A cár leánya

A cár leánya

Megy az ember Ürömön (játszom a koratavaszi vándort), és egyszerre ezt látja az út mentén. 

alexandrapav.jpg

Alexandra Pavlovna sírja, pontosabban egy ortodox templom, amelyben Alexandra Pavlovna sírja található. Úgy tűnik, vele is igazságtalan volt az élet, bár engem jobban zavar a férje helyzete. Alexandra Pavlovna a cár, I. Pál leánya volt, és amikor a Habsburgok és az oroszok Napóleon miatt kicsit szorosabbra akarták fonni a barátság szálait, ezt találták ki, hogy összeházasítják a cár lányát a császár fiával. Nem az elsőszülöttel, mert az már trónon volt, hanem az öccsével, József nádorral. A házasság bonyodalmas volt, mert mindkét fél ragaszkodott a vallásához, így rögtön két esküvőt is tartottak, egyet az ortodox, egyet a katolikus egyház szabályai szerint. A kötelék, végül is erős volt, a sírig tartott, csak a sír volt nagyon közel, két év után a nádorné belehalt a gyermekszülésbe. 

Tulajdonképpen rejtély, hogyan alakult ki kultusza ilyen rövid idő alatt is, a legenda szerint ő találta ki, hogy piros-fehér-zöld legyen a magyar zászló (ezt sem nagyon értem: az általuk utált francia trikolórhoz ennyire közel?), annál már csak az nagyobb rejtély, hogy sikerült őt is, a férjét is ennyire elfelejtenünk. József nádor ugyan tér meg szobor, de hogy mitől tér és szobor, azt általában nem szokás tudni, már az is eredmény, hogy mostanában már nem hívják József Nándornak.  

Ha lehet ötleteket adni, valaki adjon be forgatókönyvet filmre vagy tévésorozatra, hátha értékelik a pénzes manusok. 

alexandrapavlov.jpg

Dajkára várva

Dajkára várva

Nem voltam ott, de olyantól hallottam, aki látta-hallotta. Amikor Udvaros Dorottya a Katonából átszerződött az Új Színházba, az utolsó előadás után lesminkelt, átöltözött, majd amolyan színésznői könnyedséggel elköszönt a kollégáktól. Básti Julitól is, mondván: megyek, Juli, tiéd a pálya.

Tényleg, volt ilyen. Kultúr-cicaharc, a komoly színházba járó embereknek is döntenie kellett, kit szeret jobban, Udvarost vagy Bástit. Mindkettőt. Egyiket sem – na, ez lehetetlen volt.

Az az élet rendje, hogy ez egy idő után véget ér, ki tudja, talán nagy barinő lett a két díva, Bástinak van most épp több szerencséje, mert a Centrál műsortervébe mégis lehet némi beleszólása, tegnap is banya volt a Vérszipolyban, ez olyan, mintha viccelnék, pedig tényleg. Mindenesetre figyel rá a vezetőség, hogy olyan darabok legyenek, amelyben Básti ott lehet, és kivárhatja… Mit is várhat ki? Hát persze, a Macskajátékot. Udvarosnak már megvolt.

Aljas szexizmus ez, meg korizmus is, ha van ilyen szó, és nem mi vagyunk a hibásak, középkorú nőknek nincs főszerep, vagy kevés van, keresni kell, de a drámaírók kezdték. Vagy a színésznők kezdték? A legtöbben nem maradtak a pályán, mondván, hogy a férjük nem engedi őket, ez volt a kívánságuk, hogy csak őt szeressék, ne csókolózzanak idegen férfiakkal, nagy nyilvánosság előtt. Sokan indultak, hogy színésznők akarnak lenni, kevesen lettek színésznők, és még kevesebben maradtak azok, és most itt ülünk a tyúk vagy tojás problémában. Azért nincsenek középkorú színésznői főszerepek, mert nem voltak középkorú színésznők, vagy azért nem voltak idősödő színésznők, mert nem volt mit játszani, nem akart minden Júlia Capuletné lenni. Dajka meg végképp nem. Amíg a darab címe az, hogy Rómeó és Júlia, nem pedig az, hogy A dajka.   

bastijuli.png

King kong

King kong

robertking.jpg

Robert King új lemezét hallgatom, Purcell ódákat, egyszer majd mesélek róluk bővebben is, de érdemes Robert Kingről is mesélni, azt hiszem, a botrány nem ért el Magyarországig, én legalábbis nem emlékszem, hogy olvastam volna róla. Pedig nagy botrány volt, és tulajdonképpen maradt is. Robert King a régizenei-mozgalom csillaga, klasszikus régizenés karrierrel, gyerekként Cambridge-ben énekelt, aztán zenetudós lett, és, ahogy ez gyakran megesik ezekben a körökben, gyakorló muzsikus is. Karnagy, karmester, jóképű angol, abszolút alkalmas a sztárságra, jó is, amit csinál, lemezek tucatjai, talán százai bizonyítják, meg úgy van benne valami szexi is, bár most ezzel a szóval az ő esetében óvatosnak kell lenni.

Mert hogy ez a botrány, 2007-ben öt kórista fiú, kiskorúak, köztük 16 év alattiak, megvádolta Kinget, hogy szexuálisan közeledett hozzájuk. King végig tagadott, de a bíróság elítélte, elég súlyos büntetést kapott, három év kilenc hónapot, és életre szóló regisztrációt a szexuális bűnözők listáján. Nem ülte le az egész büntetést, de tudjuk, amit tudunk, ez a karrier vége, ezek után nem lehet úgy felvonulni a pódiumra, hogy valaki ne kezdjen el füttyögni, bekiabálni, tiltakozni.

Vagy igen. 2009 óta Robert King újra vezényel, és bár régi lemezkiadója, a Hyperion nem ölelte keblére, alapított egy saját kiadót, a Vivat nevűt, és azóta ott jelennek meg az új CD-k. Nincs tanulság, vagy legalábbis nekem nem sikerült levonni semmit, túlságosan szeretem King lemezeit ahhoz, hogy arról kezdjek el beszélni, én mindig is sejtettem, hogy valami nem stimmel.  És most, hogy nem kell semmit sem sejteni, próbálok csak a zenére koncentrálni, nem az előadóra. Ami talán helyes is.

Apoteózis, most

Apoteózis, most

A tánc apoteózisa – mondta Wagner Beethoven Hetedik szimfóniájáról. Azért szeretem nagyon ezt a mondást, mert tökéletesen bizonyítja, hogy lehet valaki bármekkora nagy muzsikus, ha a zenét valahogy szavakba kell foglalni, akkor ő is csődöt mond. Még akkor is, ha Wagner egyébként irodalmi ember volt, maga írta a librettókat, meg ellenszenves könyveket publikált. A szavak maguk ellenállnak, vagy nem is tudom, nekem még a tánc se nagyon jut eszembe a Hetedikről, nemhogy az apoteózis.

Szabad ostobaságokat beszélni, mondja Wagner, és ez mégiscsak felszabadítóan hat az emberre.

Nagyobb baj, hogy ez minden, ami eszembe jutott a tegnapi Hetedikről, pedig izgultam, Nánási Henrik először vezényelte a Nemzeti Filharmonikusokat, ki tudja, talán egy hosszú barátság kezdete, de tegnap még nem csapta le a hallgatót a lábáról a közös zenélés, minden rendben ment, de ez a minden rendben egy kicsit kevésnek tűnik, ha az élményeket hajkurásszuk a monitor előtt. Akkor már inkább a Csajkovszkij b-moll zongoraverseny, a fentiek és a zongora mellett Farkas Gáborral.

farkasgabor.png

Nem mintha makulátlan előadás lett volna, de ez nem feltétlenül baj, úgy értem, néha nem árt mellényúlni a billentyűkön, hogy a közönségben tudatosuljon: ez azért szörnyű nehéz darab. És ha ez megvan, akkor az ember rácsodálkozhat a saját félreértéseire is, hogy mindig úgy él benne a mű, mint valami dombról leengedett tüzes karika, jobbra pusztul, balra pusztul előtte minden, mi meg rohanunk a nyitó fanfároktól a záró akkordokig, azt se tudjuk hol áll a fejünk. Közben meg az egész tele van kis, belső játékokkal, egymásra figyelésekkel, és ez tegnap egyértelműen dominált az interpretációban, ahogy a fafúvók, az oboa és különösen a fuvola reagált, követte a szólistát, ha te úgy, akkor mi is úgy, egy csapatban játszunk.

Kíváncsi vagyok, hogy a közönség távolléte vajon segíti ezt a belső társalkodást, jobban tudnak a zenészek egymásra figyelni, mert kifelé nem kell, vagy mellékes körülmény. De ezt tőlük kellene megkérdezni.

Kletzki rehabilitációra megy

Kletzki rehabilitációra megy

kletzki1.jpg

A téves meggyőződéseit elég sokáig cipeli magával az ember. Több mint harminc éve történt, hogy Chopint tanultuk az iskolában, és az volt a téma, hogy vannak ilyenek, rövidebb lélegzetű szerzők, meg akik mindent egy hangszeren képzelnek el. Chopin a tökéletes példa, talán nincs is zongorátlan szerzeménye, és ha odafigyel az ember, mondta a tanár úr, hát a zongoraversenyek is olyan apróbb részletekből állnak össze, mazurkák vannak összekapcsolva egy tétellé. Az is igaz, tette hozzá, hogy nem segít rajta az előadás, mert a lemezen, amit föltett, Paul Kletzki vezényel (ezek szerint Pollini zongorázott), aki nem valami nagy művész.

Bármilyen nevetséges, egészen a múlt hétig soha nem ellenőriztem le, hogy igaz-e az állítás. Nem Chopinről, hanem Kletzkiről. Kletzki, ha vezényelt, az nem volt ugyan kizáró ok, de tudom, amit tudok – nem valami nagy művész. A múlt héten azonban az internetes lemezőrült David Hurwitz azt találta mondani, hogy az összes Beethoven Nyolcadik szimfónia közül, amit ismer, a Kletzki vezényelte a legjobb. Jó, tudja az ember, hogy van ez, az emberek szeretnek érdekeset mondani, de Hurwitz meg is mutatott egy részletet az első tételből, és basszus, tényleg. Már úgy értem a basszust, hogy elképesztően átlátható a zene, végig jól hallani a mély vonósszólamokat, arra van fölépítve az egész szimfonikus szerkezet, mint valami jól megalapozott ház, úgy áll a tétel. Közben meg mégsem áll, mert ahogy a fagott pötyög, az viszi előre a cselekményt. Könnyedség és biztonság, ez az alapélmény, meg hogy arra is figyel az ember, amire nem szokott. Gyönyörű.

A biztonság kedvéért meghallgattam még a Hetedik második tételét, és ugyanez az élmény – leszámítva a fagott pöntyögését. Hogy mindent hall az ember, és megvan vagy újra megvan az érzelmi élmény, de közben szórakozik a fül, mert nem úgy hallja a darabot, ahogy megszokta. Szóval Kletzki mégis nagy művész, még jó, hogy időben kiderült.

Más szemével a filmet

Más szemével a filmet

jules.jpg

Jó régen volt, annyira régen, azt sem tudom, schillingben vagy euróban kellett fizetni. Bécsben álltam a sorban az operai állójegyért, és mögöttem egy bajszos lány vidult a barátaival. Nem úgy bajszos, mint Frida Kahlo, vagy mint Tolsztojnál a szép orosz nők, hanem csak rajzolt bajusza volt, szemceruzával húzott csík az orra alatt.

Annyira régen azért nem volt, hogy ne jöjjek rá: a Jules és Jimből hozta magával a lány ezt az ötletet.

Az egész azért jutott eszembe, mert február végén, 101 éves korában meghalt Raymond Cauchetier, aki az új hullám indulásakor a standfotós volt, a forgatáson készítette a képeket, amelyekből aztán a mozik vitrinébe is került: ezt nézd meg, bajuszos nő szalad át a hídon.  

Megnéztem néhányszor, még nem elégszer, de ilyenkor az ember elgondolkodik, hogy amikor a Jules és Jimre gondol, kinek a képére gondol. Truffaut-éra? Mégis ő találta ki az egészet. Az operatőr Raoul Coutard-éra? Hiszen könnyű úgy jó képeket csinálni, ha ezek a figurák, ebben a fényben szaladnak át a hídon. Vagy mégis Cauchetier a képalkotó? Vagy úgyis mindegy, mert ha valaki a Jules és Jimre gondol, a dal, a Tourbillon van az eszében?

Várja a feltámadást

Várja a feltámadást

molnar1.jpg

A látvány alapján akár Róma is lehetne. Vagy valami kisebb spanyol város, ahol azért tartottak bikaviadalokat. Pedig Pesten vagyunk, pontosabban Budán, a Heinrich István utcában, ahol semmi sem utal rá, hogy feltűnik egy méretes templomrom. Nem is rom, mert ahhoz el kellett volna készülnie, de nem jókor fogtak bele az építésbe. 1940-ben tették az első kapavágást, ha ugyan használtak kapát az építkezésen, aztán 1945-re végleg abbamaradt minden. Pedig odáig jutottak, hogy a tetőszerkezetből még vissza is kellett bontani.

Az ötlet elég fantasztikus volt: az embereknek annyi pénzük soha nem lesz, hogy nagy számban is eljussanak a Szentföldre, újabb keresztes háború épp nincs kilátásban, építsük meg nekik a fontosabb helyeket itthon, kicsiben. Ez volt az eszme Molnár Farkas tervei mögött, kör alaprajzú templom, és a kápolnákban lettek volna a szentföldi szent helyek másolatai vagy felidézései, ezt nem is értem pontosan.

Végül is mindegy, csak ez maradt belőle. Egy ideig a levéltár működött benne, néha eszébe jut valakinek, hogy talán lehetne kezdeni valamit a rommal, befejezni vagy újragondolni. Sok pénz kellene hozzá. Akinek van, az meg elmegy belőle inkább a Szentföldre.

molnar.jpg

Negyvenéves croissant

Negyvenéves croissant

belmondo.jpg

A végzet elől nincs menekvés. Tegnap láttam, vagyis megnéztem A profi című Belmondo-filmet. Lett volna rá eddig is lehetőség, 1983-ban mutatták be Magyarországon, de nem volt túl nagy a kísértés. Tegnap viszont bedőltem annak a sornak, hogy „a franciák válasza James Bondra”. Nem valami csattanós válasz.

Pont a csattanás az egyik alapélmény a film során: úgy verekednek benne, hogy minden nagyobb pofon jó egy méterrel a pofozott arca előtt zúg el, csak a csattanást hallani. Egyébként is hülye történet, vagy az élet hülye korszakában játszódik, amikor a jól öltözött francia férfi a világosszürke, szexisen feszülő szövetnadrághoz bőrdzsekit visel.

Mindegy, olyan, amilyen, akkoriban ötmillió francia azonosult Belmondóval, vagy vágyakozott utána. A legmeghökkentőbb úgyis a magyar szinkron. A Duna tévé az első változatot használta, enyhe hanghibákkal és időnként érthetetlenre kopott szalagokkal. És Belmondo hangja, bármilyen hihetetlen, Garas Dezső volt. Tudom, hogy vannak ilyen jellegű találatok is, hiába nem azonos alkatúak, Reviczky Gábor mégis tökéletes Arnold Schwarzeneggerként, na de ez hogyan juthatott bárkinek is az eszébe? Garas hangja túlságosan karakteres ahhoz, hogy ne őt hallja az ember, ne őt lássa, ne Minarikot, vagy akár az ifjú Snapszot, nem kifejezett pofozkodós hősöket. Szörnyű volt az egész.

Hogy valamit mégis a másik serpenyőbe is dobjak: egy jelenetben a Belmondo játszotta titkos ügynök belemártja a croissant-ját egy idegen ember kávéjába. A végén összeveri ezt az idegen embert, és búcsúzáskor, poénjelleggel azt mondja, a svájci kifli a barátomé volt. Szóval 1983-ban a croissant még nem volt benne a magyar hétköznapi szókészletben.

Ugye, hogy nem volt elvesztegetett idő a filmnézés.  

Beat voltam és beatlesek

Beat voltam és beatlesek

lawferlinghetti.jpg

Lawrence Ferlinghetti halála juttatta eszembe, hogy bennem sokáig teljesen összekeveredett ez a beatkorszak. Mármint a két beatkorszak, a költészeti és a zenei. Valahogy és valamiért azt hittem, hogy a kettő összefügg. Persze, éreztem azt is, hogy ez így nem stimmelhet, Paul Simon nem olyan verseket írt, mint Allen Ginsberg, és egyébként is: a beatzenének nem volt akkora karrierje a világszótárban, mint a magyarban. Nálunk vagy másfél évtizedig volt beat az, ami ma pop vagy jobb esetben rock and roll. A világban viszont, ha jól tudom, a beat mégis szűkebb, szorosabb kategória, leginkább a hatvanas évekből való angol könnyűzenét jelöli. A Beatles azért utóbb volt, mint ahogy a szót kitalálták, ők csak azt tudták, hogy valami bogaras nevet akarnak a Buddy Holly and the Crickets mintájára, ebből lett a Beatles.

Az irodalmi beat viszont korábbi tíz évvel, a főművek az ötvenes években jöttek létre, a zenéje a jazz, négy negyed helyett szinkópa, a név pedig Jack Kerouac találmánya. Szorosabban véve Ferlinghetti nem is volt beatköltő, ő csak kiadta az Üvöltést, amelynek reklámozásáról a rendőrség gondoskodott, amikor megpróbálta elkobozni az ezer példányt, vagy ami megmaradt belőle. Mert hogy volt kiadója és könyvesboltja. A könyvesbolt megvan San Franciscóban. Ferlinghetti már nincs.

Nem sima szexbaromság

Nem sima szexbaromság

carmen-machado.jpg

Minden rosszra el voltam készülve Carmen Maria Machado miatt, illetve főleg a könyv borítója miatt. Öltözetlen nő kötelekkel, és a kötél vége kígyófejjé változik. A cím meg az, hogy A női test és más összetevők. Szóval testezés lesz, meg papír-erotika. Most már mindegy, nézzük.

És tényleg. Nyilván ennek is megvan a maga haszna, végre nem férfiak írnak arról, hogy micsoda kéjmesterek volnának, hanem a női változat. Nem először, nem utoljára, de végül is nem tudom, hogy A szürke ötven árnyalatának olvasói között milyen volt a férfi-nő arány.

Mindegy is, tévedés A szürkét és árnyalatait idecitálni, szexközpontúak az írások, de nem is tudom eldönteni, hogy vajon ez csali, miközben elolvasod az izgis részeket, mégis beveszed a kanalas orvosságot is. (Most ezt tényleg minden erotikus felhang nélkül mondom, normális történetek vannak horrorba és szexbe áztatva – legalábbis addig, ameddig eljutottam.) Szörnyűségmentes élet, amiből végül az lesz, hogy „Egy reggel, amikor Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában”. Nem pont ez, de mégis. Vagy miközben a főhősnő leltárba veszi szexuális partnereit, egy járvány következtében kihal mellőle a világ. Nyilván sok hasonlót fognak írni a közeljövőben, mármint járványos könyvet, de ez 2017-es novella. Néha nem is elhibázott ötlet a rossz borító, mert aztán jön a meglepetés.

süti beállítások módosítása