Embertestvérek

Embertestvérek

Egy kicsit rossz előérzettel vágtam bele Az istenek alkonyába, a 2019-es előadást adták a Müpa honlapján. Nyilván jó, de mennyire? Mert a közvetítéssel egy előadás más környezetbe kerül, az összehasonlítási alap a többi közvetítés, hogy mindez milyen volt a Metropolitanben vagy Bayreuth-ban, vagy akárhol, ahonnét mutatták, hogy mit gondolnak az istenekről és az ő alkonyukról. De hát nincs semmi baj, a mérsékelt rendezés ellenére jó ez, sőt, épp a mérsékelt rendezéssel jó, mintha arról is szó volna, hogy Wagner azért elsősorban zeneszerző, nem színházi gondolkodó vagy drámaíró.

Nyersebben fogalmazva: ezt a sok marhaságot csak zenével lehet kibírni. Vagy a zene ad neki értelmet.

wagnerfej.png

De hogy épp ez a csodálatos, nem is a zene, hanem maguk az énekesek. Van egy furcsán berendezett világ, el is mondják, ki hol lakik, a föld alatt a törpék, a föld színén az óriások, az égben az istenek. Emberek nincsenek, vagy nem jellemzőek. És ezt elvben mind embereknek kell eljátszani-elénekelni, de valahogy Wagnertől az emberek is furcsává válnak, emberkörülivé. Vagy nem kell félni a szótól: emberfölöttivé. Amit mindannyian érzünk, lelkes zenebarátok: Mozart magától bemászik a fejünkbe, Verdi vagy Puccini gond nélkül követhető. Az ember azt képzeli (hangsúlyozom, csak képzeli), hogy ha volna hangja meg kedve, akkor ő is beszállhatna a játékba, elénekelhetné a mantuai herceget. De ez az érzés Wagner esetében nincs meg, soha nem értettem, még most sem értem, hogyan lehet egy Wagner-szerepet megtanulni. Ennél a Wozzeck is könnyebbnek tűnik.

És ez csak a megtanulás. Aki el is énekli, az óriás. Vagy isten.

Szereti önt Brahms?

Szereti önt Brahms?

 

brahmsfisch.jpg

Ha én volnék Fischer Iván, akkor ezt a lemezt nem engedtem volna megjelenni. Pont olyan dokumentum, amilyet egy zenész nem szívesen hagy maga után, arról szól, hogy itt van a világ egyik legnagyobb szimfóniája (sokan vannak, ez igaz), és én nem tudok vele mit kezdeni, nem tudok hozzáírni a nagy egészhez, az interpretáció történetéhez egyetlen sort, szót, betűt sem. Reménytelenül vaskos és nehézkes, üres és bágyatag, az első tételt hivatalból kellene üldöznie valami Brahms-hatóságnak, a második a legszebb, a harmadik kong, a negyedik meg csak van, nem zár le semmit, hiszen nem történt semmi. Hogy lehet ez?  

Nyilván azért van, mert nem én vagyok Fischer Iván, de alaphelyzetben ez mégis pozitívum lehetne. Úgy értem, és igazán nem is csak gondolom, hanem tudom, hogy Fischer Iván kisujjában, de még a kis lába ujjában is több Brahms van, mint nekem az egész testemben. Akkor hogy lehet, hogy ő nem hallja, amit én?

Talán fordítva van: ő hallja, amit én nem. Aki ismer régi vágású hifistákat, vagy hi-end rajongókat, talán tudja, miről beszélek. Van ez a megszállott erősítő-lemezjátszó-hangfal-kábelbarát, aki órákat ül a készüléke előtt, elemzi, amit hall, hogy igen, itt egy kicsit mintha a klarinét élesebben szólna, mint amott, valamit át kellene még bikábelezni. Akinek egy idő után azt mondják, hogy figyelj, te már régen nem a zenét hallgatod, hanem a rendszert, nem a mű érdekel, hanem a lemezjátszó tűje.

Mintha itt is ez történne, mintha Fischer Ivánt nem Brahms érdekelné, hanem a Fesztiválzenekar, hogy kellően homogének-e a hegedűk, van-e tartása a mélyvonóknak, töretlen-e a dallam az oboán. Amúgy homogének, van tartásuk, töretlen. Csak az felejtődött el, hogy mindez mire is kell, hogy ez nem valami demólemez, hanem Brahms. Épp a 3. szimfónia.  

Idegen költők

Idegen költők

Nincs is jobb dolog, mint amikor a tudatlanság fölötti sopánkodást az ember önmagával illusztrálhatja. Emily Dickinsonról van szó, hogy miért nem közkincsebb nálunk, ezen bánkódtam, nem tudván, hogy azért sokan harcoltak már ezért. Hogy a Because I could not stop for Death kezdetű versének nem egy magyar fordítása van, nem csak Tótfalusi István hivatalos az ügyben, de Vajda Endre, G. István László, Timár György, Károlyi Amy is. Az utóbbi kettő kétszer is megharcolt érte, mert a vers is kétféle változatban volt, 1955-ig egy versszakkal kevesebbet ismertek belőle az emberek, akkor jelent meg nyomtatásban először a negyedik strófa is, amit a hagyaték gondozói valamiért eltüntettek.  

Amíg a különböző fordításokat bogarásztam, egy látszólag ártatlan levelet hozott az elektronikus posta, menjek ide és ide nyaralni, ebbe és ebbe a hotelbe, és hogy szándékaimban megerősítsenek, Ennio Flaiano nyárdicsőítését küldték el. De ki az az Ennio Flaiano? Olyan, mintha valami latin költő volna, Aeneas Flaianus, az olaszoknak a latinok a sajátjaik, Vergiliust is úgy hívják, Virgilio, de már megint félrekapcsol a félműveltség. Ennio Flaianónak tényleg ez a neve, költő, drámaíró, de leginkább forgatókönyvíróként híres, együtt dolgozott Fellinivel olyan apróságokon, mint az Országúton, a Dolce vita és a Nyolc és fél.

flaiano.jpg

Amit a hotel küldött a nyárról, körülbelül így hangzik: „Nincs más évszak, csak a nyár. Annyira szép, hogy az összes többi körülötte forog. Az ősz rá emlékezik, a tél hozzá imádkozik, a tavasz őt irigyli, és gyerekes módon próbálja tönkretenni.”

Tudom, hogy ez pazarló eszme, ha így gondolkodunk, az év háromnegyed részét dobhatjuk a szemétbe, de amikor pont nyár van, hirtelen nagyon is igaznak tűnik.

Talajdudor

Talajdudor

emily_dickinson.jpg

Egy barátom küldött levelet, mellékletként pedig egy versfordítását. Nem tudja, létezik-e ebből már kész magyar változat, de valahogy kedve támadt erre az Emily Dickinsonra. Azt mondják, hogy ez az egyik leghíresebb költeménye, de ő csak… Szóval én is csak most. Ez a 712. Dickinson vers, nála úgy kezdődik, hogy „Halálnak meg nem álltam én- Ő állt hát meg értem”. Létezik magyar fordítás, Tótfalusi István, Nem várhattam be a Halált, Bevárt hát szépen ő”. Ez jobban gördül, de azt is írja, hogy „talajdudor”, ami ugyan jó szó, de Dickinson valószínűleg elszörnyedt volna, ha tudja, hogy ilyesmi kerül a versébe. Vagy ha ő nem, én elszörnyedtem helyette. Tótfalusi változatában van egy félreértés, nem itt, hanem a negyedik versszakban, akit érdekel.

De hogy éppen ez a bajom. Kit érdekel? Ebből teljesen kimaradunk, mármint az amerikai költészetből, Walt Whitman, Ezra Pound, Robert Frost, csupa ismeretlen klasszikus, és csak nagyon halványan remélem, hogy tévedek, hogy közben felnőtt egy újabb generáció, akit le se lehet robbantani az angol nyelvű verssorokról. Mintha lezárult volna a múltunk, megtanultuk, hogy kik azok, akik beleférnek a privát irodalomtörténetünkbe, de a lezárt múlt a jövőnket is lezárja. Mintha szépen, folyamatosan és érthetően haladt volna a magyar költészet Illyés Gyuláig és Nagy Lászlóig, nem feltétlenül fölfelé, de előre, aztán lezárták az utat, és azóta sem tudjuk, merre menjünk.

Erről azonban már aligha Emily Dickinson tehet.

Álwarhol

Álwarhol

midgette1.jpg

A képen látható ember nem Andy Warhol, hanem egy színész, Allen Midgette, aki Andy Warholnak álcázta magát. Ma már egyszerű feladat, talán nem is kell hozzá színésznek lenni, csak fekete farmerre és bőrdzsekire van szükség, szemüvegre meg ezüst hajra. Akkor talán még egyszerűbb feladat volt, amikor Midgette először csinálta, mert Andy Warhol nem volt annyira közismert. Vagyis épp ez a kérdés, ha valaki közismert, akkor vajon elég-e néhány jellemző testi jegyét fölvenni ahhoz, hogy azonosítsanak is vele? Ha fejemre tennék két nagy fekete fület, elhinnék, hogy én vagyok Miki egér?  

Midgette fénykora (ha ez volt a fénykora) 1967-ben volt, amikor Andy Warholt fölkérték egy közönségtalálkozóra. Nem volt kedve elmenni, és akkor kitalálta, hogy küld maga helyett valakit, aki szívesebben és jobban beszél, tudja kezelni a közönséget. Midgette befestette a haját, kifestette az arcát, aztán várta a kérdéseket. „Kedves Mr Warhol, miért van ennyire kifestve?” A bőröm nem bírja a napfényt. Megy ez.

Warholnak annyira megtetszett az eredmény (bár ő maga nem vett részt ezeken a találkozókon), hogy még három helyre is elküldte Midgette-et maga helyett. Midgette pedig, mondhatni, felnőtt a feladathoz, néha egészen warholi válaszokat tudott adni. Előtte volt neki filmszínészi alapozása, Pasolini és Bertolucci filmjeiben is játszott, de ez volt élete főműve. Ezen agyaltak a legtöbbet, hogy mire is volt jó, mi az üzenet, tényleg nem látunk, ha egy hírességről van szó, vagy hogy be lehet helyettesíteni az embereket, még csak föl se tűnik senkinek, hogy ez nem is ő. Maga Warhol azt mondta, hogy arra gondolt, Midgette ehhez jobban ért és érdekesebb dolgokat mond, mint ő. Akkor miért ne?

Műtárgy, igazi tárgy

Műtárgy, igazi tárgy

Van az a kiapadhatatlan humorforrás a modern művészettel kapcsolatban, hogy a néző műtárgynak hisz valami hétköznapi, gyakorlati haszonnal bíró dolgot, vagy fordítva. (Nem úgy fordítva, hogy a gyakorlati haszonnal bíró dolog műtárgynak véli a nézőt.) Napi szinten ezt látta az ember a Ludwig Múzeumban, ahol a Müpa koncertközönsége viszonylag rendszeresen dobálta bele a papírszemetet a büfé előtt látható, félig nyitott ládába, pedig azt nem azért tették oda, hanem katarktikus szándékkal. Azt hiszem, szeretem ezt a tévedést, mert, persze, időnként hülyét csinál magából valami lelkes lény, de mégis fölemelt ujj, amely figyelmeztet: soha nem tudhatod. Nem tudhatod, hol leselkedik rád a szépség.

Nem azt mondom, hogy épp ebbe a hibába estem bele, nem hittem a tűzoltókészülékről, hogy hú, de szép Louise Bourgeois-mű, de annyira szép színű, harmonikus valamit csináltak a tömlőből, vödörből, oltóból, hogy tényleg csak a címke hiányzik mellőle. Pontosabban az is ott van, de nem az alkotó neve van rajta, hanem hogy merre kell szaladni, ha kitör a tűz a Pompidouban.  

p6140125.JPG

A király foga

A király foga

henrik.jpg

Négyszer is megpróbáltak merényletet elkövetni IV. Henrik ellen (ő az, akinek Párizs megért egy misét), lehet, hogy többször is, én négyről tudok. Az utolsó sikerült. De valamiért most nekem a második kísérlet jár a fejemben, amikor egy 19 éves fiú volt az elkövető. Az ember nem érti, mi baja lehet egy 19 éves legénynek a királlyal, de nem is vele volt baja, inkább magával, vagy az élettel. Jean Châtel homoszexuális volt, és amikor ezt gyónáskor megvallotta, a jezsuita atya elszörnyedt. Ez borzasztó bűn, tényleg borzasztó (bár vonzódni szerintem nem lehet bűn, szóval lehet, hogy többről is szó volt), egyetlen módon teheti ezt Châtel jóvá: ölje meg a királyt.

Mai füllel hallva egészen hihetetlen, nemcsak az, hogy gyilkolásra buzdít valakit a lelki atyja, de valahogy az arányokat sem érteni: kövess el egy sokkal súlyosabb bűnt, hogy megbocsássák a vonzódásodat. Vagy annál többet. Királytól függetlenül.

A büntetés nem volt független a királytól. A merénylet nem sikerült, a tőr megcsúszott a galléron, és csak a király egy foga és ajakáról néhány csepp bánta Châtel kétségbeesését, de ilyenkor nem fogat fogért az elv, Châtelnek előbb levágták a kezét, aztán fogókkal kínozták, forró ólommal locsolták a testét, végül négyfelé szakították négy nemes paripa közreműködésével.

Tulajdonképpen tanmesére gondoltam, hogy mennyire nem helyes megszégyeníteni a szokásostól eltérő szexuális irányultságú embertársainkat, de feltehetően ennél bonyolultabb a helyzet, túlságosan is utálták már a jezsuitákat, túl jól jött a merénylet, lehet, hogy az egésznek a fele sem igaz. Talán csak a negyede. Szegény Châtel egyik lába. A kiindulótétel azonban áll. 

Dohoghy emlékezéseiből

Dohoghy emlékezéseiből

p6150172.JPG

Kétféle szék van a Luxembourg kertben. Mindkettő fémből van, és mivel a kertet csak a megfelelő ki- s bejáraton lehet elhagyni, nincsenek rögzítve a földön, nem lehet ellopni őket. Talán nem is akarja senki. Szóval kétféle fémszék van, mindkettő zöld színű. Az egyik hagyományos, négy lába van, egyenes ülőkéje és háttámlája. A másik trükkösebb, a hátsó lábai rövidebbek, mint a hiénáé, ennek megfelelően az ülőke is egy kicsit hátrafelé lejt, beleül az ember, és rögtön relaxál, hátracsúszik, feje félrebillen, légzése ritmikussá válik. Ha akarja. Ha nem, akkor azért kényelmesen lehet benne olvasgatni, megfigyelni a világot, úgy tenni, mintha ez az egész Párizs csak arra volna, hogy a vendég magyarok szórakozzanak. Meg irigykedjenek.

Mondanom sem kell, melyik tetszik jobban. De nemcsak nekem tetszik jobban, szinte mindenkinek, számtalanszor láttam, hogy vannak még székek, de a hanyattesősek már mind foglaltak, vagy hogy emberek átköltöznek a hagyományosból a kényelmesbe, amint látják, hogy egy vagy kettő felszabadul.

Ennek ellenére a hagyományos és a nyugszékek aránya körülbelül öt az egyhez. A hagyományosak javára. Vajon miért?

 

Kis párizsi legenda

Kis párizsi legenda

Hiszen van itt legendás szobor elég. A két Michelangelo-rabszolga a Louvre-ban. Vagy IV. Henrik lovasszobra, amit ledöntöttek a forradalom alkalmából, és amikor a restaurációkor ezt is restaurálták, Napóleont ábrázoló érceket is be kellett hozzá olvasztani. A bonapartista szobrász meg bosszúból napóleonista írásokat helyezett el a ló hasában. Vagy ott a Gondolkodó, esetleg egy másik Rodin, a Balzac, amiért szidták a szobrászt, hogy ilyen köpeny alatt nem lehet emberi test. Ő viszont tudta, hogy nem a köpenyre tette a fejet, hanem valóban volt a vázlatokon test a köpeny alatt, de hallgatott. Ha ilyen okos a világ, neki nincs mondanivalója.

De most van itt egy pici, talán arasznyi legendácska, és vendégségbe jött csak a Magyar Intézet kubista kiállítására. Az E-Bayen szúrta ki egy jószemű honfitárs. Mindenki lebeszélte róla, hiába van ráírva, hogy Huszár, nem lehet az a Huszár, Huszár Vilmos, mert ő nem készített szobrokat. De ezt mégis ő készítette. 95 euróért lett új gazdája, ha azt mondom, megezerszereződött az értéke, aligha mondok sokat. Tudom, értetlen, aki pénzben méri a művészetet, de azért ez vicces.

p6150187.jpg

A király húga

A király húga

A női festők bűvöletében él Párizs, na jó, ez így biztosan túlzás, lehet úgy is mondani, hogy valamit azért mutatni kell a múzeumban, és mi lenne divatosabb, talán már túl is a divatcsúcson lévő gondolat, mint a női festők. Az igazság biztosan félúton van, valahol. A Pompidou Központban mindenesetre absztrakt festőnők a téma, amelyben, szerencsére, mi is érintettek vagyunk, Reigl Judit, Maurer Dóra, Molnár Vera, Keserű Ilona képei is láthatóak. Mintha ennek volna előzménykiállítása a Luxembourg kertben az Egy csata kezdete, röpke ötven év, az 1780 és 1830 közti időszak nőfestőinek képei. Valószínűleg nem volna értelmetlen valamit keresni és találni, amitől másképp festettek a nők akkor, mint a férfiak, talán az apróságok iránti figyelem, a festési türelem, ahogy egy teveszőr kabát minden bolyhát, gombjainak fényét megmutatták, de ennél érdekesebb például Elisabeth Vigée Le Brun. Egészen csodálatos portréfestő, annyira csodálatos, hogy… Hát igen. Az embert elkezdi izgatni nem csak az ő élete, de a képen nézhetőeké is.

p6140150.jpg

Itt például Madame Elisabeth látható, teljes nevén Bourbon Erzsébet Filippina Mária Ilona. A király húga. A pásztorlány öltözékből ki lehet találni, melyik királyé, a kivégzett XVI. Lajosé. De vajon mi lett Madame Elisabeth-tel, aki ennyire bájos, szerintem jobb csaj, mint Marie Antoinette, és valahogy az egész lényében van valami finom és enervált, mindjárt jön a röhögő tömeg, és…

Pontosan ez történt. Miután nem találtak neki megfelelő férjet, vidékre vonult vissza. Megúszhatta volna az egész nagy és francia forradalmat, ha nem érzi úgy, hogy jelenlétével támogatnia kell a bátyját, és a lázongások kitörésekor nem költözik vissza Versailles-ba. Utóbb együtt szöktek, együtt fogták el őket, együtt raboskodtak. Megérte a bátyja és a sógornője kivégzését, és amikor már úgy tűnt, hogy róla megfeledkeztek, mégis kitűzték a tárgyalást, és 1794 május 10-én kivégezték. Éppen csak elmúlt harmincéves.

süti beállítások módosítása