Keri-Lynn Wilson vezényli este a Nemzeti Filharmonikusokat, aki nem először jár Magyarországon, volt már a zenekarnál, és volt az Operában is. Csak azért fontos, mert ezek szerint nem idegenkedik a színpadi zenétől sem, nagy szerencse, mert férje Peter Gelb a Metropolitan igazgatója. Amikor az operai Don Giovannira készült, interjút is készítettem vele, ahol nagy naivan megkérdeztem tőle, hogyhogy nem dirigál a Metben is, mire a karmesternő határozottan fölemelte a mutatóujját: A-a, we don’t mix.

Elég egyszerű elvnek látszik, néha mégis elcsodálkozom, hogy a hazai viszonyok között ez mennyire betarthatatlan. Hogy az Operaháztól ne menjek messzire: nálunk a főigazgató Ókovács Szilveszter rendezte meg a Hunyadi Lászlót, és ahelyett, hogy levonta volna a helyes következtetést, ezt megúsztam, jóllehet a rendezői elv az volt, hogy a Hunyadiak egy nagy ládába pakolnak különböző dolgokat három felvonáson át, arra jutott, annyira megy ez, hogy magánál jobb rendezőt keresve sem találhatna a Toscára. Remélhetőleg most majd nem pakolnak annyit. De nem kell a zenés színháznál maradni, azelőtt a Vígszínházban Eszenyi Enikő tengett túl, most Rudolf Péter derül a körúti óriásplakáton. Megértem, de talán nekik is meg kellene érteni, hogy ha közpénzből fenntartott színházat vezet valaki, akkor finoman szólva sem illendő rögtön önmagát és a rokonságát alkalmazni fontos színházi feladatokra.

És akkor arról most nem beszéltünk, hogy a Metropolitan még csak nem is közpénzből működik.

Talán nem mindenki tudja, hogy a Pulitzer-díj nem egyszerűen sajtódíj, nem csak hírekért, sajtófotóért, elemzésekért, oknyomozó riportokért adják, de irodalmi teljesítményekért is. Idén például James Ijames lett Pulitzer-díjas dráma kategóriában, a Fat Ham című darabjáért. Először azt hittem, hogy végre teljesülnek vágyaim, tényleg kövér ember játssza Hamletot, ahogy Shakespeare is akarta, mert a puhaság, a zsírpárnák talán jobban illenek Hamlet cselekvésképtelenségéhez, mint a balettművészi soványság, de ennél bonyolultabb a helyzet. A Fat Ham átirat, a történet az amerikai délen játszódik, egy családi hamburgerezőben. Hamlet fekete is, meleg is, de, a streamről készült fényképek alapján nem kifejezetten kövér. Nem is Hamletnak hívják, hanem Juicy-nak, de a kiindulás ugyanaz, Juicy apjának szelleme zaklatja a fiút, hogy álljon bosszút erőszakos haláláért. A végén mégis happy end lesz, ha nem lövöm le ezzel a poént, vagy ha igen, hát így jártunk. Remélhetőleg azért több poén is marad még a darabban.

Bevallom, sokáig azt hittem, hogy Mazeppát a ló után kötötték, de olyan masszív ember volt, hogy túlélte a kivégzését, a ló előbb dőlt ki, mint az ember. Erről írt szimfonikus költeményt és transzcendens etűdöt Liszt, viszont nem erről írt Csajkovszkij operát, így aztán semmi nem háborgatta tévképzeteimet. Egészen tegnapig, amikor végre elolvastam Byron költeményét Kosztolányi fordításában, és kiderült, hogy Mazeppát magára a lóra kötötték föl pucéron, és úgy száguldott vele az állat hegyen át, völgyön át, amíg el nem pusztult. Mármint a ló. Mazeppa meg ottmaradt a hátán, amíg nem jöttek megmenteni – de jöttek.

De hogy kötötték a lóra? Először azt hittem, hogy keresztben, hason, és Mazeppa keze és lába volt egymáshoz kötözve, de aztán annyi mindent látott szegény a ló hátán, a csillagokat, a napot, erdőt, farkasokat, hogy nem lehetett ez a megoldás. A versben (vagy a fordításban) nem egyértelmű a kötözés módja, de a Mazeppáról készült képzőművészeti alkotások szerint háttal fektették az állatra, nyakánál kötve az embert a ló nyakához.

Ilyenkor kérdezi meg az ember magától, hogy tényleg ez a legnagyobb problémád? Itt üldögélsz a felfordult világban, és azon gondolkodsz, hogy Mazeppát hogyan kötötték föl a lóra? De hiába bontogatnám az elefántcsont tornyot, dől az magától is. Ivan Sztepanovics Mazepa ugyanis a kozákok hetmanja volt, mondhatni Ukrajna megteremtője, hiszen először neki sikerült egyesítenie a Dnyeper két partján élő kozákokat. Aztán hadba vonult Nagy Péter oldalán a svédek ellen, de közben arra is rájött, hogy az önálló birodalom nem élhet meg az oroszok szomszédságában, hiszen máris korlátozni kezdték a kozákok jogait és eltöröltek bizonyos hagyományokat. Mazepa ezért átállt a svédek oldalára, ami szintén nem bizonyult jó ötletnek, Poltavánál a svédeket tönkreverték, Mazepa a sebesült svéd királlyal menekült Törökországba. Itt kezdődik egyébként a Byron-vers, Mazeppa (itt két p-vel) elmeséli ifjúkori szerelmes kalandját, amelyben a dühös férj kötteti őt föl a ló hátára. Mire a történet végére ér, a svéd király már alszik. 

Körülbelül itt ér véget a történelmi Mazepa élete. Törökországban hamarosan meghalt, csak épp az emlékével nehéz mit kezdeni. Két-háromszáz éven át a legsötétebb áruló volt, mostanra meg ügyes politikussá vált, aki két nagyhatalom árnyékában teremtette meg hazája függetlenségét, és nem rajta múlott, hogy nem sikerült megőrizni azt.

Vajon ezért kék-sárga a svéd és az ukrán zászló is?   

Van az Esti Kornél rímei című versben egy imponáló rímsorozat, így szól:

Te régi századok lelence.
Azúr, aranyló, mély medence.
Gyémántokkal rakott szelence.
Ha nem leszek, mondd, elfeledsz-e,
Velence?

Amikor először olvastam, mondjuk negyven éve, már akkor is feltűnt, hogy nincs a végtelenségig kiaknázva a lehetőség. Hogy lehet, hogy Kosztolányi kihagyta a legkézenfekvőbb rímet, azt, hogy „kegyence”? Túlzás lett volna?

Te régi századok lelence.

Donnák, törökök szép kegyence.

Azúr, aranyló, mély medence.

Nekem így is tetszett volna. Nem jutott eszébe pont ez a rímlehetőség?

Eltelt negyven év, és tegnap a Beppót olvastam, Byron velencei történetét, kilencvenkilenc stanzát. Nagyon klassz a versforma, úgynevezett ottava rima, két hármas rím után jön egy dupla, ABABABCC. Ha ilyet fordít vagy ír valaki, akkor azért észnél kell lenni, kicsit olyan, mint a snooker vagy a billiárd, nem elég belőni a golyót a lyukba, azt is tudni kell, hogy aztán a golyót lyukba lövő golyó hová gurul az asztalon. Nem elég kétszer rímelni, de kell egy harmadik is. A tizedik stanzát így kezdi Kosztolányi:

Farsangba legvidámabb volt Velence

És legvadabbul járta egykoron

Táncolt, dalolt a boldogság kegyence

Álarcba, mint valami víg toron.

Mit rejtett még e gyémántos szelence?

Ne várd tőlem, hogy mind elsorolom.

Ott a kegyence! Már megvolt, nem kellett újra kiaknázni. Ami, persze, nem akadályozta abban, hogy a 41. stanzában ne használja az igék – venyigék párt, amit a Negyven pillanatképben újra.

Piros levéltől vérző venyigék.
A sárga csöndbe lázas vallomások.
Szavak. Kiáltó, lángoló igék.

Abban nincs semmi csodálatos, hogy az emberek egyebek mellett a közlekedési eszközeikkel is megpróbálják meghatározni magukat. Én, kérem, autós vagyok, én motoros, én gyalogos. Aztán ennek alapján is utálják egymást, legalábbis az autósok a biciklistákat, mert nem húzódnak le, és nem elég gyorsak, a biciklisták a motorosokat, mert a biciklisávban mennek, a gyalogosok mindenkit, mert veszélyesek, és a rollereseket mindenki, mert szertehagyják a rollert. Aztán vannak a személyiségzavarosak, akik egyik nap autóba szállnak, és úgy utálkoznak, de a kocsi tetején ott a biciklitartó, hogy másnap már önmaguk ellen fordulhassanak.

Az igazán érdekes a pesti Giro-napokban az volt, amikor a városban bizonyos sávokat úgy zártak le, hogy csak gyaloghídon lehetett fölöttük átmenni. Például a Garibaldi utcánál mondták, hogy ha menni akarok, fölfelé visz az út. Csodálatosan kedvesek voltak, igaz, már lefelé ereszkedtem, nyakamban a biciklivel, amikor a forgalomirányító legények megkérdezték, hogy „segítsek, bratyesz?”, amit, persze, büszkén, és viszonylag délceg léptekkel utasítottam vissza. Mit nekem te zordon lépcsősor. Pláne lefelé. De hogy ez is megoldható. A biciklisták miatt szenvedő biciklisták. Hogy őket is lehet utálni, kocák a profikat, hegyi biciklisek a városiakat, 26-os kerekűek a 28-as kerekűeket, ökörszarv kormányosok az egyenes kormányúakat. A lehetőségek végtelenek.

Újabb tömegsírt találtak Mexikóban, az ember elkeseredik, hogy is van ez, csak úgy ölik az embereket mindenféle kartellek, miért nem nézi meg valaki ott is a Fargo című filmet, hogy a pénz soha nem ér annyit, mint egy ember. Aztán, ahogy tovább vizsgálták a csontokat, kiderült, hogy most egészen másról van szó, a csontok ezer évvel ezelőttről valóak, egy emberáldozat utáni közös sírról van szó. Nem bűnjel, hanem régészeti lelet.  

Azon gondolkodom, hogy ez vajon miért elfogadhatóbb. Mert a bűnösöket úgysem lehet megtalálni? Mert az áldozatok ma már úgysem élnének? Engem valaha nagyon megrázott a gimnáziumi csontváz, állítólag egy régi pedellus hagyta maradványait a biológiai szertárra, de a többieket nem nagyon dúlta föl a dolog, rendszeresen kezet fogtak a csontemberrel, szervusz, öregem, voltál, mint mi, leszünk, mint te. Tényleg nincs ebben semmi szörnyű, ahogy múlik az idő?

Vissza kellene menni egykori iskolámba, kezet rázni a pedellussal.

Bele vagyok esve Puskinba, pont úgy, mint kamasz koromban, ami, ennek megfelelően, nem jelenti az életmű mély és alapos ismeretét, csak valami rendetlen lelkendezést, hogy hogyan is lehet valaki ennyire tehetséges és sokoldalú, és bármi, amihez nyúl, az rögtön a legmagasabb szintre kerül, és mindennek mennyire messzire nyúló a hatása. Hogy mást ne mondjak, orosz opera sem volna Puskin nélkül, hiszen az ő történetei alapján írták az Anyegint, a Pikk dámát, a Borisz Godunovot, Az aranykakast, a Ruszlán és Ludmillát, a Mese Szaltán cárrólt és a Mozart és Salierit. Mit nem? A Hovanscsinát.

Annak a régi kamasz rajongásnak köszönhetem a mostani olvasmányt. Amikor a könyvet megvettem, körülbelül biztos voltam benne, hogy soha nem fogom elolvasni, Cikkek, tanulmányok, napló a címe, és csak Puskin miatt mentem vele a pénztárhoz, legyen meg. Meg nagy lehetőség is volt, épp fél áron árulták a régen boltban lévő könyveket, és ezt a vászonkötés fél árán számolták, pedig bőrkötésű. Aztán eljön az idő, újraolvastam a Kapitány lányát, és annak jegyzeteiben sokszor hivatkoznak arra, hogy Puskin írt egy tanulmányt is a Pugacsov-felkelésről. És az ember nyakig merül még csak nem is a történelembe, de a mostani mindennapokba, hogyan lehet országrészeket ajándékozni, mi is a gyakorlatban a damnatio memoriae, amikor Pugacsov emlékét úgy akarták eltörölni, hogy folyóknak változtatták meg a nevét, a Jaikból így lett Ural. És találtam egy ilyet is. Télen háborúztak Pugacsovék, aztán jött az olvadás, előkerültek a holttestek a jég alól. Egy öreg kozák asszony mindennap a Jaik partján bolyongott, kampós botjával a parthoz húzta a tetemeket, és közben így szólott hozzájuk: „Nem te vagy az, gyermekem? Nem te vagy az, Sztyopuskám? Nem a te fekete fürtjeidet mossa a hideg víz?”, és amikor meglátta az ismeretlen arcot, szelíden eltaszította a testet.

Még fél éve is azt hitte az ember, hogy ez csak literatúra.  

Napok óta nem hagy nyugodni egy műsor, éjszaka adták a tévében, a Hogy volt?! sorozatban Polgár Lászlóról beszélgettek. Félreértés ne essék, nagyon rossz műsor volt, a nevetségességig ügyetlen, a meghívott vendégek sem mind remekeltek, de valószínűleg operaénekeseket nem lehet egymásról kérdezni, mert így járunk. Molnár András például hosszan elmesélt egy csattanómentes történetet, aminek csak a végén jött rá, hogy Polgár László nem is szerepel benne. Ha mégis belekerült a vágott változatba, akkor el lehet képzelni, hogy milyen volt a többi története.

Akkor is. Mert előkerültek fantasztikus anyagok az archívumból, interjú a Parsifal bemutatójának idejéből, dalok, áriák, jelenetek, egy hihetetlen, szörnyű és csodálatos pálya. Valaki, akinek olyan hangja van, hogy szívükhöz kapnak tőle az emberek, aki két méter magas és úgy néz ki, mint George Clooney, akinek semmit sem kellene csinálni az életben ahhoz, hogy a világ a lába előtt heverjen, de ő küzd, kételkedik, keres, és ezek a legszebb művészi tulajdonságok lassan ellene fordulnak, tönkreteszik, felőrlik.

Szívünkben él. De miért csak a szívünkben?

Egy fényképet kerestem tegnap egész délután, nagy dobozt túrtam szét, és, ahogy az lenni szokott, mindent megtaláltam, csak azt nem, amit kerestem. A mindenben benne volt ez a kép is: Leonard Bernstein autogramot oszt Budapesten, a Sportcsarnokban, 1984-ben. A Kaddish szimfóniát vezényelte, egyenest Hirosimából jöttek, előző éjszaka a pletyka szerint némi whisky is elfogyott, el lehet képzelni, milyen fizikai állapotban volt. A szimfónia végén csak állt, kezébe temetett arccal, nem tudta az ember, mi lesz. Fél óra múlva mégis ott ült az öltöző ajtajában, beszélgetett az emberekkel, osztotta az aláírást. Aztán dalra fakadt, azt énekelte, hogy Jöjjön haza, édesanyám. Nevettünk, ő folytatta: mert beteg az édesapám. Még a harmadik sort is elénekelte, várj lányom egy kicsit.  

Lehet, hogy készült rá, ellövi ezt a poént a rajongóknak. Azért kíváncsi vagyok, hogy a mostani sztárkarmesterek közül hányan csinálnák utána. Vagy hányan tudnák egyáltalán, hogy melyik műből is idézett.

Ha jól látom a dolgokat, akkor idén is sikerült teljesen feltűnésmentesen elkeveredni a nemzetek között, úgy értem, a Velencei Biennálén a magyar pavilon mintha ott sem lett volna. Van ennek ezer oka, nem is feltétlenül a művek színvonala, mert az azért valami, amit Keresztes Zsófia odatett, csak épp nem az a valami, aminek lennie kellene. Mindig azt érzem, hogy a Velencei Biennále körülbelül ugyanaz, mint az eurovíziós dalfesztivál, a nemzetek és a kiválasztott művészek a nagyobb figyelemért küzdenek, és a nagyobb figyelem nem feltétlenül a nagyobb minőségnek jár. Van három perced, hogy eldöntse a közönség, érdekled-e vagy sem. Ha szakállas nő vagy, érdekled. Ha szakállas férfi, akkor valószínűleg nem. Keresztes Zsófia szakálltalan nő.

Pedig szép volna magában a mozaik kockákból kirakott szemek, könnyek, belső szervnek látszó formák, csak aki benéz, megy is tovább, nem vágja szíven, gyomron, egyéb belső szerven a látvány. Hogy miért nem, azt nem tudom, talán a méret miatt, nem elég goromba az, ami látható, nem rántja be az épületbe a nézőt az összecsavarozott polcokon lévő tárgyak együttese. Talán azt hiszik, hogy még nem vagyunk készen, még tologatják a műtárgyakat a nagy térben. A felirat közben arról beszél, hogy itt valaki az identitását keresi, mint Antal Szerb Journey by Moonlight című regényének a hőse, aki Ravennába utazott, megnézni a mozaikokat. Ami azt illeti, elment megnézni azokat is, akiket úgy hívnak a regényben, hogy a sienai primitívek, olyan képek még sincsenek itt. Nemcsak arról van szó, hogy szerintem rossz a kurátori iránymutatás, nem Ravennában kell megértenünk Velencét, hanem arról, hogy ezek szerint az ártatlan betévedőnek el kellene olvasni egy regényt ahhoz, hogy egyáltalán értelmezni kezdhesse a látványt. Köszi, inkább jöjjenek az ukránok. Vagy az oroszok.

Az orosz pavilon egyébként zárva van.