Vanda és öveg

Vanda és öveg

Mindenki ismeri azt az érzést, akinek valaha is nehézséget okozott egy idegen nyelv elsajátítása, hogy egy ideig, talán hosszú ideig, talán örökre megváltozik a nyelv által képviselt személyisége. Egyszerűbben mondva: nem azt mondja, amit akar, hanem amit tud. A mondatok egyszerűbbekké válnak, a kifejezés veszít az árnyaltságából, butábbak leszünk, ősemberek, akik a nyelvvel nem önmagukat akarják kifejezni, csak azt szeretnék, ha végre megmondaná valaki, hogy wo ist die teniszpálya. És sajnáljuk magunkat. Pedig hát…

Elromlott a telefonom, föl kellett hívni a szolgáltatót, és egy beszélő gépet, bizonyos Vandát kapcsoltak. Vanda kérdezett, egy ideig csak igennel és nemmel lehetett válaszolni, igyekeztem tagoltan kiáltani a beszélőbe, hogy IGEN, IGEN, de aztán jött a váratlan fordulat. A mesterséges Vanda azt kérte, hogy röviden vázoljam a problémát. Vettem a levegőt, kérem szépen, az történik, hogy hiába veszem föl a kagylót, mással beszéltet jelez, viszont, ha engem hívnak, azt sikerült kiderítenem, hogy a hívónak kimegy a jelzés, csöng, egyre csöng, de nem veszem föl, már aggódik, hogy mi lehet velem, tegyenek valamit, nem is miattam, hanem miattuk. De hát ennek nincs semmi értelme, nyilván Vanda ezt nem érti meg. Így aztán tagoltan és hangosan csak annyit mondtam: elromlott az otthoni készülék. Vanda vette a lapot, megismételte és leigeneztette, hogy elromlott az otthoni készülék.

Én meg rájöttem, mit él át az, aki idegen nyelven kommunikál velem. Hiába beszéli jobban a saját nyelvét, kénytelen alászállni az én szintemre, hogy megértsem, amit válaszol. Rechts, rechts, mondja, ha a teniszpályát kérdezem, és a biztonság kedvéért mutogat is, arra, te imbecillis, aki belőlem is ostobát kreálsz, mert nem tanulod meg a nyelvemet, jobbra menj, remélem, kitöröd a lábad.

Nyelveket kell tanulni. Tanulni és gyakorolni. Vagy otthon maradni. De most még a telefon is elromlott.

Fikusz kukisz

Fikusz kukisz

autobusz.jpg

Nagybátyám egyik régi története, hogy amikor Párizsba látogatott, a vendéglátója nem tudott kimenni elé, de mondta neki, hogy nem baj, majd az Ottokár behozza. Jó, jó, mikor harmadszorra jutottak ide, megkérdezte, hogy ne haragudj, de mégis ki az az Ottokár, és honnét fogom megismerni? Akkor derült ki, hogy nem valakiről van szó, hanem majd az autocar szállítja nagybátyámat a belvárosba.

Nem egy őrületes történet, el is felejtettem volna, ha Szőllősy Klárát olvasva nem botlok újra és újra ebbe a szóba. Autocar. Meg is magyarázza, hogy a görögök miért nem használják a másutt bevált autóbusz szót, nem veszi be a nyelvérzékük. Félig görög, félig latin, ebből a szempontból igazi antik kifejezés. Valamikor omnibus volt a szó, ami azt jelenti, mindenkinek, hiszen tömegközlekedési eszköz. Ebből kopott le az omni, és adta át a helyét a görög autónak, ami annyit tesz, önmaga, már hogy a jármű magától mozog (automobil), külső erőforrás nélkül. Hogy ezt miért kapcsolták össze a -bus végződéssel, az meglehetős rejtély, egy előtag és egy rag találkozik az autóbuszban, épp csak a lényeg maradt ki a szóból. A görögöknek ráadásul a saját nyelvükön van az előtag, és ez akkor, a hatvanas években még zavarta őket. Mekkora mázlisták a latinok, hogy kihalt a nyelvük.

Minden régen volt

Minden régen volt

Jól fogják magukat érezni, na – mondta Kern András a Müpa-koncertje elején, és igazat mondott. Pedig elméletben nem is annyira egyszerű a feladat, egyszerre kell búsongani az eltűnt idő nyomában, meg azon, hogy azért nehéz volt az élet, és mindig hideg volt a Lövölde téren. Nehéz, de régi ellenségünk, az idő ezúttal segít, a közönség Kern-kortárs része azon merenghet, hogy azért mégis ez volt az életünk, a fiatalabbak meg ámulhatnak az időseken, hogy mégis ez volt az életük. Ahogy a vendég Tarján Zsófi, kissé átgondolatlanul mondta: én ezeken az embereken nőttem föl. Kicsit olyan, mint amikor Ördög Nóra azt mondta Gabriella Spanicnak: amikor én kislányként téged néztelek a tévében…

Tényleg, azért miket tudnak. Nem énekelni, mert azt nem nagyon, de ahogy Kern időnként sztorizni kezd, ahogy éppen csak hangszínnel fölidézi a próbán méltatlankodó Darvas Ivánt vagy a háborgó Latinovitsot, a Közjáték Vichyben első jelenetét, és sorolja a színészeket, már csak én élek közülük. Ja, nem, a Harkányi Bandi is.

Azt érzem, hogy szép tőlük, hogy ennyit fáradtak, van zenekar, vannak vendégek, dalok, de ha kiültetik Kernt egy mikrofonnal, csinálj, amit akarsz, akkor is ott vagyunk a kiindulásnál: jól érezzük magunkat.

pa250007.jpeg

A pincétől Tonióig

A pincétől Tonióig

pa240020.JPG

Nem is tudom, mi vitt oda, a Fészek Művészklubba, Tonio Krögert nézni. Talán a képtelenség, már megint színház lesz Thomas Mannból, aki a lehetséges legelbeszélőbb író. Ehhez képest Mario és a varázsló, aztán József és testvérei. Most meg Tonio Kröger, vívódások, szünet nélkül. Vagy csak látni akartam, ahogy a Zsótért akasztják, végre nem ő oszt női szerepet férfiakra és viszont, hanem rá osztották Lizaveta Ivanovnát. És milyen jól tették.

Sétálós színház, bejárjuk az épületet, talán a háztetőn nem voltunk, de egyébként szinte mindenhol. Nem mondom, hogy hallatlan ötlet, de ha valaminek történnie kell, és az a valami nem történhet a színpadon, akkor ez nem rossz megoldás. De nem is ez a legnagyobb élmény, hanem maga a szöveg. Az, amiről azt hiszi az ember, hogy már régen túl van rajta, már átlát a szitán, a kék szeműek és szőke hajúak utáni vágyakozáson, vagy, ha történetesen kék szemű és szőke hajú, akkor a barna szeműek és barna hajúak utáni vágyakozáson. Hogy van itt azért egy nagyon szimpla trükk, a barnák menedéke, Thomas Mann pontosan tudta, hogy ezt az elbeszélést a barna hajúak és szeműek fogják olvasni, és ők fognak belekapaszkodni, és ők mondják majd maguk elé bánatos éjszakákon, hogy Tonio Kröger én vagyok.

Nem én vagyok. Nem is voltam, nem is szeretnék lenni. Szóval: kinőttem már ebből a meséből.

Legalábbis ez volt a kiindulópont. Ami éppen csak addig tartott, amíg Fekete Ádám el nem kezdte mondani: Tompán és a fehér felhőrétegeken homályosan átszűrődve derengett a szűk város fölött a téli nap szegényes fénye. A csúcstetős utcák nedvesek és léghuzatosak voltak, és olykor valami puha csapadék esett, ami nem volt se jég, se hó.  

Nem tudom, mi ennek a két mondatnak a titka. Talán csak egy szó, az, hogy léghuzat, de az nem is Thomas Mann érdeme, hanem Lányi Viktoré. De ezt nem lehet se kinőni, se megunni, se meghaladni. Legalábbis nekem nem sikerült.

Genyőte

Genyőte

asph.jpg

Lenn, a csöndes alvilágban, szellőtlen, bús alvilágban, asphodelosok között, írja Babits A danaidákban. De mi a bánat az az aszfodélosz? Mitológiai virág, pontosabban a mitológia által is használt, de nagyon is igaz, mediterrán növény, a halottak lelke költözik aszfodéloszba, ki tudja, miért.  Mindent, amit tudok róla, a wikipédiáról tudom, szerintem nem is láttam még aszfodéloszt, vagy ha láttam, nem tudtam, hogy azt látok. Ették a gumóját, szerintem azt sem eszik már, de sírokra ültetik melegebb éghajlat alatt, amíg mi kénytelenek vagyunk beérni a krizantémmal, meg a borostyánnal. De persze varázslat, szóvarázslat, nyilván Babitsnak is tetszett, ezért sem használta a ritkább, magyar nevét: genyőte. Tévesen Kitaibel Pálnak tulajdonítják ezt a nevet, örülök neki, hogy nem ő a felelős, mert tényleg gyilkos név, próbálta volna Babits azt írni, hogy a szellőtlen alvilágban genyőték között. De tényleg van ilyen hatása a nyelvünknek, kijózanító és földhöz tapasztó, megnevezzük és varázstalanítjuk vele a dolgokat.

Illetve: kiderült, hogy az is tévképzet, hogy az aszfodéloszból álomitalt lehet főzni. Valójában izzasztó és vízhajtó hatású a belőle készített főzet. Mégis genyőte.

Bernard Haitink

Bernard Haitink

haitink_1.jpg

Régebben volt egy sorozat a tévében: A világ nagy zenekarai. Köztük volt az amszterdami Concertgebouw zenekar is, éppen Bernard Haitink volt a főzeneigazgatójuk, és amikor róla volt szó, az egyik zenekari muzsikus azt mondta: olyan ember, akinek fogalma sincs arról, hogy mennyire tehetséges.

Azért ez egy szép állapot. És talán igaz is, Haitink a nagy karmesterek korának szerény nagy karmestere volt. Annyira szerény, hogy a zene iránt nem érdeklődők talán nem is hallottak róla. Annyira szerény, hogy majdnem elszerénykedte a karrierjét. Amikor a Concertgebouw 1956-ban fölkérte, hogy ugorjon be Carlo Maria Giulini helyett, és dirigálja el a Cherubini Requiemet, elsőre azt válaszolta, hogy még nem érzi magát késznek a feladatra. Annak ellenére, hogy már vezényelte a művet. Aztán mégis vállalta, és viszonylag jó benyomást kelthetett, mert a következő szezonban már hét koncertre hívták meg.

Vezényelt mindenhol, készítette a lemezeket, ha lehet hinni a hivatalos adatoknak, több, mint 450 felvételen rögzítették a művészetét. Kilencvenkét évig élt, kilencvenéves koráig föllépett, eléggé felfoghatatlan, hogy miért jut ritkán az ember eszébe, ha a 20. század nagy karmestereiről van szó. Talán azért, mert nem magával volt elfoglalva. Talán azért, mert hiába hiszi az ember, hogy az valami új dolog: aki azt akarja, hogy zseninek tartsák, annak folyton hangoztatnia kell a saját zsenialitását. Erre valahogy ő nem volt alkalmas. Akinek bálványra van szüksége, annak nem Haitink az embere.

Jó volna magabiztos választ adni arra, hogy akkor viszont kiknek az embere. Amszterdam mellett Londonban szerették nagyon, ott volt otthon, ott is halt meg. Vezette a London Philharmonic Orchestrát, a Covent Garden Operát, ott búcsúzott a közönségtől… - majdnem. Az utolsó előtti koncertje volt ott a Bécsi Filharmonikusokkal. Az angol sajtó meghatottan emlékezik néhány koncertjére, különösen egy Mahler 9. szimfóniára, egy Az istenek alkonya előadásra.

Mondok valami szörnyűt. A Guardian nekrológját olyan ember írta, aki már két éve meghalt. Lehet, hogy ez egy halott műfaj.  

Tombor, a véres fotós

Tombor, a véres fotós

tombor2.jpeg

Azt mondta egy interjúban Szálinger Balázs költő, hogy ők az élet császárai. Senki nem tudja róluk, de akkor is.

Az ember hümmög, talán igen, talán nem, de inkább nem, még ha bővebben is nézem, nemcsak költőket, de általában a művészeket: nehéz kenyér. Mintha ez egy régi gondolat vagy életérzés volna, Kosztolányi a Boldog, szomorú dalban, változott a világ, a lírai költő nem az ország orvosa vagy lelke, csak lírai költő, versének hőse.

A régi érzés azonban ma is él. Azt hiszem. Tombor Zoltán képeit nézem a Hold utcai, szép Einspach galériában, és olyan megható tőle, hogy akarja. Vagy olyan mohó, hogy ezt is akarja? Tombor Zoltán sikeres alkalmazott fotós, elegáns és hosszú listát lehetne írni arról, hogy kiket fényképezett, egy másik elegánsat és hosszút arról, hogy kinek, de mintha ez őt nem tenné boldoggá. Művészetet is létre akar hozni. Az is lehet, hogy sikerül neki, bár én nem látom. Csak az igyekezetet, hogy ez is az övé legyen. Hogy is van az a párbeszéd a Néró, a véres költőben? Minden az enyém. Az is, ami nincsen. Nem. Ami nincsen, az az enyém. A tiéd csak a minden.

Színmagány

Színmagány

Szőllősy Klára ír a görög útikönyvében (Kiklász-kalandozások) egy Kitto nevű angol történészről (Humphrey Davy Findley Kitto), aki azt írja, hogy bizonyos dolgok, bizonyos szavak a görög történelemből lefordíthatatlanok, mert hiányzik a másik nyelvből a hozzájuk tartozó fogalom. Szőllősy Klára mindjárt tovább is viszi a gondolatot mindenféle fordításra, és azok reménytelenségére, a szavak nem ugyanazt jelentik. Ivan Groznij nem Rettegett Iván, nem is Rettenetes, mert a groznij nem pejoratív, inkább komor méltóságot és az abból fakadó félelmetességet fejezi ki.

Régi mániám ez nekem is, amióta csak nyelveket tanulok: még a legegyszerűbb szavak sem felelnek meg egymásnak. Mintha nem pont ugyanazt jelentené a harasó és a jó, mintha a harasóban volna valami több, nemcsak jó, de egy kicsit szép is. Vagy a beautiful mintha nemcsak szépet jelentene, de egy kicsit többet, kicsit közelebb van a gyönyörűhöz, mint a hétköznapi széphez. Az emberek ettől még megértik egymást, de az egyik nem pont azt mondja, amit a másik ért.  

Ez még mindig jobb, mint a színek kérdése. Mi van, ha minden ember egészen másnak látja a világot? Más színűnek. A különböző hullámhosszú fényeket az agy másképp értelmezi, de ez pont olyan, ami soha nem derülhet ki, hiszen az agy következetes. Kéknek látom az eget és a tengert is. Te is kéknek látod, vagyis valaminek, amire mindig azt mondták neked, hogy az kék. De a te kéked az nekem inkább zöld volna, az én kékem meg számodra barna. Ha látnád. Olyan félreértésbe vagyunk bezárva, amiről még csak bizonyságot sem szerezhetünk, legfeljebb akkor, amikor kiderül, hogy az egyik ember szereti ezt a színt, a másik meg nem.

Bár a tengert mindenki szereti.

pa030200.JPG

Bond feleségének története

Bond feleségének története

lea.jpg

Léa Seydoux hetek vannak a moziban, szinte minden héten jön vele valami film. Nem is valami film, hanem nagy film, fontos film, vagy minimum sikerfilm, ha belemegyünk abba, hogy a jó film és a sikeres film egymás ellentétei.

Léa Seydoux-t nézve egy kicsit bonyolultabb a helyzet, de csak egy kicsit. A saját sorrendemet nézve: először láttam Enyedi Ildikót és A feleségem történetét, azzal a színésznő tanulsággal, hogy hát jó ez a Lizzy, de nyilván az a legfontosabb feladata, hogy neve van, hogy eladja vagy érdekessé tegye a filmet a szélesebb közönség előtt. Aztán jött Wes Anderson, A francia kiadás, és az ember tátott szájjal bámul, hogy micsoda színésznő, mennyi arca van, az egyik pillanatban aktmodell, a másikban – el se mondom, mert már az is poéngyilkosság volna. És az a sok arca is mind mennyire izgalmas és szép, a szemzuga, ahogy lefelé görbül, a szája, bármi. Minden.

Tegnap meg az új (nem annyira új) James Bond. És megint az elsőhöz közeli állapot. Azt már látom, hogy tulajdonképpen jó színésznő, de annyira nem Bond lány, annyira érdektelen a külseje, az esőleső orra, a fehér farmerje, meg az egész világa. Bond papa és neje.

Mintha minden a rendezőn múlna. Nemcsak a színész tehetsége, de a szépsége is. Vagy a másik irányból nézve, mennyi elpazarolt színészi tehetség és munka kell James Bondhoz is. Tudom, kifizetik, de mégis.

Edita Gruberova

Edita Gruberova

p6080067.JPG

Régebben agyaltam azon, hogy ha tényleg annyira szeretem Edita Gruberovát, ha tényleg minden fellépése különleges ünnep, akkor miért nem hallgatom őt állandóan? Miért nem őt hallgatom állandóan?

Nem volt jobb válaszom annál, mint hogy az ember nem hordja állandóan az ünneplő ruháját. Hogy csodálatos biztonságot jelentett Gruberova létezése, éneklése. Van olyan, amit az ember ideálisnak gondol, van olyan, akiről a komponista álmodott, amikor megírta a darabot. És ez nem csak zenei ügyekben adott biztonságot, hanem az életre szólóan is. Létezik ez az emberi léptékkel mérhető tökéletesség, amit hallgatni olyan, mintha az ember beállna a zuhany alá. Tisztán vagy tisztábban jövünk ki alóla, kezdjünk elölről mindent, nincs elrontva véglegesen semmi.

Mindig csak őt sajnáltam. Vajon Gruberova kit hallgat, amikor ilyen élményekre vágyik? És mekkora teher lehet ezt a képességet vinni, itt (Pesten, Pozsonyban, Bécsben, mindenhol) vannak az emberek, akik ezt nemcsak megkapják tőlem, de el is várják.

Vitte a terhet, talán nem is volt számára teher. Olyan hibátlan technikával énekelt, hogy a hangja lényegében nem változott, nem öregedett, nem kopott. Szinte már komikus volt az össze nem illés, a hang rendületlensége és a test elkerülhetetlen öregedése között. Nem számított. Csak az éneklés számított, a hangtól volt ő hetven fölött is változatlanul ifjú hölgy, hogy csak a legutóbbi pesti élményeket mondjam, Lucrezia Borgia vagy Lammermoori Lucia.

Amikor mégis úgy döntött, hogy visszavonul, az ember tudta, nem azért, mert kénytelen, hanem mert nyilván egy kicsit élni is akar. Hatvan éven át szolgálta a hangját. A hangja is szolgálta őt, de most már meg kellene nézni, milyen az élet, ha az éneklés nem központi tényező. Ez 2019-ben volt.

Ki érti ezt? Lejárt a Jóistennel kötött szerződés?

süti beállítások módosítása