Harminc éve halt meg Leonard Bernstein, és ez most leírva is túl nagy számnak látszik, nem lehet, ahhoz túlságosan is jelen van. Túl sokszor jut eszembe, túl sokszor érzem azt, hogy még mindig nem tudom kimondani a végső szót vele kapcsolatban, nincs meg a fiókja, ahová be lehetne tenni, érezze jól magát, akárki is ott a társaság, Beethoven vagy John Lennon. Hacsak Lennon és Beethoven nincs már eleve egy közös fiókban.

Most mindenesetre egy másik lehetséges társaságot ajánlanék neki. Tudom, ez egészen félre is mehet, úgy értem, az egyik ember nem tudja megkülönböztetni Matt Damont és Leonardo di Capriót (tényleg ismerek ilyet) a másik meg semmi hasonlót nem talál bennük, engem azonban újra és újra meglep az öreg Liszt és az öreg Bernstein hasonlósága. Persze, Lisztet a végén nagyon elcsúfították a szemölcsök, Bernsteinnek meg nem maradt annyi haja, de a száj, az orr szinte ugyanaz. Plusz a dohány- és alkohol iránti rajongás is, bár Liszt szivarozott, Bernstein cigarettázott, Liszt konyakot ivott (elsősorban) Bernstein meg whiskyt (szintén elsősorban).

Nem állítom, hogy nagyon messzire vezetne a gondolat. Mindketten zongoráztak, komponáltak, vezényeltek, de voltaképpen semmi különös vonzalmat nem lehet fölfedezni Bernsteinben Liszt iránt, legfeljebb azt, hogy a Faust-szimfóniát kétszer is lemezre vette. Gondolom, mindketten inkább Beethovennel barátkoztak volna, de az nehéz ügy.  

Az egész napos dangubálás után estére kiugrottam Londonba, persze, csak lélekben, lelki szemekkel és fülekkel. A Wigmore Hallból közvetítették Mariam Batsashvili koncertjét, Franck, Ravel, Thalberg, Liszt a szerzők, jó névsor, és nem kétséges, hogy zongorázni tudni kell hozzájuk. De hát Mariam tud is zongorázni. Többet mondani róla sajnos már nem volna illendő, mégsem ismeretlen ember ő számomra, hogy mást ne mondjak, én voltam az esküvői… - nem, nem a tanúja, hanem a tolmács az esküvőn. Nem mondhatnám, hogy életem legsikeresebb fellépései közé tartozott volna az alkalom, mert bár nagyon fölkészültnek éreztem magam, amikor elmondtam előzőleg a West Side Story esküvői fogadalmát (I, Anton, take thee Maria, for richer and for poorer stb. till death do us part) magán az esküvőn az olyan ritka és bonyolult szavak, mint férj és feleség, sajnos, nem jutottak az eszembe. Nem volt nagy baj, attól még összeadták őket, és legalább nevettek is, nemcsak sírtak.

Mindenesetre az elfogulatlanságom erősen kétséges Mariam-ügyben.

Kíváncsi volnék rá, hány szót nem értünk egy elolvasott oldalból. Nem idegen nyelven, magyarul. Mert biztos így van, előjönnek olyan szavak, amelyeknek azt hisszük, hogy tudjuk a jelentését, és jönnek olyanok, amelyekről ezt nem is hisszük, átugrunk rajtuk, körülbelül világos, miről van szó.

Az egész Lawrence Durrellről jutott az eszembe, vagyis pont nem róla, hanem az Alexandriai négyes fordítójáról, Szőllősy Kláráról. Igazi nyelvvirtuóz, csodálatosan kézben tartja a nehéz, költői szöveget, és közben odavet egy szót: dangubál. Elolvasom még egyszer, tényleg az van odaírva. Megnézem az értelmező szótárban, „álldogál, dologtalanul lebzsel, lopja a napot”. A példamondat Mikszáth Kálmántól van. Neki meg valahogy megvolt, a megfelelő pillanatban elővette, leporolta, leírta, és most valaki ott dangubál Alexandriában, az idők végezetéig.

Mint amikor valaki kisebb összeget nyer, úgy örülök a szónak. Használni, persze, nem merem, mert nagyon megjátszós volna, titkos kincs, de a mai napot dangubálásra fordítom.

Ma volna 85 éves Luciano Pavarotti, éppenséggel ez is lehetne alkalom a visszatekintésre, pályaösszegzésre, le van zárva, jobb nem lesz, nem mintha jobbnak kellene lenni. Végül is a hivatalos életének vagy a fele ezzel telt el, hogy versenyeznie kellett a régi önmagával, és hallgatni, hogy á, már nem olyan, mint egykor, hiába vette föl újra a Traviátát vagy a Rigolettót, mégis a régi lemezek maradtak meg etalonnak. Jó unalmas lehetett. Közben meg mégis eljátszotta, amit kellett, hogy ő Luciano Pavarotti, a kövér és jó kedélyű, a szakállas tenor, frakkban, kezében a kendővel.

Egyszer-kétszer majd erre is sort kerítünk, most valami rémesebb jutott reggel az eszembe, 1993 nagypéntek. A tévében ment a Verdi Requiem, Karajan vezényelt, Pavarotti még szakáll nélkül. Fenomenálisan énekel a felvételen, de nem is ez a meglepő, hanem hogy tényleg ezt néztük. Édesapámat többnyire a hideg rázta a klasszikus zenétől, különösen akkor, ha énekeltek, most meg egyébként is minden oka meglett volna az ingerültségre, húsvét után műtétre készültek, nem szörnyen súlyosra, de hatvan fölött már minden szörnyen súlyos. És csak feküdt a kanapén, és nézte a tévét, én is néztem, és örültem, hogy na, senki nem izél, hogy kapcsoljunk már el. Lement az adás, csönd volt, aztán apám azt mondta, ez nagyon szép előadás volt, ugye?  

Én meg ott ültem a fotelban, és rájöttem, hogy baj van, tényleg baj van. Baj lesz.

Azóta sem néztem újra, hátha úgy nem lesz baj.

Az jutott eszembe, amíg tegnap az Eiffelben a Poppea megkoronázása záró kettőse ment, hogy szabad ezt? Egyfelől szabad, az nem is kérdés, és mindig csodáltam Monteverdiben, hogy kibírta, hogy föl tudta úgy építeni az operát, hogy az folyamatosan a csúcs felé tör, azt eléri, és akkor vége, nincs finálé, nincs kórus, levezetés, semmi, repülj haza, kedves közönség. Másfelől meg ez minden opera problémája, hogyan lehet ábrázolni zenével a gonoszt. Nyilván el lehet rekkenteni furcsa harmóniákat, aztán vagy észreveszi a hallgató, vagy sem, de nem lehet direkt ronda zenéket írni, ez egy szörnyeteg, és ilyesmi jár a fejében, lelkében, torkában. Hiába rossz fej a mántuai herceg, azért csak ő énekli el, hogy az asszony ingatag. Hiába szörnyeteg Néró, és majdnem ugyanakkora szörnyeteg Poppea, hiába, hogy ez a rendezőt, Almási-Tóth Andrást nem is hagyja nyugodni, feliratban közli a közönséggel, hogy mi lesz a szereplők sorsa az életben, terhesen hasba rúgja egyik a másikát (ki lehet találni, hogy ki az egyik és ki a másik), és az utóbbi bele is hal ebbe, az előbbi pedig megbánja. Azért az opera mégis úgy ér véget, hogy Pur ti miro.  

De hát a zsarnokoknak is szól a zene. Sztálint úgy találták meg, állítólag, hogy a lemezjátszóján az az egyetlen példányban legyártott Maria Jugyina lemez volt, amit a rádióban hallott, megrendelte, és nem merték megmondani neki, hogy koncertközvetítés volt, inkább behívtak zenekart, Jugyinát, fölvették az egészet. VIII. Henrik meg szerző is volt, költő és komponista, igaz, az életműve körülbelül tíz perc alatt végigolvasható, a komponálásba meg alighanem besegítettek neki. Azért így is több, mint amennyit Ceausescu és Kim Ir Szen együtt összehozott.  

Kudarcnak látom a Katona új bemutatóját, az Othellót, akár súlyos kudarcnak, mert ásít az ember. Ami engem illet, a tizedik másodpercben azt éreztem, hogy már rossz, és tényleg: egyre csak rosszabb lett. Megértem, hogy miért, nemcsak a színház körül kialakult helyzet miatt, hanem mert az Othello az, amihez nem nyúl most az ember. Talán már régebben sem, mert a lelkek helyett a bőrszínekről vagy bármi másról kénytelen beszélni, az meg nem tart ki két órán keresztül.  Így aztán a rendező Székely Kriszta is a rutinja után nyúlt, amit egy kicsit korainak érzek, de ez van. Így szokott kinézni nála egy előadás, így szoktak énekelni benne – még szerencse, hogy nem a Verdi-operát énekelték el, mert abban sem lett volna köszönet.

Viszont kiderült, ha valaki nem tudta volna, hogy Verdi mennyire zseniális. Az semmi, de a librettót író Boito mennyire zseniális volt, hogy a négy felvonásba hiánytalanul bele tudta préselni az eredeti ötöt. És kiderült, hogy az opera volt az utolsó műfaj, amely ábrázolni tudta ezt a naiv lelki óriásságot, „ki szertelen szeret, s nem okosan; ki nem könnyen gyanakszik, de ha igen, őrjöngve dúl”.

Most már az operában is nehéz volna ilyet találni.     

Idegenekre vágyó zenei érdeklődésünknek jó lett volna Maxim Vengerovot nézni-hallgatni, ami azt illeti, Vengerovnak is jó lett volna, mert ha jönni tud, akkor nem lett volna koronavírusos, de mint a fentiekből sejthető: menteni kellett a Vengerov címet viselő koncertet. A Nemzeti Filharmonikusokat Kovács János vezényelte. A program maradt, bár olyan, mintha nem maradt volna, eltűnt Bruckner 9. szimfóniája, de az már korábban eltűnt, hogy kisebb legyen a próbán és koncerten a zenészsűrűség, az Eroica volt a meghirdetett második rész. Az első meg a Befejezetlen szimfónia – ritkán kerül két ennyire népszerű mű egymás mellé.

El nem hangzott koncertet az elhangzottal összevetni egy kissé bonyodalmas feladat volna. Amíg öt perccel a kezdés előtt meg voltam győződve arról, hogy tulajdonképpen jól jártunk, öt perccel a kezdés után már arról voltam meggyőződve, hogy inkább rosszul, hogy a Nemzeti Filharmónia visszaváltoztathatná a nevét Állami Hangversenyzenekarrá, ismerem ezt a kifejezéstelen zenélést, és nagyon nem hiányzott.

Most akkor lehet tovább gondolkodni, hogy ez valami új zenekari szellem, vagy kovácsjánosizmus, hogy miért is van ez, hogy velünk él egy nagy karmester, akinek nincs ereje, kedve megmutatni a nagyságát, hogy megint rossz kompromisszumot kötöttek, előbb hagyták abba a próbákat, mint hogy bármi érdemi kialakulhatott volna, hogy van ez a biztonsági bazseva, nem dől össze a világ se jó, se rossz értelemben. Nem tudom. Van ez a Befejezetlen szimfónia, ami úgy szól, mintha a vastag, őszi sárban futna az ember, megszakad, de nem halad. Biztos megérdemeltük.

A neten is követni lehetett Dráfi Kálmán koncertjét a Zeneakadémián. Nem mondanám, hogy sokan éltünk a lehetőséggel, amikor még én is a nézők között voltam, 7 és 11 között mozgott az érdeklődők száma, és azt se tudom, ennek most örülni kell-e, vagy sem. Mert a koncert kicsit sem volt jó, mintha annak akart volna lenni az igazolása, hogy aki nem tudja csinálni, az tanítja, vagy akár megfordítva, aki tanítja, az nem tudja csinálni. A Liszt Szerelmi álmok és a Chopin-prelűdök környékén voltam néző, talán valamit ki lehetne találni a líraiságról, hogy az érzékelhető erény volt, de az alapélmény a hibák halma és a szétfolyás volt, az értetlenség, hogy miért is kell ilyen koncertet adni, kapni, közvetíteni. Hacsak az nincs előírva, hogy a zeneakadémiai oktatóknak kötelező néha kiülni a pódiumra, újra és újra átélni, mire is képezik ki a hallgatókat.

Ki is tenném itt a pontot, én ennyit találtam a programban, amikor mégis megállított egy viszonylag egyszerű kérdés. Mi ezzel a baj? Úgy értem, miért lesz a rossz zongorázást hallva ingerült a hallgató. Egyáltalán ingerült lesz más is, vagy csak én, de ettől függetlenül is: miért? Tudom, ahogy mindenki tudja, hogy nem tökéletesen zongorázni felfoghatatlanul magasabb szintű teljesítmény és zenéhez való viszony, mint egyáltalán nem zongorázni, hogy senki nincs rákényszerítve egy ilyen koncertre, még csak titkos kényszerrel sem, nem sugallják, hogy aki nem hallotta a tegnapot, az primitív, buta, műveletlen tuskó, járjon Halott Pénz koncertre, az az ő világa. Nem az átverés fáj, és nem is az időpocsékolás, ki lehet kapcsolni a gépet, és egyáltalán nem vagyok biztos, hogy utána hasznosabban töltöttem az időmet, mint alatta. Akkor mi a baj?

Kiengedtek a hétköznapi kalitkából, szállj madárka, és kiderült, hogy nem is lehet repülni, nem alkalmasak a viszonyok? De hát arról meg ki tehet? Mikor kezdtünk el közönségként úgy viselkedni, hogy nekünk csak a legjobb az elég jó, és legfeljebb azon vagyunk hajlandóak vitatkozni, hogy ki az a legjobb? És amíg ezen vitatkozunk, nem a saját szárnytollainkat tépkedjük? Nem kellene a leggyatrábban előadott Chopintől is a felhők fölé emelkedni, és nem az előadótól várni, hogy vegyen már a vállára? Ő meg, szegény, Chopinnel még csak elvolna, de ha mi is jönni akarunk, hát képtelen megmozdulni. A végén meg egymásra mutogatunk. Még jó, hogy nem Chopin a hülye.  

A napokban lett kilencvenéves Richard Bonynge, aki miatt sokan ráncolták a homlokukat: ó, a jóképű karrierista, elvette a Callast közvetlenül követő időszak legjelentősebb énekesnőjét, hogy a saját dirigensi pályáját sínre tegye.

Lehet?

Nem, nem lehet. A helyzet ennél sokkal bonyodalmasabb. Hogy az elején kezdjük, Joan Sutherland soha nem lett volna Dame Joan a férje nélkül. Hangja volt, technikája volt és még jobb lett, de tökéletesen elveszett lény volt a színpadon és a pódiumon, amíg Richard Bonynge nem verte bele, hogy szép vagy, na jó, nem szép, de tehetséges, világraszólóan tehetséges, énekelj, énekelj, mással ne törődj. Továbbá Bonynge eredetileg nem is akart karmester lenni, nagyszerű párost alkottak a feleségével úgy is, hogy ő csak zongorázott, kísérte és tanította az asszonyt. Olyan volt, mint valami fordított Ady – Léda viszony, a férfiban volt meg a becsvágy, a nőben volt meg a tehetség, ketten együtt lettek azok, akik. Bonynge azért kezdett el vezényelni, mert közvetlenül egy koncert előtt megbetegedett a karmester, a helyettes karmester pedig autóbalesetet szenvedett. Hogy ne kelljen lemondani az estét, Bonynge odaállt a pódiumra, és többet le se jött onnét, ettől kezdve Joan Sutherland szinte kizárólag vele lépett föl. Ami Rudolf Binget, a Metropolitan igazgatóját arra a megjegyzésre késztette, amikor saját érdemeit sorolta, hogy „elviseltem Joan Sutherland férjét a zenekari árokban”.

De Bonynge is belejött az idők során. Emlékszem, amikor itt jártak, mesterkurzust tartottak az Operaházban, jött egy tenor növendék, elénekelte a Cosi fan tuttéből az Un’ aura amorosa kezdetű áriát. Nem szörnyűen, csak sehogy. Bonynge pedig fölállt, odament zongorához, és azt mondta, most énekelje el még egyszer, és közben csak a kezemre figyeljen. Vezényelni kezdett. A fiú meg énekelni. De igazán énekelni. Azért ehhez valamit kell tudni. 

Tükröm-tükröm a címe Gáti György kiállításának a Bartók Béla úton, és tényleg tükrökről szól. Tényleg nem a tükrökről, hanem amiket fölaggatnak rá Kronstadtban. Nálunk mit is szoktak? Leginkább rózsafüzért, vagy légfrissítőt, de Kronstadt más világ, ott vörös csillagot, ikonokat (persze a megfelelő méretben), fából faragott bokszkesztyűt, György-szalagot. Más világ, és mindennek megvan a magyarázata, hogy miért ezt akasztják, és miért más világ. Társadalomelméleti kiállítás, hogy az oroszokkal ne kezdj, mert úgysem értjük meg egymást.

De nem ezt akarja Gáti György, az világos az elkészítés pepecs gondosságából, az anyaghasználatból, amit sajnos elfelejtettem, de bonyolult nevű dolog valami bonyolult nevű dolgon. Nem papír, az biztos. Valaminek meg kellene születnie a pillanatnyi autós szeszély, a pillanatnyi fotós szerencse és a tartós minőség találkozásából. Hát ez az, amit most pont nem értek, amit érteni kellene, hogy a tükrön lévő, majd a kamera tükrén lévő kép miért érdemel ilyen maradandóságot. Mindenesetre a kiállítás maga nem ennyire maradandó, még kétszer látható, szerda és péntek délután az Artphoto Galériában.