A Kurtág Ünnepi Játékok részeként február 16-án Benjamin Appl ad koncertet a BMC-ben. Zongorán Villányi Dániel működik közre, aki most érkezett haza Párizsból. Miért kell Párizsba menni, hogy az ember Pesten adjon egy koncertet?

• Benjamin Appl előző nap érkezett meg Japánból Londonba, ahol egyébként él. Mikor megbeszéltük, hogy próbálunk, még úgy volt, hogy Párizsban is dolgozik, de azokat a próbáit lemondták. Így, hogy velem próbálni tudjon, neki is el kellett jönnie Londonból miattam, ahogy én meg Párizsba mentem miatta.
• De ha ennyire sűrű a programja, akkor mennyire lehet egy koncertet, vagy egy próbát komolyan venni? Nyilván siet, a művet meg elég jól ismeri, mire való az egész?
• Ha valaki ennyire ebben él, és közben nem szélhámos, ahogy valóban nem szélhámos, akkor minden körülbelül azon a szinten van tartva, hogy amikor eljön a pillanat, maximálisan tudjon teljesíteni.
• És mi óvja meg őt attól, hogy mindig és mindenütt ugyanazt adja?
• A partner. Azt látom, és a próba is úgy nézett ki. Nekem minden darab vadiúj, így annyival hátrébbről indulok, hogy nem lehetek biztos abban, minden adekvát-e, amit a darabról gondolok. A próbán derül ki, hogy igen, illetve, hogy milyen és mekkora az a meder, amelyikben lubickolni lehet. Az a kérdés, hogy akkor a feneke alá van téve a kíséret, és annak is van értelme, csak másfajta értelme van, vagy oda-vissza vannak dobálva a labdák, és ahhoz elég, ha az ember (mármint Appl) fölkészült, és a tudása karban van tartva.
• Ezt most Appl javára mondod, ő vállalja a kockázatot, új kísérőkkel kísérletezik.
• Erre ő kért fel ráadásul. Ő mindenféle kockázatot vállal. Nem látszik rajta, de ilyen. Iszonyatosan nagyvonalú...
• Mit értesz azon, hogy nagyvonalú?
• Nagyvonalú a szó eredeti értelmében. Közben meg nagy vonalakban dolgoztunk a műveken. Ő végül is bármilyen helyzeten át tudja verekedni magát, és nyilván hozzá is van szokva, hogy ilyesmi előfordul, de bőven megeshet az is, hogy nem átverekedni kell, hanem szárnyalni. A korábbi közös fellépésünk alkalmával is az derült ki, hogy a próbák soha nem nyaldossák az ő lehetőségeinek a határát, ami valószínűleg normális is, és aztán a koncerten meg határtalan. Vagy legalábbis olyan határokon mozog, amelyeket én is be tudok látni. A korábbi Winterreise-próbánk is úgy zajlott, hogy először átmentünk a darabon, aztán elmentünk ebédelni, azalatt én is lelazultam, és úgy kezdtünk neki még egyszer.
• Ő már ilyen mester? Mert a külseje alapján inkább olyan naiv, szőke, szép hangú gyereknek látszik, akivel megtörténnek a dolgok.
• Nekem ez az érzésem. Eleve számomra felmérhetetlen tapasztalattal dolgozik. Vérprofi, ami természetes, de a profizmus csak a kiindulópont.
• És akkor nem is akadálya semminek.
• Amit ma ebből a repertoárból ki lehet hozni, azt ő ki tudja hozni.
• Vagy ő tudja kihozni. Hiszen szinte egyedül viszi a daléneklés zászlaját.
• Mondhatjuk, hogy akinek nincs konkurenciája, annak könnyű, de közben ma az egész műfaj nem épp a leghálásabb.
• Finoman szólva. Leginkább a hatvan pluszosok szórakozása. Meg lehet ezt még menteni?
• Én hatvan mínuszos vagyok, és csak azzal tudok behatóbban foglalkozni, ami érdekel.
• De hát Schumann A költő szerelme dalciklusát nem te akartad. Mondhatni bele lettél ráncigálva.
• Abszolút. De nincs a világon olyan dolog, amihez közöm van, és ne így jött volna. Bennem a szisztematikusság nem dolgozik. Ügyek érdekelnek, de talán definíció szerint is az ügyeknek kell rád találniuk. Ha nem ilyen vagy, akkor ásatás közben nem ügyekre, hanem az ügyek teljes világára bukkansz. Az én ismereteim egy nagyon rácsos rendszert képeznek.
• És folyton áthullik rajta minden?
• Van, ami fennakad. Erről lehetett tudni, hogy fennakadhat, mert engem ez a világ érdekel.
• Mindig azt éreztem, hogy Schumann logikus folytatása Schubertnek, ahol a Winterreise véget ér, ott kezdődik a Dichterliebe.
• Háát... erre azért nem tudok mit mondani, mert a koncerten lesznek különálló Schubert-dalok is, és egyáltalán nem érzem azt, hogy ezek a Winterreise alatt lennének színvonalban. Nyilván egy ciklus más, mint az elszigetelt dalok.
• Azt képzelem, hogy egy dalciklus más, és ha már semmi Schubertet nem fognak énekelni, akkor is jönnek majd énekesek, akik nekiveselkednek a Winterreisének, mert az egy szerep is, története van.
• Nemcsak az van ám, hogy szerep, hanem hogy a feladat félig elő van sütve. Sokkal nehezebb azt mondani, hogy legyenek egy koncerten Schubert-dalok, mint hogy legyen a Winterreise, pedig a dalok zenei esszenciája semmiben nem különbözik.
• Most mindenesetre Dichterliebe lesz. Az meg sem fordult a fejedben, hogy nemet mondj a felkérésre? A művet nem játszottad, dolgozni kell vele, ki tudja, mire elég a tudásod.
• Nekem mindenre ez az első reakcióm, az elégtelenség érzése miatt. Ha jött egy felkérés, minél fontosabb volt, annál kevésbé válaszoltam, amíg nem szóltak rám. Ez most azért volt egyszerűbb, mert a BMC-n keresztül Benjamin kért föl, nem nekem kellett mérlegelnem, hogy ennek mi a megalapozottsága.
• Hogyan láttál a dologhoz?
• Amikor még nem volt kottám, meghallgattam, amikor lett kottám, elkezdtem abszolút zeneként foglalkozni vele. Nincs különbség, hogy szóló vagy nem szóló, minden kvázi szóló, így is nézem meg, aztán ez gazdagszik, amikor megjelenik még valami hozzá. Ezért izgalmas az első próba, főleg olyannal, aki anyanyelvként beszéli ezt a zenei nyelvet, hogy amit én a zenéből kiérezni vélek, arról végre kiderül, hogy adekvát-e. A végén, mint két organikus amőba, összeolvad a kétféle viszonyulás.
• Tizenhat dalból áll a Dichterliebe, legalábbis az, amit játszotok. Akkor most mind a tizenhat dal a kedvenced lett, vagy van olyan, amin át kell vergődni az előadás során?
• Nem úgy, hogy át kell vergődni rajta, de hogy ennek miért is kell ott lennie. Nagyon jó, hogy ott van, a dolog logikája szempontjából ott kell lennie, de az én belső logikámmal nem biztos, hogy ez találkozik. Az nincs, hogy én arra vágynék, bárcsak ezt a logikát felül lehetne írni - nincs is annál jobb, hogy nem lehet. Az ember abból épül, hogy konfrontálódik egy másik logikával.
• Épül? Nagyon más az a viszony, hogy játszom a zenét, vagy hallgatom a zenét. Az ember hallgatóként várja azt, hogy épül. Vagy nem is tudom. Szórakozást nem várok, nem azért megyek egy koncertre. Pláne Kurtág-koncertre.
• Ez nagyon érdekes, mert a próba után a fellegekben jártam. Valószínűleg itt van az egésznek a nyitja. Úgy csinálunk, mintha a hallgatói zeneszeretet valami egészen más dolog volna, közben meg nem. Az, hogy ott ülhetek egy zongoránál, és közben a világ legjobb dalénekese... nem a státuszra gondolok, csak hogy az előadás színvonala valamilyen relációban van a művek színvonalával, az annyira hátborzongató élmény, olyan, csak még annál is felemelőbb, mint hallgatni egy nagy előadást. Vagy az én zenéhez való viszonyulásomban van egy hallgatói elem is. Annyira, hogy ha valamiért elmaradna a koncert...
• Akkor is a pénzednél vagy?
• Mindenképpen. Eksztatikus állapotban csináltam végig a próbát, annyira felvillanyozott az élmény, hogy aludni sem tudtam.

Most akkor jogos vagy nem jogos? Helyes vagy nem helyes. Arra gondolok, hogy Handel Julius Caesar című operájának előadását úgy hirdette a Müpa, hogy Jakub Józef Orlinski és az Il Pomo d’Oro hangversenye. Nemcsak arról van szó, hogy előbb volt Händel, mint Jakub, hanem hogy ez egy teljes opera volt. Akármekkora sztár is volt, nem emlékszem rá, hogy Luciano Pavarotti és a Magyar Állami Operaház zenekarának hangversenye, műsoron Puccini: Bohémélet lett volna kiírva.

Vagy ez legyen az ő ügyük, az előadóké. Mert tény, hogy Orlinski a húzónév, biztosan jöttek csak miatta is, csinos, elegáns, ír, olvas, beszél, kész főnyeremény. De tényleg, melyik régizenésznek volt rá lehetősége, hogy a párizsi olimpia megnyitó ünnepségén szerepeljen? Igaz, ehhez kellett az ő kettős tudása, kontratenor és breaktáncos. És úgy néz ki, mint egy lengyel szabadsághős Mickiewicz korából. Vagy egy kicsit jobban.  

Orlinskista vagyok, de azért számomra csak a harmadik énekes volt az esten. Ott volt mellette Beth Taxlor, mint Cornelia, az ő dús és erőteljes hangjával, ami önmagában megmagyarázta, miért is veszkődik érte a férfinép (leszámítva az öreg Juliust), és főleg ott volt Sabine Devieilhe, aki annyira színes és változatos volt… Annyira, amennyire csak lehetett, mert a hangereje meglepően kicsi, ez persze nem derül ki a lemezekről és közvetítésekből, de a koncert már csak ilyen, igazságok pillanata.

Csak nyafogok és nyifegek, mert nagyon-nagyon jó előadás volt. A kürtszóló ellenére. De tényleg, száguldott, megállt, újra száguldott, és közben megértettem még valamit a darabról. Mert az egy örök probléma, hogy Cornelia jeleneteinél mindig egy kicsit meghal a darab, megy az izgalmas történet, szerelem, nagy emberek szerelme, meg kevésbé nagyoké is, és jön Cornelia, szépséges, lassú áriákat énekel, közben meg azt érzi az ember, hogy jól van, de haladjunk már.

De hát pont ez vagy ez is a történet. Zajlik az élet, és a nagy zajlást megállítja a gyász. Túl kell lépni, mondja a környezet, szép, hogy ennyire odavagy az elhunyt férjedért, de most már döntsd el, kihez akarsz hozzámenni, nem érünk rá. Ez már akkor is így ment?

Balra egy régi karlsbadi pohár, 1908-ból. (Vagy legalábbis ez van ráírva, és ugyan miért akarnának becsapni.) Jobbra a mostani, amit vettem egy kínai üzletben. A probléma talán érzékelhető, a forrásokból nagyon meleg víz jön, és azért, hogy minél előbb iható legyen, a régiek csak a porcelán vastagságával küzdöttek, a vékony anyag gyors hűlést tesz lehetővé. A mostaniban a porcelán, ha egyáltalán az, nem valami finom munka, viszont a pohár füle üreges, egyszerre fül és szívóka vagy szopóka, vagy minek mondják, amíg abban halad a víz, és odakint fagy, szinte sietni kell vele. Plusz a modernebb pohár lapos, zsebben hordható, nem reped, és nem törik olyan könnyen.

Még mondja valaki, hogy nincs fejlődés a világban. Vagy mondja valaki, hogy van.

Nem azt mondom, hogy bosszantott, de Keleti Éva képeinek határozott jellemzőjének tartottam a megrendültség hiányát. Illetve ez így nem igaz. De kétféle Keleti-művészfénykép létezett. A színpadiak, amelyek a színpadi fényt használták, tényleg jelezték, hogy ott valami nagy dolog történik. Nem is feltétlenül az Extázisra gondolok, amelynek sikeréhez hozzátartozott, hogy a képet a férfinép amolyan erotikus fényképnek tartotta. Tényleg ilyesmik vannak a táncesteken? Nehogy elmenjek én is legközelebb. És voltak a civil művészportrék, amelyek valóban civilek voltak, nem éreztem bennük a szunnyadó vulkánt, ezek most itt állnak, ülnek, de este kötélen táncolnak a Niagara fölött. Jó napot kívánok, kiküldtek az újságtól, csináljak képeket, tessék elviselni, ez a munkám.

Azóta rájöttem, hogy ez volt az üzenet. Épp olyanok, mint mi. Csak este kötélen táncolnak a Niagara fölött. És néha le is esnek.

Itt ez a híres kettős portré, Ruttkai és Latinovits, kezükben Ruttkai és Latinovits. Ilyenek voltunk, ilyenek lettünk. Beültek az ablakba, nem egy nagy fotósöröm, ellenfény, az arcuk kevéssé látszik, a kezükben tartott kép meg kevésbé, de azon is ők vannak a Romeo és Júliából. Latinovits zűrösnek tűnik, Ruttkai meg kétségbeesettnek, de nem is ez az érdekes a képben, hanem a pillanat. Az a pillanat, amikor pont nem legendások. Pedig tegnap is azok voltak, holnap is azok lesznek. De ma pont nem. Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág.

Van az a Cseh Tamás-dal, Antoine és Désire történelemkönyve, úgy kezdődik, hogy Jó reggelt Balogh Ádám, bársonysüveges. Ha jól értelmezem Bereményi Géza szavait, arról van szó, hogy klassz dolog a történelem, látni az összefüggéseket, a puskapor feltalálása hogyan vezet Amerika felfedezéséig, de azért a legtöbbünknek a múlt kifogyhatatlan  mesegyűjtemény, életnagyságú vagy annál nagyobb alakok csodás kalandjai.

Vegyünk egy egyszerű nevet: Károly.

I.Károly, a Stuart uralkodó, aki két inget kért kivégzése reggelén, nehogy a hidegről megremegjen, és majd azt mondhassák, hogy félt.

II.Károly, szintén angol király, de a Bragelonne vikomt elején épp civilben szerencsétlenkedik a fogadóban, pénze nincs, de fölajánlja egyik ékszerét az ebédjéért cserébe.

III. Károly, hát ő volt azelőtt Prince Charles. Milyen vicces a történelem, ha Vilmos hercegből király lesz, akkor I. és II. Károly vér szerinti leszármazottja lesz a király, de ő nem az apja vonalán leszármazott, hanem Lady Diana révén. Most mire is volt jó a háború, gyilkosság, kivégzés, ha minden marad a régiben?

IV. Károly, persze, első helyen magyar király, soha nem értettem, miért nem csináltak főpróbát a koronázáshoz, ahol kiderült volna, hogy túl nagy a korona a király fejére. Na meg itt a másik IV. Károly, német-római császár, Zsigmond király apukája, akiről Prágában a Károly-híd van elnevezve, meg az egész Karlovy Vary. Ha jól tudom, ő mozgásszervi okokból ázott a meleg vízben, nem ő jött rá, hogy azt meg is lehet inni, és jót tesz. Hogy ki volt az első bátor ember, aki beleivott a sós, büdös, forró vízbe, azt nem tudom, de le a kalappal. Én nem mertem volna.

V. Károly, akinek birodalmában nem ment le a nap, két Verdi-operában is szerepel, az Ernaniban és a Don Carlosban, az egyikben bariton, a másikban már mélyült a hangja.

És így tovább, bár VI. Károlyra nem jut senki az eszembe. De hát épp ettől befejezhetetlen a mesekönyv.  

Az ember utazik, hogy találkozzék rég nem látott barátaival, vagy hogy megnézze azokat a fantasztikus építményeket, amelyeket mások építettek, megy múzeumokba, vagy csak bámulja a tengert, mind érthető és elfogadható. De abban azért van egy kis zavar, hogy az ember a szállásáért utazik, igazából azt akarja megnézni, ahol lakni fog.

Aztán nem ez lett belőle, de ennek indult.

Volt egy film, az volt a címe, hogy Az utolsó vakáció, és arról szólt, hogy valaki téves diagnózist kap, azt hiszi, hogy már csak fél éve van hátra az életből, hát elkezd jól élni és költekezni.

Hogy élnek jól és költekeznek egy amerikai filmben? Eljönnek Európába. De most nem Párizsba, hanem Karlovy Varyba, a Grandhotel Puppba.

Erre az útra léptem én is, bár remélem, hogy nem fél évem van még hátra. Puppékat egyébként eredetileg Popnak hívták, csak németesítették a nevüket.

A lényeg persze ma a hotel, ha valamiért ismerősnek tűnik, annak több oka is lehet. Egyrészt nemcsak Az utolsó vakációban szerepelt, hanem egy nagyobb szabású filmben is, a Casino Royale-ban, másrész mintha a Grand Budapest Hotel is erről a szállóról ihletődött volna. Ha ennyi nem volna elég, akkor a nagy átépítés a Fellner und Helmer építészeti iroda tervei alapján készült. Ők építették a színházakat a monarchiában, Bécs, Temesvár, Szeged, Operettszínház, Vígszínház, Kecskemét. Valamit tudhattak.

Nagyon drukkolok a Metropolitan Operának, hogy sikerüljön új közönséget toborozni az elveszőnek látszó régi helyett, és tetszik, ahogy az afro-amerikai közönséget próbálják becsábítani a színházba. A probléma persze nem annyi, hogy csak el kell menniük, és megszeretik a műfajt, mert miért is szeretnék meg. Úgy vannak vele, mint a nagy európai múzeumokkal: szép, szép, de nem nekem szól. Hol egy, amelyen önmagamat vagy valamelyik ősömet láthatom?

A jelenlegi közönség sem könnyíti meg a remélt jövendőbeli dolgát, én legalábbis azt hiszem, vagy attól tartok, Lawrence Brownlee-nak ötször-tízszer nehezebb dolga van önmaga elfogadtatásával, mint Pavarottinak, hiszen az utóbbi csak kövér volt.

Ne legyen igazam.

Mindenesetre fölmentem nemrég a Metropolitan honlapra, továbbra is nagyon igyekeznek közönséget toborozni, két audió-összeállítást is javasolnak, amelyen a nagy afrikai, vagyis, ahogy most mondják, fekete, írásban nagybetűvel, Fekete énekesek remekelnek. A videóajánlat pedig A kékszakállú herceg vára. Nem azért, mert azt hiszik, hogy Bartók afrikai lett volna, vagy legalább a szakálla kék, hanem mert Juditot Jessye Norman alakítja

Ezek ilyen hollywoodi alapszabályok: ha kövér embert kell játszani, akkor kérj föl egy soványat, és hizlald el. Ha csúnyát, akkor kérj föl egy szépet, és csúfítsd, és mindenki el lesz ájulva. Ebből lesz az Oscar-díj. Pedig egyszerűbb volna, ha a csúnyát csúnya játssza, de abban mi a színészet? Akkora színészet meg tényleg ritka, hogy a kövér játssza a soványat. Mindezt tudva és tudomásul véve, Oscar-díjat Timothée-nak.

Emlékszem, amikor először láttam, a Lady Birdben, még nincs tíz éve, na, Leonardo, nem da Vinci, hanem DiCaprio, itt a vége. Ez ugyanaz, ami te vagy. Szép is, tehetséges is, meg valami több is: körülötte zajlanak az események a vásznon. Ami körülbelül azt jelenti, hogy a nők szeretik, a férfiak utálják, mert mindenre emlékeztet, csak magukra nem. Nem ez voltunk egykoron, hanem az, akit már akkor is utáltunk, mert neki minden összejött. Csajok, siker, és még csak nem is hülye. Amikor ez megvan, akkor kell átigazítania dolgokat, elcsúfítani a szépet, nem vészesen, de például varázslatos kozmetikai munkával Chalamet-nak pattanásokat meg negatív pattanásokat varázsoltak az arcbőrére, a haját kifésülték, szemüveget tettek az orrára. A nők attól még szeretik, a férfiak meg megkönnyebbülnek, hogy olyan, mint a kislány a zongoránál, bizony, őrajta is fogtak az idők. Tessék kifáradni az arany szobrocskáért.

Ez a Marty Supreme, de a szó jó értelmében.

Meg Röhrig Géza.

Csináltam utcabált, és voltam utcagyerek,

 de a rock’n’roll diplomához nem jár díszkeret,

és utcanév tán soha nem leszek.

Fenyő Miklós szövege a Made in Hungária című számhoz, és ha hallottam, mindig arra gondoltam, hogy ezek szerint azért kicsit vágyik arra, hogy utcanév legyen. Ámbár nem áll rosszul, hiszen van Fenyő utca, van Miklós utca, és még Hungária körút is van.

Legyen Fenyő Miklós utca? Persze, hogy legyen, mindenki megérdemli, aki segít kortársainak élni, vidámnak lenni, valamilyen közösséghez tartozni, vagy csak dúdolni valamit. De állj, állj, tartsunk sorrendet. Legyen előbb Kocsis Zoltán utca. Tudom, hogy van Kocsis utca és van Zoltán utca, de legyen egyben is.    

Fischer Iván Mahler 3. szimfóniájának második tételét olyan karmesteri pálcával vezényelte, amelynek a végére egy rózsát szerkesztettek. Az üzenet ugyan szép és követhető, a tételnek programja is van, ha az programként elfogadható, hogy „Amit a mezei virágok mondanak nekem”, mégis, mégis. Pont olyan rossz ötlet, mint amikor Szabó István filmjében a karmesteri pálca kivirágzik a Tannhäuser fináléja alatt. Az érzelmileg felfokozott zenét a látvány eltereli a giccs felé. Mi lesz az utolsó tételkor, amelynek az a címe„ „Amit a szeretet mond nekem”? Szívecske a pálca végén?

Nemcsak ezért rossz az ötlet, hanem mert a látvány a végén mégis olyan lesz, mintha a karmester egy kisebb WC-kefével irányítaná a zenekart. De hát ez koncert, az ember megteheti azt, amit a filmnél aligha: becsukott szemmel is örülhet a műnek.

Van minek. Tényleg, nagyon komolyan van elvégezve a munka, szépségesen szól a zenekar, még szépségesebb a postakürt-szóló a színfalak mögül, fel van építve az egész óriási mű. Mintha kicsit másképp volna fölépítve, én legalábbis úgy emlékszem a régi fesztiválzenekari előadásokra, hogy a kórus után az utolsó tétel valahogy megindul, csoda a mennyország, de a földi világ is csoda, és egyelőre itt van dolgunk. Most meg nem kapja meg a zene az induló lendületet, a finálé mintha az origótól kezdődne, újra kell indulni, hogy odajussunk, ahová menni akartunk. Nem tudom, jelent-e ez valamit. Ami régebben logikus volt, az ma csakazértis? Egyre nehezebb a szeretet? Egyre nehezebb, de mégis törekedj, hallgató, örülj, szeress, élj?

Örülök.