Van egy komolyzenei lemezlovas, Dave Hurwitz, írásban és a YouTube-on értékeli a klasszikus zenei lemezeket, lendülettel és határozottan. A dolog jelenlegi állapotából fakadóan egyre inkább a múltról van szó, összegzéseket közöl, most épp egy olyan sorozata van, hogy egyes szerzők tejes életművéből az öt legjobb lemez. Időnként képtelenségnek tűnik, melyik lehet az öt legjobb Bach? Százötöt könnyebb volna mondani. A sorozat vagy alsorozat mindenesetre nemrég jutott el Bartókig, a legjobb Concerto, a legjobb Zene, Kékszakállú, zongoraversenyek, szóló zongoraművek.

Nem kétséges, mit fog mondani, és tényleg azt is mondja: Zoltán Kocsis (ő úgy mondja: kocsisz). Bartók zongoraműveinek nem volt, és nem is lesz jobb felvétele. És pont. 

Biztosan vannak zongoristák, akiket ez elkeserít vagy elkedvetlenít, de nincs mit tenni. Ezzel a tudattal kell gyakorolniuk, fellépniük, gondolkodniuk, élniük.

Szelíd nyomásra, vagy inkább ösztönzésre Michael Chabon Telegraph Avenue című regényét olvasom, lemezboltosok a főszereplők, jazzt hallgatnak. Lassan haladok, mert ha egy lemezről van szó a könyvben, igyekszem meghallgatni vagy legalább belehallgatni, és ez tényleg időt igényel. Az egyik szereplő eldobja Sun Ra The Soul Vibration of Man című albumát, próbálok rájönni, hogy ez mit jelent. Bár itt pont nem is a zenéből lehet megérteni, mit jelent a dobálózás, hanem abból, hogy ez a lemez a könyv megírásának idején nem volt még CD-n vagy letölthető formában, igazi kincsnek számított.

Nem is ezt akartam mesélni, hanem hogy nem voltam biztos abban, érdemes-e megemlíteni a régi félrefordításokat, hogy az Üvöltés című kötetben Sonny Rollins trombitásként van emlegetve. Nem mindegy? Nem tudálékosság és kicsinyesség az ilyen utólagos javítgatás?

Talán nem, mert Chabon fordítója, Pék Zoltán is azt írja, hogy Ornette Coleman volt az, aki újra fölfedezte a New Orleans-i kürtösök hangszínét. Akik nyilván nem kürtösök, nem is trombitások, hanem szaxofonosok. Ha volna valami fordítói adatbázis vagy internetes szakmai folyóirat, akkor lehet, hogy ötven év elteltével nem követnék el ugyanazt, vagy majdnem ugyanazt a hibát,

Ebben a lemezdobálós jelenetben egyébként az egyik szereplő háromsoros ruhát visel. Hát az vajon milyen lehet? Gyanítom, hogy semmilyen, hogy inkább egy háromrészes öltönyről van szó, amely nemcsak azonos anyagból készült nadrág és zakó, hanem mellény is van hozzá. De ezt emlegetni lehet, hogy tényleg tudálékosság, mert ezt a hibát más fordításokban még nem vettem észre.

Ha valahová nem kell képzőművészetet vinni, az Velence. Van ott elég.

Ennek ellenére visznek, mintha Velence a világ egy különleges pontja volna, ahol össze kell gyűlnie a szobroknak és festményeknek. Például a csinos kis templomban, a San Gallóban egy lengyel videóművész varázsol el egy Memling-festményt, az Utolsó ítéletet. Megmozgatja a szereplőket, meg egyik kézből átmegyünk a másikba, három monitor a templomocska három falán. De hogy miért éppen Memlinggel foglalkozik egy lengyel videóművész?

Hát ez az. Mert ez a Memling Lengyelországban van, Gdanskban. Elég kalandos úton került oda, többé-kevésbé elkalózkodták a danzigiak, miközben a festményt el akarták vinni Firenzébe. Évszádokkal később próbálták is visszaperelni, de nem sikerült, már a 20. században a bíróság úgy döntött, hogy maradjon.

Ha firenzei volnék, nem adnám föl. Ámbár Firenzébe sem kell művészetet vinni feltétlenül.

A történet azért is érdekes, mert a képen szerepel Tommaso Portinari. Ha a név ismerős, nem véletlen, Dante Beatricéje is Portinari volt, de úgy kétszáz évvel korábban. Tommaso Portinari a bruges-i Medici fióknál dolgozott, meglehetősen mérsékelt sikerrel, nem sok híja volt, hogy csődbe nem vitte az egész bankházat a rosszul elhelyezett kölcsönökkel. De ami a festészeti ízlését illeti, abban hiba nem volt. Neki köszönhető az a Hugo van der Goes szárnyasoltár, amitől egy pillanatra mindig elbizonytalanodik az ember az Uffiziben: jó ez a reneszánsz Itáliában, de hol van a németalföldi festészettől?

Tommaso Portinarit egyébként utolérte a tehetségtelen bankárok sorsa, szegénységben halt meg abban a kórházban, amit még az egyik őse alapított. Amikor még Beatrice is élt.

Meghalt Sonny Rollins, szaxofonos, improvizáló művész, ebben a minőségben még irodalmi alak is. Legalábbis a nyolcvanas években sokak által sokat forgatott Üvöltés című válogatásban benne van, nem szerzőként, hanem szereplőként. Az írás címe félrevezető, Trombitaverseny a Mission Corralon, ehhez képest senki nem trombitál benne, három szaxofonos fúj egymásért és egymás ellen, Gerry Mulligan, Brew Moor és Sonny Rollins.

Mennyivel könnyebb ma fordítani, rámegy az ember az internetre, és látja, hogy mindhárman szaxofonosok, itt meg Mulligan rögtön az elején magasra tartja a „baritontrombitáját”. A félreértés oka az, hogy Amerikában hornnak mondják a szaxofont, a horn pedig eredetileg kürtöt jelent. Mondjuk az sem trombita, de azt talán a fordító is érezte, hogy a jazzben a vadászkürt használata nem gyakori. Hogy miért nem kérdeztek meg ez ügyben valaki szakértőt, az rejtély.

Sonny Rollins szép kort ért meg, ha hozzávesszük, hogy ehhez a heroinfüggésből is ki kellett másznia, akkor nagyon szépet. Ő volt az utolsó életben maradt szereplő (ha a képre bekéredzkedő gyerekeket a járdán és az ablakban nem számítjuk) a Nagy nap Harlemben című 1958-as fotón, ahol az elérhető nagy dzsesszistákat összeterelték egy közös fényképre. Nem volt mindenki elérhető, hiányzik a képről Miles Davis (tegnap lett volna száz), John Coltrane, Duke Ellington,  Benny Goodman, de Gerry Mulligan rajta van, a kép jobb oldalán áll szőkén, kihajtott gallérú teniszingben a zakó alatt. Sonny Rollins tőle balra, a lépcső mellett, szemüvegben.

Lezárult. Tulajdonképpen már rég lezárult, Sonny Rollins már évek óta nem lépett föl, nem is játszott otthon sem, de most valahogy látványosan lezárult.

Mestre Velence után csalódás, írta a régi Panoráma útikönyvem, ipari város, onnét mennek be dolgozni a pincérek és rakodóemberek Velencébe. Ebben meg is nyugodtam közel negyven éven át. Ha csalódás, nem megyek oda, minek is mennék. Aztán mégis, és tényleg csalódás volt.

De jó értelemben. Szerencsém is volt, mert lehetett volna sivár vidéket találni, de a szállásom pont a főtér mellett volt, szép és tágas, kávézók és éttermek, a tér közepén a helyiek promenádolnak a kutyáikkal, a háttérben óratorony. Hát ez mennyire szép. Ha volna itthon csak egy ilyen terünk, el nem mozdulnék onnét hétszámra. Ki írta, hogy csalódás? Ki írta a régi könyvet?

Hát az is érdekes. A szerző Fajth Tibor, akiről semmit sem tudok, de megvívok vele Mestre becsületéért. Látom, hogy elég rendkívüli az életpályája, jogász, zeneszerző, operaigazgató, zenei és idegenforgalmi szakíró. 1958 és 1962 között az Operaház igazgatója, utána a Nemzeti Bank titkárságát vezette. Írt Pucciniről és Rossiniről könyvet, és nemcsak a Velencét írta, de a régi, vaskos Itáliát is, sőt, van egy athéni és egy svájci könyve is.  Mestre ügyben talán tévedett, de hát akkoriban nem olyanok írták a könyveket, akik éveket éltek egy városban, hanem akik egyáltalán ki tudtak oda utazni huzamosabb időre, mondjuk egy hónapra. Lehet, hogy Mestre nem fért bele. Vagy csak odavonatozott, kinézett az állomásról, Velence után csalódás.

Valószínűleg a legismertebb vagy legtöbbet látogatott Carlo Scarpa alkotás az Olivetti bolt a Szent Márk téren. Olivettiék írógépeket gyártottak, és amikor nagyon jól ment a bolt, akkora volt a cég, hogy megengedhetett magának egy üzlethelyiséget az árkádok alatt. Amikor nem ment olyan jól, mert már senki sem írógépelt, bajba került a helyiség is, és annak Scarpa lett a megmentője. Annyira szép és különleges boltot tervezett, hogy a nemzeti örökség része lett, nem lehetett szalmakalapos bolttá vagy fagylaltozóvá változtatni.

Furcsa módon a legkevésbé ismert Scarpa-alkotás is itt van, a közelben, a Fusina Camping. Talán akik odajárnak sem mind tudják, hogy műalkotásban járnak, mert tényleg camping, éli a maga sátras életét, keresni kell, mi benne a Scarpa, mi a sátor (ez még könnyű), mi benne a Scarpa, és mi az utólagos építés, házikó, klotyó, zuhanyzó. Onnét tudom, mert én is így jártam, lefényképeztem néhány csinos bungalót, ami aligha eredeti, viszont csak kocsiból láttam a büfét, ami Scarpa. Vannak felismerhetők, de megváltozottak, mert ma már a csempézés vagy előírás, vagy vendégkövetelés, így aztán Scarpa ide vagy oda, csempével borították a zuhanyzóit. Nem tudom, hogy ez most a tisztelet vagy a tiszteletlenség jele.

Emlékszem, amikor egy Svájcban élő ismerősömmel mentem Olaszországba azt kérdezte: hogy van az, hogy itt öt perc alatt több autódudálást hallok, mint Zürichben egy év alatt? Később meg azt kérdezte: hogy lehet, hogy ki van írva, nemcsak tilos a parkolás, de el is szállítják az autókat, mégis harminc kocsi áll a tábla hatálya alatti részen?

Olaszország. Nem arról van szó, hogy minden tábla és tiltás hülyeség, nekem is vitték el néhányszor már az autómat. De tudják, hogy mikor kell és mikor nem kell komolyan venni a feliratokat és tiltó táblákat. A fenti képet például tegnap a La Fenice előtt készítettem. Két tábla is ki van téve, hogy tilos a lépcsőre leülni. Marhára érdekel mindenkit.

Meghalt az amerikai tenor, Limmie Pulliam, aki húszévesen abbahagyta az éneklést, annyian mondták, hogy semmi esélye. A hangjával nincs baj, de a külsejével annál inkább. Nagy. Nem nagy, hatalmas. És nem fölfelé. Szuper-Pavarotti. Nem tudom megsaccolni se, de talán kétszázötven kiló.

Hát jó. Pulliam elment oda, ahol nagydarab embereket keresnek: biztonsági őr lett. Aztán újra énekelni kezdett, és végül sikeresen. A Metropolitanben Radames volt – első afro-amerikai énekesként.

Ezen a felvételen az első Kalafját énekli Detroitban. Eléggé izgul, nem stabilak a hangjai, de a vége, az megvan. Példásan. Élmény.

Nemcsak ő élmény, hanem a mellette ülő címszereplő, Christine Goerke is. Ahogy izgul érte, ahogy elmosolyodik, amikor látja, hogy megvan, ahogy megcsillannak a könnyek a szemében, ahogy biztatja a közönséget, tessék nyugodtan tapsolni. Pedig ő az est sztárja.

A világ tele van jó emberekkel. De az opera világa biztosan.

Ha egy képpel kellene megmutatni, mégis kicsoda volt Henri Rousseau, lehet, hogy ezt választanám. A névjegyét. Szép, komoly darab, ráírva a lehető legpolgáribb módon keresztnév és vezetéknév, alá a foglalkozása: festőművész. Jobb alsó sarokban a cím. Kinyomtattak belőle, gondolom, vagy ötszáz darabot, csak az a baj, hogy Rousseau 1897-ben átköltözött a Maine sugárút 14 szám alól a Vercingetorix utca 3-ba.

Vagyis nem baj, mert fogta a pennáját, áthúzta a régi címet, és apró betűivel odaírta az újat. Nem fogunk annyi jó névjegyet veszendőbe hagyni, és nem fogunk másokat kétségek között vergődni hagyni, hová küldjék a megrendeléseket és állami kitüntetéseket.

Csodálatos hólyag. De hogy ebből hogyan lesz festészet, igazi, nagy festészet, az teljes rejtély.

Nyilván nincs sok értelme azon vacakolni, hogy miért így történt, és miért nem másként, de néha elbúsulok azon, hogy a pesti építészetben a franciaablak nem lett főszereplő. Vagy inkább csak nem értem, hogy miért nem. Tudom, hogy nálunk olasz mintákat követtek (inkább) a körúton, és hogy az olasz építészetben miért nem alkalmazták a franciaablakot, az voltaképpen még nagyobb rejtély. Mert egyébként olyan ügyes dolog: több fényt enged be, gyorsabb a szellőztetés, jobban kint lehet lenni az utcán, ha ismerős megy el odalent, könnyebb integetni neki. Az egészben van valami nyitottság (ami ablak esetében nem hátrány), könnyedség, szépség.

Most már mindegy