Még mindig a Háború és békét bújom, és újra meg újra fennakadok Tolsztoj történelemszemléletén. Valamiért jólesik úgy tekinteni legalább az írott történelemre, mint nagyszerű emberek sorsfordító tetteire, István király gondolt egyet, és arra jutott, hogy csak keresztényként lehet megmaradni Európában, és mennyire igaza volt. Tolsztojnak meg valamiért nem esik jól így gondolni az eseményekre, jobban szereti a tömeg akaratát vagy az odafentről irányítottságot. Napóleon? Ugyan. Azért, mert valaki a menetelő emberek élére áll, még nem jelenti azt, hogy ő irányítja őket. Ami Victor Hugónak semmi gondot nem okozott, vagyis hogy azt mondja, ilyen az élet, Blücher véletlenül egy olyan paraszttól kérdezte meg, hogy merre van Waterloo, aki tudott egy rövidebb utat az erdőn át, azt Tolsztoj képtelen elfogadni, helyette van ez a fordított népvándorlás-elmélete, a nyugati emberekre valamiért rájött, hogy keletre akarnak menni, és el is indultak, de rajtavesztettek.

Megjegyzem, én még a nem fordított népvándorlást sem értem, a keleti emberekre egyszerre rájött, hogy nyugatra akarnak menni. Persze, őket mindig üldözte valaki, de ezt a valakit nem értem. Honnét volt folyton utánpótlás az üldözőkből? Egészen a mongolokig, aztán ez mintha abbamaradt volna.

Az is igaz, hogy ilyen népvándorlási alapon a közelmúlt eseményei is magyarázhatóak: valamiért rájött a dél-európai emberekre, hogy északra akarnak menni. Előbb a szicíliaiak indultak meg Németországba, aztán a törökök, utánuk a görögök, végül a jugoszlávok. Egyszer megindulnak visszafelé?

Annyi hatása mindenesetre van Tolsztojnak, hogy néha az ember szeretne egy kicsit messzebbről nézni a dolgokra. Csak akkor folyton arra jutok, hogy a nagy hadvezérek Nagy Sándortól napjainkig mintha a rákos sejtek volnának az emberiség nevű szervezeten. A rákos sejtekről lehet tudni, hogy voltaképpen öngyilkos képződmények, amelyek addig-addig sikeresek, amíg el nem pusztítják magát a szervezetet, és ezzel önmagukat is. Mintha a hadvezérek is így viselkednének: addig-addig győznek, amíg egy irányíthatatlan és fenntarthatatlan birodalmat létre nem hoznak, és amikor az egész bedől, vége a történetüknek. Közben meghalnak pár százezren vagy millióan, de kicsire nem adunk.

Ha egyáltalán baglyok. Mert Edward Hopper leghíresebb festményének a címe Nighthawks, vagyis éjszakai sólymok, ebből máris lehet látni a különbséget Magyarország és az USA faunája között. Nagyon szép és hasznos a film, amit a Pannonia Entertainment hozott az Exhibition on Screen sorozatban, rengeteg dolgot lehet megtudni belőle Edward Hopperről, például hogy iszonyatosan magasra nőtt, 196 centi volt, megszólal a filmben ő maga is archív felvételekről. Eddig rendben is volna, de megszólalnak róla mások is, és az néha elég elkeserítő. Pedig a világ vezető Hopper-szakértői, de mégis állandóan beleesnek abba a műmagyarázásba vagy -értelmezésbe, ami sehová nem vezet. Mi történik a képen? Mi történne a következő pillanatban? Mintha a Mona Lisát úgy magyarázná valaki, hogy „és aztán hazament, és megvacsorázott”.

Még ezen is túltenné magát az ember, de az egyik fő-expert arról beszélt, hogy a Nighthawks tele van apró trükkel és meglepetéssel, például a bárban dolgozó férfi mögött lévő ajtón nincsen kilincs. Hopper biztosan észrevette, hogy nem festett kilincset, és nagyon mosolygott magában, hogy ezt a kis tréfát eleresztette.

Drága hölgyem. Ez egy konyhába vezető csapóajtó. Rajta van a kis ablak, és abban a nagyításban, amelyet a filmvászon ad, elég világosan látható, hogy az a kis fém lap is rajta van az ajtón, hogy amikor sűrűn nyitják, ne kopjon el a fa. Ezen vajon miért mosolygott volna az amúgy is ritkán mosolygó Edward Hopper?  

Sok dolgot nem értek, még többet nem értettem a világban, az egyik ilyen volt a csodagyerek. Művészeti vagy befogadói szempontból nem értettem. A zenei csodagyerekben az a különleges, hogy ifjú kora ellenére úgy játszik, mint egy felnőtt, nem? De ha úgy játszik, mint egy felnőtt, abban mi a csoda? Megint csak a befogadói oldalon maradva. Nem mindegy, hogy hány éves az, aki úgy játszik, mint egy felnőtt? Miért kell jobban odalenni egy tizenkét éves gyerektől, aki szépen játssza Beethoven Hegedűversenyét, mint egy negyvenévestől? Nem az a csoda, hogy egyáltalán szépen játssza valaki a művet, és teljesen mellékes, hogy hány éves?

Nem állítom, hogy magamban már teljesen megoldottam volna a problémát, de sokat segített a megértésben a másik véglet. A csodaöreg. Például a napokban elhunyt Menahem Pressler, aki nem is olyan régen, kilencvenöt évesen járt Pesten, a MÁV szimfonikusok meghívására. Pressler menő zongorista volt, de soha nem volt A+ kategóriás, nem is ezzel foglalkozott elsősorban, hanem ő volt a stabil alapító a Beaux Arts trióban. Kidőltek mellőle a kollégák, de amíg ő maradt, a trió is maradt. 1955 nyarán adták az első koncertet, 2008 szeptemberében az utolsót. Utána Menahem Pressler számára nem a jól megérdemelt nyugdíjas évek következtek, hanem szólókarrierbe kezdett, Mozart zongoraversenyeket játszott, és nemcsak a MÁV szimfonikusokkal, de a Berliniekkel is, még egy Debussy-lemeze is megjelent. Nyilván ebben a késői sikerben benne van a piaci realitás is, egy kilencven fölötti pianistát már el lehet adni, már a szélesebb közönséget is érdekli, ő még ismerte Mozartot, és hallotta Bachot orgonálni, első kézből adja át a hagyományt a mának. De a hülyeséget félretéve: tényleg van valami egyéb érték, valami más az öreg Pressler zongorázásában. Hiába törékeny az egész, hiába rontja el a belépést, pedig előtte van a kotta, valami más, de azért zenei szépség hatja át az előadását. Mintha újra csodagyerekké válna, nem az a lényeg, hogy minden a helyén van-e, hanem… Itt azért elakadok. Mert kézenfekvő magyarázat volna, hogy amint a gyerek közelebb van egy másik világhoz, úgy az öreg is, de hát nem tudjuk a napot és az órát, jó erőben és szép férfikorban lévő pianistákról derült ki, hogy ők vannak közelebb a másvilághoz, nem Menahem Pressler.

Decemberben lett volna százéves.   

Lehet, hogy ez valami naiv elképzelés a világról vagy a zenei élet mindennapjairól, de ha az ember tudja, hogy Schumann 2. szimfóniájának a kezdete elég kényelmetlen a fúvósoknak, akkor az teljes képtelenség, hogy az érintett muzsikusok addig-addig gyakorolják ezt a részt, amíg az nem megy hibátlanul? Vagy nem akarom az igényeket a csillagos egekig emelni, de akkor addig, hogy csak egy gikszer legyen benne? Mert így úgy érzi az ember, hogy nem veszik őt komolyan, hogy ki vagyunk zökkenve, pedig még bele sem zökkentünk. Meg hogy mennyire kár ezzel vacakolni, amikor egyébként szép az előadás, szép az este, Francois Leleux vezényel és oboázik, és láthatóan magával ragadja a művész a közönséget is, a zenekart is, mindenki boldog, de azért van, aki szabotál.

A magam részéről boldog vagyok a zenekari ültetéssel is, hogy a hegedűsök a pódium két szélén ülnek, így a Mozart-szimfóniában jobban elválik az első és a második hegedű szólama. És tetszik, ahogy Leleux elfújja az áriákat, saját átiratában. Nem azt mondom, hogy a világ legelmésebb zenei mutatványa, de azért nem is simán az énekszólamot oboázza el, a Don Giovanni Szerenádban például az első hegedű penget, Leleux játssza az énekszólam elejét, aztán ő penget, mármint ő játssza a kíséretet, és az első cselló játssza a dallamot. Jó ez.

Ha nagyon akar valaki szenvedni, akkor mondhatja, hogy azért ez a Mozart-hangzás nem a legszebb, ha már ennyien vannak, lehetne valahogy melegebb a tónus, vagy hogy a Schumann-szimfónia a harmadik tétel alatt kicsit kinyuvad, elfogy a lendület az előadásból, de így is volt két emlékezetes tételünk. Mínusz a kezdés.

Tudtam, hogy hülyeség lesz, de nem bírtam ellenállni: a körúti lemezantikváriumban Mario del Monaco és a Mantovani zenekar közös lemezét árulták. Ebből semmi jó nem sülhet ki, Mantovani a maga korában a kommersz zenélés és a liftzenék királya volt, Monaco meg a leghangosabb olasz tenor. Tényleg rémes az egész együttműködés, a zenekar úgy tesz, mintha a Nápolyi-öböl fölött játszó szellők mozgatnák a hegedűk húrjait, del Monaco meg bömböl, mint a szakadt szamár, már ha a szakadt szamár képes a megfelelő hangmagasságokban bömbölni. Tényleg elképesztő, ahogy a Tonight a West Side Storyból megszólal: a zenekarban mintha mandolinok is lennének, de tangóharmonika biztosan, a tenor meg mintha észre sem venné, hogy ennek a dalnak szövege is van, pláne, hogy az éjszakát emlegetik benne, ébresztő mindenkinek.

A borító hátoldalán ott vannak mindketten, a stúdióban hallgatják magukat, Mantovani mintha A keresztapa egyik mellékszereplője volna, del Monaco meg klasszikus főszereplő, de egy olasz szerelmes filmben. És hiába katasztrófa zenei értelemben vagy műélvezeti szempontból az egész lemez, mert mintha épp a zenével kapcsolatos egyik alapkérdést tenné föl: mire való? Itt van egyfelől a zenekar, amely nagyon szép és egyedi feldolgozásban játszik, és mintha azon dolgozna, hogy csak észre ne vegyék őket, csak andalítsanak, kábítsanak, varázsoljanak, felejts el, hallgató minden bút és bánatot, és van a szólista, aki másra sem vágyik, csak a figyelemre, elragadtatásra, bravózásra, hüledezésre, hogy emberi torokból ilyen sűrűségű és erejű hanganyag törhet elő. A kérdés tehát körülbelül az, hogy miért is hallgatunk zenét. Feledni vagy emlékezni?

Ha jól emlékszem, Fábry Sándortól olvastam először az uszodai öltözőkben zajló életről, hogy vannak, akik kifacsarják a fürdőgatyájukat a földre, aztán mindenki bokáig áll a vízben. És vannak, akik felülről öltözködnek, fölveszik az alsótrikót, inget, megkötik a nyakkendőjüket, és még mindig nincs rajtuk az alsónadrág, ő nem érti, mi ebben a logika vagy a jó.

Én se, de most épp ez történt a moziban. Josh O’Connor, a szomszéd birtokon lakók háború után egyetlen megmaradt fiát játszó színész öltözködik így a vásznon, majdnem kényelmetlen lassúsággal, vagy zavarba ejtő intimitással a szintén alulöltözött főhősnő előtt. Hogy a helyzet még egy kicsit vakarózósabb legyen, Josh O’Connor játszotta Károly herceget A korona című sorozatban, (akkor azt hittem, csak a füle miatt választották, pedig jó színész), így aztán még hülyébben érzi magát a néző, két nappal a koronázás után.

Nem véletlen az öltözési szokás. Bár nem nagyon feltűnő a filmben, de a főhősnő a következő pasijára rászól, hogy rossz sorrendben öltözködik, mert az úgy veszi föl a ruhadarabjait, mint a „normális ember”, előbb eltakarja, amit el kell takarni. Ámbár, ha jobban utánagondolok: aki betűrve hordja az ingét, az tud érveket mondani a másik sorrend mellett is.

Valószínűleg nem nézem meg a filmet, ha nincs éppen anyák napja, ennek meg az a (magyar) címe, hogy Anyák napja, könyv változatban Anyák napi kimenő, és nem mondom, hogy új ember született, de azért szép is, jó is, színészes is, Olivia Colman és Glenda Jackson, mindketten nagyon röviden, de súllyal, Colin Firth nénifejjel, de azért nem elhanyagolhatóan, szép ruhákban. És még Vermeer is jelen van az operatőri munkában. Átláthatóak a fogások, végy egy akármilyen történetet, vágd föl jelenetekre, aztán keverd össze-vissza a jelenetek egymásutániságát, és máris kész az igényes film, de nem baj. A végére minden darab és ruhadarab a helyére kerül.

Van egy magyar szólás, amit soha nem értek. Illetve van több is, de most épp ez jutott eszembe Judith Hill koncertjén. Azt szokás mondani, hogy „ha a különbséget zongorázni tudnám, én volnék a Horowitz”. Miért a különbséget kellene zongorázni a horowitzsághoz? Mintha valahogy az volna a szólás lényege, hogy épp annyi a különbség, mint Horowitz és egy átlagos zongorista között van, de hogy miért magának a különbségnek az eljátszása volna fontos, azt egyáltalán nem értem.

Nem is fogom most megfejteni, mert csak annyit akartam mesélni, hogy Judith Hill koncertjén voltam, nem tudom, miért, valahogy jónak képzeltem az egészet, aztán meghallgattam az egyik lemezét, és az is jó volt, de teljesen más, mint a koncert. A lemezen nem túl emlékezetes számokat énekel egymás után egy kitűnő énekesnő, korrekt, effektekben gazdag stúdiómunka mellett, fölött. A koncerten meg ugyanez a nagyon jó énekesnő van ott, de nemcsak a hangja van jelen, hanem előbb zongorázik, utána gitározik, és énekel fáradhatatlanul, pedig azt hinné az ember, hogy nagyon igénybe veszik a hangszalagjait ezek a magasságok és sikoltások, de bírja. A végére egy kicsit, tényleg csak kicsit elfárad, de akkor is ilyesmire kellene eljárnia minden hazai sztárnak, aki azt képzeli magáról, hogy ha nem itt születik, akkor már rég világhírű volna. Nem volna, mert Judith Hill sem igazi fényességes csillag, pedig minden megvan benne. Szuper hang, előnyös és érdekes megjelenés, oda tud ülni a hangszer mellé, vagy nyúzza a gitárt, mint valami Jimi Hendrix. Maga írja a dalait, lehet, hogy ez nem annyira jó, de azért rendben vannak a dalok, csak egy idő után mindegyik egyformának hangzik. Igaz, ez bármelyik popkoncerten megtörténne, ha az ember nem ismeri a dalokat, és a szövegeket meg nem lehet jól érteni. Ehhez még jön egy kis extra báj, családi a vállalkozás, Judith Hill japán anyukája nyomkodja az elektromos orgonát és az afro-amerikai apukája basszusgitározik. Plusz egy káprázatos dobos. Semmi kifogás. Mégsem valamelyik Hill-dallal a fülemben ébredtem.    

Valamikor bíróságra kellett mennem, mert Ütő Endréről, miután leváltották az operaigazgatói pozíciójából, és rendezett egy Figaro házassága előadást, azt írtam, hogy „döglött oroszlán”. Hogy nem szívesen húzogatom a farkát (vagy rugdosom a hasát?), de ez a rendezés tényleg rossz. Furcsa módon a bíróság első fokon neki adott igazat, inkább a döglöttre figyeltek, nem az oroszlánra, másodfokra pedig nem ment az újság, inkább fizettek, felejtsük el.

El is felejtettem, de most, nagyon úgy fest, hogy hasonló a helyzet, Ókovács Szilveszter a jelek szerint az utolsókat rúgja főigazgatóként, és nem szeretném megvárni, amíg jó ízlésű (?) ember számára érinthetetlenné válik. Mert közben megjelent ez a klip.

Olyan, amilyen, nem szép, nem jó, de nem is gagyi. Nem is okos. Annyira nem az, hogy a latin mondás jutott eszembe: quos vult perdere – dementat. Mintha szerették volna öt percben összefoglalni, hogy mi (volt) a baj Ókovács irányításával. Nem az ízlés feltétlenül, bár az is. Ha neki Máté Péter tetszik, az ő dalával tudja legjobban kifejezni magát és az érzéseit, akkor nem biztos, hogy a megfelelő intézményt irányította. Lehet, hogy ez sznobizmus. De van itt egy másik kérdés is: ki fizette ezt a videoklipet? Nyilván nem Ókovács Szilveszter, hanem maga az Opera, vagy ahogy ő próbálja ráerőltetni az új helyesírást a világra OPERA, de hogy jön ahhoz akár a kisbetűs akár a nagybetűs intézmény, hogy ilyesmire költsön? Nem jönnék most azzal, hogy az adófizetők pénzéből, de attól még az adófizetők pénzéből történik mindez. És így tovább, voltaképpen itt van a teljes félreértés kibomlóban: nem arra való az intézmény, hogy Ókovács Szilveszter szerepelhessen általa különböző fórumokon. Voltaképpen ez okozta a bukását, nem tudom, hogy a valóságos bukását is, de a nem hivatalosat biztosan. Amíg csak dumálni kellett, minden rendben volt. Jó igazgató, pénzt szerez, megfizeti az énekeseket, menő vendégeket hív, sikertelenül harcol az operakultúra hanyatlása ellen. Csakhogy aztán ő maga lett a hanyatlás előmozdítója, rendezni kezdett, előbb a Hunyadit, amelyben végig valami láda körül zajlik a cselekmény, aztán ahelyett, hogy szusszant volna, meleg volt, de megúsztam, megrendezte a Toscatasztrófát, amire nincs magyarázat, és elég nyilvánvaló számomra, hogy vele együtt tűnik majd el a színházból.

Nyilván lehet minderre azt mondani, hogy a klip nem is róla szól, nem harci riadó, nem búcsú, csak reklám, hirdeti az újonnan megnyílt Simándy Épületet a Hajós utcában, meg a főigazgatói tetteket, Erkel Színházat (???), Eiffel Műhelyházat, és így tovább. Amire csak azt tudom mondani, százezer évvel a rendszerváltás után, hogy még mindig Hofi az aktuális: Úszni tud? Nem. És ha megfizetem?

Építeni könnyű, azt ki lehet fizetni, de megtölteni az épületeket, szellemet, tartást, értelmet adni az operának, Operának… - az lett volna a feladat.

Nézem, hogy úszik el a dinnyehéj. Vagy ha nem is pont azt, se dinnyeszezon, se fokozott szennyeződés a tengeren, nézem, amit szokás, hogy a lábnyomokat hogy mossa el a víz, itt jártam, és még sincs egy perc múlva semmi nyoma. És eszembe jut Ray Bradbury, az öregember a tengerparton, aki botjával csodálatos kentaurokat és nimfákat rajzol a homokba, de jön az ár, és a felbecsülhetetlen értékű vonalak mind eltűnnek. Picasso az öregember.

Umberto Eco számára ez volt a giccs mintapéldánya, el is mondja, hogy miért, mert belerángatja Bradbury a történetbe a legismertebb 20. századi festőt, de őt is a legkönnyebben szerethető munkáival, és a mondanivaló oly lapos, oly kézenfekvő hogy bárki megérti, és csak bólogat, bizony, bizony, így múlik el a világ. Nem csak a dicsősége, az egész.

Meg is voltam lepődve, amikor láttam a történet eredetijét, és nem Picassóval, hanem Victor Braunerrel, nem prózában, hanem fényképen, Brauner rajzol a fövenybe, de már jön az ár. Az olasz-argentin Pablo Volta készítette a képet. Most vajon ez is giccs?

A Háború és béke második (jelen kiadásban második, valójában harmadik) könyvének címlapján a borogyinói csata látható, az a jelenet, amikor Bagratyion tábornok sebet kap. Mint kiderült, halálos sebet, de nem azonnali halálosat, még két és fél hétig szenvedett. De nem is ő most az érdekes, hanem a kép festője, Louis-Francois LeJeune. LeJeune ugyanis ott volt Borogyinónál, és még csak nem is szerencsétlen közlegényként, hanem tiszti minőségben. Mondhatni, kettős életet élt, festőnek tanult, de megcsapta a forradalom szele, otthagyta az iskolát, és katonának állt. Ott volt Valmynál, Marengónál, Austerlitznél, és egyre kapaszkodott fölfelé a ranglétrán. Közben festett is, illetve vázlatokat készített a harctéren, hogy majd otthon megfesti nagyban is, amit látott. Erre azért elsősorban 1813 után került sor, amikor egy súlyos sebesülés után leszerelt. Igaz, 1818-ban újra fölvette a mundért, és hat évig szolgálta a Bourbonokat. 1837-ben nevezték ki a Toulouse-i Szépművészeti Főiskola igazgatójának, 1841-ben a város polgármestere lett (ez már a harmadik karrier), 1848-ban halt meg, hetvenhárom évesen. A neve fel van vésve a Diadalívre, nem mint festő, hanem mint tábornok szerepel ott, hatszázhatvanad magával.