Nem mondom, hogy nagyon sokszor, de időnként eszembe jut a probléma: tulajdonképpen mi ez a Für Elise? Úgy értem, bagatell vagy albumlap, így is, úgy is hívják, az körülbelül mindegy, de hogy ez akkor tényleg rossz zene volna, amit megvetéssel szabad és illik sújtani? Közben mégis Beethoven írta. Néha neki sem jön össze? Vagy ez a szerencséje, hogy bármekkora slágerszerző, annyiszor soha nem játsszák a rádióban, mint a Beatlest, nem tud annyira elhasználódni, mint azok a dalok. Leszámítva a Für Elisét, amiből füreliz lett, és a kaputelefonok ezt nyöszörgik egész álló nap.

Egyszerűsítené a helyzetet, ha kiderülne, hogy a Für Elisét nem is Beethoven írta, ami nem is teljes képtelenség, hiszen nincs meg a kézirat, a mű viszont...

Tudom, hogy nem ezen kellene gondolkodni, hanem hogy miképp is áll föl a Dvořák G-dúr vonósötös szerkezete, vagy hogy hiányzik-e belőle a Dvořák által kihúzott másik lassú tétel, vagy talán egyáltalán nem is kellene gondolkodni, csak szállni, mint vérző sas a hegyre. Most már mindegy, ami történt megtörtént.

Az történt, hogy ezen töprenkedtem Kelemen Barnabás és művésztársai (ezt hogy találták ki?) koncertjén, hogy ez voltaképpen kinek szól? A közönségnek, mondja rá az ember kapásból, de tényleg? A kamarazene is közönségcélzattal íródott? Vagy az előadók magukat szórakoztatják? A vonósnégyesre szokás mondani, hogy négy intelligens ember beszélgetése, bár ezt biztosan a vonósnégyes-tagok terjesztik, így papírjuk van róla, hogy intelligens emberek. Nem...

Gyerekkorom óta van egy rémálmom. Illetve nem is tudom, hogy ez annak mondható-e, mert nem alvás közben ért el, hanem ha a Hősök terén sétáltam. Hogy elkap valami ismeretlen hatalom, fölemel, és letesz Gábriel arkangyal lábánál. 36 méter magasságban.

Tériszonyos vagyok. Szóval békésen sétálok, és egyszer csak, hopp, ott vagyok a szobor lábánál, szédülök a magasságban, és nem tudok se lemászni, se bármit csinálni, fúj a szél, be kell csukni a szemem, és várni, de nem tudom, mire. Ennél még az is jobb, ha az ember leveti onnét magát. Hogy lenne jobb, amikor épp ez a legrosszabb, ami bekövetkezhet...

A szokottnál is kisebb a tétje az idén az Oscar-díjnak, mintha meglepően gyenge évet zártak volna a közönségfilmek. Biztos, ami biztos, azért tegnap megnéztem az Emilia Pérezt, mégis ez a mozi kapta a legtöbb jelölést, és legalább annyit lehet mondani a javára, hogy ez tényleg film, énekkel, zenével, tánccal, szép képekkel. Tulajdonképpen az a jó benne, hogy nagy változatossággal használja a különböző filmes eszközöket, krimi is és minden egyéb, lélektan és musical, mégis egységes marad.  Ami a mindennapi életre gyakorolt hatását illeti, viszonylag keveseket érint, de nekik jó tudni, hogy ha valaki nemváltó műtéten esik át, annak lehet, hogy feszültté válik a viszonya a korábbi házastársával...

Most, hogy esett az eső, ki akartam nyitni az egyik itthoni esernyőt, de darabjaira esett szét. Mit csinál ilyenkor az ember? Kuka. De régebben nem így volt, emlékszem, hogy voltak esernyőjavító kis boltocskák, szorgalmas emberek építettek új rugót a használhatatlan ernyőbe, és mint az új.

Kihalt a szakma, annyira olcsók ma már az esernyők, hogy nem érdemes javítani őket, azon a pénzen lehet újat is vásárolni. Van még ilyen ezer, most hamarjában a szemfelszedő jut az eszembe, aki a nejlonharisnyán kereste meg a leszaladt szem végét, és valahogy föl tudta bűvészkedni a száron, hogy hordható maradjon a harisnya. Vagy a gomböntő, aki a Peer Gyntben olyan ijesztő jövőt jósol a feladatukat be nem teljesítő lelkeknek...

A hattyúk tavát közvetítették a Cinema MOM-ban, Covent Gardenből, és mint akinek mindig, de legalábbis gyakran jut ugyanaz az eszébe, Kocsis Zoltánra gondoltam. Aki soha nem is vezényelte A hattyúk tavát, A diótörőt viszont többször is. És a tempói mindig egy kicsit száguldozóak voltak, meggyőző, de szokatlan. Nem volt baj, mert neki nem kellett a táncosokhoz igazodni, bábokkal játszották el a történetet. Ja, úgy könnyű.

Mindenesetre amikor csodálkoztam (írásban) a tempókon, Kocsis azt mondta, hogy ő mindenben Csajkovszkij utasításaihoz tartotta magát.

Persze, elhiszem. De Csajkovszkij azért táncosoknak készítette a balettjait, úgy értem, a balettben zajlottak az ősbemutatók, ha volt is valami Csajkovszkij...

Bármilyen hihetetlen, a képen egy karmester látható. Annyira karmester, hogy már az apja is karmester volt, nem is rossz, sőt jó, az ifjan elhunyt Marcello Viotti. Ő pedig Lorenzo, aki időnként föltesz magáról ilyen alsógatyás képeket. Van, hogy alsógatya sincs rajta, bár bizonyos testrészeit (legalábbis egyelőre) takarja.

Erre mondja azt a jó ízlésű ember, hogy nem, köszi, nem érdekelsz. Ha te ezzel feltűnősködsz, akkor nyilván nem engem akarsz megszólítani a művészeteddel. De aztán nincs mit tenni, olyan zenekarokkal jön, amelyeket nem lehet kihagyni, tegnap a Scala Filarmonicával. Nem maradok otthon, csak...