El sem kezdték, és már csatát vesztettek. Legalábbis azt hittem, amikor meghallottam, hogy játsszák a Baden-badeni Filharmonikusok a Marica grófnő nyitányát. Ahogy az ember utálja: az első hegedűs még tudja, a többiek meg mennek utána óvatosan.

Aztán elkezdték, és csatát nyertek, mert Jonas Kaufmann magyarul énekelte azt, hogy Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket. Azért az mégis fáradság, megtisztelés, odafigyelés. És mégis egy szép hang, nem szoktuk ilyen szép hangon hallani, főleg magyarul. El is mondja, hogy miért tanulta meg évekkel ezelőtt a magyar szöveget, mert Kálmán Yvonne-nak énekelte, és mondták, hogy Pesten a pesti szöveget használja.

Mikrofonba mondta, és aztán a mikrofon bekapcsolva maradt. Az volt az érzésem, hogy nem elsősorban miatta, a kolléganő, Malin Byström jobban rá volt szorulva a hangerősítésre, Jonas Kaufmann esetében leginkább a második rész Goldmark-áriája, a Magische Töne volt olyan, hogy egyébként nem tudom, mit hallottunk volna belőle, így viszont nem kellett kiabálni – az sem egy hátrány.

Malin Byström elég szörnyű volt egyébként, nem is csak akkor, amikor énekelt, hanem amikor a produkcióját koreográfiai mozdulatokkal próbálta feldobni. Kaufmann meg nem volt szörnyű, bár az egész viselkedésében volt valami civil, próbált lazulni, de mindig ugyanazt az arcot vágta ilyenkor, próbált énekelni, és még mindig emlékeztet a régi önmagára. Aki eddig szerette, az remélhetőleg kitart mellette. És hallottuk a Hazám, hazámat is. Ami egy operett-esten azért is jó, mert rögtön hallatszik a különbség: ez tényleg opera, hirtelen egész mást kell játszani a csellistáknak, sokkal bonyolultabb dolgokat.

A második részre kissé lehalt az egész, de mivel volt két Mosoly országa részlet, tudni lehetett, hogy addig nem megyünk haza, amíg el nem hangzik a harmadik, a Vágyom egy nő után. Ami aztán nem hangzott el, hehe, helyette a Die Juliska aus Buda-Budapest volt a zárószám, a Die blaue Maske című operettben éneklik. Az emlegetett Juliskát egyébként Várady Juliskának hívják a darabban, és most nem tudom, hogy a nagy operaénekesnő, Várady Júlia, Frau Fischer-Dieskau ismerte-e ezt az operettet, amikor nevet változtatott, vagy csak a születési helye miatt lett Várady.

Újra láttam ezt a híres fényképet Párizsban, a Leonora Carrington kiállításon. Híres a kép, híresek a szereplői és híres a fényképész is, Lee Miller. A képen Leonora Carrington látható ráborulva pedig a lábát napoztató Max Ernst. Amit soha nem tudtam eldönteni: Max Ernst fogja Leonora Carrington mellét, vagy takarja?

Nincs olyan nagy különbség, mindkétszer azt mondja, hogy „ez az enyém”, egyszer szexuálisabban, egyszer féltékenyen. Azért érdekes. Még érdekesebb, hogy ilyen fényképek festőkről fordított alapállásban nem készültek. Senki nem fogja Picasso mellét. Vagy egyebét.

Felbuzdulván a tegnapi sikereken, amikor is azt sem tudtam, hogy keresek valamit, mégis megtaláltam, vagyis a pixeles graffitiszerűségekről kiderült, hogy egy Invader nevű párizsi utcai művész alkotásai, afféle francia Kolodko-városdíszek, elmondom, mi az, amit keresek.

Egy Wodehouse-könyv, ami valószínűleg megvan, de nem tudom, melyik az. Azt keresem, amiben (tipikus Wodehouse-helyzet), magyarázatot kell adni, mit keresnek a szereplők éjnek idején a kastély kertjében, és kínjukban az egyik azt kezdi el magyarázni, hogy igazából a csalogány énekét akarták meghallgatni. Már épp ott tartott, hogy fölteszi a kérdést, vajon e dal járta-e át Ruth szívét, állván az idegen rozs közt, midőn síró honvágya fájt, amikor megzavarták őket.

Ruth szíve persze Keats versében fordul elő, Óda egy csalogányhoz. Igazából Ruth szívét egyáltalán nem fájdította a honvágy, azzal volt elfoglalva, hogy az aratók után ment, és szedegette az elhullott magokat és kalászokat, és szépségével meg szorgalmával föl is keltette Boáz figyelmét, de Keats nem ült az internet előtt. Tóth Árpád sem ült az internet előtt, vagy költői-fordítói szabadságát érvényesítette, amikor rozsról beszél, ami aligha terem meg olyan délen. Ami Keatset illeti, ő, ha minden igaz, épp egy szilvafa alatt ült, és két-három óra alatt el is készült az Ódával.

De nem ez a kérdés, hanem Wodehouse. Nem tudok rájönni, melyik könyvében van ez a jelenet. Vagy olvassam újra az életművet, nem bánom meg?

Egy ideje figyelem őket. Egyre többen vannak. Nem tudom, hogy ez valami párizsi dolog, vagy egyéb francia városban is van hasonló. Olyan, mintha falfirka volna, csak nem firka, hanem csempéből, vagy annál kisebb színes kerámianégyzetekből kirakott ábra. A legtöbbször űrlények, de sokszor más, ez például egy pelikán, ha jó látom, van képregényhős, Star Wars birodalmi rohamosztagos, mindenféle. Sima vandalizmusnak túlságosan bonyolult, mégis ki kell jönni létrával, alapozni, ragasztani, de azt is nehéz elképzelni, hogy hosszas engedélyezési eljárás végén bólint a hivatal, engedélyezzük, hogy Csubakkát helyezzenek el a ház sarkánál. Többnyire egyszerű lakóépületeken találni ezeket a házjelvényeket, vagy minek is nevezzem, de például ezt a pelikánt a Füvészkert egyik bejárata fölött lőttem. (Nem lőttem, soha nem lőnék pelikánra.) Talán van a jelenségnek szakirodalma, vagy valaki rendszeresen fényképezi az új mozaikokat, mindenesetre gyarapodnak.

Tudom, ennél ostobább dolog nincs is, a tömegből panaszkodni a tömegre, mit képzelsz magadról, kis hangya, mi vagy te a boly nélkül? Nem is panasz, csak mondás: elképesztő az érdeklődés a képzőművészet iránt. Matisse-ra még be lehet jutni, de Nan Goldinra csak csóválja a fejét a pénztáros: mára már nincs jegy. Betelt, foglalt egész nap, tessék máskor visszajönni.

Rajtam ne múljon.

De miért izgatja ennyire az embereket Nan Goldin? Vagy akár Matisse? Amikor bent vagyok a képek között, nem érzem ezt a felbolydultságot, az emberek közönyös vagy álmodozó arccal sétálgatnak a művek között, megállnak, fényképeznek, mintha ez az egész csak valami igazolása volna az utazásnak, nem csak úgy utazgatunk, nemcsak vásárolunk, de ez is van, ez is kötelező. Sorban állni a bejutásért, aztán bent lenni egy darabig a múzeumokban.

Arra gondolok, hogy nem lehetne ezt az utóbbit megúszni? Elég volna elmenni Párizsba, beállni a sorba, megvenni a jegyet, aztán hazamenni, mint aki jól végezte a dolgát? Vajon látszana a különbség rajtunk?

Egyetlen európai, vagy bármilyen egyéb földrészen lévő várost sem ismerek annyira, hogy tanácsokat tudnék adni az oda utazóknak, mit nézzen meg, mit ne nézzen meg, és hová menjen illetve ne menjen. Így aztán lelkesedésem a ma született bárányé, én most fedeztem föl, hogy ilyen is van Párizsban: batobus. Hajóbusz. Vízibusz. Kilenc megálló, körbemegy, délelőttől estig többnyire, főszezonban tovább. Az ember napi vagy kétnapi jegyet vehet rá, és hop on – hop off alapon működik, bármikor kiszállhat, bármikor visszaszállhat. Az mindenesetre így feltűnőbb, hogy a látványosságok nagy része a víz mellet van, Louvre, Invalidusok, Eiffel torony és a többiek, illetve így most egy új látványossággal gazdagodtam, mert a hajóút egyik végpontja a Füvészkert. De hát nem is ez a lényeg, hanem Párizs a vízről, meg a tempó, ami bámészkodásra van optimalizálva, átlagosan tíz perc állomások között, nincs ez a metrózó lendület, ami után olyan hervasztó fél órát sorban állni. És két sorban állás között mégis hajókázik az ember.

Hát, öregem, jó bolond vagy. Ez jutott eszembe az Orangerie-ben, az Henri Rousseau kiállítás elején. A képen Rousseau önmagát ábrázolja festőként, szakáll, bajusz, ecset, paletta. A gomblyukában kitüntetés, nem igazi. Körülötte az aktuális Párizs, világkiállítás, zászlók, léghajó, Eiffel torony. Ez tehát 1889, Rousseau már eldöntötte, mi lesz, ha nagy lesz. Csak már nagy, negyvenöt éves, még négy évig nem is mer főállású festő lenni, ezért is hívják (ma már egyre kevésbé) vámos Rousseau-nak.

A Csontváry-történet, talán csak azért kevésbé meglepő, mert Párizsban játszódik a 19. század végén, nem lehet úgy eldobni egy követ, hogy az ember ne festőt találjon el. Nyilván sokan akartak a semmiből festők lenni. Eggyel több, vagy kevesebb...

Eggyel több.

Aki emlékszik a Picasso kalandjaira (mindenki), abban benne volt a nagy Rousseau bankett, amit Picasso szervezett, álarcosbál, és az ünnepség végén Rousseau eljátssza az I Dream of Jeannie című amerikai dalt, és elszáll. De voltak Rousseau által szervezett bulik is, ahová meghívta az ismerőseit, vagyis a művészeket és a környékbeli boltosokat. Egy festő – egy pék. Párizs.

Ismerősökkel külföldön találkozni. Nem mondom, hogy nem izgalmas. Milyen lesz? Ő, aki otthon a legnagyobb menő, itt kint is az marad? Beszéli a nyelvet? Az eleganciája nem kopik meg, hogyha a párizsi eleganciával vetjük össze? Büszkék leszünk rá? Vagy tudomásul vesszük, hogy aki otthon király, az másutt esetleg csak bástya, lovacska, futó? Gyalog?

Ferenczy Károly a Petit Palais-ban. Húha. Biztosan jó ötlet? Havonta-kéthavonta elsétálok a Nemzeti Galériában a Madárdal előtt, mindig kicsit megilletődve, a piros ruhás, várandós nő, nyírfába kapaszkodva méz az ég felé, talán április van, várja a májust. A júniust, a júliust, a jövőt.

A kérdés, hogy meg fognak-e ettől illetődni a franciák? Illetve: egyáltalán a franciák járnak-e a Petit Palais-ban, vagy a turisták? Egyáltalán jár valaki a Petit Palais-ban, ha az van kiírva, hogy Károly Ferenczy, modernité hongroise. Főleg, ha azzal a csábos szavakkal kezdik az ismertetést, hogy Magyarországon közismert, de Franciaországban kevesen hallottak róla. Ez Friderikusz Sándorra is érvényes, mégsem hinném, hogy érdemes volna kiállítást szervezni neki Párizsban.

Az első ijedségen aztán hamar túllendül az ember: sorban állnak. Egy-null Ferenczy javára. És ez az előny végig megmarad. Úgy értem, ezer kifogást lehet a kiállítás ellen tenni. Vagy ezret nem, de néhányat biztosan. A válogatásról, a rendezésről, hogy jó-e, ha van egy epilógus is az egész végén, hogy nem túl sok-e ennyi kép, hogy érdemes-e arról értekezni a falon, hogy Kiss József verseihez Ferenczyn kívül milyen magyar festők készítettek illusztrációkat. Hogy nincs-e túl sötét a termekben, hogy minden állítás a falon megfelel-e az igazságnak. De a lényeg mégis az, hogy szeptember elejéig, a turistaszezonban ezrek és ezrek néznek majd Ferenczy-képeket, megállnak Ferenczy mellett a dombtetőn, és szelfiznek a cilinderes emberrel, ők is fogják majd a tökfödőjüket, hogy el ne fújja a szél. Otthon megmutatják, ez én vagyok, és valami magyar festő. Aki háttal van, az a magyar.

Az ember végigmegy, mondjuk a Kossuth Lajos utcán, és szörnyülködik. A magyar utak állapota. De nem azok az utak, ahol a járművek mennek, az autóbuszok kitaposnak, és a motorosok szenvednek a nyomvályúban (ha jól mondom), hanem a sima gyalogjárós aszfalt. Csupa feltörés és pótlás, peremek és szintváltozások, bokarángató elhanyagoltság.

Aztán kijön Párizsba, és... Hát persze, ugyanaz. Elvégre valahol mindig elzáródik egy cső, vagy elszakad egy kábel, és akkor nincs más megoldás, jönnek a légkalapácsos emberek. Ez a nagyváros.

Párizsban azért van egy nagy különbség, amit többé-kevésbé mindig elfelejtek, de szerencsére eddig mindig volt alkalmam, hogy eszembe jusson. Az újraaszfaltozott foltba mindig belekarcolják a munkálatok idejét. Nem tudom, mi az oka és az értelme, de megteszik. Voltaképpen be lehetne ezen az alapon is járni a várost, megkeresni a legrégibb aszfaltfoltot. Úgyis olyan kevés a látnivaló.

Ismerős arcok, zavaros elméletek, de hátha nem teljes ostobaság. Úgy kezdődött az egész, hogy Babarczy Lászlóról kerestem fényképet, és feljött Babarczy feleségének, Vajda Ágnesnek a képe. Babarczy Eszter az Apám meghalban bosszankodik, hogy annyira hasonlít az apjához, a négyszögletes nagylábujja meg a krumpliorra, de a kép alapján látszik, hogy az édesanyjához legalább annyira hasonlít. Amire az az egyik lehetséges magyarázat, hogy az apja és az anyja nagyon hasonlít egymáshoz. Eszembe jutnak még ilyen párok, akik mintha testvérek volnának. Tilla és a felesége, Korpás Kriszta, vagy Ránkiék, Dezső és Klukon Edit. Persze, lehet, hogy az emberek az együttélés során kezdenek el hasonlítani, ahogy a kutyák és gazdáik is gyakran hasonlítanak egymásra. De az is lehet, hogy az emberek, vagy bizonyos emberek magukhoz hasonlókat választanak, nem azért, mintha önmagukba volnának szerelmesek, csak valahogy ilyen arcot látnak reggelente a tükörben, és a bizalom könnyebben épül ki egy olyan arc iránt, amely eleve ismerős.

Hogy ennek van-e valami tanulsága, vagy hogy ez volna a hosszú és sikeres házasságok titka, azt, persze, nem tudom.