is igaz, hogy ilyen népvándorlási alapon a közelmúlt eseményei is magyarázhatóak: valamiért rájött a dél-európai emberekre, hogy északra akarnak menni. Előbb a szicíliaiak indultak meg Németországba, aztán a törökök, utánuk a görögök, végül a jugoszlávok. Egyszer megindulnak visszafelé?

Annyi hatása mindenesetre van Tolsztojnak, hogy néha az ember szeretne egy kicsit messzebbről nézni a dolgokra. Csak akkor folyton arra jutok, hogy a nagy hadvezérek Nagy Sándortól napjainkig mintha a rákos sejtek volnának az emberiség nevű szervezeten. A rákos sejtekről lehet tudni, hogy voltaképpen öngyilkos képződmények, amelyek addig-addig sikeresek, amíg el nem pusztítják magát a szervezetet, és ezzel önmagukat is. Mintha a hadvezérek is így viselkednének: addig-addig győznek, amíg egy irányíthatatlan és fenntarthatatlan birodalmat létre nem hoznak, és amikor az egész bedől, vége a történetüknek. Közben meghalnak pár százezren vagy millióan, de kicsire nem adunk.

Ha egyáltalán baglyok. Mert Edward Hopper leghíresebb festményének a címe Nighthawks, vagyis éjszakai sólymok, ebből máris lehet látni a különbséget Magyarország és az USA faunája között. Nagyon szép és hasznos a film, amit a Pannonia Entertainment hozott az Exhibition on Screen sorozatban, rengeteg dolgot lehet megtudni belőle Edward Hopperről, például hogy iszonyatosan magasra nőtt, 196 centi volt, megszólal a filmben ő maga is archív felvételekről. Eddig rendben is volna, de megszólalnak róla mások is, és az néha elég elkeserítő. Pedig a világ vezető Hopper-szakértői, de mégis állandóan beleesnek abba a műmagyarázásba vagy -értelmezésbe, ami sehová nem vezet. Mi történik a képen? Mi történne a következő pillanatban? Mintha a Mona Lisát úgy magyarázná valaki, hogy „és aztán hazament, és megvacsorázott”.

Még ezen is túltenné magát az ember, de az egyik fő-expert arról beszélt, hogy a Nighthawks tele van apró trükkel és meglepetéssel, például a bárban dolgozó férfi mögött lévő ajtón nincsen kilincs. Hopper biztosan észrevette, hogy nem festett kilincset, és nagyon mosolygott magában, hogy ezt a kis tréfát eleresztette.

Drága hölgyem. Ez egy konyhába vezető csapóajtó. Rajta van a kis ablak, és abban a nagyításban, amelyet a filmvászon ad, elég világosan látható, hogy az a kis fém lap is rajta van az ajtón, hogy amikor sűrűn nyitják, ne kopjon el a fa. Ezen vajon miért mosolygott volna az amúgy is ritkán mosolygó Edward Hopper?  

Sok dolgot nem értek, még többet nem értettem a világban, az egyik ilyen volt a csodagyerek. Művészeti vagy befogadói szempontból nem értettem. A zenei csodagyerekben az a különleges, hogy ifjú kora ellenére úgy játszik, mint egy felnőtt, nem? De ha úgy játszik, mint egy felnőtt, abban mi a csoda? Megint csak a befogadói oldalon maradva. Nem mindegy, hogy hány éves az, aki úgy játszik, mint egy felnőtt? Miért kell jobban odalenni egy tizenkét éves gyerektől, aki szépen játssza Beethoven Hegedűversenyét, mint egy negyvenévestől? Nem az a csoda, hogy egyáltalán szépen játssza valaki a művet, és teljesen mellékes, hogy hány éves?

Nem állítom, hogy magamban már teljesen megoldottam volna a problémát, de sokat segített a megértésben a másik véglet. A csodaöreg. Például a napokban elhunyt Menahem Pressler, aki nem is olyan régen, kilencvenöt évesen járt Pesten, a MÁV szimfonikusok meghívására. Pressler menő zongorista volt, de soha nem volt A+ kategóriás, nem is ezzel foglalkozott elsősorban, hanem ő volt a stabil alapító a Beaux Arts trióban. Kidőltek mellőle a kollégák, de amíg ő maradt, a trió is maradt. 1955 nyarán adták az első koncertet, 2008 szeptemberében az utolsót. Utána Menahem Pressler számára nem a jól megérdemelt nyugdíjas évek következtek, hanem szólókarrierbe kezdett, Mozart zongoraversenyeket játszott, és nemcsak a MÁV szimfonikusokkal, de a Berliniekkel is, még egy Debussy-lemeze is megjelent. Nyilván ebben a késői sikerben benne van a piaci realitás is, egy kilencven fölötti pianistát már el lehet adni, már a szélesebb közönséget is érdekli, ő még ismerte Mozartot, és hallotta Bachot orgonálni, első kézből adja át a hagyományt a mának. De a hülyeséget félretéve: tényleg van valami egyéb érték, valami más az öreg Pressler zongorázásában. Hiába törékeny az egész, hiába rontja el a belépést, pedig előtte van a kotta, valami más, de azért zenei szépség hatja át az előadását. Mintha újra csodagyerekké válna, nem az a lényeg, hogy minden a helyén van-e, hanem… Itt azért elakadok. Mert kézenfekvő magyarázat volna, hogy amint a gyerek közelebb van egy másik világhoz, úgy az öreg is, de hát nem tudjuk a napot és az órát, jó erőben és szép férfikorban lévő pianistákról derült ki, hogy ők vannak közelebb a másvilághoz, nem Menahem Pressler.

Decemberben lett volna százéves.   

Lehet, hogy ez valami naiv elképzelés a világról vagy a zenei élet mindennapjairól, de ha az ember tudja, hogy Schumann 2. szimfóniájának a kezdete elég kényelmetlen a fúvósoknak, akkor az teljes képtelenség, hogy az érintett muzsikusok addig-addig gyakorolják ezt a részt, amíg az nem megy hibátlanul? Vagy nem akarom az igényeket a csillagos egekig emelni, de akkor addig, hogy csak egy gikszer legyen benne? Mert így úgy érzi az ember, hogy nem veszik őt komolyan, hogy ki vagyunk zökkenve, pedig még bele sem zökkentünk. Meg hogy mennyire kár ezzel vacakolni, amikor egyébként szép az előadás, szép az este, Francois Leleux vezényel és oboázik, és láthatóan magával ragadja a művész a közönséget is, a zenekart is, mindenki boldog, de azért van, aki szabotál.

A magam részéről boldog vagyok a zenekari ültetéssel is, hogy a hegedűsök a pódium két szélén ülnek, így a Mozart-szimfóniában jobban elválik az első és a második hegedű szólama. És tetszik, ahogy Leleux elfújja az áriákat, saját átiratában. Nem azt mondom, hogy a világ legelmésebb zenei mutatványa, de azért nem is simán az énekszólamot oboázza el, a Don Giovanni Szerenádban például az első hegedű penget, Leleux játssza az énekszólam elejét, aztán ő penget, mármint ő játssza a kíséretet, és az első cselló játssza a dallamot. Jó ez.

Ha nagyon akar valaki szenvedni, akkor mondhatja, hogy azért ez a Mozart-hangzás nem a legszebb, ha már ennyien vannak, lehetne valahogy melegebb a tónus, vagy hogy a Schumann-szimfónia a harmadik tétel alatt kicsit kinyuvad, elfogy a lendület az előadásból, de így is volt két emlékezetes tételünk. Mínusz a kezdés.

Tudtam, hogy hülyeség lesz, de nem bírtam ellenállni: a körúti lemezantikváriumban Mario del Monaco és a Mantovani zenekar közös lemezét árulták. Ebből semmi jó nem sülhet ki, Mantovani a maga korában a kommersz zenélés és a liftzenék királya volt, Monaco meg a leghangosabb olasz tenor. Tényleg rémes az egész együttműködés, a zenekar úgy tesz, mintha a Nápolyi-öböl fölött játszó szellők mozgatnák a hegedűk húrjait, del Monaco meg bömböl, mint a szakadt szamár, már ha a szakadt szamár képes a megfelelő hangmagasságokban bömbölni. Tényleg elképesztő, ahogy a Tonight a West Side Storyból megszólal: a zenekarban mintha mandolinok is lennének, de tangóharmonika biztosan, a tenor meg mintha észre sem venné, hogy ennek a dalnak szövege is van, pláne, hogy az éjszakát emlegetik benne, ébresztő mindenkinek.

A borító hátoldalán ott vannak mindketten, a stúdióban hallgatják magukat, Mantovani mintha A keresztapa egyik mellékszereplője volna, del Monaco meg klasszikus főszereplő, de egy olasz szerelmes filmben. És hiába katasztrófa zenei értelemben vagy műélvezeti szempontból az egész lemez, mert mintha épp a zenével kapcsolatos egyik alapkérdést tenné föl: mire való? Itt van egyfelől a zenekar, amely nagyon szép és egyedi feldolgozásban játszik, és mintha azon dolgozna, hogy csak észre ne vegyék őket, csak andalítsanak, kábítsanak, varázsoljanak, felejts el, hallgató minden bút és bánatot, és van a szólista, aki másra sem vágyik, csak a figyelemre, elragadtatásra, bravózásra, hüledezésre, hogy emberi torokból ilyen sűrűségű és erejű hanganyag törhet elő. A kérdés tehát körülbelül az, hogy miért is hallgatunk zenét. Feledni vagy emlékezni?

Ha jól emlékszem, Fábry Sándortól olvastam először az uszodai öltözőkben zajló életről, hogy vannak, akik kifacsarják a fürdőgatyájukat a földre, aztán mindenki bokáig áll a vízben. És vannak, akik felülről öltözködnek, fölveszik az alsótrikót, inget, megkötik a nyakkendőjüket, és még mindig nincs rajtuk az alsónadrág, ő nem érti, mi ebben a logika vagy a jó.

Én se, de most épp ez történt a moziban. Josh O’Connor, a szomszéd birtokon lakók háború után egyetlen megmaradt fiát játszó színész öltözködik így a vásznon, majdnem kényelmetlen lassúsággal, vagy zavarba ejtő intimitással a szintén alulöltözött főhősnő előtt. Hogy a helyzet még egy kicsit vakarózósabb legyen, Josh O’Connor játszotta Károly herceget A korona című sorozatban, (akkor azt hittem, csak a füle miatt választották, pedig jó színész), így aztán még hülyébben érzi magát a néző, két nappal a koronázás után.

Nem véletlen az öltözési szokás. Bár nem nagyon feltűnő a filmben, de a főhősnő a következő pasijára rászól, hogy rossz sorrendben öltözködik, mert az úgy veszi föl a ruhadarabjait, mint a „normális ember”, előbb eltakarja, amit el kell takarni. Ámbár, ha jobban utánagondolok: aki betűrve hordja az ingét, az tud érveket mondani a másik sorrend mellett is.

Valószínűleg nem nézem meg a filmet, ha nincs éppen anyák napja, ennek meg az a (magyar) címe, hogy Anyák napja, könyv változatban Anyák napi kimenő, és nem mondom, hogy új ember született, de azért szép is, jó is, színészes is, Olivia Colman és Glenda Jackson, mindketten nagyon röviden, de súllyal, Colin Firth nénifejjel, de azért nem elhanyagolhatóan, szép ruhákban. És még Vermeer is jelen van az operatőri munkában. Átláthatóak a fogások, végy egy akármilyen történetet, vágd föl jelenetekre, aztán keverd össze-vissza a jelenetek egymásutániságát, és máris kész az igényes film, de nem baj. A végére minden darab és ruhadarab a helyére kerül.