Egyáltalán nem véletlenül hallgatok mostanában New York közeli zenéket. Például ezt, Bernstein On The Town című musicaljét, három matróznak egy nap kimenője van New Yorkban, ennyi idő alatt kell megtalálniuk a szerelmet. Az egyik beül a taxiba, hogy az elvigye a nevezetes helyekre, de a taxis lány inkább saját magát ajánlgatja, vagyis hogy menjen föl a fiú hozzá. De nem, először menjünk a Hippodrome-ba.

Hippodrome? Mint Hyppolit, a lakájon nevelkedett ember, persze, tudom, mi az a hippodrom, lóversenypálya, de pont ez volna a legnevezetesebb hely New Yorkban? És ha igen, akkor miért énekli azt a lány, hogy Aida sang an A, and blew the whole place away”? Kicsit nehéz megérteni az eltúlzott akcentus miatt, de tényleg ezt énekli a lány. Cserébe a fiú hamis is, és el is rontja a szöveget, ott sem fenékig tejföl a musical. De miért énekel Aida a lóversenypályán?

A megoldás persze egyszerű, a Hippodrome egy méretes színházépület volt, és a nevét a formája után kapta, nagy ellipszis volt a színpad és a nézőtér, a színház alapterülete szélesebb volt, mint amilyen hosszú. 1905-ben nyitottak, 1939-ben bezártak, vagyis amikor a musicalben Chip el akar jutni a Hippodrome-ba, nincs esélye, már öt éve elfújta Aida az épületet. Egy huszonegy emeletes irodaház áll ma a helyén.

Azért ez jó. Hosszú, de jó, néha azt érzem, hogy filmklasszikus lesz belőle – persze a maga műfajában, akciófilm, sokat lőnek, sokat robbantanak. Egyik csata a másik után. Színészes akciófilm, ahol nemcsak csalinak használják a színészeket – különben sem tudom, hogy ezek a színészcsalik egyáltalán működnek-e még, megnéz-e valaki egy filmet csak azért, mert Leonardo DiCaprio szerepel benne. Vagy Sean Penn.

Aki egyébként nem tanult a Trópusi vihar című filmből, és megint fullban nyomja kretént, Oscar bácsi meg majd nem gyün. Szóval játszik egész testtel, muszklikkal és arcizmokkal, fogsorral és hajszálakkal, de valahogy folyton játszik, játszik, játszik. Azt viszont imponálóan. Nem tudom, mitől más DiCaprio, mert ő is csak játszik, játszik. Nyilván nagyon vágyott rá, hogy eljátszhassa Tökit A nagy Lebowskiból, de arról már lekésett, hát most itt szaladgál hálóköntösben, betépve. És Hevér Gábor a hangja, az sem hátrány.  

Operálatlan arcú színészek. Ez az, amit egyre kevesebben értenek meg, hogy ha talán valamivel fiatalabbnak is néznek ki, nem tudják használni a legfontosabb filmszínészi kifejező eszközöket, ha összekaszaboltatják magukat. Ezek meg nem kaszaboltatnak, pedig, ugye, helyes fiúk voltak, volt mit veszíteni. Ráncosak, lóg a felső szemhéjuk, megnőtt a fülük (azt egyelőre még úgysem szokás kisebbre venni), megtévesztésig úgy néznek ki, mint az emberek. Csak tehetséges emberek.

Nem is tudom, mikor láttam utoljára olyan operaelőadást, amelyiknél izgultam, hogy mi lesz a vége. Talán négy évtizede, amikor először láttam a Turandotot. De az opera nem a történetről szól, az emberek úgy érkeznek, hogy tudják, mi lesz a nóta végén. Most meg Az alvajáró a Metropolitanből, Rolando Villazón rendezésében. Sejteni lehetett, mire lesz képes Villazón, mint vonzó név, aki operát már nem énekel, és mint színpadon ügyes fickó, biztosan lesz egy pár jó ötlete, amellyel elfedi, hogy voltaképpen nem történik semmi, állnak, és leéneklik az égről a csillagokat. Rendben is van, erről szól a belcanto a legtöbb esetben, ácsorgásról és leénekelt csillagokról.

Ehhez képest leéneklik, tényleg, főleg Nadine Sierra a címszerepben, de a többi is dolgozik keményen, és működnek a kis ötletek, szigorú közösség a svájci Alpokban, a tanító úr körmösöket osztogat, mindenki feketét visel, és köztük él, nemcsak él, de épp férjhez menni készül az alvajáró lány. Tudjuk, mi fog történni, alvajár majd, kiköt a gróf ágyában, de nem úgy. Ahhoz így is elég gyanús, hogy felbontsák az eljegyzést, a fiú bánatában majdnem elvesz egy másik lányt, hiába esküszik a gróf, hogy ő aztán egy ujjal sem. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a döntő pillanatban Amina megint alvajárni kezd, szóval tényleg létezik ilyesmi, mondja a falu, mondja a fiú, akkor minden meg van bocsátva, hatalmas ária, hatalmas kórus, hatalmas boldogság.

Ez az alapeset. És most is eljutunk ide, de Amina észreveszi, hogy rajta kívül itt senki sem ártatlan, a fiú mégis majdnem elvett egy másik lányt, és miközben szól az ária, meglátja a másik lány kezében a kék virágot. Ugyanazt a kék virágot, ami az ő kezében is van. Szóval ez egy ilyen srác, ez az Elvino, ha nincs Amina, jó neki a Lisa is, akit ugyanazokkal a szavakkal és virágokkal szédít. Tudjátok mit? Legyetek boldogok. A lányok átölelik egymást, Amina pedig létrán át kimegy a háztetőre, a hóba. A szabadságot választotta.

Ezek azért tudnak odaát.

Fényes Adolf miatt mentem a Nemzeti Galériába, de az csak egy szoba. Nagy szoba, szép szoba, de marad még utána a nézőben kedv és szusz, hogy újra nézze Czimra Gyulát, amíg még lehet. Jövő héten zár.  Czimrát nézem, és Mahler jut az eszembe, pedig nem közeli kapcsolat, de az egyik festmény sarkában tehenek vagy ökrök, mindenesetre szarvasmarhák bámészkodnak, meglepő módon az egyikre írta Czimra a nevét. Nekem meg Mahler jutott eszembe, vagyis Bruno Walter Mahlerről szóló könyve, mennyire szerette a zeneszerző az állatokat, két kismacskával a kabátzsebében sétált. És most idézet: „Elbeszélte, milyen feledhetetlen emléke az egyszer vidéken, éjszaka hallott elnyújtott szarvasmarha-bőgés, hogy milyen fájdalmasan érintette a természetnek a tompalelkű baromból feltörő hangja”.

A Janikovszky Éva naplóiból készült előadást néztem tegnap a 6színtéren (-ben?), nem is rossz, vagy legalábbis nagy és sok munka van benne, és közben eszembe jutott, hogy valaha egy műsorban szerepeltem Janikovszky Évával. Vagyis ez így nem pontos, mert a műsor maga egyszemélyes volt, de mindig más szerepelt benne, esténként, talán a Híradó előtt vagy után megjelent valaki a képernyőn, és elmondta, hogy mi a jó az életben. Vagy mi az érték. Kicsit úgy, ahogy Woody Allen fekszik a díványon a Manhattanben, és azt mondogatja magnóra, hogy miért érdemes élni. Cezanne festményei, azok a fantasztikus almák.

Hogy miért érdemes élni, arra, persze, rengeteg ötletem lett volna, de mire sorra kerültem, a rengetegből elég sokat lelőttek már, így aztán arról beszéltem, amihez elég jól értek, a naplopásról. És nem sokra rá azt olvastam egy kritikában, hogy lám, mennyire következetlen és felelőtlen a műsor szerkesztése, Janikovszky Éva például egy mosolyról beszélt, mint értékről, én meg a naplopásról.

Gyanús, hogy nem én voltam a pozitív példa.

Próbáltam, akartam, erőltettem, de nem sikerül végignéznem a Netflixen A csütörtöki nyomozóklubot. Pedig milyen pompázatos, hangulatos, színészes, Helen Mirrenes film, de vagy nem mozgóképre való a történet, vagy én nem vagyok mozgókép elé való. Elvben ez valami szórakozás, ha erőltetni kell, akkor nem stimmel, abba is hagytam a próbálkozásokat.

A kiadóban viszont azt mondják, hogy a filmváltozat nagyon jót tett az eladásoknak, megnőtt az érdeklődés Richard Osman bűnügyi regényei iránt, és az ember egyszerre úgy érzi magát, mint a régi szép időkben. Amikor megnézte a filmet, és aztán megvette a könyvet, hogy elolvassa, hogyan is történt igazából. Nem is tudom, hol kezdődött nálam az utánolvasás, talán a Tüskevárral. Aztán Egri csillagok, Szegény gazdagok, Kloss kapitány, Mézga Aladár. Kenguru. A Rabszolgasorsot már nem láttam, csak megvettem, sajnos az volt a könyv vége, hogy „Jöjj ide, Isaurám, de ne a térdemhez, hanem a keblemre”.

Mindenesetre volt kölcsönhatás a filmek, vagy inkább a televízió és az irodalom között. Mintha jobban hittünk volna a betűknek, mint a képeknek. Azóta ez megfordult, ha jól látom.

Nem veri ki az ember szemét, de ha valaki arra jár, a Ráday utcai Bibliamúzeumban érdekes dolgot láthat. Valószínűleg mindig láthat érdekes dolgot, a jeruzsálemi templomok makettjait, de van időszakos kiállítás is, Kemény Gyula gyűjteményéből válogatás.

Ahogy mondani szokás (mondják is) a gyűjtemény a festők és festmények mellett a gyűjtőről is szól, óhatatlanul elárulja magát, mi az, ami tetszik neki, milyen képekkel akar és hajlandó együtt élni. Bár, ami azt illeti, ha kölcsön adja a képeit egy kiállítás céljára, akkor lehet, hogy arról is beszél, milyen képekkel hajlandó, de nem feltétlenül akar együtt élni.

Mielőtt nagyon belebonyolódnék: Kemény Gyula festő és restaurátor is, így az ember azt gondolja vagy reméli, hogy egy lépéssel közelebb kerül a festészethez, talán azt látja, hogy egy festő mi érdekeset találhat egy másik festő munkájában. Ez egyébként valamennyire tényleg meg is történik, látszik, hogy Kemény Gyula szereti az érdekes festészeti dolgokat, furcsa fényeket, még furcsább színeket, az ég ibolya felé közelítő kékjét, a borostában rejlő festészeti kihívásokat. Ha pontos a válogatás, akkor van valami erős rokonszenv Kemény Gyulában a sárga iránt.

Ennél közelebb nem jutottam. Vagy mégis? Ez is egy borostás arc, Szabó Vladimir Parasztembere, ez a furcsa, nyílt tekintet, nem néz, nem vizsgálja a nézőt, de hagyja magát nézni és vizsgálni. Közönyös, de nem tartózkodó. Fess le. Gyűjts. Bámulj. Klasszikus farkasszem-nézés. Hiába várom, nem fordítja el a tekintetét.

A világ tele van elfelejtett operaénekessel, ez a dolgok rendje, bár a hangfelvétel némileg változtatott a dolgok rendjén. De ha felejteni akarunk, akkor persze lehet.

Itt van (vagyis éppen hogy nem nagyon van) Koréh Endre, az Operaház posztumusz örökös tagja. Igazi nagy sztár volt a maga idejében, a négy nagy operaházból háromban biztosan föllépett, járt Bécsben, a Scalában és a Metropolitanben. És lemezek is készültek vele, sőt, dalokat is írtak kifejezetten az ő számára. Amikor a portrélemezét megkaptam, a nagymamám barátnője úgy adta át, hogy ő az a szegény énekes, akit Székely Mihály kiutált az Operából, bosszúból, mert Koréh vette át a szerepeit, amikor Székelyt nem engedték énekelni.

Én persze Székellyel voltam. Meg a portrélemezen is olyan furcsa dolgok voltak, magyar nóták, egy német nyelvű Figaro házassága-részlet, nem túl jó. Meg, persze, A pince mélyén.

Ez is nagy Koréh-szám volt, bár nem neki írták, a szerző Ludwig Fischer, Mozart kedvence, az első Ozmin a szöktetésből, két és fél oktáv hangterjedelemmel. Hol volt még akkor Zámbó Jimmy?

Koréh, amikor látta, hogy itthon nem terem babér, elindult a szép hazábúl, a sikereiről mélyen hallgattak, aztán már nem is kellett hallgatni, mert 1960-ban, ötvennégy évesen Bécsben meghalt. Azóta is feledjük, egyre feledjük.

Tudom, nem a legjobb időzítés, de Diane Keaton annyira biztos helyen van mindannyiunk szívében, hogy semmi szükség nincs a vagy jót vagy semmitre. Szerettem akkor is amikor idegesített. És jelen időben is mondom.

Hogy mikor idegesített? Például a Keresztapa első részében, ahol olyan bágyatagon meresztgeti csak a szemét. Nem tehet semmiről, egyszerűen rossz választás, nem az a figura, nem az a testmagasság, az emlékezetes sétálós-beszélgetős jelenetben Michaelt az út közepére teszik Kayt meg a szélére ahol már lejt az út, hogy ne legyen fél fejnél nagyobb a különbség a nő javára. Csakhogy ezzel egy egyébként nem tervezett jellemvonását mutatják be a férfinak, hát igen, pici, Napóleon-komplexusa van, megölet mindenkit, aki lefelé néz rá. Kivétel a testőr és a feleség. Nem tudom, de állítólag Diane Keaton maga sem bírta végignézni a filmet saját maga miatt – ami legalábbis rokonszenves a szememben.   

A másik még nagyobb szerep, még nagyobb siker, Oscar-díjas. Amikor énekel az Annie Hallban. Ugye, annyira rá van írva maga a szerep, hogy neki az eredeti neve is Hall, és az apukája kislányként Diannie-nek hívta, és minden csodálatos, amit mond, ahogy mondja, a ruhái, és az, hogy lá-li-lá (Bánsági Ildikó hangján). De ahogy énekel… a saját hangján. Seems Like Old Times és It Had To Be  You a két dal. Ez az utóbbi (ezt talán nem szokás tudni) elhangzik a Casablancában is. 1982-ben láttam először a filmet, azóta meggebedek a két énekes rész alatt, olyan lassú, olyan semmilyen, annyira pont az ellenkezője annak, aminek lennie kellene.

Mindegy, meggebedek még egy párszor.

Ha Gianni Morandi, akkor a legtöbb embernek a Térden állva (csúszva) előtted jut az eszébe, értem is, hogy miért, de én ezt a dalát jobban szeretem. Meg az egész Gianni Morandit csodálom, hogy végig tudta csinálni az életet ugyanazzal a frizurával. A dal 1962-ből való, azóta Gianni hosszabb nadrágokat és szűkebb zakókat visel, de a haja körülbelül ugyanolyan maradt. A dal szövege minden álkomolysága ellenére is mára meghaladott, hiszen a főhős meg akarja beszélni a lyánnyal, hogy ha megint meglátja, hogy kéz a kézben mászkál azzal a másikkal, beveri a fejét. Mármint a másiknak, nem a lánynak – legalább ennyi.

És a tánckar, a tejesüveggel tvisztelő RAI rongylábazók, egyszerűen csodálatosak. Ez is mintha megszűnt műfaj volna, az állami tévékben működő állandó tánckarok. Valaha az NDK volt a nagy mester, de kiderül ilyenkor, hogy nem voltak ők sem előzmény nélkül.

Nem feledkezve meg a műveltető szerkezet csodálatosan könnyed használatáról. Magyarul ezt nem is könnyű pontosan kimondani: küldesd le magadat anyáddal tejért. Intézd el, hogy anyád leküldjön tejért.

Majd bolond leszek, szólt a lány.