
Negyven éve megy Londonban Andrei Serban rendezésében a Turandot, ami mindenképpen szép kor, de még szebb, ha látni, hogy annyira nem is jó az egész. Vagy annyira nem az, amit az ember a Turandottól vár, amit kapni szokott, hogy nagy fények és nagy sötétség, nagy tömeg a színpadon, egy fényben ragyogó hercegnő, és a közemberek, akik közül Kalaf végül odaér a fénybe. Mint tudjuk, nem is épp áldozatok nélkül.
Valahogy ez mind nincs. Nincsenek annyira sokan a nagy jelenetekben sem, és főleg nincs sehol a fény, mindig sárgás félhomály borítja a színpadot, Turandot ezüst vagy arany ragyogás helyett piros-fekete ruhában adja föl a kérdéseket. Kelet és nyugat, taj-csi és commedia dell’arte, ez volna a három miniszter...