Phelim McDermott rendezésében, a Metropolitanből közvetített Ehnatonban a fáraó (nem Ehnaton, hanem az apja, III. Amenhotep) három-három karórát visel ékszer gyanánt. Mondhatni, hogy szerencsés ember a rendező, amiért a sok karóráról neki nem a felszabadító szovjet hadsereg tagjai jutnak eszébe. De honnét az ötlet? Lehet, hogy nem olyan nagy dolog az egész, végül is órát elsősorban ékszerként hordanak a férfiak, nem azért, hogy megtudják, hány óra van, arra vannak egyéb módszerek is, leginkább a mobiltelefon. Persze, lehet, hogy Phelim McDermottnak is az jutott eszébe, ami nekem, a Louvre alagsora, az asszír szobrok, ez az oroszlánt szorongató szakállas ember, akinek olyan meglepő a karkötője.

Csak a szokásos időutazás. Ajjaj, lebuktunk, mondják az ideges földönkívüliek, és nem tudják, hogy már az egyiptomi utazás során ottfelejtettek egy mobiltelefont, amit utóbb a fáraó a fejére szerelve viselt.  

Ha ennek a történetnek ott lenne vége, ahol szeretném, akkor igen tanulságos történet volna, kérdőjel helyett komoly és határozott ponttal a végén. De hát nem olyan egyszerű.

Ott kezdődött az egész, hogy autóval jöttem Párizsba, ami nem csak nyújtja az út hosszát, de új problémákat is hoz. Például mi legyen a kocsival, amíg az ember a várost járja. Annyiszor vitték már el az óvatlanul a járda mellett hagyott járművet (a teljesség igénye nélkül: Londonban, Bécsben, Firenzében) hogy már nem kockáztatok, nem szeretném megismerni a párizsi rendőrségi parkolót is. Nincs más lehetőség, mint a parkolóház, az árakat el lehet képzelni. Illetve nem lehet elképzelni, annyi, amennyiért szobát lehet bérelni. Legalábbis a belsőbb kerületekben. A szállásadó azonban hagyott maga után egy kedves útbaigazítót, mi merre van, üzlet, pékség, étterem, kávézó, parkoló. Ez a legközelebbi, ez meg a legolcsóbb. Hát legyen, fölhívjuk a legolcsóbbat, kihangosított telefonról.

• Jó estét kívánok, csak azt szeretném megtudni, hogy...
• Un rue Jean Jaurés.
• Igen, igen, de hogy mik az árak egy napra...
• Un rue Jean Jaurés.
• Értem, de az messze van innét?
• Un rue Jean Jaurés.

Mondom az útitársaknak, hogy ez jobb nem lesz, induljunk. Hová, kérdezik. Miért, nem értettétek? Nem. Un rue Jean Jaurés. Te értetted az utcanevet? Mondom, hogy persze, Jean Jaurés. Nem tudod ki Jean Jaurés? Azt nem kérdezem, hogy nem jártál gimnáziumba, mert egy osztályba jártunk, de hiányoztál az első világháború alatt? Amíg a tömeg azt ordibálta, hogy Berlinbe, Berlinbe, Jean Jaurés a békéről szónokolt, és le is lőtték, szegényt.

Ha itt volna a történet vége, akkor elégedetten mondanám, hogy hiába hiszik azt, nincs semmi haszna az általános műveltségnek, mert lám, most is megtakarítunk vagy száz eurót, és csakis emiatt. Ámde.

Kocsiba szállunk, beírom a navigációba, hogy un rue Jean Jaurés. Kicsi szépséghiba, hogy a navigáció rue helyett avenue-t mond, de hát van ilyen Pesten is, Bécsi út vagy Bécsi utca, Váci út vagy Váci utca.

Pont ugyanez itt is a helyzet. Az avenue Jean Jaurés-n nincs parkolóház. Van azonban másik navigáció, telefonos térképek, és ott van rue is, igaz, kicsit odébb, de nem iszonyat messze. Csak ott sincs parkolóház. Viszont van még egy lehetőség, az már jó messzire van, 13 km, mindegy, ha menni kell, most már menjünk, majd valahogy visszametrózunk. Közben szellemes útitárs megjegyzi, hogy ez is egy érdekes városnézési módszer, megtekintjük az összes Jean Jaurés-ról elnevezett közterületet.

Tényleg ez is lesz belőle, mire este fél 11-kor kiérünk a rue Jean Jaurés-re, a parkolóház bezárt, mehetünk vissza, garazsírozhatjuk a járművet a hiperdrága parkolóházban, mindegy, most már ott marad.

Másnap fölkelek, és a reggeli derengésben elindulok valamelyik bolt felé, bagettért meg kakaóért. Ötven lépést sem teszek, amikor egy márványtáblát látok a falon: Ezen a helyen ölték meg Jean Jaurés-t 1914 július 31-én.

Világos, hogy a pasas százöt évvel a halála után akar tőlem valamit. De vajon mit?

Valamiért azt hittem, hogy ezek a botlasztó kövek hazai találmánynak számítanak. Nem is nagyon értettem, hogyan lehet, mert elegánsak, szépek, vádlóak és nem harsányak, de miért ne jöhetne össze egyszer nekünk is az ilyen. Összejöhet, össze is jött, de most már látom, hogy nem a fénylő réz macskakövekkel, ezek ott vannak Heilbronnban is az utcán, vádolnak és emlékeztetnek, és nem bocsátanak meg, mert azt csak az áldozatok tehetnék, de ők nem élnek.

Majd eljön a hajfodrász, a tavasz.

A képen Katica, Kathchen, Heilbronn leghíresebb szülötte, a karácsonyi vásárt is róla nevezték el. Nem mondom, hogy pont ilyennek képzeltem volna magamtól is, de ő van itthon, hogy jövök én ahhoz, hogy bíráljam ezt az ál- Piroskát. Kékecskét. A város nyugalmas este, szép is nagyon, véletlenül vagyok épp itt, de szerencsés a véletlen.A városházával szemben áll a Kilianskirche, a lépcsőjén vidám, nagydarab német lányok kiabálnak egymással, de mintha csak azért tennék, hogy amikor abbahagyják jól hallható legyen a csönd is. Azért az ember csóválja a fejét, jaj, miért zajongtok, de akkor jön Katica, és eszembe jut, hogy voltaképpen nem is emlékszem, mi is történt vele. Ami szörnyű, bizonyos szempontból, hiszen láttam nem csak színházban, de operában is, másfelől meg öröm, mert megint elolvashatom, anélkül, hogy ismétlésbe bocsátkoznék. De ez már az öregség, nem kampósbot és reggeli köhécselés, csak elfelejtett történetek, meg hogy az ember fejet csóvál, ha fiatalokat lát. Aztán észbe kap, és azt mondja, éljenek a Katicák, ha kiabálnak, ha nem.     

Ez már nem ugyanaz. Visszatérő tapasztalat mindenkinek, aki látta még a régi King's Singers-t, és nem olyan könnyű megmondani, miért nem ugyanaz. Illetve: könnyű. Azért, mert mások a tagok. De hát az új tagok is mind jól énekelnek, szép hangok, viccesek, természetesen keverik a régit és az újat, megszólítják a közönséget és elvegyülnek vele a koncert után. 

Most annyiban változott a helyzet, hogy hiába nem ugyanaz ez a King's Singers, mint amelyikért olyan nagyon-nagyon lelkesedtünk a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején, azért ez ugyanaz akar lenni. Visszatértek a régi műsorprofilok, eleinte madrigálok és motetták, a második részben meg jutalomfalatok, angol népdalok, Beatles, Simon and Garfunkel, mindenféle vidám dolog. A régi feldolgozásokat éneklik, tisztán és érzékenyen. Egy kicsit most mintha jobbra dőlne a pódium, a basszus szólam erőteljesebb, mint volt, vagy talán a kontratenor gyengébb, de az egész koncert üzenete minden nagyszerűsége ellenére is az, hogy volt egyszer egy King's Singers. Hogy lesz is egyszer, azt a koncert alapján sem tudom megmondani.  

1997-ben, amikor százéves volt az EMI (azóta már elhalálozott) készítettek egy lemezt Roberto Alagnával, még a régi technikával. Mert, mondta Alagna, az volt az igazi, amikor még rögtön viaszba karcolták a rezgéseket, és talán Caruso is azért tudott eleven emlék maradni, mert ez a technika minden sistergése ellenére intimebb kapcsolatot hozott énekes és hallgatója között. A lemezhez kellett 78-as fordulatszámú lemezjátszó, bár mellékletben odaadták CD-n is az anyagot, de így már tényleg nem volt semmi értelme. Két szám, egy nápolyi dal és a No, pagliaccio non son a Bajazzókból, zongorakísérettel.

Szerintem badarság volt az egész, de most, huszonkét év elteltével Alagna ismét Carusót énekel. Egyfelől a Caruso című számot Lucio Dallától, amit már Pavarottival is nehéz volt kibírni, másfelől a Caruso-repertoárt. Néha jobb, néha rosszabb, néha közepesebb, nápolyi dalok, nagy kiabálások, és a Vecchia zimarra. A Vecchia zimarra? A Kabátária a Bohéméletből? Az hogy kerül ide? Basszusária a negyedik felvonásból, magyarul Polgár László hangján, olaszul Ghiaurovval van a fülemben. Alagnával nincs, Domingóval meg Pavarottival sincs, Carusóval sincs ott.

Pedig az utóbbi lehetne. Van vele lemezfelvétel is, bár nem a kereskedelmi forgalomnak szánták, inkább csak bizonyítéknak, hogy tényleg igaz, vagy legalább tényleg lehetséges. A történet szerint egy előadáson már a bevezető dallamokat játszották, amikor a basszista kétségbeesetten súgta Carusónak a szája sarkából: nem tudok énekelni, elment a hangom. Semmi gond, csak tátogj, mondta Caruso, hátat fordított a nézőtérnek, mint aki nagyon az események hatása alá került, és elénekelte a kolléga helyett az áriát. A közönség meg semmit sem vett észre, mondjuk annyira elképesztő az egész, hogy nem csoda, de emiatt nyilván nem hitték el, hogy ilyesmi egyáltalán lehetséges.

Lemezen mindenesetre lehetséges, fölénekelte Caruso, most fölénekelte Alagna, egy éve azt mondtam volna, hogy mindjárt jön Domingo is, de aligha.

Meghalt Stephen Cleobury, aki évtizedeken át vezette a King’s College kórusát. Olyan zenész, akinek leginkább csak a nevét hallja itt az ember, bemondják rádióban, vagy olvassa a lemezborítón: azelőtt Philip Ledger volt a karnagy, most Stephen Cleobury, biztos valami ősz, vén szivar, aki zsarnokoskodik a piros-fehérbe öltöztetett gyerekek és ifjak fölött. (Nem úgy, nem úgy gondolom, de fegyelmet kell tartani.) Pedig hát nyilván nem volt ősz, amikor kezdett, ha egyszer harminchét éven át szolgált, hiszen még most is csak közelített a hetvenegy felé – szilveszterkor lett volna a születésnapja.

Cleoburyt azért szidták és azért szerették, mert tágította a kórus repertoárját, kilépett a karácsonyi énekek és nagy, reneszánsz motetták világából, megszólalt Rachmaninov, Janaček és Kodály is a vezényletével, és ha már nyitott, szélesre is tárta az ajtókat, új műveket rendelt. Harrison Birtwistle volt az, aki a legtöbb konzervatívot kikészítette, szerintem nem azért, amit mondanak, hogy kiabálni és dobogni kellett a művében a kóristáknak, azt a közönség szeretni szokta. (Eszembe jut, mekkora sikere volt annak idején az Orphei Drängar énekkarnak a Zeneakadémián a Zacskókantáta című produkcióval. Ahogy az elvárható, zörögtek, zörögtek a zacskókkal, aztán egyszerre felfújták és elpukkasztották azokat.) Akárhogy is, a Birtwistle-mű egyik ellenzője azt írta, hogy aki ilyen művet rendel, az megérdemli, hogy bezárják egy sötét helyre, és soha ne engedjék ki onnét.

Most örülsz?

Megy most Bécsben ez a csodálatos Bernini – Caravaggio kiállítás, egyik teremből a másikba álmélkodja magát az ember, hogy ezek mennyire tudtak, és mennyire kerestek, és ha elkapta őket a hév, akkor mennyire meg tudták mutatni azt a hevületet. És végre változott a művészetszemlélet, nem nyafog már senki, hogy jaj meg fúj, barokk, értjük ezt a teatralitást és fényhatásokat, mintha mi magunk is amolyan barokk emberekké váltunk volna, akiket meg kell döbbenteni ahhoz, hogy végre odafigyeljünk.  De azért…

A Kunsthistorisches Museum félemeletén látható egy Jan van Eyck kiállítás is. ALS IXH CAN a címe, ezt szerette van Eyck ráírni az alkotásaira álgörög betűkkel: ahogy tudtam. Amennyire tőlem telt.  Nem valami őrületesen bőséges a kiállítás, nem is lehetne az, ha az összeset összegyűjtik, sincs húsznál sokkal több kép, itt most eredeti van Eyck csak három látható, abból kettő a bécsiek sajátja, egy meg Antwerpenből jött. Kicsi, azt mondanám, arasznyiszor kisarasznyi, de még annál is kisebb a kép. A Madonna áll, kezében egy apró vacak gyerekkel, aki épp a nyakát csócsálja. Mögötte két angyal tartja az aranyszállal hímzett szőnyeget. Mint valami őrületes miniatúra, minden megnézhető, akinek van szeme hozzá, a különböző virágok a füvön, a kis Jézus mosolya, a kút csobogó vize, a szőnyeg, hogy merre domborodik. Az angyalok színes szárnya. Als ich Can, ennyire telik. Én nem fáradok bele lefesteni mindazt, amit látok. Vagy abba, amit nem látok. Meg sem tudom mondani, hogy ez az őrületes aprólékosság a képnek, a festésnek szól-e, vagy a kép tárgyának, de mindegy is.

Vannak ezek a nagy barokk szobrok és képek, és az ember úgy jön haza, hogy másra sem tud gondolni, csak erre a képeslapra.  

Metropolitan-közvetítés. Ahogy szokott lenni, előtte vágóképek, telik  New Yorkban a nézőtér, aztán jön a szponzorok perce. A Neubauer-család, a Bloomberg és a Rolex. Az utóbbinál a szokásos behízelgő, de komoly hang, ahol a művészet, mi ott vagyunk. A képeken Bartoli, Dudamel, Kaufmann, Nadine Sierra és...és... Hová lett Domingo? 

Kivágták. Eltüntették. Nyilván nem méltó rá, hogy képviselje a nyavalyás óráikat. 

Megyek, és lehúzom a vécén az összes Rolexemet. 

Úgy gondoltam, hogy már szépen és alaposan puhára vagyok főzve. Már megint énekel a Fesztiválzenekar, amit egyszerűen nem lehet megszokni, pont az a lényeg benne, hogy nincs ez a „már megint” érzése az embernek. Két rövid Dvořák zenekari darab között fölállnak, kezükbe veszik a kottát, és dalra fakadnak. Minden megváltozik, a hallgató hirtelen máshogy viszonyul a zenekar egészéhez és az egyes zenészekhez is, nahát, milyen szép tenorja van ennek a hegedűsnek, az a másik meg hogy óvatoskodik, nincs meggyőzve önmagáról, de teszi, amit tenni kell. Ez ráadásul nehezített terep, nincs átrendeződés, az azonos hangfajúak nem támaszkodhatnak egymásra, mint egy átlagos énekkarban, tényleg nincs massza, csak az egyéni teljesítmények összessége. Játsszatok, amit akartok, én már hálás vagyok.

De ennyire mégse. Jött Elisabeth Leonskaja, a zongora nagyasszonya, vagy a nagy zongora asszonya, és tudom, amit tudni illik, hogy ő még látta Richtert, nem csak látta, de együtt játszottak, bár most ez hallatszik rajta a legkevésbé. Az ember tiszteli a múltat és tiszteli a kort, csak hát a végtelenségig nem megy. Amikor két hét telik el, és még mindig az Emperor zongoraverseny első tételének közepénél járunk, akkor már csak abban bízik, hogy egyszer még elmondhatja: hallottam Leonskaját Beethovent játszani. Vajon kit fog érdekelni? Ilyenkor az udvariasság nem segít, ha a zenekari-karmesteri szándék az volt, hogy kísérjük le szépen a szólistát, azt a hallgató sínyli meg, bekerül valami lehetetlen szertartásba, és nem tud mit kezdeni magával. Mintha valami tandemen vagy páros vízibiciklin ültek volna az előadók, mindenki arra várt, hogy majd a másik tapos. A potyautas meg arra, hogy jönnek majd a motorcsónakos emberek. De mikor?