Olyan dologról beszélek, amihez garantáltan nem értek, de talán még így is érdekes. Úgy nőttünk föl, legalábbis én úgy, hogy azt tanították: a gyomorfekély idegi eredetű betegség, a stressz okozza, legfeljebb rontani tudnak rajta az emberek a kávéivással meg az alkohollal. Kicsit javítani is lehet rajta, fagylaltevéssel, de a gyomorfekély alapjában véve életmódbetegség.

Nem tudom, mennyire tartja magát ez a hit, szerintem a kortársak és idősebbek körében erősen, nem követjük az orvosi fejleményeket, hacsak nem vagyunk érintettek valamilyen betegség által. Közben viszont a régi elmélet már megdőlt, visszavonhatatlanul (?) 2005-ben, amikor két ausztrál orvos, John Robin Warren és Barry Marshall Nobel-díjat kapott, amiért fölfedezték, hogy a gyomorfekély elsődleges oka egy Helicobacter pylori nevű kórokozó.  

Az a furcsa, hogy mindezt Warren már 1979-ben fölfedezte, pontosabban azt, hogy ilyen baktériumokat talált beteg gyomorban, de senki nem hitt neki, hiszen a gyomorban olyan savfürdő van, hogy azt baktériumok nem élhetik túl. De hát túlélik, ott vannak.

Az igazság az, hogy ez nem egy kétszemélyes háború volt mindenki (mindenki orvos) ellen, egy Joánisz Likudisz nevű görög doktort már a hatvanas években pénzbüntetésre ítéltek, mert a gyomorfekélyes betegeit antibiotikummal kezelte. Hogy a beteg meggyógyult, az keveset nyomott a latban.

A történet ment tovább, végül Warrenék győztek, de csak harminc év múlva, addig emberek ezrei ették a fagyit, és próbáltak nem idegeskedni, hogy elkerüljék a gyomorfekélyt. Az egész olyan, mint valami kalandregény, amelynek a végén az állhatatosak elnyerik a jutalmukat. A legfelemelőbb pillanatban Barry Marshall önmagát fertőzte meg a Helicobacter pylorival, egyrészt, hogy tünetei legyenek, másrészt, hogy a tüneteit kezelni tudja. Warren azért erre nem volt hajlandó.

Az egészet csak azért mesélem el, mert J Robin Warren júliusban meghalt, és bár egyáltalán nem fáj a gyomrom, és, amennyire tudom, nincs is semmi baja, azért szerettem volna megköszönni neki a fáradozásait.

Igazából azt sem tudtam, miről van szó, néha meglepődök magam is a horrorfilmekben való műveletlenségemen, talán ha hármat láttam mindösszesen, a Psychót, a Fűrészt, és most már ezt is, a Texasi láncfűrészes mészárlást. Ezért is volt váratlan, hogy ez az utóbbi, meg, persze a Psycho is, az idők során klasszikussá vált, nemcsak mint horror, hanem mint film, mint művészeti alkotás. A MoMa, vagyis a New York-i Modern Művészetek Múzeuma ezt a hetet a láncfűrészre szánja, játsszák, elemzik, bemutatják a rendező, Tobe Hooper egész munkásságát.

Szerencsére a műveletlenség és tájékozatlanság alapszinten könnyen orvosolható állapot, kerestem, találtam, megnéztem, magyar szinkronnal. Nem tudom, hogy magamtól is fölfedeztem volna-e benne a művészetet, de a MoMA munkatársai például résen voltak, már két évvel a megjelenés után, 1976-ban vásárolt a múzeum egy kópiát, ami, ugye, ha valaki elvégzi a műveletet, világossá teszi, mit ünneplünk: a Texasi láncfűrészes mészárlás idén már ötvenéves. A nagy műfajon, a horroron belül úgynevezett slasher film, vagyis az a típus, amelyben valaki késsel, ásóval, kapával, láncfűrésszel, egyéb hegyes és éles szerszámmal földarabol egy csomó másik embert. A Psycho is ilyen, szóval slasherben sokkal előrébb járok, mint zombiban vagy szörnyben. Igaz, a Texasiban legalább annyi embert ölnek meg kalapáccsal, mint láncfűrésszel, szóval talán csak tiszteletbeli slasher.

Nem akarom elviccelni, mert egyébként tényleg jó film. Nem jön rá az ember elsőre, de kis segítséggel azért megérti, hogy tulajdonképpen mennyire szerényen adagolják a szörnyűséget. Ennek persze anyagi okai is voltak, a film költségvetése megállt kétszázezer dollár alatt, ez még 1974-ben sem volt felfoghatatlan pénz, nem tudtak olyan jól húsbavágni, csak lengették a címadó eszközt, és a félelem jelentős része a hanghatásokból származik, a sikoltásokból és a benzinmotor dübörgéséből. A rendező nagyon igyekezett, hogy ne legyen túlságosan durva, és a korhatári besorolásnál megkapják az engedélyt a gyerek nézők is. Nem is értem, hogy képzelte, de ebben nem járt sikerrel. Szerencséje volt, ha nem tiltották be a filmet úgy, ahogy volt. A forgatási körülmények ma már legendásan nehezek voltak, Texas július végén, az tényleg negyven fok, és a főgyilkos Bőrpofát játszó Gunnar Hansen napi tíz-tizenhat órán keresztül viselte a maszkját. Cserébe klasszikussá vált, bár a színészi karrierjét nem nagyon indította be a film, tekintve, hogy úgysem látszik belőle semmi.

Hogy művészet-e? Szerintem igen. Mégis van egy mindenki által olvasható, megérthető és megfontolandó üzenet: virág az ember. És valahol, remélhetőleg jó távol, közeleg a kaszás. Láncfűrésszel a kezében.   

Muszukajev Iszmail dühöngött a szőnyegen, amikor ellenfele, az azeri Haji Aliyev birkózás közben megragadta a nemi szervét (mármint Muszukajev nemi szervét) ami tényleg nem szép, és feltehetően fájdalmas fogás, de hát mit van mit tenni, a birkózásban az ilyesmi előfordul. Annyira előfordul, hogy még szobor is készült róla, Firenzében látható, a Palazzo Vecchióban. Általában nem szokás ismerni a szobrász nevét, Vincenzo de’ Rossi. Ma már kicsit érthetetlen, de voltak munkái, amelyekről egy időben azt hitték, hogy Michelangelo szobrai. Mindenesetre de’ Rossi michelangelista szobrász, szép, nagy vállalkozásokkal, például meg akarta faragni Hercules tizenkét munkáját. Hetet el is készített, közülük hat látható a Palazzo Vecchióban, de ha egy szobor népszerűségét a róla készített fényképek száma bizonyítja, akkor messze a legsikeresebb a Héraklész és Diomédész, ahol a vesztésre álló Diomédész pontosan azt teszi, amit a vesztésre álló Haji Aliyev.

Kettőjük közül egyébként Diomédész járt rosszabbul, Héraklész behajította a híres emberevő kancák közé.

A középkorban a haláltánc volt a szegények vigasza, lophatsz, csalhatsz, rabolhatsz, kizsákmányolhatsz, de a halál elől te sem menekülsz, gazdag, korrupt, gonosz és bármilyen ember. Persze nem menekül előle a jó sem, meg a szegény sem, de hát ez benne az érdekes. Ha a halál jósággal elkerülhető volna, valószínűleg jobban állna a világ a jók és rosszak versenyében.

Tegnap megnéztem a Párizsi pillanatok (Paradis Paris) című filmet, nem mondanám, hogy nagy szellemi erőfeszítés lett volna, ámbár úgy érzem, elkészíteni sem lehetett nagy szellemi erőfeszítés. Azért inkább jó, mint rossz, és aki szereti Párizst, annak van olyan élmény, mint a maratonfutás az olimpián. De közben az jutott eszembe, hogy ha ma ezzel foglalkoznának, mármint tanulságos metszetek készítésével, akkor az öregségi tánc volna az alaptéma, hiába vagy szép vagy csúnya, gazdag, szegény, jó vagy rossz, az öregség utolér. Reszkess. Vagy ne reszkess.

A kérdés persze az, az egészségi tényezőkön túl, hogy melyik a szerencsésebb: akinek van mit veszíteni, vagy akinek mindegy. A filmnél maradva (hangsúlyozom, nem erről szól az egész mozi), ki a szerencsésebb, Monica Bellucci, aki elvben nagyon merészen vállalja az arcbőre állapotát, vagy Rossy de Palma, aki épp olyan döbbenetes profillal rendelkezik hatvanhoz közelítve, mint valaha, legfeljebb a haja lett szürkébb. A két nő körülbelül egyidős, két hét különbség van köztük.

Meg sem próbálok dönteni, nekem nagyon tetszik mindkettő. Vagy az a tehetségtől van?

Mintha mostanában fokozottan próbálnánk ügyelni mindenkire, aki magyar vagy magyar volt, és nemzetközi hírre jutott, tudós, sportoló, művész, talán azért is meglepő, hogy mennyire kevés figyelem jut Brodszky Miklósra.

Nem mintha olyan sokat tudnék róla, Ogyesszában született, Hollywoodban halt meg 53 évesen, de élete végén írt néhány nagy slágert. Igazi filmzenéket, de amíg a tenoristák könnyű vagy könnyebb zenei kirándulása a Gigli-Mario Lanza vonalon mozgott, a Be My Love-ot gyakrabban énekelték. A film, amelyben a dal elhangzott a Halászlegény frakkban című alkotás volt, meg lehet nézni az egészet friss szinkronnal, meglepő módon Lanza operaénekest alakít (meg halászlegényt is), olyan dal kellett, amelyik stílusában beleillik az operarészletek közé, de azért dal. Ennek Brodszky mestere volt. Vannak más Lanza-filmjei is, például a Szerenád, Lanza itt is operaénekes, igaz, nem halászlegény, és szintén olyan dalt írt neki Brodszky, ami operás.

Brodszky munkássága valószínűleg a Be My Love-val ért a csúcsára. Az interneten sorolják a filmzenéit, magyarokat és amerikaiakat, operetteket és zenés játékokat, köztük a Nem élhetek zsidó nélkül című darabot. Ennek a felújítása mostanában szerintem nem várható.  

A sok csodálatos sport között mégis az egyik legcsodálatosabb a kalapácsvetés. Már a neve miatt is, hiszen a szer, amit az atléták dobálnak, a mai formájában egyáltalán nem hasonlít a kalapácshoz, hacsak nincs a világban nyeletlen, golyófejű kalapács, de miért volna. Meg a legtöbb atlétikai és klasszikus sportszám esetében tudni lehet, hogy mi az egésznek az alapja, többnyire katonai alapok, ki az erősebb, gyorsabb, ki lő jobban, ki dobja messzebb a gerelyt, akár ember, akár állat volna a már nem létező cél. De ki dobja messzebb a kalapácsot? Miért kellene messzire dobni a kalapácsot? Hogy ne kelljen az építkezésen olyan sokat mennie az inasnak? Majd a mester átdobja?

Ráadásul a kalapácsvetés akármennyire is klasszikusnak tűnik, semmilyen ókori alapja nincsen, dobtak dárdát és dobtak diszkoszt, de kalapácsot a görögök biztosan nem. Legalábbis nem versenyszerűen. A legenda szerint az első kalapácsvető a kelta Cú Chulainn volt, de ő sem kalapácsot dobott, hanem egy féltengelyt, úgy értem, egy eltört kocsitengelyt, amelyen még rajta volt a kerék. Újabb rejtély, hogyan lett ebből kalapács, és főleg, hogy miért.  

Ha jól látom, a kalapácsvetés lassan azzal a gonddal fog küzdeni, amivel a nyolcvanas évek végén a gerely: túl nagyokat dobnak a versenyzők, lassan áthajítják a pálya zöldjét, és veszélyeztetik a futókat vagy a nézőket. Amikor a gerelyhajítás világcsúcsa túllépte a 100 métert, megváltoztatták a szert, hogy ne repüljön akkorát. A kalapács azért még nem tart itt, de lehet, hogy egy szép napon nagyot repül a golyó, és akkor visszaállnak a hagyományos kalapácsra. Vagy a féltengelyre.

Nem vagyok megszállott autogram-gyűjtő, de azért szeretem aláíratni a lemezeket. Nem a megnövelt érték miatt, hanem mert az aláíratás mintha pont a megfelelő távolságot jelölné ki a művész és a közönség között: kicsit több, mint a pódiumon nézni őt, de semmi személyes. Talán ennyi még ránk tartozik belőle.

Annyira azért autogramista vagyok, hogy valamelyest bosszantott, amikor tavaly májusban nem találtam sehol a Misia-lemezemet. Hiszen itt volt, még hallgattam is a koncertre készülve, ezzel lépett még az ezredforduló előtt a szélesebb nyilvánosság elé, már nemcsak egy furcsa frizurás nő volt, aki portugálul kesergett, hanem az emberek elkezdték tudni, mi is az a fado, mi benne a jó. Én itt körülbelül meg is álltam, túl sok a jó zene a világban, de eljön majd a fado ideje is, megnézni, mik is a szövegek, nem csak így bánkódni a szomszéd szobában.

Ha nincs most meg a lemez, az se baj, jön még Misia, aláíratom legközelebb.

Nem jön többet, meghalt.

Hatvankilenc éves volt, azt írják, évek óta küszködött a rákkal, ez egyáltalán nem látszott rajta, derűs volt, vidám, amennyire egy fado-énekesnek szabad vidámnak lenni, bár mindig hangsúlyozta, hogy ő azért nem azonos a fadóval, még ha ezt is gondolják róla, inkább volna a fado punkja, mint a fado királynője.

A lemezt persze megtaláltam egy héttel később.

Van ilyen, hogy napok óta macerálja valami az embert, hogy is van ez? Aztán teljesen lényegtelen (mármint az ügy szempontjából lényegtelen) dolog adja meg a végső lökést. A macera most Sába királynője, hogy ez ki is volt? Salamon és Sába királynője, de hol afrikainak ábrázolják, hol fehérnek, Piero della Francesca például fehérnek, pedig sokak szerit az Énekeke énekében a Nigra sum sed formosa (Fekete vagyok, de szép) az őrá vonatkozik. De hogy ez szerelem volt Salamon és Sába királynője között? Vagy azt Händel jobban tudja, kölcsönös csodálat, egy ária és egy kettős, aztán átadják az ajándékokat, és mindenki megy a dolgára?

A Biblia így írja, azt persze ott sem mondják, hogy hol van Sába, Jemen helyén vagy Etiópia helyén, az utóbbi nyilván az afrikai származást erősítené.

Ez volt egyébként a dolog szempontjából a lényegtelen lökés, a tegnapi 200 méteres síkfutás döntője, Gabby Thomas és Julien Alfred, és valahogy az is eszembe jutott róluk, hogy ma már valószínűleg nem lehetne megcsinálni azt, amit Händel Solomon-oratóriumában John Eliot Gardiner megtett, hogy a színfehér énekes gárdában Barbara Hendricks énekelte Sába királynőjét.

Pedig szépen énekli, abban nincs hiba.

Átböngésztem a Királyok könyvét, bőrszínről nem mond semmit, csak hogy soha annyi arany és fűszer nem ment az országba, amennyit Sába királynője vitt, de cserébe ő is kapott egy nagy halom ajándékot, az ember inkább gyanakszik valami kereskedelmi egyezségre, mint Salamon bölcsességének csodálatára. De a történetnek nincs feltétlenül itt vége, vannak keresztény és iszlám hagyományok is, ahogy közeledünk magunkhoz az időben, Sába királynője bőre megsötétül, de ami még furcsább, van egy olyan történet is, hogy át kellene mennie Salamon palotájának üvegpadlóján, megijed, ugrik egyet, föllebben a szoknyája, és kiderül, hogy szőrös a lába. Ebből Salamon, mai szemmel kissé elhamarkodottan, azt a következtetést vonja le, hogy Sába királynője dzsinn volna, és azon a véleményen van, hogy a nők lába ne legyen szőrös.

Nézem ezt a sok futólányt: minden salamoni kívánság így teljesüljön.

Lehet, hogy ez olyan dolog, amit mindenki tudott, amikor még egyáltalán érdekes volt, nekem csak nemrég tűnt föl, hogy a valaha nagy magyar sláger, a Tölcsért csinálok a kezemből voltaképpen egy nagy angol sláger, az Ob-La-Di Ob-La-Da magyarított változata. Nem nagy dolog és nem is halálos vétek, mit is mondott Kocsis, amikor Vámos Miklós kérdezte tőle, hogy ismeri-e a Presser-számokat, például a Trombitás Frédit? Persze, bár nekem teljesen olyan, mint a Congratulation. Jé, tényleg, bár még soha nem tűnt föl.

Tölcsér és Ob-La-Di között azért érdekes a kapcsolat, mert a szövegben is megjelenik. Szenes Iván a költő, nem mondom, hogy tökéletes dalszöveg, de nagyon közel van hozzá, a bemondás szinte azonnal szállóige lett, és ma sem csinálhat úgy tölcsért valaki a kezéből, hogy ne ugorna be a dal. Ehhez képest az a kis zökkenés a második és harmadik sor között (lemezek közt böngészek én / csakis olyan, ami nincs divatban) igazán elhanyagolható.

Inkább az érdekelne, vajon Szenes Ivánnak feltűnt-e a két dal közötti hasonlóság. Mert a szöveg szerint igen: mindkét első sorban megjelenik a piac. Az Ob-La-Diban Desmond had a barrow in the marketplace, Zalatnay meg oda megy böngészni. Az utolsó sorban meg jön az önlebuktatás, otthon a Beatles legújabb nagylemeze már ismerős. Valójában meg épp fordítva, maga a dal ismerős, a Beatles legújabb nagylemezéről.

Tudtak ezek a régiek. Még lopni is. 

Ez volna Robert the Bruce, Skócia királya a 14. század elején. Ja, nem, ez William Wallace illetve Mel Gibson a Braveheart című filmből, amiben szerepelt Robert the Bruce is, íme. A színész neve Angus Macfadyen.

Az ember persze nem érti, hogy miért van valakinek, főleg egy királynak ilyen furcsa, kettős keresztneve, nem is úgy, mintha Károly Róbertnek hívnák, hanem mintha az volna a neve, hogy Károly, a Róbert, de a magyarázat viszonylag egyszerű. A család Normandiából költözött Skóciába, és eredetileg de Brus volt a nevük, csak az írás, főleg a helyesírás bizonytalansága tett angol névelőt a két név közé. Van ilyen, hogy mást ne mondjak, Shakespeare-től hat saját kezű aláírás maradt fönn, mind a hat eltér egymástól, de egyik sem az, amit ma használunk.

Robert the Bruce-ra visszatérve, mindig el szokás mondani, hogy a Braveheart történelmileg kicsit sem hiteles, semmi sem úgy történt, ahogy elmesélik benne, és az angol királyok nem Mel Gibsontól származnak. Van a film és van a történelem, ezzel a kérdéssel az utóbbi időben nálunk is foglalkoznak kicsit. De a Braveheart maga elég jó példa arra, hogy időnként a sikeres film felkelti az érdeklődést a történelem és a történelmi alakok iránt. Azelőtt soha nem hallottam Robert the Bruce nevét, a történelemoktatásnak is vannak határai, a tantervbe a skót királyok nem férnek bele. Ami azt illeti, a magyar királyok se mind, lenne fejvakarás, ha föl kellene őket hiánytalanul sorolnom. Viszont egy történelemhez hűtlen történelmi film végtelen lehetőséget ad a történészeknek arra, hogy helyesbítsenek, az nem is így volt, hanem amúgy, az nem ekkor történt, és nem úgy, és különben is, senki nem hordott szurkolói arcfestést és skót szoknyát a 14. században. És persze a film sem mindig tudja megközelíteni a valóság képtelenségeit. 1313-ban például Robert the Bruce emberei úgy foglalták el Roxburgh várát, hogy teheneknek álcázták magukat. Szerencséjük volt, mert a szarvasmarhák nem tarkák voltak, hanem feketék, de négykézláb, fekete köpenyekbe burkolózva közelítették meg a várfalakat. Hogy vajon bőgtek is közben, arról nem szólnak a krónikák, de hátha.