Nem a sima old moneyra gondolok, amikor valakinek már a szülei és a nagyszülei is gazdagok voltak, és ezt úgy fejezi ki, hogy a finomabb drága holmik közül választ. Nem Ferraraival jár, hanem Rolls-Royce-szal, meg ilyesmi. Méretre készített öltönyt hord, nem Guccit. Amit viszont tényleg nem értek, az a régi gazdagság. Egy Néró mihez tudott kezdeni a pénzével? Több aranyedényt vagy ékkövet vásárolt, de hát kinek kell akár egyetlen darab ékköves gyűrű? Utazni bonyodalmas és fárasztó volt, és a világ sem volt még tele csodálatos épületekkel és műkincsekkel, aki Egyiptomban és Hellászban volt, szinte mindent látott, vagy ha nem, akkor sem tudta, hogy van valami Amerikában. Marad a még több arany és még több ékkő, amire aztán vigyázni kell. Az egésznek semmi értelme.

Aztán persze rájöttem, hogy ez most is így van, az utazást leszámítva. Mihez lehet kezdeni az összeharácsolt vagyonnal? Lehet órákat venni, és akkor ötvenmillió van az ember csuklóján, és még ötszázmillió a fiókjában, de úgyis a telefonján nézi meg, hogy pontosan hány óra van. Lehet autókat gyűjteni, és akkor húsz vagy ötven darab lerobbanásra hajlamos jármű áll a garázsban. Biztosan jó érzés.

Az egész arról jutott eszembe, hogy meghalt a Gap néni, Doris Fisher. Férjével, a Gap bácsi Don Fisherrel együtt alapították a céget 1969-ben, eleinte farmerokkal és lemezekkel kereskedtek, aztán a lemezeket elhagyták, maradt a ruha. Elképesztő lendülettel terjeszkedtek, aztán fölvásárolták a konkurenciát is, alapítottak ellencéget is, hogy akinek nem tetszik a Gap, az is a Gapnél vásároljon. De mit csináljanak a pénzzel? Ruhákra nem költhetik, mégis furcsa, ha nem a saját termékeiket hordják. Meg maga a cégnév is erre utal, a generation gapre, a generációs szakadékra, és annak áthidalására. Amit ma már mindannyian tapasztalunk: az idősebb és legidősebb korosztály is farmerben jár, kényelmes és mosható.

Fisherék műgyűjtésbe kezdtek, persze az ő szintjükön, a kollekció ezer fölötti darabból áll. Ennyi már otthon nem nézhető és nem tartható. Így aztán még 250 millió dollárt adtak a San Francisco Museum of Modern Artnak, hogy tárolják és állítsák ki a műkincseket.

Meg kellene nézni, Gap gatyában. De az a pénzköltésnek inkább az utazás része volna.

Ilyen is van. Nem elég, hogy az Operaház magának szervez konkurenciát, az egyik helyszínen Michael Volle énekel, a másikon meg Kolonits Klára Baráth Emőkével, mert közben a Müpában ismétlik az Anyegin-közvetítést a Metropolitanből. Gazdagok vagyunk. Én például egy Anyeginnel lettebb gazdagabb. Persze, leginkább egy Tatjánával, Asmik Grigoriannal, de Anyeginnel is. Az ukrán bariton, Iurii Samoilov énekelte, aki a Die Presse szerint egy singender Brad Pitt, és aki mindenféle félpucér fényképeket tesz föl magáról az internetre. Egy kicsit más lett az operai környezet, mint Pavarotti idejében, aki még az úszómedencébe is trikóban ugrott be, ha tudta, hogy fotósok vannak a közelben.

Furcsa módon Samoilov ettől még jó volt, fiatal, nagyvilági és magabiztos, ha az kellett, meghasonlott és összetört, ha az, úgy kell neked, hülye barom.

Vagyis nem hülye barom, de ehhez kellett Asmik Grigorian, kellett Deborah Warner rendezése. Mennyire az övé? Volt ebből évekkel ezelőtt egy előadás Anna Netrebkóval, nagyon-nagyon tetszett, de leginkább arról szólt, hogyan lehetséges, hogy ez az ostoba Anyegin nem veszi észre, kivel hozta össze a jó sorsa, hogy Tatjána nem is csiszolatlan gyémánt, de csiszolt már az első pillanattól, szép és okos, szerelmes és a tiéd, csak rád vágyik.

Nem vette észre, magára vessen. Az utolsó jelentben aztán Tatjána könnyedén megcsókolta Anyegint, csak hogy fogalma legyen szegénynek arról, mit is veszített. Most meg az első felvonás végén Anyegin lazán megcsókolja Tatjánát, lazán, de mégis intenzívebben annál, hogy az elmenjen baráti csóknak. Ezt oszd be magadnak, kislány, de egy életre. Az opera végén meg Tatjána halálra vált arccal megy oda Anyeginhez, megcsókolja, majd kopogó léptekkel elmegy. Te oszd be. Csókollak, Jevgenyij.

Jaj, Asmik. Asmik éneke. Asmik sötét haja, világoskék szeme. Asmik arca, hogy állandóan ott van, nem néz ki a karmesterre, nem enged a koncentráltságból. Ahogy Anyegin válaszát hallgatja, lesütött szemmel, és valahogy mégis mosolyogva, hogy ha egy kicsike érzés volna Anyeginben, már ott és akkor abbahagyná az okoskodást. Ahogy a történetben benne van a végzet: hogyan vehette volna észre Anyegin, kivel találkozott? Sehogy. Tényleg vidéki versenyző, kiesik a kezéből a könyv, amikor meglátja a férfit. Közben meg azt mondja Asmik Grigorian a szünetben, hogy nem, ez nem szerelem, akárkibe belebolondult volna Tatjána, aki akkor belép az ajtón. Végignézném az operát úgy is, ha közben csak Grigorian arcát mutatnák. Még a szünetben is.  

Rendben van, de pont ebbe a szerencsétlenbe bolondult bele. Akkor most ki kinek az áldozata?

Talán ismerős a történet: Karajan nevelt lánya, Monique Montagne A bal lábam című film stáblistáját nézve elcsodálkozott. Nem a stáblistán, hanem a közben hallható zenén. Micsoda gyönyörű tenorhang. Réti József volt. Sose hallott róla, de a hang annyira tetszett neki, hogy eljött érte Budapestre, és összegyűjtötte a föllelhető Réti-felvételeket.

Egy kicsit hasonlít, ami velem történt, miközben a Netflixen néztem a Staircase című sorozatot. Megölte-e Colin Firth a feleségét, Toni Collette-et?

Még nem tudom, csak a harmadik résznél járok, de miközben a Firth által játszott karakter homoszexuális kapcsolatba keveredik egy autószerelővel, szokás szerint klasszikus zene szól, ez valami egyezményes filmnyelvi megoldás, én meg nem hiszek a fülemnek. Ez Gulyás Dénes. Ő énekel. Hogy mit, azt nem ismertem föl, bár illett volna, de a Shazam segített: Paisiello volt, A sevillai borbély.

Nem is tudom, Gulyás Dénes tudja-e, miben vett részt.  

Nagyon-nagyon jól sikerült a vígszínházi ünnep, százharminc éve, május elsején nyitottak, és ha nem is töretlenül, de megvannak, köszönik. Köszönjük. Az ember kicsit tart az ilyesmitől, Így írtunk mi, színházi levelek, nahát, azt hiszik, hogy ami velük történt, annyira fontos, hogy színpadra lehet állítani.

Tényleg annyira fontos és tényleg színpadra lehet állítani. Történelem, nemcsak színháztörténelem, hol vicces, hol nagyon vicces, hol szörnyű, hol nagyon szörnyű. Ruttkai Éva levele a Merkurnak, hogy számára egy Zsigulit soron kívül kiutalni szíveskedjenek. Részletfizetéssel. Latinovits mostani 850-es Fiatja már elrohadt, és alul befolyik a hólé. A Merkur válasza: a jövő évi kontingens már tavaly elfogyott, tessék talán Trabantot igényelni, színválasztással. Esetleg két színben, de luxe kivitelben. Szállítási idő négy év múlva, 1976-ban. Addigra Latinovits már nem él.

Ez most vicces vagy szörnyű?

Szakáts Miklós Cyrano néven besúg, szégyelli és mentegeti magát, aztán nekilendül, ha már besúg, legyen valami haszna is belőle. Ne csak az, hogy kiengedték Kerepestarcsáról. Karády Katalin, hogy őt Ajtay Andor megütötte a színpadon, és ennek nyomát a testén viseli, és őszintén félti az életét és testi épségét. Major Tamás anyukája az igazgatónak, hogy a fiát tessék megnézni, mennyire tehetséges. Egy hibája van: túlságosan szerény. Molnár Ferenc, Varsányi Irén, Mezei Mária, hogy már két hónapja itt senyved a Tátrában, és nem bírja, nem tud színház nélkül élni. Várkonyi a pincéből kíván boldog karácsonyt, és fogadkozik, hogy ha ennek vége, ő mindenkivel szemét lesz. Szerepet, fizetésemelést kérő levelek.

Persze: a legviccesebb az élet. Hogy az előadás előtt Rudolf Péter a leendő kormánnyal (pontosabban: a leendő fenntartókkal) fényképezkedik a színház lépcsőjén. Aztán tíz perc múlva felolvassák a királynak szóló meghívót, hogy személyének sugárzásával emelje a nyitóelőadás fényét. Tizenegy perc múlva pedig Ditrói Mór lemondó sorait: a színház igazgatásához nem férfi kell, hanem „szolgalelkű, talpnyaló individuum”.

Mit hallgat az ember Michael Tilson Thomas emlékére?

Az ember úgy általában, nem is tudom. Talán valamelyik Ives-szimfóniát. Vagy a Rhapsody in Blue-t, amikor Gershwin játssza a zongoraszólót. Persze, nem éltek egy időben, karmester és zeneszerző-zongorista, de maradtak gépzongorafelvételek Gershwinnel, így a hatás sem olyan, hogy mai zenekar körbevesz valami sistergést, mint amikor Caruso lemezeit „újragondolták”. Csak hát Gershwin zenekar nélkül készítette a felvételeit, így aztán elképesztő tempókat rohan, alig-alig lehet utolérni a zenekarral. Azért legalábbis érdekes. Ha nem tévedek, készült egy olyan lemez is, amelyen Michael Tilson Thomas nemcsak vezényel, de zongorázik is, és saját tempókkal játszhat.

Vagy valamit a San Francisco Symphonyval, aminek negyed századon át volt vezető karmestere, az mégis szép idő, és bár nem lehet azt mondani, hogy a kis, vidéki zenekarból világszámot csinált (mert San Franciscóban szépen szólt a zenekar előtte is, aki nem hiszi, hallgassa meg a Kocsissal készült Rachmaninov-zongoraversenyeket), de Thomasszal jött el a zenekar nagy korszaka.

Én a Toscát hallgattam újra, mert azt itt vették föl, az Olasz Intézetben, a csúcsformában lévő Marton Évával, a csúcson már túl járó José Carrerasszal, aki egy nap külön bement, és fölénekelte a Vittoriát meg az áriákból a magasságokat. A kis szerepekben magyar énekesek közreműködtek, Gregor meg Gerdesits, az utóbbit elég különös ilyen énekesi környezetben hallgatni. Tudom, már meséltem, de Thomas beintette az első akkordot, az Állami Hangversenyzenekar játszani kezdett, ő meg úgy maradt, fölemelt kézzel, kimeredt szemmel. „What?”- kérdezte.

Ahhoz képest elég jó lemez lett, néha nagyon szép zenekari hatásokkal. Kétségtelen, hogy van benne némi szimfonikus hozzáállás, elég értelmetlennek és fölöslegesnek hat, hogy az énekeseknek sétálgatni kell a sztereó hatást kiaknázandó. Azt hiszem, más operafelvétel nem is készült MTT-vel, és milyen jó, hogy ez elkészült.

Azt hiszem, Sebő Ferenc csak ezt a két Horatius-verset zenésítette meg. A Lydiáhozt és a Delliushozt. Mindkettő olyan délszlávos dallam, mintha Sebőnél az időmértékes verselés ezt a zeneládát nyitogatta volna, mindkettő több magyar fordításban is létezik, de mintha a Lydiánál megvolna a végső megoldás, Dellius befejezetlen maradt. Sebő mindenesetre Görgey Gábor fordítását választotta, ami szépen is halad, én csak azért kezdtem el nézegetni, milyen más lehetőségek vannak, mert annyira zavart mindjárt az első sor: Lelked nyugalmát óvd kutya-sorban is.  

Hát ilyen, hogy kutya-sor nincs latinul.

De mi van helyette?

Tartsd meg, ha balsors tornyosodik reád/lelked nyugalmát – ez Szabó Lőrinc.

Ügyelj reá, hogy válságos napokban

Lelked nyugalma mindig meglegyen – ez Sajó Sándor.

Van még Virág Benedek, elég semmitmondó:

A bal szerencsét csendesen elviseld

A jót örömmel vedd

Örül az ember, hogy végre Virág Benedektől olvas valamit, és nem Virág Benedekről. Meg a folytatásban aztán jönnek a szép, régi, már homályossá vált értelmek: akár üllő napokban fogsz eleven gyepen heverni.

Találtam még kezdősorokat, de azt sem tudom, kitől valóak, a kereső felhozza, de a link nem vezet sehová. Szóval csak ennyi a tanulság, vannak még versek, amelyek nincsenek véglegesen, kőbe vésetten magyarra fordítva, és ahogy a helyzetet nézem, nem is lesznek.

Persze, a lényegről nem beszéltünk még, hogy valaki úgy ír verset a barátjához, hogy „elenyészel úgyis”, vagy Szabó Lőrincnél azt mondja: „halál fia vagy, barátom”. Görgeysta vagyok ebben a tekintetben, mert benne van a Két hexameter, „kiterítenek úgyis”. És a tanulság is ugyanaz, akármilyen korlátozott is az élet, lehet azért jól csinálni.

Nem mondom, hogy vétlen vagyok, de néha megtéved az ember. Napsütés, zefírlengedezés, padok és székek, háttérben az Országház, én megállok. Kikötöm a biciklimet egy láncos korláthoz, és lóbálom kicsit a lábam.

Nem kicsit. Talán még ma is lóbálnám, de háromnegyed óra múlva odajött egy szakállas országgyűlési őr, és angolul felszólított, hogy vigyem onnét a biciklimet. Nem tudom, honnét tudta, hogy enyém a jármű, voltak még ott rajtam kívül megtévedt emberek, de neki én voltam azonnal a célpontja, talán videón követték az eseményeket. De akkor miért vártak ennyit?

Mindegy. Mondtam neki OK, nem esve ki a turistaszerepből, just finish my coke, de ő nem tágított. NOW!

Az a baj, és ezen már nem tudok segíteni, hogy ha egyenruhát látok, rögtön bűnösnek érzem magam. Nem kezdek el vitatkozni, mert ismertem egy embert, aki odáig jutott, hogy ugyan, ugyan, rendőr elvtárs, mire gumibottal szemen vágták úgy, hogy látássérült lett. Én nem tudtam, hogy a lánckorlát is a Trianon-emlékmű része, nem kezdtem el szellemeskedni, hogy az elcsatolt részek emlékére én hozzácsatoltam a korláthoz a bicajt, nem mondtam, hogy ha tényleg turista volnék, rá sem jönnék, hogy ez a metrólejárat egy emlékmű. Tettem, amit tenni köteleztek, NOW. Közben azért eszembe jutott, hogy nem szeretnék turista lenni Magyarországon, de hát nem is vagyok.

És az jobb?

Mikor elkezdtem zenét hallgatni, Sebő volt a ciki. A cikik cikije. Szemüveges fickó, gitárral az ölében. És ezzel a hanggal, ami nagyon jó, nagyon jellegzetes, mégsem azt érezni, hogy ezzel a dünnyögéssel, tutulással feltétlenül a közönség elé kell állni. De csak addig tartott ez, amíg az ember nem figyelt oda rá, hogy mit is hallgat. Mikor folytattam a zenehallgatást, akkor már Sebővel folytattam, a barna lemezzel. Az egyik oldalán népzene, a másikon énekelt versek. A Rejtelmek, meg a Hetedik, Himnusz minden időben. Jó, az ezzel a strofikus szerkezettel egy kicsit unalmas, de az egész olyan volt, mintha valami közel-keleti agyagedényben találták volna papiruszra írva.

Az élmény pont olyan volt, mint az alkotóé. Tényleg, minek énekelnek olyasmit, hogy „a becsület ennél mégis többet ér”, ha azt is énekelhetnék, hogy „galambok búgnak vállamon”?

Tényleg: miért?

Elfogadom, és időnként mondom is az ellenvetést, hogy ezek a dallamok nincsenek megfelelő arányban a szöveggel, de Sebő Ferenc elég okosan kerülgette a csapdát, nem a Nemzeti dalt zenésítette meg, hanem a Galagonyát. Azt meg ma már nehéz úgy hallgatni vagy olvasni, hogy az ember nem hallja hozzá a zenét. Olvasni nem is kell, benne van a fejünkben. Nem számolom, de talán ötven olyan vers is van, amit gond nélkül el tudok mondani fejből, csakis azért mert Sebő Ferenc zenét írt rá. Horatiustól Orbán Ottóig.

Egész népét és nem középiskolás fokon.

Egyszer majdnem elmondhattam neki, mennyire hálás vagyok ezekért a versekért, jelenésem volt a rádióban, és előtte ő készített műsort, pakolta el a cuccait a stúdióban. De hát az ember nem rohanja le a másikat azzal, hogy köszönöm, köszönöm, így aztán csak azt kérdeztem, hogy hogyan is van ez. Van az a Tinódi Lantos Sebestyén ének, Az udvarbírákról és kulcsárokról a címe. Ő a végén azt énekli, hogy Kiskököllő mellett Bethlen Farkasnak bohnyai házánál megíratának, de egy másik lemezen Agárdy Gábor úgy énekli, hogy bonyhai házánál. Most akkor Bohnya vagy Bonyha?

Bohnya – mondta határozottan. Meg is nyugodtam ebben, de most megnéztem: Bonyha van a Kis-Küküllő partján, és van benne Bethlen-kastély is. Csupa rejtély a világ.

Az az érzésem, nem szerelemgyerek a forgalmazónál a Michael című film. Speier Dávid a fordító, mégis azt mondják benne, hogy ha erre fordítod, akkor hangosabban szól, ha erre, akkor meg lágyabban. De hát a soft az ebben a szövegkörnyezetben halkat jelent, amit nyilván mindenki tud, ha van kedve egy kicsit is foglalkozni a filmmel, és nem csak nyomja, nyomja, legyünk túl rajta.

Így is kell nézni, ha már nézni kell. Lehet tudni, hogy újra kellett forgatni jeleneteket, hogy nem annak indult a film, mint ami lett belőle, de ami lett belőle… Keressünk valakit, aki lehetőleg hasonlít. Lehetőleg az annyit tesz, hogy alkatilag sajnos nem, egy vaskos lábú rokon kapta a címszerepet, neki kell egy filmen át keresnie a maga útját, neki kell holdjárni és spiccelni, és akkor kapunk valamit, ami sokkal rosszabb, mint az eredeti. Talán ez a cél, legyen rosszabb, és akkor meglátjuk, mennyire jó volt Michael Jackson.

A Rocketman kivételével tényleg egyik rosszabb, mint a másik ezek közül a popsztárok életét feldolgozó filmek közül, és még nincs vége. Életünk egy maroknyi sláger, ezeket kell hallgatnunk majd a másvilágon.

A Time Out étteremközösség a Corvin Áruház felsőbb szintjén, egy közös, terítetlen asztalos rész, és körülötte minőségi (vagy annak mondott) éttermek kitelepülései, lehet próbálkozni, összehasonlítani, egyszerre több étterembe menni, innét kérni a levest, onnét a főételt, a harmadiktól a desszertet. Elvben nem rossz ötlet.

Elvben.

A gyakorlatban az ember már azért is átverve érzi magát, mert a dolog lényegéből fakadóan felszolgálás nincs, odajárul a pulthoz, rendel, kap egy csengőt, ami felnyöszörög, és újra odajárul a pulthoz, mégis automatikusan fölszámolnak 5 százalék felszolgálási díjat. Ha kártyával fizet, akkor megkérdezik, hány százalék borravalót kíván adni, és kevesen mondják azt, hogy adok én, de miért? Kinek? Magamnak?

Újra kérdezem: miért? Mert két napja gulyáslevest kértem a Canteen nevű helyen, kicsit várni kellett, megszólalt a csengő, megkaptam a levest meg a tálcát. Hűha. Ez a gulyásleves? A szaga a fehérrépáé, az állaga vékony, a színe átlátszó. Azért megmerítettem benne a kanalat, és már mentem is vissza, harmadik odajárulás, köszönöm, ezt nem kérem. Miért, mi a baj vele? Utoljára napközis koromban adtak ilyesmit a menzán. Akkor sem ettem meg, most már nem akarok változtatni a szokásaimon.

Ha gondolja, visszaadhatjuk a pénzt.

Ha én gondolom? Azt hittem, ezt nekik kell gondolniuk, ha rossz minőségű az étel, nem fogadnak el érte ellenértéket. Talán felszolgálási díjat sem. Borravalót meg végképp nem. Ezt nekem kell gondolnom?

Hangosan csak annyit mondtam, hogy nem kell, ha önöket nem bántja, akkor maradjon.

Nem bántotta őket.

Nyilván nevetséges azt mondani, hogy „ide sem jövök többet”, de nemcsak róluk van szó, hanem a többiekről is. Nekik sem jó, ha egyiküknél ez megy vendéglátás gyanánt. Van az a mondás, hogy akár egy hordó moslékhoz öntünk egy vödör bort, akár egy hordó borhoz egy vödör moslékot, mindenképpen moslékot kapunk.