Hozzászoktunk, hogy az érdemet ismerjük el, mondjuk úgy, hogy a virtust, hősiességet, Petőfit és Kossuthot, róluk nevezzük el az utcákat. Lisztről a Zeneakadémiát és a repülőteret, Bartókról a nagy koncerttermet a Müpában. Elnevezzük, és a dolgok úgy maradnak az idők végezetéig, ha esetleg árnyalódik Kossuthról a kép, odáig nem jutunk, hogy újrakereszteljük az utcákat. Persze, vannak politikai kivételek, Mező Imre, Sallai és Fürst, és még sokan mások, akik csak ideiglenesen lehettek közterek névadói, de létezik törekvés az állandóságra.

Az egész arról jutott eszembe, hogy hasztalan kerestem New Yorkban a híres Avery Fischer Hallt. Itt kell lennie, a Metropolitan operától jobbra, ha szemben áll az ember, ez a New York Philharmonic otthona, mióta eljöttek a Carmegie Hallból. Nem találom.

Mert nincs is. Avery Fischer rengeteg pénzt adott a New York-i Filharmonikusoknak, és hálából az addig Philharmonic Hallnak nevezett termet átnevezték Avery Fischer Hallnak. Persze beindultak a humorbombák is, mivel nem volt mindenki elégedett az új terem akusztikájával, ezért elkezdték A Very Fishy Hallnak nevezni, de nem is ez a lényeg. A pénz elfogy, az utókor nem mindig hálás, így 2013-ban, amikor a koncertterem átépítés megkezdődött, kimondták, hogy a név is megváltozik, tegye meg mindenki a tétjeit, a legbőkezűbb adományozó nevét fogja viselni a terem. A győztes David Geffen lett, akinek a neve egyébként ismerős lehet máshonnét is, lemezkiadó is volt, filmekbe is tett pénzeket, mintha a Metropolitan Museumnak is volna David Geffen szárnya. Geffen nyert tehát százmillióval, ami egyébként az átépítés ötödét fedezte. Most David Geffen Hall, ami azelőtt Avery Fischer volt.

Mondanám, hogy olyan ez, mint a sírok a temetőben, ha valaki nem újítja meg a megváltást, előbb vagy utóbb lekerül a neve a márványról, de David Geffen még él. Nem jár erre valamikor, véletlenül?

Holnaptól Bugonia a moziban, és az ember tudja, hogy ez most a lehető legjobb együttállás, Yorgos Lanthimos és Emma Stone, de ez még annál is jobb. Az egyik helyzetbe hozza a másikat, a másik meg él a lehetőséggel, és beáldoz mindent a filmért. Most épp a haját, szépen leborotválják Emma Stone fejét a film elején, és látható, hogy van két szemölcs a feje búbján. Szokatlanabb és intimebb, mintha csak úgy meztelenre vetkőzne. A film legvégén pedig Marlene Dietrich elénekli azt, amit magyarul úgy énekelnek, hogy Hol vannak a katonák.

A dal fiatalabb, mint gondoltam, én azt hittem, hogy olyasmi, mint a Lili Marlene, vagy talán közvetlenül a háború után készült, és énekelték mindkét oldalon, németül is, angolul is, de jóval későbbi, 1962-ben jelent meg lemezen a szerző, Pete Seeger előadásában. Marlene Dietrich elénekelte németül is, angolul is, franciául is, és történelmi dal lett német formájában, mert úgy énekelte Izraelben. Ez volt az első nyilvánosan előadott német nyelvű szöveg az országban.

Dietrich egyébként is sokat jár a fejemben a napokban, mert meghalt a lánya, Maria Riva (Riva az asszonyneve, az apja a rendezőasszisztens Rudolf Sieber volt). A lány százéves volt, Marlene kilencven, amikor meghalt. Jó kis gének, főleg, ha figyelembe vesszük Maria Riva borzasztó gyermekkorát, átmeneti alkoholizmusát, öngyilkos szándékait. A nehéz élet nem vette el Maria Riva kedvét a saját gyerekektől, a négyből az egyik, J. Michael Riva Quentin Tarantinóval is dolgozott, az volt az utolsó filmje, a Django elszabadul. Családi filmtörténelem.

Erre biztosan nem számított Monet, hogy ő lesz a festők festője a 21. századra, odaállnak pózolni a Vízililiomok elé távol-keleti családok együtt és darabonként, ez hát az európai művészet egyik csúcspontja, de mire számított? Azt vajon sejtette, hogy valamit elindít, ami alighanem pont ellentétes azzal, amit elérni akart? Van egy pici némafilm róla, amikor a Vízililiomokat festi, úgy tesz, ahogy a festők szoktak, odanéz, aztán vissza a vászonra, aztán megint oda, húz kettőt az ecsettel, aztán megint odanéz. Soha nem értettem: mit néz? Mi szüksége van neki a valóságra a képhez, hogyhogy nem azt festi, ami a fejében van?

De nem is ez a kérdés, hanem ahogy a Vízililiomok láthatóak akár Párizsban, akár New Yorkban. Körben vannak egy teremben, az ember elmerül a színekben… Nem ez az őse a most divatos immerzív kiállításoknak? Szerintem rémes a gondolat, de igazán soha nem próbáltam ki, hogy a közönség lépjen be a képbe, a vetítésbe, és érezze magát belül. A probléma az, hogy nincs belül, hogy a reprodukált színek soha nem ugyanazok, a nézőpont sem, Monet azért határozottan a kép előtt állt, és nem benne. Gondolt-e rá vagy sem, nem tudni, de most épp ez megy.

Remélem, nem jön rám a bölcsesség, de ez annyira tetszik, hogy nem tudok neki ellenállni. Szóval megfigyelésem szerint ez volna a lényeges különbség a pesti és a New York-i élet között. A fejtartás. Hogy ha az ember Budapesten jár, akkor kénytelen mindig a lába elé nézni, nehogy lyukba, gödörbe, árokba, aszfalthasadékba lépjen. Ha New Yorkban van, akkor mindig feltartja a fejét, mert minden lényeges a magasban történik, vagy ott van, azt kell figyelni. Egyenesebb a gerinc, büszkébb a tartás, hetykébb a járás. Nem állítom, hogy ez feltétlenül jobb, de más.

Volt egyszer egy reklámszakember, kreatív igazgató, Nemes Juli. Személyesen nem ismertem, de olyan híre volt, hogy még ebben a többnyire anonim szakmában is elért hozzám. Ő mondta azt, hogy a következő életében közlekedési lámpa szeretne lenni New Yorkban. Amiben nyilván nem a közlekedési lámpa volt a lényeg, hanem New York, hogy ott annyira zajlik, vagy annyira gazdag és igazi az élet, hogy lámpaként is beérné annak szemlélésével. Minthogy Nemes Juli már több, mint egy évtizede azt a következő életét éli, egész úton mindig nagy tisztelettel néztem New Yorkban a közlekedési lámpákat. Hátha ő az.

Nem kifejezetten kulturális téma, ámbár, ki tudja. Egyre több könyv szól belekről, meg a belek és az agyak összefüggéseiről, szóval talán mégis. A WC-ről van szó, az amerikai vécéről, amely megítélésem szerint csodálatosan felülmúlja az európait vagy az angol vécét. Nemcsak a tartály vagy annak hiánya miatt, hiszen azt ma már nálunk is takargatják, sokszor elrejtik a falban, aztán, ha meghibásodik, jöhetnek a kőművesek. Egy korszerű amerikai otthonban nincs tartály, és fogalmuk sincs róla, mi az a vécélánc, csak a kallantyút kell lenyomni, és zubog a víz. A lényeg azonban az, ahová zubog, hogy a csészében sokkal magasabban van a vízszint, mint nálunk. Könnyebb az egészet tisztán tartani, és ami még fontosabb: alacsonyabb a szagszennyezettség, a bűzlő valami rögtön víz alá kerül, ahonnét nehezebben küld illatjelzéseket. Nyilván ott sem volt mindig így, a Keresztapában például még biztosan volt tartály, aminek a háta mögé pisztolyokat lehetett szigetelőszalagozni, de mintha Európa nem indult volna el az Újvilág által kijelölt úton. Pedig érdemes volna.

Építészetben van egy laza, kétezer éves lemaradásom, az a szó, hogy oculus, ami szó szerint szemet jelent,  számomra a kerek lyukat jelentette a Pantheon tetején, ahol besüt a nap, és ahol olyan meglepő módon beesik az eső, mert hát nincs fedve, hogyan is fedték volna be. De ez is Oculus a World Trade Center helyén, emlékmű, üzletház, Santiago Calatrava tervezése, aki egy kicsit mintha mindig hidat tervezne. De ez most nemcsak híd, hanem madár is, kitárt szárnyú madárka, vagy ahogy az épület bírálói mondják, sztregoszaurusz, fedeles gyík, hiszen ezek a bordázatok leginkább fosszíliákra emlékeztetnek.

Nem tudom. Mindenesetre van oculus az épület tetején, csak nem kerek. Az ember fölháborodna, hogy tessék, ez Amerika, vagy inkább ez New York, mindennek kell legyen gazdasági haszna vagy értelme, odabent az üzletek tartják életben az emlékművet, így emlékeznek a közös halottakra, aztán eszébe jut, hogy vajon nem így van ez mindenütt? Nem megy föl a virágok ára halottak napjára? Money makes the world go around.

Méret és mennyiség. Ez az alapvető New York-élmény, házakban, utcákban, emberekben, ételben, színházban, zajban egyaránt. Miért volna más a helyzet a múzeumban? Nem más, még a MoMÁ-ban sem, tele az egyik terem kubistákkal, de annyira, hogy már rontják egymás hatását, hirtelen puszta divatnak tűnik az egész mozgalom. Vagy Az avignoni kisasszonyok, hogy az ekkora? És akkor pihenésképp jön az 518-as terem.

Kicsi képek. Talán nem is kicsik, átlagosak, csak itt tűnnek kicsinek, két Gauguin, két Vuillard, egy Toulouse-Lautrec, Cezanne. Akinek köszönhető, az William S. Paley, aki valaha a CBS-t alapította, de a múzeum lett a mániája, elnök és tiszteletbeli elnök is volt. Ezek a festmények az ő gyűjteményéből valók. Gauguin Mosónők című képe, tényleg mosnak a víz fölé hajolva, főkötős asszonyok, furcsa a képkivágás, mert a bal alsó sarokban két félfej látható, sétálnak a keret mentén. Na és hol szignálta Gauguin a képet? Hát pont ott, a bal alsó sarokban. Elképzelni sem tudom, miért. Nyilván az aláírás szükséges rossz, olyan, mint a tetoválás az emberi testen (bár ez annyira nem szükséges), oda kell írni az alkotó nevét, de pont erre a két arcra? A jobb alsó sarokban nincs semmi, de ő mégis ezt a helyet választotta. Nem hiszem, hogy bárki megkérdezte volna tőle, miért.

Hivatalosan a csöndesebb múzeumok közé tartozik New Yorkban a Frick Collection, de hát hogyan is lehetne az, ez mégis New York, ráadásul a múzeumot renoválták, bővítették, áprilisban nyitott ki újra, az utcán kell sorban állni a bejutásért. És amikor bent van az ember...

Hát igen, eszelős gazdagság, és végül is hiába alakították át, azért eredetileg lakóháznak építették, és ha a legenda, hogy annak is hagyták meg, itt minden úgy van, mint Henry Clay Frick idejében, nem is igaz, illetve Frick már eleve arra gondolt, hogy házát és gyűjteményét halála után a köznek hagyományozza, nem érvényesül a múzeumi logika. Egy szobának több kijárata is van, ki tudja, merre induljon, mit nézzen meg, mire tartalékoljon, érdemes-e fölmenni az emeletre. (Érdemes.)

Megáll tehát a látogató az egyik teremben, körülnéz, vagy elolvassa a festők nevét, és egy ilyen sorozatot talál, az óramutató járásával fordított irányban: Goya, Velazquez, Rembrandt, Vermeer, Rembrandt, Frans Hals, Turner, Frans Hals, Rembrandt, Frans Hals, Ruisdael, Veronese, Veronese, Lorrain, Rembrandt követője, Hobbema, van Dyck, Turner, van Dyck, Turner, Goya, Corot, El Greco. Ez egyetlen szoba. Melyikükkel is barátkozzunk? Persze, mindegyikkel, de melyikkel a legjobban?

A legkézenfekvőbb megoldást választom, Rembrandt és egy önarckép, elég hülyén néz ki a mester, mert olyan, mintha női ruhát vett volna föl, közben meg ramaty fejű öregúr. Nem is tudom, volt-e neki ilyen szép kis szerelése, vagy kicsit fölfelé csalt, fölvette a felesége ruháját, hadd lássák, hogy van mit a tejbe aprítani. De az arcával nem csal, ezt adta a Jóisten, erre jutottunk ketten, vagy hárman, az idő segítségével, így nézek ki, akinek nem tetszik, ne nézzen.

De nézzük.

Van a Times Square-en egy nagyobbacska bodega, mellette fényoszlop, arra van felírva, hogy melyik előadásra lehet még náluk, többnyire kedvezményesen jegyet venni. Tudtam, mi érdekel, a Sakk, az Abba két (akkor még) fiújának a musicalje, nálunk is játszották, van is benne magyar szál, hiszen Florence, a női főszereplő magyar, a történet kulcsa épp az ő apukája, akit elhurcoltak 56-ban az oroszok. Mikor a darabot Pesten bemutatta a Rockszínház, szó volt róla, hogy nem olyan nagy szám bemutatni épp ezt a musicalt, nem is kell senkinek, megbukott Amerikában. Amit nem is értett az ember, hogy bukhatott meg, tele van jó dalokkal, az egyiket még Whitney Houston is elénekelte a mamájával. Volt egy nem hivatalos magyarázat is, hogy nem akartak új szerzőket beengedni a Broadwayre, a kipróbáltak óvták a hírüket és a kipróbáltságukat, ők tehettek mindenről.

Akár igaz is lehet, nem tudom. Mindenesetre a dolog okafogyottá vált a Mamma mia! sikerével, talán ezért is jutott valaki arra a gondolatra, hogy még egy kört kellene futni a Sakk-kal. Őszi volt ez a második bemutató, és ha már itt vagyok, megnézném.

Meg is vettem rá a jegyet, és ahogy eljöttem a pénztártól, felnézek egy nagy fényreklámra, a Chicagót hirdeti, Roxy szerepében Mira Sorvino.

Ha még így sem bántam meg a Sakkot, el lehet képzelni, milyen volt az előadás.

Jó. Ami így önmagában nem sokat jelent, persze, hogy jó, ez a Broadway, de a Sakk pont nem Broadway-musical, úgy értem, nem őrült éneklés és táncolás, inkább csak éneklés, a Bangkokon kívül alig kell megmozdulnia valakinek a színpadon. Énekelni viszont kell, de ennek megfelelően vannak kiosztva a szerepek, nagyon tudnak. És van hozzá kis játék a felújításnak köszönhetően. A házigazda-versenybíró bemutatja a szereplőket, az amerikai sakkozó Frederick Trumper, ne tessék semmit sem áthallani, ezt a darabot 1984-ben mutatták be. Aztán, persze, jönnek az áthallások szépen sorban, hogy nagy baj, ha a világ vezetője sültbolond, meg hogy mi, amerikaiak azt deportálunk, akit csak akarunk, és oda, ahová akarjuk. A közönség nevet, meg szarvasmarha-hangokat hallat, értik a viccet, én meg csak nézek, a Sakk bemutatása idején így humorizáltak nálunk a Rádiókabaréban. Lassan utolér minket Amerika.