Kincstári optimizmus

Kincstári optimizmus

riccardomuti.jpg

Megpendítették, hogy ha nem javul a vírushelyzet, akkor is lesz újévi koncert Bécsből, csak közönség nélkül. Nyomasztó. Húsz (vagy inkább több) évvel ezelőtt még jobban nyomasztott volna, mert akkor próbáltam kialakítani magamban egy babonát: amilyen az újévi koncert, olyan lesz az egész év, de a koncepció tarthatatlannak bizonyult: túl sok volt a semmilyen koncert. Barenboim, Muti, Abbado, néha még Franz Welser-Möst is előkerült… Mintha egyikük sem aludta volna ki a szilveszteri bulit, bágyadtnál bágyadtabb kalandokra vezették a világ Strauss-rajongóit. Volt Harnoncourt is, ami tényleg kicsit más volt, de nem eléggé. Maradt az izgalom, hogy először láthatja az ember egy televíziós stáblista végén az újévet kiírni, nem rossz élmény, de kicsit soványka.

 Jövőre Riccardo Muti a kiválasztott, az önkéntelen reakció megint csak az, hogy minek? Miért ő? Csak mert jobb, mint Dudamel? Aztán eszembe jutott, hogy a Bécsi Filharmonikusok Mutival néha nagyszerű dolgokra volt képes. Meg is hallgattam gyorsan a Schubert 2. szimfóniát, körülbelül öt másodpercig azt éreztem, hogy cserben hagyott az emlékezetem, ez azért nem annyira jó, de bizony, hogy annyira, lendületes és stílusos, virtuóz hegedűszólamok, és mégis Schubert a szellem. Volt valaha egy Riccardo Muti, aki nemcsak a múltból élt.

Van is valahol. Hátha 2021-re előkerül.  

Kifejezetten tanító jellegű

Kifejezetten tanító jellegű

verditurandot.jpg

Remélem, időben szólok, mert a Margitszigeti Színháznak egyszer már sikerült nemzetközileg is hülyét csinálnia magából, amikor Verdi Turandot című művét reklámozták óriásplakáton. Megesik az ilyesmi, nem érdemes túl sokat lovagolni rajta, Turandot vagy Trubadúr, néha téved az ember, és egyik szónak sincs értelme, legalábbis magyarul. Még lehetett volna a Traviata is, 2:1 Verdi javára, de a Turandot sajnos pont Puccini.

Csak azért idézem föl az eseményeket, mert most hírlevéllel jelentkezett a Margitsziget, a Mozart! című, szerintük kifejezetten tanító jellegű musicalt ajánlják néhány sorban. De nem lehet olyan kevés a sor, hogy ne legyen benne bőven mindenféle helyesírási hiba, egybeírjuk, különírjuk, a szerző neve hol Lévay, hol Lévai, és olyan betűtípust sem sikerült találni, amelyben hosszú ű és ő is volna, így ezek a betűk mindig kilógnak a szövegből. Most tessék odafigyelni, különben jön majd nyáron az óriásplakát, és hirdeti majd Mozart Lévay Sylvester! című operáját.

Szög a kézben

Szög a kézben

sisera1.jpg

Először a koncertek hiányoztak, aztán a színház, most meg már a múzeum is. Bár, most éppen az jött rám, hogy jó volna megnézni Jáelt és Siserát, és azt, ha jól sejtem, épp nem is lehetne, mert Londonban vendégszerepel az Artemisia Gentileschi kiállításon.

Idáig jutottunk, hogy Artemisia is hiányzik, bár tíz évvel ezelőtt azt sem tudtam, ki az, a nagy múzeumoknak azon a részén voltak fellógatva a képei, amelyeken az ember átgyalogol, és csak akkor áll meg, ha Caravaggiót lát. Artemisia Gentileschi mai, és szinte egészen biztosan holnapi, holnaputáni, szóval tartós sikere egyrészt a feminizmus sikere, van festőnő a 17. században, akire oda kell figyelni.

Oda is figyelünk? Csak magamból indulok ki, végig úgy gondoltam a Jáel és Siserára, mint ahol egy nő, csodálatos közömbösséggel egy nagy szöget ver be egy alvó férfi fülébe. De nem a fülébe veri, nem is a halántékába, ahová kellene, hanem körülbelül a füle fölötti koponyarészbe. És nem szöget, hanem sátorcölöpöt.

Nem ez a lényeg, hanem hogy Artemisia sikerének mai titka a mesélhetősége, hogy el lehet róla mondani: megerőszakolta egy festő. Aztán jöhetnek a következtetések, a sátorcölöp, mint fallikus szimbólum, Jáel, aki hétszer közösült Siserával, hogy kifárassza, de ez nem számított bűnnek, mert a népéért tette. És Artemisia, aki, no lám, nemes bosszút állt megerőszakolóján. Itt is, de a Judit és Holofernészen is, ahol úgy spriccel a vér, hogy szinte a múzeum falára is jut belőle. Persze, ez nem magyarázza meg, hogy más festők miért közönyös Jáelt festettek, és a vér miért spriccel esetleg az ő képeiken is, de ez nem számít. Az a fontos, hogy hosszú bekezdéseket lehet írni anélkül, hogy az ember egy pillantást vetne a képre.

Nem azt a bölcsességet akarom kimondani, hogy ezzel szemben a kép a kompozícióról, színekről, valőrökről, enyészpontokról szól, mert nyilván minden ennél bonyolultabb, de az biztos, hogy ha a kompozíciót akarjuk megérteni, képzeletbeli vonalakat akarunk húzni a vásznon, akkor mindenképpen nézni kell azt a nyomorult festményt.

Király A korona

Király A korona

Körülbelül minden rendben van A korona című Netflix-sorozattal, most jutottak el oda, hogy történelemből napi politikává változzanak, Lady Diana és hasonlók. Az embereket néha zavarba hozza egy ilyen film, amelyben a szereplők esetleg még ma is élnek, Károly hercegnél finomabb a filmbéli mása, és vajon tényleg úgy találkoztak először, hogy Diana fának volt öltözve egy Szentivánéji előadás miatt? Azért lehet sejteni, mi igaz és mi nem, és ha félrevezetődik bárki, magára vessen. Mindenesetre Károly hercegtől aligha várhatjuk a tények és fikciók közti vonalak tisztázását, mert nem nézi a sorozatot.

És a jó angol színészek, Olivia Colman a királynő szerepében, és Emma Corrin, mint Lady Di, épp úgy süti le a szemét és épp oly elfogódottan mosolyog, rendben van. Margaret Thatcher… - na, ő nincs rendben. Egyszerűen képtelen voltam fölfogni, hogyan találták ki a szerepre Gillian Andersont. Rémes, rémes. Parodisztikus. Ferdére billentett fejjel affektál, idétlenül és lassan beszél, annyira hasonlít a néhai miniszterelnökre, amennyire bárki, ha ráerőltetnének egy sisak-parókát és egy kék kosztümöt. Vagy annyira azért nem, Benny Hill jobban hasonlított volna. És ez a rettenetes igyekezet az angolos angolra, amit tovább torzít a thatcheres angol utáni vágy… Mintha épp gégemetszés után lábadozna, de még az altató sem ment ki belőle. Lehet utálni Mrs Thatchert, de ennyire?

gilllian1.jpg

Aztán kiderült (számomra is), hogy a sorozat író-producere és Gillian Anderson nem csak innen ismerik egymást. Jaj, a világ de unalmas.

Mihály Tamás

Mihály Tamás

mihalytamas.jpg

Három napja fintorogtam magamban, hogy Benkő László halálakor mindenki csak arról beszél, én, én, én, mennyire szeretett, mennyit dolgoztunk együtt, mennyire jó fej vagyok, voltam, leszek – és ez volna a megemlékezés a halottról. Most már látom, hogy nagyon nincs más lehetőség, meghalt Mihály Tamás is, de mit mesélhetnék róla mást, mint hogy Omega koncerten csak egyszer voltam, 1978-ban Balatonlellén. Csak az az apróság nem jutott az eszünkbe, hogy utána haza is kell menni, így aztán tettünk egy kiadós sétát Szemesig, remélem, nem üvöltöttünk Omega-dalokat a kihalt utcán, bár nem kizárható.

Hát, ez nem sok. Egyszer vettem tőle fagyit, legalábbis ő állt a Veres Pálné utcai Gelato pultja mögött, nyilván pillanatnyi munkaerő kiesés miatt. És egyszer levelezésbe is kerültem Mihály Tamással, amikor Komlós Péterrel beszélgettem a Bartók vonósnégyes történetéről, hogy az indulásnál ott volt Weiner Leó is. Komlós Péter említette, természetesen Mihály Andrást is, de valahogy azt képzeltem, hogy nem kell az olvasót annyi névvel terhelni, így ez kimaradt a megjelent interjúból. Mihály Tamás meg írt egy levelet az apja emlékének védelmében, hogy azért Weinernél ő feltehetően nagyobb vagy legalábbis ugyanakkora hatást tett a fiatal társulatra, hiszen Weiner 1960-ban meghalt, a vonósnégyes meg a nagy, nemzetközi karrierjét 1964-ben indította. A levél egyébként nem is nekem, hanem a Népszabadság szerkesztőségének szólt, de Mihály Tamás azt írja benne, hogy „általa igen kedvelt” vagyok. Nincs olyan sok írásos bizonyítékom arra, hogy valaki igen kedvel, bocsánat, hogy most jövök ezzel elő. Én, én, én. Még azt se mondhatom, hogy te, te, te.

Ő, ő, ő.

Birmingham nyomai

Birmingham nyomai

simonrattl.jpg

A napokban volt százéves a CBSO, a Birminghami Szimfonikus Zenekar, ünnepeltek, ahogy lehetett, és közben azon agyalt az ember, hogy az első bő ötven év a világ számára meglehetősen észrevétlenül telt el. Aztán jött Simon Rattle, és Birmingham fontos zenei város lett. Rattle-lel voltak itt először a Zeneakadémián, akkor azt éreztem, az évad koncertje volt, John Adamsszel kezdtek, Bartókkal zártak. Hogy közben mi történt, arra nem emlékszem, de ez így is két szédítő öt perc volt, a Short Ride On A Fast Machine kopogásától A csodálatos mandarin őrjöngéséig.

Rattle! Simon Rattle!! Sir Simon Rattle!!! Korunk hőse volt, fiatal és tehetséges és mégis ott maradt a vidéki Angliában, még fellépéseket se nagyon vállalt idegenben, felelős karmester, akinek egy zenekara van, és nem lép félre, hiába hívogatják. Aztán már nem hiába hívogatták, de mintha ez is összefüggésben lett volna a felelős karmesterséggel, fölépített és befuttatott egy zenekart, most már boldoguljanak egyedül, járják a maguk útját, ő meg röppent a zeneigazgatói székbe, Berlinbe.

A baj az, hogy a Berlini Filharmonikusok koncertélete követhető interneten. Egy évre befizettem, aztán nem újítottam meg a bérletet, mert nem volt értelme. Klassz, glancolt és unalmas koncertek jöttek hétről hétre, és egy rossz Schumann-ciklusért nem érdemes Berlint figyelni, azt kapunk itthon is. (Egyébként nem, de ez most mindegy.) Hogy miért volt ez, hogy az ember kiég vagy egyszerűen a berlinieknek nincs mit tanítani, jók maguktól is, azt nem tudom. Talán Rattle egyszerűen nem érezte otthon magát, nem is tanult meg németül, az történt vele, amit addig került, vendégkarmester maradt éveken át. Ennek vége, Sir Simon újra Londonban lakik, és, ki tudja, talán csodákba kezdett. De visszanézve félútjából hirtelen nem tudom, hol is van ez a félút. Mintha a birminghami évek se lettek volna annyira-annyira fantasztikusak. Ha a lemezeit hallgatom… Hiszen pont erről van szó: nem hallgatom. Lehet, hogy más igen, de ha Mahlerhez van kedvem, eszemben sincs a Rattle-változathoz nyúlni. Haydnnál sem. Majdnem senkinél sem. Nyilván ez rajtam is múlik, Szymanowskihoz ritkán van kedvem, de a valaha epedve várt CD-k most porosak a polcon, és nem tudom, hogy vajon nagyon megkajáltunk-e valamit, valakit, vagy ez csak átmeneti gyomorrontás, lesz ez még jobb is.

Orosz tél

Orosz tél

lena1.jpg

Rengeteg ostobaságot követ el az ember, de a legnagyobbak közé tartozik, hogy nem tanultam és nem tanultunk meg oroszul. Ha már úgyis kötelező volt, de hát épp emiatt hitte azt mindenki, hogy az a legmenőbb ellenállás, ha megakad ott, hogy a radiátor az ragyiátor. Vakarózhatott is az első titkár, ahogy a vicc mondja.

Cserébe ma ez lehet egy generációs vízválasztó, ki az, aki még tud oroszul jelenteni. Tovaris ucsityelnyica, stb. Ki az, aki el tudja kezdeni a Lenin-életrajzot, tiszjácsá voszemszot… Aki tudja, hogy Uljanovból azért lett Lenin, mert kinézett az ablakon (vonatablakon?), és meglátta a hatalmas és méltósággal vonuló Léna folyót.

Az ám, Léna, ami mostanában, Benkő László halála miatt annyiszor előkerül. Akkoriban megpróbáltuk a szöveget oroszra fordítani, és úgy énekelni, hogy Igyot sznyeg, dújet vétyer, stb. Tagdá oná zsdálá. i trojka letala na sznyege.

Tudom, hogy soha nem késő, de az a gyanúm, hogy nem lesz belőlem orosz tolmács. Az a trojka már elment.

Anda Géza kevés éve

Anda Géza kevés éve

anda.jpg

Jövőre lesz százéves Anda Géza, ma még fiatal, és, sajnos örökre fiatal, nem készültek róla ősz-kopasz fényképek, ötvennégy múlt, amikor meghalt. Magyarországon sokáig nem nagyon beszéltek róla, nem tiltották, nem volt miért, 1941-ben költözött Berlinbe, és két év múlva otthagyta Furtwänglert, a nehezebb utat választotta Svájcban. Aztán minden összejött így is, még Budapestre is visszajött a hatvanas években két koncertre, de sokat mégsem beszéltek róla. Én lemezkatalógusban láttam a nevét először, a Géza név sok kétséget nem hagyott afelől, hogy ugyan hová valósi ez az ember. (Azóta ez is bonyolultabb lett, a leghíresebb mai Géza, Ben Geza Affleck még véletlenül sem magyar.)  Már akkor is apró, fehér kereszt jelezte Anda neve mellett, hogy nem él. Emlékét ápolja özvegye, háromévente Anda-verseny van Zürichben. Hortense Bührle-Anda a nagy Bührle család tagja, gyáriparosok és művészetbarátok, a Bührle-gyűjtemény Zürich egyik büszkesége, és okkal. Ezen túl…

Hát persze, a lemezek. Bárki Bartók zongoraversenyt rögzít, meg kell küzdenie azzal, hogy megemlítik a recenziókban az Anda-Fricsay változatot, aminek körülbelül semmi értelme nincs, valaha azt hitték, ők a legnagyobb szakértői a témának, mégiscsak magyarok, de a lemez annyira nem jó. Aztán ott van a Mozart-összes, az valóban elég kiegyensúlyozott sorozat, nem lehet vele nagyot hibázni. És van maga Anda. A személyes üzenet, úgy értem, a személy üzenete. A fényképeken olyan, mint valami egyetemi tanár, aki újabb és újabb évfolyamokkal szeretteti meg, mondjuk, az angol irodalmat. A szemüvege meg a kordnadrágja, pulóvere elképesztően vonzó volt számomra: ha van értelmes élet, ez lehet az. Zongorázni és festményeket nézegetni. A kettő között olvasni.  

Levegőt!

Levegőt!

fischerannie.jpg

Tudom, hogy már lelkendeztem David Hurwitzért, aki az interneten rangsorolja a lemezeket és zenészeket, és remélem, eléggé hangsúlyoztam, hogy nem az a jó benne, hogy rangsorol, nem is az, ahogy rangsorol, mert néha iszonyatosan idegesítő a fejhangon való visongás egy javakorabeli férfitől. De Hurwitz tényleg mindent ismer, vagy legalábbis sokkal több lemezt hallgatott a legtöbbünknél, így aztán tud újat mutatni. Még a régiek között is.

Mondjuk az öt legjobb Beethoven-zongoraverseny CD-t keresi, és akkor olyat húz elő, aminek én még a létezéséről sem tudtam. Valószínűleg tudnom kellett volna, de önállóan már régen nem jelent meg, belekerült mindenféle Fricsay-összesbe, ezzel már félig le is lőttem a poént. A c-moll zongoraversenyben Hurwitz ajánlata a Fricsay-vezényelte lemez, a szólista Fischer Annie. Rögtön elmondja, hogy zárjanak össze a stúdióban két neurotikus magyart, és csoda történik. Sajnos ezt aztán elmondja a Mozart-zongoraversenyeknél is, ahol Fricsay dirigál és Clara Haskil a szólista, aki viszont, mily sajnálatos, román volt.

Visszatérve a c-moll koncerthez: meghallgattam. Még azt se mondanám, hogy különösebben neurotikus felvétel volna. Azt végképp nem, hogy Fricsay vagy a zenekar nagyon feltűnően fenomenálisan muzsikálna. De Fischer Annie! Aki nem szerette a stúdiót, nem tudott közönség nélkül játszani, az örökkévalóságnak. Dehogynem tudott. Tényleg őrületes. Mindenben, de ha valamit mondani kell, akkor a futamaival. Hogy mennyire egyenletesek és hosszúak, hogy szinte fájnak, mert az ember a légzését hozzájuk igazítja, így viszont nem kap levegőt, csak sokára.

Persze, ez is lehet tanulság: az élethez elsősorban nem oxigénre van szükség.  

Aki másnak vermet ás

Aki másnak vermet ás

koreeda_1.jpg

Jó ez, tényleg jó könyv, érzi az ember, hogy megvan a lényeg. Japán bolti tolvajok a szereplők, és mégis hozzánk beszélnek, rólunk szólnak. De mitől ennyire száraz a szöveg, mintha olvasás után mindig be kellene kenni az ember kezét. Az egyik megoldás az, hogy nem könyvnek szánt történet, az író Koreeda Hirokazu elsősorban filmrendező, ebből a könyvből is film lett, két éve Cannes-ban Arany Pálmát is nyert. Nem pepecselt a szavakkal, mert tudta, hogy jönnek még a képkockák, jönnek a színészek, nem kell hosszan időzni a szereplők hajszálain (legfeljebb Hacue néni fogatlan ínyén), mert lesznek mások, akik embereket ábrázolnak. Közben azért gyanús, hogy a fordító, Nikolényi Gergely sem remekel, de csak azért gyanús, mert egyszerű fogásokat nem alkalmaz. Például a történet egyik szereplőjét Akinak hívják. Az ember tudja, hogy ilyenkor nem ügyes dolog Akival kezdeni a mondatot, mert egy pillanatra elbizonytalanodik az olvasó, hogy ez most a név vagy a vonatkozó névmás, a szó eleji nagybetű nem igazítja útba. Ahogy Rejtő sem írhatta A három testőr Afrikában során azt mondat elejére, hogy senki nem tudta, hiszen az egyik szereplőt Senki Alfonznak hívják. Ha ennek ellenére megtette, akkor rossz példa, de ő megengedhette magának.

Még olvasom a könyvet, még minden jóra fordulhat.

süti beállítások módosítása