Egy kissé őrültségnek tűnik Monet-t nézni Brooklynban, pláne a velencei képeket, nem lehetett volna egy kicsit közelebb megtekinteni, mit látott egy francia festő az olasz városból? De ha egyszer ez van, akkor ez van, nagyon szép kiállítás egy nagyon szép, de furcsa múzeumban. Mintha az IKEÁ-ban járna az ember, ha húsgombócot akar enni, akkor végig kell nézni a zuhanyfüggöny választékot, és majd akkor. Ha Monet, akkor az az ötödik emeleten van, és útközben ott van még Judy Chicago, majd mesélek róla is.

Ami Monet-t illeti, úgy csinálják, ahogy az logikus, különösen Amerikában, először hangulatos mozgóképek, lagúnák, paloták, víz, ugye, milyen jól elkapta a mester? Igen.

Közben mégis azt erősítik, amit egyébként is érezni, hogy New York nem egy város, hanem több, és mindegyiknél sokkal nagyobb. Hopp, ez itt Velence, csak vaporetto helyett ferry, hopp, ez itt Párizs, ez Sanghai, hopp ez meg San Gimignano, lakótornyok helyett felhőkarcolókból. Minek utaznak a New York-i lakosok egyáltalán bárhová?

Montague Diner, kedves hely New Yorkban, mindenféle apróbb vagy félapróbb finomságokat adnak, sült kolbász, omlett, latkes, palacsinta, de nem ez az érdekes. Belép az ember, és ez a felirat fogadja. Próbáltam kérdezősködni, hogy dolgozik-e itt valaki magyar, aki kiíratta a gratulációt Krasznahorkai (az AI szerinti ejtés: Krash-nah-hor-kai, ha-ha, nem is olyan okos) Nobel-díjához. A felszolgálók horvátok, nem is látták a feliratot, az egész kész rejtély. De szép rejtély.

Ez most már tényleg New York, pontosabban Brooklyn, és valószínűleg két napon belül már én is elkezdem valódi New York-szakértőnek érezni magam, és magyarázni, hogy hol kell reggeli kávét inni, és mi, merre, hány méter. De most még csak öt órája vagyok itt, így csak az a felfedezésem van, hogy a Halloween milyen nagy ünnep. Vagyis milyen nagy ünnep lesz, hiszen még több, mint egy hét van hátra addig, de már az utcán pislákolnak a faragott tökfejek, nagy pókhálókat helyeznek ki a házak sarkára, csontvázak lógnak a fákon. Persze nem az igazi Mindenszenteket érzi az ember, hanem valami pogány borzongást, halottak napját, velünk vannak, ijesztgetnek. Amikor eljön a napja, lezárják a környéket, tízezrével vonulnak majd, becsengetnek a gyerekek, és trick-or-treatet játszanak, megátkozzák azt, aki nem ad csokit. Így aztán mindenki ad, egész Amerikában négymilliárd dollárt költenek el édességre.

Egyáltalán nem véletlenül hallgatok mostanában New York közeli zenéket. Például ezt, Bernstein On The Town című musicaljét, három matróznak egy nap kimenője van New Yorkban, ennyi idő alatt kell megtalálniuk a szerelmet. Az egyik beül a taxiba, hogy az elvigye a nevezetes helyekre, de a taxis lány inkább saját magát ajánlgatja, vagyis hogy menjen föl a fiú hozzá. De nem, először menjünk a Hippodrome-ba.

Hippodrome? Mint Hyppolit, a lakájon nevelkedett ember, persze, tudom, mi az a hippodrom, lóversenypálya, de pont ez volna a legnevezetesebb hely New Yorkban? És ha igen, akkor miért énekli azt a lány, hogy Aida sang an A, and blew the whole place away”? Kicsit nehéz megérteni az eltúlzott akcentus miatt, de tényleg ezt énekli a lány. Cserébe a fiú hamis is, és el is rontja a szöveget, ott sem fenékig tejföl a musical. De miért énekel Aida a lóversenypályán?

A megoldás persze egyszerű, a Hippodrome egy méretes színházépület volt, és a nevét a formája után kapta, nagy ellipszis volt a színpad és a nézőtér, a színház alapterülete szélesebb volt, mint amilyen hosszú. 1905-ben nyitottak, 1939-ben bezártak, vagyis amikor a musicalben Chip el akar jutni a Hippodrome-ba, nincs esélye, már öt éve elfújta Aida az épületet. Egy huszonegy emeletes irodaház áll ma a helyén.

Azért ez jó. Hosszú, de jó, néha azt érzem, hogy filmklasszikus lesz belőle – persze a maga műfajában, akciófilm, sokat lőnek, sokat robbantanak. Egyik csata a másik után. Színészes akciófilm, ahol nemcsak csalinak használják a színészeket – különben sem tudom, hogy ezek a színészcsalik egyáltalán működnek-e még, megnéz-e valaki egy filmet csak azért, mert Leonardo DiCaprio szerepel benne. Vagy Sean Penn.

Aki egyébként nem tanult a Trópusi vihar című filmből, és megint fullban nyomja kretént, Oscar bácsi meg majd nem gyün. Szóval játszik egész testtel, muszklikkal és arcizmokkal, fogsorral és hajszálakkal, de valahogy folyton játszik, játszik, játszik. Azt viszont imponálóan. Nem tudom, mitől más DiCaprio, mert ő is csak játszik, játszik. Nyilván nagyon vágyott rá, hogy eljátszhassa Tökit A nagy Lebowskiból, de arról már lekésett, hát most itt szaladgál hálóköntösben, betépve. És Hevér Gábor a hangja, az sem hátrány.  

Operálatlan arcú színészek. Ez az, amit egyre kevesebben értenek meg, hogy ha talán valamivel fiatalabbnak is néznek ki, nem tudják használni a legfontosabb filmszínészi kifejező eszközöket, ha összekaszaboltatják magukat. Ezek meg nem kaszaboltatnak, pedig, ugye, helyes fiúk voltak, volt mit veszíteni. Ráncosak, lóg a felső szemhéjuk, megnőtt a fülük (azt egyelőre még úgysem szokás kisebbre venni), megtévesztésig úgy néznek ki, mint az emberek. Csak tehetséges emberek.

Nem is tudom, mikor láttam utoljára olyan operaelőadást, amelyiknél izgultam, hogy mi lesz a vége. Talán négy évtizede, amikor először láttam a Turandotot. De az opera nem a történetről szól, az emberek úgy érkeznek, hogy tudják, mi lesz a nóta végén. Most meg Az alvajáró a Metropolitanből, Rolando Villazón rendezésében. Sejteni lehetett, mire lesz képes Villazón, mint vonzó név, aki operát már nem énekel, és mint színpadon ügyes fickó, biztosan lesz egy pár jó ötlete, amellyel elfedi, hogy voltaképpen nem történik semmi, állnak, és leéneklik az égről a csillagokat. Rendben is van, erről szól a belcanto a legtöbb esetben, ácsorgásról és leénekelt csillagokról.

Ehhez képest leéneklik, tényleg, főleg Nadine Sierra a címszerepben, de a többi is dolgozik keményen, és működnek a kis ötletek, szigorú közösség a svájci Alpokban, a tanító úr körmösöket osztogat, mindenki feketét visel, és köztük él, nemcsak él, de épp férjhez menni készül az alvajáró lány. Tudjuk, mi fog történni, alvajár majd, kiköt a gróf ágyában, de nem úgy. Ahhoz így is elég gyanús, hogy felbontsák az eljegyzést, a fiú bánatában majdnem elvesz egy másik lányt, hiába esküszik a gróf, hogy ő aztán egy ujjal sem. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a döntő pillanatban Amina megint alvajárni kezd, szóval tényleg létezik ilyesmi, mondja a falu, mondja a fiú, akkor minden meg van bocsátva, hatalmas ária, hatalmas kórus, hatalmas boldogság.

Ez az alapeset. És most is eljutunk ide, de Amina észreveszi, hogy rajta kívül itt senki sem ártatlan, a fiú mégis majdnem elvett egy másik lányt, és miközben szól az ária, meglátja a másik lány kezében a kék virágot. Ugyanazt a kék virágot, ami az ő kezében is van. Szóval ez egy ilyen srác, ez az Elvino, ha nincs Amina, jó neki a Lisa is, akit ugyanazokkal a szavakkal és virágokkal szédít. Tudjátok mit? Legyetek boldogok. A lányok átölelik egymást, Amina pedig létrán át kimegy a háztetőre, a hóba. A szabadságot választotta.

Ezek azért tudnak odaát.

Fényes Adolf miatt mentem a Nemzeti Galériába, de az csak egy szoba. Nagy szoba, szép szoba, de marad még utána a nézőben kedv és szusz, hogy újra nézze Czimra Gyulát, amíg még lehet. Jövő héten zár.  Czimrát nézem, és Mahler jut az eszembe, pedig nem közeli kapcsolat, de az egyik festmény sarkában tehenek vagy ökrök, mindenesetre szarvasmarhák bámészkodnak, meglepő módon az egyikre írta Czimra a nevét. Nekem meg Mahler jutott eszembe, vagyis Bruno Walter Mahlerről szóló könyve, mennyire szerette a zeneszerző az állatokat, két kismacskával a kabátzsebében sétált. És most idézet: „Elbeszélte, milyen feledhetetlen emléke az egyszer vidéken, éjszaka hallott elnyújtott szarvasmarha-bőgés, hogy milyen fájdalmasan érintette a természetnek a tompalelkű baromból feltörő hangja”.

A Janikovszky Éva naplóiból készült előadást néztem tegnap a 6színtéren (-ben?), nem is rossz, vagy legalábbis nagy és sok munka van benne, és közben eszembe jutott, hogy valaha egy műsorban szerepeltem Janikovszky Évával. Vagyis ez így nem pontos, mert a műsor maga egyszemélyes volt, de mindig más szerepelt benne, esténként, talán a Híradó előtt vagy után megjelent valaki a képernyőn, és elmondta, hogy mi a jó az életben. Vagy mi az érték. Kicsit úgy, ahogy Woody Allen fekszik a díványon a Manhattanben, és azt mondogatja magnóra, hogy miért érdemes élni. Cezanne festményei, azok a fantasztikus almák.

Hogy miért érdemes élni, arra, persze, rengeteg ötletem lett volna, de mire sorra kerültem, a rengetegből elég sokat lelőttek már, így aztán arról beszéltem, amihez elég jól értek, a naplopásról. És nem sokra rá azt olvastam egy kritikában, hogy lám, mennyire következetlen és felelőtlen a műsor szerkesztése, Janikovszky Éva például egy mosolyról beszélt, mint értékről, én meg a naplopásról.

Gyanús, hogy nem én voltam a pozitív példa.

Próbáltam, akartam, erőltettem, de nem sikerül végignéznem a Netflixen A csütörtöki nyomozóklubot. Pedig milyen pompázatos, hangulatos, színészes, Helen Mirrenes film, de vagy nem mozgóképre való a történet, vagy én nem vagyok mozgókép elé való. Elvben ez valami szórakozás, ha erőltetni kell, akkor nem stimmel, abba is hagytam a próbálkozásokat.

A kiadóban viszont azt mondják, hogy a filmváltozat nagyon jót tett az eladásoknak, megnőtt az érdeklődés Richard Osman bűnügyi regényei iránt, és az ember egyszerre úgy érzi magát, mint a régi szép időkben. Amikor megnézte a filmet, és aztán megvette a könyvet, hogy elolvassa, hogyan is történt igazából. Nem is tudom, hol kezdődött nálam az utánolvasás, talán a Tüskevárral. Aztán Egri csillagok, Szegény gazdagok, Kloss kapitány, Mézga Aladár. Kenguru. A Rabszolgasorsot már nem láttam, csak megvettem, sajnos az volt a könyv vége, hogy „Jöjj ide, Isaurám, de ne a térdemhez, hanem a keblemre”.

Mindenesetre volt kölcsönhatás a filmek, vagy inkább a televízió és az irodalom között. Mintha jobban hittünk volna a betűknek, mint a képeknek. Azóta ez megfordult, ha jól látom.

Nem veri ki az ember szemét, de ha valaki arra jár, a Ráday utcai Bibliamúzeumban érdekes dolgot láthat. Valószínűleg mindig láthat érdekes dolgot, a jeruzsálemi templomok makettjait, de van időszakos kiállítás is, Kemény Gyula gyűjteményéből válogatás.

Ahogy mondani szokás (mondják is) a gyűjtemény a festők és festmények mellett a gyűjtőről is szól, óhatatlanul elárulja magát, mi az, ami tetszik neki, milyen képekkel akar és hajlandó együtt élni. Bár, ami azt illeti, ha kölcsön adja a képeit egy kiállítás céljára, akkor lehet, hogy arról is beszél, milyen képekkel hajlandó, de nem feltétlenül akar együtt élni.

Mielőtt nagyon belebonyolódnék: Kemény Gyula festő és restaurátor is, így az ember azt gondolja vagy reméli, hogy egy lépéssel közelebb kerül a festészethez, talán azt látja, hogy egy festő mi érdekeset találhat egy másik festő munkájában. Ez egyébként valamennyire tényleg meg is történik, látszik, hogy Kemény Gyula szereti az érdekes festészeti dolgokat, furcsa fényeket, még furcsább színeket, az ég ibolya felé közelítő kékjét, a borostában rejlő festészeti kihívásokat. Ha pontos a válogatás, akkor van valami erős rokonszenv Kemény Gyulában a sárga iránt.

Ennél közelebb nem jutottam. Vagy mégis? Ez is egy borostás arc, Szabó Vladimir Parasztembere, ez a furcsa, nyílt tekintet, nem néz, nem vizsgálja a nézőt, de hagyja magát nézni és vizsgálni. Közönyös, de nem tartózkodó. Fess le. Gyűjts. Bámulj. Klasszikus farkasszem-nézés. Hiába várom, nem fordítja el a tekintetét.