Tudom, ennél ostobább dolog nincs is, a tömegből panaszkodni a tömegre, mit képzelsz magadról, kis hangya, mi vagy te a boly nélkül? Nem is panasz, csak mondás: elképesztő az érdeklődés a képzőművészet iránt. Matisse-ra még be lehet jutni, de Nan Goldinra csak csóválja a fejét a pénztáros: mára már nincs jegyi. Betelt, foglalt egész nap, tessék máskor visszajönni.

Rajtam ne múljon.

De miért izgatja ennyire az embereket Nan Goldin? Vagy akár Matisse? Amikor bent vagyok a képek között, nem érzem ezt a felbolydultságot, az emberek közönyös vagy álmodozó arccal sétálgatnak a művek között, megállnak, fényképeznek, mintha ez az egész csak valami igazolása volna az utazásnak, nem csak úgy utazgatunk, nemcsak vásárolunk, de ez is van, ez is kötelező. Sorban állni a bejutásért, aztán bent lenni egy darabig a múzeumokban.

Arra gondolok, hogy nem lehetne ezt az utóbbit megúszni? Elég volna elmenni Párizsba, beállni a sorba, megvenni a jegyet, aztán hazamenni, mint aki jól végezte a dolgát? Vajon látszana a különbség rajtunk?

Egyetlen európai, vagy bármilyen egyéb földrészen lévő várost sem ismerek annyira, hogy tanácsokat tudnék adni az oda utazóknak, mit nézzen meg, mit ne nézzen meg, és hová menjen illetve ne menjen. Így aztán lelkesedésem a ma született bárányé, én most fedeztem föl, hogy ilyen is van Párizsban: batobus. Hajóbusz. Vízibusz. Kilenc megálló, körbemegy, délelőttől estig többnyire, főszezonban tovább. Az ember napi vagy kétnapi jegyet vehet rá, és hop on – hop off alapon működik, bármikor kiszállhat, bármikor visszaszállhat. Az mindenesetre így feltűnőbb, hogy a látványosságok nagy része a víz mellet van, Louvre, Invalidusok, Eiffel torony és a többiek, illetve így most egy új látványossággal gazdagodtam, mert a hajóút egyik végpontja a Füvészkert. De hát nem is ez a lényeg, hanem Párizs a vízről, meg a tempó, ami bámészkodásra van optimalizálva, átlagosan tíz perc állomások között, nincs ez a metrózó lendület, ami után olyan hervasztó fél órát sorban állni. És két sorban állás között mégis hajókázik az ember.

Hát, öregem, jó bolond vagy. Ez jutott eszembe az Orangerie-ben, az Henri Rousseau kiállítás elején. A képen Rousseau önmagát ábrázolja festőként, szakáll, bajusz, ecset, paletta. A gomblyukában kitüntetés, nem igazi. Körülötte az aktuális Párizs, világkiállítás, zászlók, léghajó, Eiffel torony. Ez tehát 1889, Rousseau már eldöntötte, mi lesz, ha nagy lesz. Csak már nagy, negyvenöt éves, még négy évig nem is mer főállású festő lenni, ezért is hívják (ma már egyre kevésbé) vámos Rousseau-nak.

A Csontváry-történet, talán csak azért kevésbé meglepő, mert Párizsban játszódik a 19. század végén, nem lehet úgy eldobni egy követ, hogy az ember ne festőt találjon el. Nyilván sokan akartak a semmiből festők lenni. Eggyel több, vagy kevesebb...

Eggyel több.

Aki emlékszik a Picasso kalandjaira (mindenki), abban benne volt a nagy Rousseau bankett, amit Picasso szervezett, álarcosbál, és az ünnepség végén Rousseau eljátssza az I Dream of Jeannie című amerikai dalt, és elszáll. De voltak Rousseau által szervezett bulik is, ahová meghívta az ismerőseit, vagyis a művészeket és a környékbeli boltosokat. Egy festő – egy pék. Párizs.

Ismerősökkel külföldön találkozni. Nem mondom, hogy nem izgalmas. Milyen lesz? Ő, aki otthon a legnagyobb menő, itt kint is az marad? Beszéli a nyelvet? Az eleganciája nem kopik meg, hogyha a párizsi eleganciával vetjük össze? Büszkék leszünk rá? Vagy tudomásul vesszük, hogy aki otthon király, az másutt esetleg csak bástya, lovacska, futó? Gyalog?

Ferenczy Károly a Petit Palais-ban. Húha. Biztosan jó ötlet? Havonta-kéthavonta elsétálok a Nemzeti Galériában a Madárdal előtt, mindig kicsit megilletődve, a piros ruhás, várandós nő, nyírfába kapaszkodva méz az ég felé, talán április van, várja a májust. A júniust, a júliust, a jövőt.

A kérdés, hogy meg fognak-e ettől illetődni a franciák? Illetve: egyáltalán a franciák járnak-e a Petit Palais-ban, vagy a turisták? Egyáltalán jár valaki a Petit Palais-ban, ha az van kiírva, hogy Károly Ferenczy, modernité hongroise. Főleg, ha azzal a csábos szavakkal kezdik az ismertetést, hogy Magyarországon közismert, de Franciaországban kevesen hallottak róla. Ez Friderikusz Sándorra is érvényes, mégsem hinném, hogy érdemes volna kiállítást szervezni neki Párizsban.

Az első ijedségen aztán hamar túllendül az ember: sorban állnak. Egy-null Ferenczy javára. És ez az előny végig megmarad. Úgy értem, ezer kifogást lehet a kiállítás ellen tenni. Vagy ezret nem, de néhányat biztosan. A válogatásról, a rendezésről, hogy jó-e, ha van egy epilógus is az egész végén, hogy nem túl sok-e ennyi kép, hogy érdemes-e arról értekezni a falon, hogy Kiss József verseihez Ferenczyn kívül milyen magyar festők készítettek illusztrációkat. Hogy nincs-e túl sötét a termekben, hogy minden állítás a falon megfelel-e az igazságnak. De a lényeg mégis az, hogy szeptember elejéig, a turistaszezonban ezrek és ezrek néznek majd Ferenczy-képeket, megállnak Ferenczy mellett a dombtetőn, és szelfiznek a cilinderes emberrel, ők is fogják majd a tökfödőjüket, hogy el ne fújja a szél. Otthon megmutatják, ez én vagyok, és valami magyar festő. Aki háttal van, az a magyar.

Az ember végigmegy, mondjuk a Kossuth Lajos utcán, és szörnyülködik. A magyar utak állapota. De nem azok az utak, ahol a járművek mennek, az autóbuszok kitaposnak, és a motorosok szenvednek a nyomvályúban (ha jól mondom), hanem a sima gyalogjárós aszfalt. Csupa feltörés és pótlás, peremek és szintváltozások, bokarángató elhanyagoltság.

Aztán kijön Párizsba, és... Hát persze, ugyanaz. Elvégre valahol mindig elzáródik egy cső, vagy elszakad egy kábel, és akkor nincs más megoldás, jönnek a légkalapácsos emberek. Ez a nagyváros.

Párizsban azért van egy nagy különbség, amit többé-kevésbé mindig elfelejtek, de szerencsére eddig mindig volt alkalmam, hogy eszembe jusson. Az újraaszfaltozott foltba mindig belekarcolják a munkálatok idejét. Nem tudom, mi az oka és az értelme, de megteszik. Voltaképpen be lehetne ezen az alapon is járni a várost, megkeresni a legrégibb aszfaltfoltot. Úgyis olyan kevés a látnivaló.

Ismerős arcok, zavaros elméletek, de hátha nem teljes ostobaság. Úgy kezdődött az egész, hogy Babarczy Lászlóról kerestem fényképet, és feljött Babarczy feleségének, Vajda Ágnesnek a képe. Babarczy Eszter az Apám meghalban bosszankodik, hogy annyira hasonlít az apjához, a négyszögletes nagylábujja meg a krumpliorra, de a kép alapján látszik, hogy az édesanyjához legalább annyira hasonlít. Amire az az egyik lehetséges magyarázat, hogy az apja és az anyja nagyon hasonlít egymáshoz. Eszembe jutnak még ilyen párok, akik mintha testvérek volnának. Tilla és a felesége, Korpás Kriszta, vagy Ránkiék, Dezső és Klukon Edit. Persze, lehet, hogy az emberek az együttélés során kezdenek el hasonlítani, ahogy a kutyák és gazdáik is gyakran hasonlítanak egymásra. De az is lehet, hogy az emberek, vagy bizonyos emberek magukhoz hasonlókat választanak, nem azért, mintha önmagukba volnának szerelmesek, csak valahogy ilyen arcot látnak reggelente a tükörben, és a bizalom könnyebben épül ki egy olyan arc iránt, amely eleve ismerős.

Hogy ennek van-e valami tanulsága, vagy hogy ez volna a hosszú és sikeres házasságok titka, azt, persze, nem tudom.

Párhuzamosan olvasok két könyvet. Nincs vele semmi gond, az ember az egyik világból átlép a másikba, a másikból a harmadikba, de most ezeknek a világoknak közös szereplője is van. Az egyik világ Spiró György 1986-ja, a Repedt kályhámon macska ül, a másik Babarczy Eszter 2021-e, az Apám meghal, és, ki lehet találni, ki a közös szereplő: Babarczy László. Spiró mellett Kaposvár színigazgatója, emberséges igazgató, hagyja, hogy Spiró hanyagolja a dramaturgi munkát, van elég baja. Apának Babarczy nem annyira emberséges vagy apaságos, de ebben sincs semmi csodálatos, aligha van olyan megszállott művész, akivel a családja elégedett volna.

Néha összeér a két történet, Spirót felhívja Babarczy Kaposvárról, hogy kinyiffant a biciklije, elviheti-e Spiróét. Persze. De hogy van a lakat számkódja. Spiró nem emlékszik, de föl van írva a könyvespolcra: 369. Babarczy elmegy biciklizni, meg is mondja, miért: sokáig akarok élni.

Végül is nyolcvan év és néhány hónap lett belőle. Nem is olyan rossz színházi életmód mellett.  

Lassan, de határozottan kifelé lépkedünk az évadból, az ember elkezd a háta mögé nézegetni, hogy mi is volt, hogyan is volt. Például volt két hét március elején, amikor egymás után léptek föl a moszkvai Csajkovszkij verseny győztesei. Először Alexandre Kantorow játszotta azt a művet, amelyiket a versenyen is kellett, Csajkovszkij 2. zongoraversenyét, könnyedén, gyorsan, lazán. Ez a könnyedség, gyorsaság, lazaság némileg ellentétben állt a megjelenésével, mert Kantorow inkább látszik mélabús költőnek a 19. századból, mint könnyednek és lazának, de ki tudja, mit rejt az ember magában, ami csak zongorázáskor jön ki belőle.

Egy hét múlva Grigorij Szokolov adta évi rendes szólóestjét, az a pianista, aki majdnem nem lett győztes, bármilyen elképzelhetetlennek is tűnik ez ma. A zsűri Misha Dichtert akarta győztesnek kihozni, ma már nehezen megfejthető, hogy vajon miért. Talán, hogy ne mondják, az oroszoknak (szovjeteknek) maguk felé hajlik a keze. Elismerjük a tehetséget, ha nyugatról jön, akkor is, az első versenyt a texasi Van Cliburn nyerte, a harmadikat meg nyerje egy másik amerikai (igazából Sanghajban született lengyel menekült), Misha Dichter. De hát Szokolov a jobb. Nem baj. Végül Emil Gilels volt a hajthatatlan, és a két zongorista karrierjét és legendáriumát nézve alighanem igaza volt.  

Kettejük (1966 és 2013) között nyert az elvarázsolt Daniil Trifonov 2011-ben, aki úgy el van varázsolva, hogy néha az az érzésem, nem is akart, nem is mert fejest ugrani a vízesésbe, amit Brahms B-dúr zongoraversenye jelent, hátha aztán nem tud visszakapaszkodni a partra.

Tekintve, hogy mindhárman versenygyőztesek, az emberben él a vágy, hogy egymással is versenyeztesse őket, mintha Pest valami szuperverseny helyszíne lenne, ahol korosztálytól függetlenül pergetik az ujjukat a bajnokok, de azért ennek ellenállnék. És ellenállás közben azt susogom: hát persze, hogy Szokolov.

Megpróbáltam meghallgatni Goldmark Falusi lakodalom alcímet viselő szimfóniáját (Pittsburgh Symphony, André Previn) , és még mindig nem tudom. Nem azért, mert nem tetszik, nem azért, mert nem találom szépnek. Még a szépnél is érdekesebbnek hallom, például úgy kezdődik, ahogy Mahler 1. szimfóniája folytatódik, Goldmark első tétele rokona és boldog őse Mahler 2. tételének. Tizenöt évvel hamarabbról.

Csak nem tudok a zenére figyelni, mert mindenhonnét táncosok ugrálnak elő, mennek Veronából Padovába, vagy vissza. Seregi. Ő találta ki, hogy Goldmark legyen Shakespeare kísérőzenéje. Amit neki köszönhetünk, azt most szigorúan magánál tartja, a Makrancos Kata miatt jött rá az ember, mennyire jó zenét írt Goldmark, és most a Makrancos Kata tartja fogva a figyelmet.

Nem panasz, öröm.

Régebben minden könnyebb volt. Azt mondta Petőfi: rabok legyünk, vagy szabadok, és nyilván senki nem mondta, hogy tudod mit, Sándorkám, inkább rabok szeretnénk lenni. De most? Próbálom zenére fordítani a helyzetet.

Pataky Attila vagy Azahriah?

Kis Grófo vagy Bongor?

Tóth Gabi vagy Ivan and the Parazol?

Muszáj választani?