Van egy titkos remekmű, hiába Haydn, szinte soha nem játsszák, de még lemez sincs belőle annyi, amennyinek lennie illendő volna. Azért van, én Dorátiba helyeztem a bizalmamat, nem csak miatta, de az énekesei miatt is, és nem bántam meg. A mű a Tóbiás visszatérése, Haydn korai oratóriuma. Hogy miért nem népszerűbb a darab, arról valószínűleg maga Haydn tehet, a két késői oratórium (A teremtés és Az évszakok) mellé valamiért nem fért oda ez az olasz nyelvű mű. Talán a szöveg is hibás, nem igazi profival íratta, hanem Boccherini testvérével, akiről nem lehet azt mondani, hogy feltűnő drámai érzékkel rendelkezett volna, a darab elég hosszú is, vinilben mérve nyolc lemezoldal. De hát az ifjú Barbara Hendricks csak úgy szórja a magasságokat, Philip Langridge énekli Tóbiást, ő azért kínlódik néha, de nem nagyon. A történet bibliai, Tóbiás visszatér, miután megvakult apja letétbe helyezett pénzét visszaszerezte. Az úton Rafael arkangyal (őt énekli Barbara Hendricks) volt a társa, de ezt Tóbiás nem tudta, mert az angyal álnéven mutatkozott be neki. Tulajdonképpen ezért mesélem el az egészet: az álnév, amit az arkangyal használt, most mindenkinek ismerős: Azaria.
Hogy azért a történetet is befejezzem, az út a Tigris folyó mellett vezetett, ahol egy hal el akarta kapni Tóbiás lábát, de ő (illetve ők) partra húzták az állatot, egy kicsit ettek belőle, a többit besózták, és kivágták a hal szívét, máját, epéjét. Mindegyik résznek jó hasznát vették, de az epéből kenőcsöt csináltak, amivel megkenték a hazatértük után Tobit szemét, és…
Ez már Giovanni Gastone Boccherini találmánya. Nem az történt, hogy Tobit visszanyerte a látását, köszönöm, istenem, Rafael, Azaria, Tóbiás és mindenki, hanem az öreg szenvedett a fénytől, pörölt a fiával, hogy minek kente ezt az epét a szemébe. Napszemüveg még nem volt, de valami hasonlót találtak ki, előbb vastag fátylat tettek az öreg fejére, aztán vékonyabbat és vékonyabbat, így fokozatosan mégis hozzászokott a fényhez.
Teljes hepiend, hatalmas kórusfúga.