Idegen nyelv, ismerős hiba

Idegen nyelv, ismerős hiba

dali1.jpg

Bár már a Wikipédia szócikke is fölhívja a figyelmet rá, azért a Dali-könyv (Egy zseni naplója) fordítójának csak sikerült elkövetnie egy visszatérő fordítási hibát. Dali a könyv elején mondja, hogy Keresztes Szent János verseit ő azelőtt csak Lorca szenvedélyes előadásában ismerte, azért a magyar nyelvű lapon az áll, hogy Lorca Keresztelő Szent János verseit szavalta volna. Ami szép teljesítmény volna tőle, hiszen Keresztelő Szent János, miközben a pusztában élt sáskán és vadmézen, nem foglalkozott költészettel, gondolom, írni sem tudott. Bár ez önmagában nem kizáró ok. A tévedés leginkább azért kínos, mert nem valami zugkönyvészek termékéről van szó, a Helikon a kiadó, a kötet amúgy szép, keménybe kötött, arany betűkkel a borítón.

A versíró Szent János azonban Keresztes volt, San Juan de la Cruz, 16. századi karmelita szerzetes, költő, misztikus, egyháztanító, nem mondom tovább, mire való a Wiki. Az egészben az az igazán érdekes, hogy ez a hiba csak magyarul követhető el, spanyolul a két szent San Juan el bautista és San Juan de la Cruz, de minden egyéb nyelven, amit legalább látásból ismerek, elválik a két név, és nem csak két vagy három betű a különbség. Szent János csak magyarul keresztel, másutt tudják, hogy a szó használata az ő esetében anakronizmus, amikor ő vizet öntött Jézus fejére, még szó sem volt a keresztről, amikor az ő fejét levágták Salome miatt, Jézus még élt. Ámbár az is lehet, hogy egy ilyen időelcsúszás Dalinak tetszene.  

dali2.jpg

Igaly Diána

Igaly Diána

igalydiana.jpg

Ha az ember Kaposvárra megy színházba, akkor látja az út menti táblán: Igal. Ekkor szokott eszembe jutni Igaly Diána, különben sajnos nem, vagy eddig így volt, de hát ő 2004-es olimpiai bajnok. Akkor már régen nem néztem az olimpiai versenyeket, 1988, Szöul volt az utolsó, utána a sport iránti érdeklődés szinte teljesen kihunyt bennem, lehet, hogy mi vagyunk a foci világbajnokok, csak én nem tudok róla. De most, az esti kapcsolgatáskor csak rájöttem, hogy ő az, amikor izmos karú lányok-asszonyok durrogtattak a képsorokon. A közvetítés nagyon vicces volt, vagy lett volna, ha nincs aktualitása, mert a riporternek körülbelül annyi fogalma volt a skeet lövészetről, mint bármelyik nézőnek, kénytelen volt jobb ötlet híján annak szurkolni, hogy csak rontsanak az ellenfelek, illetve a nehezen kicsiholt szellemességeket ismételni. Ilyesmiket, hogy nem szeretnék agyagkorong lenni, amikor Dia kezében a fegyver, mintha volna más olyan helyzet az életben, amikor az ember agyagkorong szeretne lenni.

A baj vagy talán jó az volt az egészben, hogy kénytelen voltam végignézni a versenyt, nem azért, mert így emlékeztem a régi, szép időkre, hanem mert így is izgalmas volt. Hiába tudta az ember a végeredmény, valahogy lehetett izgulni, mint a színdaraboknál, nem csak azon, hogy ki nyer, hanem azon is, hogyan nyer. Mindenki hibázott előbb-utóbb, de vajon fog-e Igaly Diána hibázni, vagy tényleg rommá lövi a korongokat. Vagy amikor tudja, hogy már vége, már megnyerte, de még mindig jönnek a korongok, lesz-e amelyiknek megkegyelmez, vagy enyhül-e benne a koncentráció, mert már nem kell annyira-annyira figyelni.

Nem kegyelmez. Mint valami operaénekes, akinek a függöny összecsapódása előtt is énekelnie kell, nem mondhatja, hogy most már mindjárt vége, ezt a hangot már megspórolom a következő előadásra, ő úgy lőtt, úgy szálltak a korongokból a festékszemcsék, talált, megint talált, mindig talált. És ez ugyanúgy nem volt csak lövöldözés, ahogy az éneklés nem csak kornyikálás, nem mintha tudnám, hol van a kettő között a határ. De talán fölismerem.   

A lombos ág

A lombos ág

baum.jpg

A múzsafi vagyok, der Musensohn, aki sétál az erdőben, és közben Rilkét szaval. Na jó, ebből legfeljebb annyi igaz, hogy miközben a fákat bámulom, eszembe jut egy érdekes fordítási probléma. És érdekes fordítási problémákat a legkönnyebben Rilke verseiben találni, még azok sem sikerült fordítások, amelyeket sikerül elfogadni és elfogadtatni, közkinccsé tenni, megszerettetni, mint például az Archaikus Apolló-torzót. Pedig Tóth Árpád, ha ő sem bír vele, akkor senki, de ez az „élted” a sor és a vers végén annyira keresett, annyira csak a lehetséges legjobb, de nem az, aminek lennie kellene, hogy az ember csak legyint. Meg kell tanulni németül. Nekünk ezt mondja az Archaikus Apolló-torzó.

De hát nem is az Apolló-torzó foglalkoztat a fák alatt, hanem az Angyali üdvözlet, a szobába lépő angyal, aki újra és újra azt mondja Szűz Máriának, hogy Du aber bist der Baum. „Ámde te vagy a Fa”, mondja Garai Gábor, és a fát nagybetűvel írja, hogy jelezze, nem a tüzelőre gondol, hanem a kezdetre, eredetre, amiből kihajt majd a levél, virág, termés. Talán pontosabb volna, ha azt mondaná, hogy „de a fa te vagy”, de ha pontosabb is, mégis reménytelen, szárazan csattan így is, úgy is, nem ezt mondja az angyal, nem ezt irigyeli vagy legalábbis tiszteli. Nagybátyám, Farkasfalvy Dénes úgy próbálta lágyítani, hogy „de te a lombos ág”, ami tényleg szebb, ezért is jutott eszembe a lombos vagy lombosodni készülő fák között. Csak hát ez sem megoldás, mert már egy körrel beljebb van, egy másik körrel meg kijjebb, egyrészt már terem, másrészt már nincs a földben, hogy úgy mondjam, nem az ős, a kezdet, hanem az eredmény, vagy legalábbis köztes állapot. De talán ez minden fordítás legfőbb értelme, jelezni, hogy egy egyszerű mondat miért nem egyszerű.

Igazságot Doráti Antalnak!

Igazságot Doráti Antalnak!

dorati.jpg

Ma van Doráti Antal születésnapja. Sokadik, már nehéz volna azt mondani rá, hogy „még élhetne", 1906-ban született, másfelől meg még él, és még élnie kellene, de látom, hogy felejtődik, meglep, ha egy mű legjobb felvételei közé odakerül egy Doráti-lemez. Pedig, ha csak a saját emlékeimet számolom: életem legjobb Beethoven Hetedik szimfóniáját tőle hallottam a Zeneakadémián. Jó, ez csak emlék, azzal nehéz vitatkozni, de a Liszt Christus-oratórium is az ő tempóival tűnik érvényesnek. Pedig úgy a hosszabb.

Lehet, persze, hogy eleve rossz az irány, karmesterek jönnek és mennek, övék az este dicsősége (bár Doráti pont nem ilyen karmester volt, mindig hosszú távra tervezett és dolgozott, nem egy estére, hanem egy zenekar jövőjére), de száz évre és tovább csak zeneszerzők tervezhetnek. Doráti zeneszerző is volt, bár erre is csak legyinteni szokás, komponáló karmester, addig dirigálja más műveit, míg maga is kedvet nem kap. Mi volna, ha ennek szellemében Mahlerre is legyintenénk, ugyan már, csak szabadidejében írt egy-egy szimfóniát. Mutatok egy Doráti-művet, még csak nem is szimfonikus, mondhatni, épp ellenkezőleg, egyetlen oboa játszik, A tücsök és a hangya a címe. Lehet, hogy újra kell gondolnunk a Dorátihoz való viszonyunkat.

Távolban egy távirat

Távolban egy távirat

tavirat.jpg

A hónap végén megszűnik egy műfaj, a dísztávirat, vagyis, ha jól értem, a nem dísz távirat is, tényleg nem volt már semmi értelme, nem emlékszem, mikor adtam fel utoljára táviratot, ha egyáltalán valaha is. De azt tudom, mikor kaptunk sokat, legutoljára a húgom születésekor, jövőre lesz ötven éve, mert hát ez volt a dísztávirat lényege. Rendet rakott a rendetlen időben, a fontos időpontokat megjelölte, születés, halál, házasság, jöttek a gyász- vagy egyéb virágos képek, tele volt velük a postaláda, néhányat el is tett belőlük az ember, egy Gratulálunk az újszülötthöz feliratút most is őrzök, feladója Vali és Laci. Már nem élnek.

Nemcsak ez volt jó a táviratban, hanem a kíméletessége is, nem kellett a feladónak sokat kínlódnia, hogy megfogalmazza létező vagy nem is létező érzéseit, hogy együtt érez vagy gratulál, veled örül és veled búsul, ha volt is szöveg, keveset számított, az üzenet maga a médium volt, veled történik valami nagy jelentőségű, ők meg ezt észlelik. Ennek van most vége, legalábbis most már hivatalosan is, jöhetnek az SMS-ek és Facebook bejegyzések, azokhoz nem kell fákat kivágni. Kíváncsi vagyok, mikortól kell majd csillaggal megjelölni a regényekben, lábjegyzetben elmagyarázni, hogy mi is az a távirat.

Mi kell, Angelo?

Mi kell, Angelo?

colalucci.jpg

Nem Michelangelo látható egy korai fényképen, de egy majdnem olyan szerencsés ember, mint ő. Aki ennyire közelről láthatta a Sixtus-kápolna freskóit. Nem csak ők vannak, ilyen közel mehettek azok is, kik az állványokat építették és bontották, vagy Daniele da Volterra, aki néhány izgalmasabb hajlatra és domborulatra drapériákat festett, mégse pucér fenékkel röpködjenek a lelkek a templomban. Szóval a képen az ember Gianluigi Colalucci, aki az 1980-ban kezdődött Michelangelo-restaurálásokat vezette. Tulajdonképpen az a csoda, hogy túlélte az egészet, szép, magas kort ért meg, 91 évesen halt meg. Mert a restauráció a jelek szerint ugyanolyan idegtépő dolog egy ilyen mű esetében, mint, mondjuk a politika, mindenkinek van róla véleménye, és alapvetően mindenkinek rossz a véleménye. Tönkretett egy évszázados remekművet. Ez a minimum. De vannak, voltak, akik bölcsebben szidták Colaluccit, vagy akár a restaurációra engedélyt adó II. János Pált, mondván, hogy tényleg piszkos volt a freskó, de a piszok is hozzátartozott a műhöz, hogy megszoktuk a repedéseket Ádám és az Úr között, mondhatni, még csak nem is jelentés nélküli repedések voltak. Ki az a Michelangelo, hogy megmondja, milyennek kell lennie a képnek? Embermilliók nézték, tudták, hogy milyen, és akkor kiderül, hogy nem is olyan.  

Még én is azt tanultam rajz és műalkotások elemzése órán Ottilia nénitől, hogy tessék, mennyire látszik, hogy Michelangelo szobrász és nem festő, nem érdeklik a színek, csak a körvonalak, Jeremiás próféta egy homályosabb, fekete-fehér képen lehetne a Mózes előtanulmánya is. És ebből lesz ez a vidám kifestőkönyv?  

jeremias.jpg

Tizennégy évig tartott a restauráció, ami azért is rettenetesen nagy szám, mert a festés csak tíz évébe került Michelangelónak. Közben folyamatosan fújták az Utolsó Ítélet trombitáit, hogy vége a világnak, vége a Sixtus-kápolnának, a barbárok tönkreteszik vagy már tönkre is tették. Mára, ha jól sejtem, beletörődtünk. Nem hiszem, hogy vannak, akik ragaszkodnának a füstölő gyertyákhoz, tessék visszakormozni a képeket, az volt az igazi. Vagyunk elegen így is, beleheljük a kápolnát, aligha kell ötszáz évet várni a következő restaurálásra.

Fekete, fekete

Fekete, fekete

orvieto.png

Orvieto csíkos katedrálisában, Luca Signorelli freskói alatt játszottak húsvéti Mozart-műsort Zubin Mehta vezényletével. Már itt is elakad az ember, hogy egyáltalán van-e húsvéti Mozart-műsor, a Koronázási mise ugyan valószínűleg csak nevében koronázási, igazából Húsvétkor játszották először, de ez nem nagyon hallatszik rajta. Előtte a nagy g-moll szimfónia, inkább érzi az ember időkitöltésnek, mint ihletett programválasztásnak.

Menet közben aztán mindez igazolódik. Mintha csak a freskón támadnának föl a halottak, az előadás inkább a sír felé közelít. Jó, nem mondom, hogy sírba is visz, de a szimfónia finoman szólva is ólomléptű és bágyatag. Mehta a misére a szemüvegét is fölteszi, úgy merül bele a kottába. A szólisták között a szoprán Eva Mei, akit harminc éve mint az Éj ifjú királynőjét ismertünk meg, mostanra szép ezüst hajú asszony lett, csak a hangja nem maradt szép, éles, és néha rossz magasságokba téved. A kórus maszkban énekel, aminek tényleg van valami különös akusztikai hatása, mintha egyszerre énekelnének egy misét és a zümmögő kórust a Pillangókisasszonyból. Búval bélelt az idei Húsvét, ha ezt akarták mondani, akkor gratulálok, sikerült. Bár nélkülük is lehetett sejteni. 

Minimális tanulság

Minimális tanulság

A művészetre reagáló művészet. Az ember csak legyint, és valami rég elkopott esztétikai közhelyet fontolgat, hogy a művészetnek nem önmagával, hanem az élettel kellene kapcsolatot keresnie és találnia, mintha az élet feltétlenül édesebb, szebb, fontosabb volna a művészetnél. Pedig ebben a tárgykörben is vannak azért egészen sikerült alkotások, mondjuk a Kreutzer-szonáta, hogy valami kézenfekvőt mondjak. Vagy szinte az összes film, amely mégis egy másik művészeti ágból, az irodalomból indul ki.  

Gergye Krisztián reagál mostanában tánccal különböző képzőművészeti alkotásokra, legutóbb Tarr Hajnalka képére. Na, ez is milyen, mondja a szkeptikus a cinikusnak, odaáll, aztán lemozogja, hogy mi van a képen.

Hát nem. Hát igen. Nem is tudom, az egyértelmű, hogy nagy a befektetés, hogy nem csak reagál Gergye Krisztián arra, amit lát, hogy nem azt látja, amit a legtöbben látunk, amikor elsétálunk vagy elsétálnánk a kép előtt, szép, melós alkotás, elfogadnám a lakásba, ha olyan lakásom volna. De itt egy félmeztelen férfi öltözik föl szép lassan feketébe, visszafelé játszott képsorokon. Közben rázza a mellét, mintha valami furcsa, szoptatási rituálét mutatna be. Bekerülhetünk így valahogy a nőművészeti sztereotípiába, hogy jó dolog ez, végre készülnek alkotások szülésről, szoptatásról, és közben nem vesszük észre, hogy épp olyan korlátoltak vagyunk, mint a politikusok, ha ebben a kérdésben szeretnének megnyilatkozni, ki tudja, miért.

Van egy Karinthy-elbeszélés, A tanulság a címe, szerintem látható a kapcsolat Gergye tánca és Karinthy története között. Ott elszakad a főhős életének filmje, és kénytelen végignézni az egészet visszafelé. Megsötétül a haja, visszaszökteti a feleségét az apjához, aztán diák lesz, túléli, majd elkapja betegségeket, selypíteni kezd, ellátja tejjel szoptatós dajkáját, a végén csak egy sötét helyiségre emlékszik, ahová valaki erőszakkal betuszkolja.

Akár jól látom, akár tévedek, van egy minimális tanulsága Gergye sorozatának. Nem az, mint a Karinthy-írásnak, hogy Kassák Lajos verseinek visszafelé ugyanúgy nincs értelme, mint odafelé, hanem az, hogy legalább ennyi időt kellene eltölteni a képek előtt, amennyit Gergye eltáncol előttük. Hogy esélyünk legyen megérteni, mit látunk.   

Új idők régi dala

Új idők régi dala

Van egy kulturális menedzser, Turjányi Miklós, azt hiszem, a Zempléni Fesztivál egyik fejese. Valaha énekesnek indult, kontratenornak, hallottam is ebben a minőségében, de aztán egy napon rájött, hogy „nem ő az új Michael Chance”, és inkább szervezni kezdte a művészetet, nem gyakorolni.

Most Michael Chance a lényeg, aki valóban az egyik legéteribb hangú kontratenor volt, lágy, se nem férfias, se nem nőies hang, igazi vokális angyalság. Tulajdonképpen kontratenorokban is lehetne mérni az időt, Alfred Deller, Paul Esswood, James Bowman, Michael Chance. És ki van most?

Nem is kell föltenni a kérdést, nagypénteken közvetítették Oxfordból a János-passiót, elég hamar sor kerül az alt áriára, ami, ha John Eliot Gardiner vezényel, várhatóan férfi énekesnek jut. A híres, vagy leghíresebb Gardiner-felvételen Michael Chance énekli, hogy „Von der Stricken meiner Sünden”, másképp lehet, de szebben nem.

Most egy olyan klasszikus angol diákforma énekli, másképp, de nem szebben. Csak valahogy jó erős hanggal, határozottan, és megdöbbentően természetesen. Mert hát ez a kontratenor éneklésben az egyik élmény, hogy emelt szint artisztikum, ilyen hang nincs, és mégis van, de kifejezetten erre a célra van, hogy énekeljenek vele. Ez a szőke fiú meg mintha ebben élne, mintha lehetséges volna ilyen élet, az ember folyton Bach és köre társaságában időz. Élmény.

De ki ez az énekes? Megnézem a végét, az előadók listáját. Alexander Chance. Michael fia.

alexanderchance.jpeg

Lénárt István

Lénárt István

Örkény színházi bemutató után voltunk, az előtérben ott beszélgetett Makk Károly, Szabó István és Lénárt István. Még volt is a vállamon fényképezőgép, de az ember mégsem paparazzo, hogy gátlástalanul hatoljon be a magánszférákba. Csak hát azt is lehetett tudni, hogy túl sok alkalom nem lesz ilyen kép elkészítésére. Ez sem volt az, végül is, csak azzal a hatással járt, hogy egy következő alkalommal gátlástalanul (bár talán nem feltűnően) mégis megnyomtam a gépen a gombot. Azt is tudom, mikor és hol, a Katonában, az Othello bemutatóján, október 9-én. Ez lett belőle.

lenart.jpg

Aki nem filmes és nem néz Tarr Béla-filmeket, az nem biztos, hogy tudja, kiről van szó. A Papinak becézett Lénárt István gyártásvezető volt a tévében, és jelenség volt. Látszott rajta, hogy nem épp ifjú, de hogy ennyire nem az, azt nem sejtettem: szerdán, egy héttel a századik születésnapja előtt halt meg. De októberben még bőszen nézte az új színházi eseményt. Általában is ott volt a bemutatókon, nem kellett ismerni sem őt, sem a munkásságát, hogy az ember várja a jelenlétét, hozzátartozott a világhoz. Tudom, hogy ez az élet, eltűnnek azok, akik hozzátartoznak a világhoz, miközben az ember reméli, hogy ő is valahogy hozzátartozik, hogy vannak, akik őróla nem tudják, hogy kicsoda, de mégis regisztrálják, hogy itt van. Amíg ott van. Ugyanazon a napon születtünk, negyvenhárom év különbséggel, ez azért ad némi reményt.

süti beállítások módosítása