Ajándékba kaptam egy régi felvételt a Wilson, Keppel and Betty trióról. Amolyan vidám táncos marhaság, amikor elkezdték, még friss volt Tutanhamon sírjának fölfedezése (1922), de viszonylag jól eléldegéltek ebből még néhány évtizedig. Angol táncoskomikusok, beöltöztek valami egyiptomi és arab keverék felszerelésbe, homokot szórtak a földre, és azon csúszkáltak, közben meg egyiptomi pózokba vágták magukat. És bajuszt is viseltek. Sand Dance a produkció címe.

Náluk is döbbenetesebb a trió harmadik tagja, Betty (Knox), aki viszont amerikai, és viszonylag korán lelépett otthonról, hogy a virgácsait dobálja az egyiptomi hangulat fokozása érdekében. Amikor ezt megunta, a többiek gondoskodtak helyettesről, Betty Knox pedig újságírónak állt Londonban, az Evening Standardnál. Nem is éppen sikertelenül, hamar önálló rovata lett, a háborút mutatta be, részint amerikai, részint női szempontból. Haditudósítóként ismerkedett össze Erika Mann-nal, Thomas Mann lányával, és egy időre egymásba is szerettek.  Betty Knox volt az Evening Standard tudósítója a nürnbergi per idején, ő írta meg elsőként Göring halálát. Aztán, a háború után, furcsa módon Düsseldorfba költözött, ott is halt meg 1963-ban.

A véres trón volt a tegnapi Kuroszava az Art + Cinemában, Macbeth-feldolgozás, a nevek változtak, a történet lényegében nem, csak Japánban teljesült a jóslat. Az indulatok, meglepő módon nyíltabbak lettek, már az első perctől kiabálnak egymással az emberek, fojtott hangon, mégis hangosan közlik egymással a közlendőket, iszonyatos tűz ég bennük, kivétel Lady Macbethet, vagyis Aszadzsi asszony. Ő csak ül, mozdulatlan, fehér arccal, csöndesen és türelmesen mondja a magáét, és így veszi tudomásul, hogy minden (majdnem minden) úgy történik, ahogy ő akarja.  

Van még egy fontos különbség Kuroszava és Shakespeare Macbeth-je között. Shakespeare-nél még a jóslathoz tartozik, hogy Macbeth-nek nem árthat anyaszülte, aztán, persze, kiderül a turpisság, Macduff nem anyaszülte, császármetszéssel jött a világra. Ez nincs Kuroszavánál, nyilván azért, hogy el ne rontsa az utolsó jelenetet, a záporozó nyilakat, amiktől még ma is, közel hetven év múlva is frászt kap az ember, ott koppannak a színész körül, benne maradnak a fában, előbb vagy utóbb el fogják találni. Aztán tényleg.

Nem is ez most az érdekes, hanem a jóslat másik része: Macbeth hatalmon marad, amíg a birnami (vagy a filmen Pók) erdő meg nem indul ellene. Aztán megindul, mert álcának az ellenséges harcosok az erdő fáit vagy levágott gallyakat használnak. Ezt már Shakespeare-nél sem értettem. Ez nem valami harcászati anakronizmus? Ma, amikor az emberiség nagyobb dicsőségére már 4000 méterről le lehet lőni valakit mesterlövész puskával, valakit, akit soha nem láttunk, és még a nevét sem tudjuk, még mindig van értelme az ilyen jellegű álcázásnak, de akkor, Macbeth vagy A véres trón idejében ennek mi haszna lehetett? Mire nyíllövésnyire közeledtek a harcoló felek, úgyis kiderült minden.

Kuroszava-filmeket adnak esténként az Art + Cinemában, tegnap volt A hét szamuráj, ami, persze, megvan DVD-n, de hát ez más. Még ha kicsi is (viszonylag) a vászon, a néző bevonódik, annyira, hogy nem is mentem ki a szünetre sem. A hét szamurájnak egyébként is különleges a szünete, végig van komponálva, kivetítik a vászonra, hogy Szünet (japánul), rajta van a DVD változaton is.

De hát nem ez a lényeg, és nem is az, hogy milyen hatással volt a filmművészetre, hányszor térnek vissza A hét szamuráj elemei, megoldásai, egésze, akár a Star Warsban, akár animációs filmekben, és mindenekelőtt A hét mesterlövészben. A hasonlóságok ellenére mennyire más a kettő, szerepösszevonások, hogy új szereplők is beszállhassanak a falu megmentésébe, hogy a csípőn lógó pisztoly mégis mennyire felszínközelivé teszi az egész filmet. Vagy nem is tudom, lehet, hogy Japánban meg a kard viszi felszínközelbe. Hogy a western-változatban be kell mutatni az ellenséget is, legyen arca a gonosznak. Az eredetiben csak annyit lehet tudni, hogy a főrabló félszemű.

Megnéztem, hogy tényleg nem nyert-e egyetlen Oscart sem, és tényleg nem, de 1957 (valamiért akkor jelölték, bár a film 1954-es) elég erős év volt, Az óriás James Deannel, Nyolcvan nap alatt a Föld körül, a legjobb külföldi az Országúton lett. Legközelebb még úgy kerültek a díjhoz, hogy Yul Brynner lett a legjobb férfi főszereplő A király és énért, aki majd három év múlva A hét mesterlövészben Chris lesz.

Falusi Mariann koncertjén a 6színtéren hangzott el egy jópofa dal, jópofa szöveggel.

Gyere babám, ne nyeljük a port tovább

düdidüdi, düdidüdi Hortobágy.

(A düdi az, ami most nem jut az eszembe.)

A dalnak a története is jópofa, volt egy színdarab, A szomjas krokodil a címe, megjelent a Színházi Élet 1938-as mellékleteként (ezt mondta róla a koncerten közreműködő Darvas Kristóf), aztán elfelejtődött. Amikor föl akarták újítani, a dalok szövege megvolt, a zene azonban elveszett, így Darvas Ferencet kérték föl, hogy új zenét komponáljon a szövegre, ami nagyon jól sikerült – ezt énekelte el Falusi Mariann is. Azért a kérdés benne marad a nézőben, hogy mégis, milyen lehetett ez A szomjas krokodil. Egy kicsit megpróbáltam utána érdeklődni, de nem találtam meg, még a Színházi Élet 1938-as évfolyamában sem. Viszont ezt nem kerestem, de megtaláltam.

A jelek szerint volt a gyerekszáj rovata a lapnak, ha minden tréfa ilyen volt, amilyet ebben a lapszámban találtam, akkor nagyon fárasztó és humortalan rovat lehetett, de ez most mindegy. A lényeg a rovat címe és a betűtípus – hiszen ez ugyanaz, mint a Tibi csokié. Lehetett valami titkos reklámegyüttműködés a csokigyár és a Színházi Élet között? Ráadásul úgy tudom, Tibi csoki csak 1941 óta van, a rovatot pedig az 1938-as lapszámban találtam.

A világ csupa megoldatlan rejtély.

Tudom, látom, hogy Gáspár Szilárd már fel van fedezve, de én csak most találkoztam vele, az Esterházy Alapítvány kiállításán. Szatmárnémeti születésű szobrász. És bokszoló. Az volt, sőt, egy ideig a két dolgot párhuzamosan csinálta. Vagy most is, ez a lényeg. Leáll az agyaggal szemben, és üti. Brutális a látvány, vagy hallani, ahogy záporoznak az ütések a készülő szoborra, de ha az ember utánagondol, mégis sokkal humánusabb dolog, mint kalapáccsal ütni a követ.

Nyilván ez most még csak egy sztori, de az is biztos, hogy a történet a műalkotások mögött és körül ma egyre fontosabbnak látszik, jobban érdekli az embereket, mint maga a mű, és hátha egy jobbhorog vagy egy balegyenes közelebb viszi valamelyik ifjú nézőt a szépmesterségekhez. Különben is: ki akarna rossz viszonyban lenni egy ilyen művésszel?

Csak két hét múlva kezdődnek a koncertek – mondja az ismerős biztonsági ember. Mit csináljak, eddig bírtam, ha nincs Müpa, van Ludwig Múzeum, az Esterházy Alapítvány díjaiért menő, ha nem is késhegyig, de valameddig tartó küzdelem. Az alapkérdésért, hogy jó, értem, ma már a rendes képzőművészet nem értéktárgyakat hoz létre (nem feltétlenül), nem kincsképző, de mi lesz ezekkel a dolgokkal? Az egyik díjazott Pap Gábor Uroborosza, egy önmaga farkába harapó kígyó. A kígyó átmegy a falon, nyomot hagy a földön. Mindenféle anyagból van, ruhából, lavórból, kenyérből, de legjellemzőbben vályogból. A vályog persze nem múzeumi alapanyag, biztosan félnek is, hogy megtelepednek benne eleven dolgok, tücskök, pókok, skorpiók, így a kígyó vályogi része plexibe van dobozolva. Valószínűleg igazuk van, ha darázsfészket akarnék művészeti céllal építeni, aligha engednének be vele a Louvre-ba, mégis: akkor most a helyszín győz a mű fölött?  Tényleg életellenes volna a múzeum? Igazából nem is ez most az érdekes, hanem hogy mi lesz a kígyóval? Egy hónap múlva vége a kiállításnak, akkor szétszerelik, és valahol a művész újra megalkotja? Hiszen ez nyerte az egyik fődíjat, meg kell maradnia, de hol? Ha a múzeum nem veszi meg, akkor a művész hazaviszi az anyagokat, és otthon az egyik, nem is egy, hanem két szobájában ezentúl ez lesz? Az uroborosz hagyományosan az örökkévalóságot jelenti, de így nagyon is átmenetinek tűnik az örökké. Vagy ez az uroborosz lényege, a kígyó nemcsak beleharap saját farkába, hanem föl is falja magát, és a világban marad egy kígyónyi üres tér?

Miután nem mentem ki megnézni Armand Duplantist, ahogy átvitorlázik a 629 centin elhelyezett léc fölött, úgy döntöttem, hogy augusztus elejének másik nagy mulatságáról, a csillaghullásról nem maradok le, sötétedéskor szépen útnak indultam a Normafára. Nem tudom, vannak-e egyéb jó leshelyek, tavaly a Bikás parkkal próbálkoztam, az nevetségesen rossz kísérlet volt, akkora a fényszennyezés. De a Normafán tényleg sötét van, és rengeteg ember a fűben, igazi piknik hangulat, azzal a különbséggel, hogy az ember nem látja a szomszédját sem, és azt sem tudja, kiknek a beszélgetéseit hallgatja ki. Tulajdonképpen csodálatos az egész, hogy az emberek teljesen természetesen viselkednek egy teljesen nem természetes helyzetben, mintha valami nagy közös napozás volna az egész, nap nélkül.

És most épp csillagok nélkül, vagyis a csillagok láthatóak, csak a hullók nem, valamiért pont nem most volt érkezésük a Perszeidáknak, másfél órán át feküdtem hanyatt, azalatt két csillag hullott, illetve nem is tudom, miért mondják, hogy hullott, elhúzott vízszintesen. Szerintem ez rossz arány, bár, talán már kiderült, nem vagyok szakértője a témának. Bánatomban Petőfi Sándorral szórakoztam, A négyökrös szekért mondtam el magamnak újra, meg újra, meg újra, és rácsodálkoztam újra, meg újra, meg újra – mindenre. Arra is, hogy „én ábrándoztam”, meg arra is, hogy ez a ragozás már elveszett, talán már akkor is régies volt, hogy „beszélgetének, énekelgetének”. (Aláhúzza a helyesírás ellenőrző.) Hogy a zsánerbe is beletesz nagy költészetet, a bús hölgy, aki férjinek sírhalmát keresi a temetőben – ami majdnem jóslat, és hogy a kalmár szellő édes illatot vesz a füvektől. Kit izgatnak a hulló csillagok, ha van állócsillag  is?

Fölkerült az internetre egy telefonos felvétel, Jonas Kaufmann Veronában gikszerezik a Nessun dorma végén. (https://www.youtube.com/shorts/kcf7nDdaZWc) Az első gondolat persze az, hogy de jó, hogy nem mentem vissza az augusztus 1-jei koncertre, mert az ilyet nem jó nézni, még akkor sem, ha Kaufmann egyébként igazán rokonszenvesen reagál a saját hibájára. Nem tesz úgy, mintha meg sem történt volna, inkább ez az emberek vagyunk, megesik az ilyen mozdulattal zárja a fellépést.

Megesik. Vele meg pláne megesik, és ahogy nézem, mintha az idegi terhelést nem bírná. A magas B előtt még semmi baja nincs, szépen kitartja a hangot, és aztán, mint a magasugró, aki a végén a léc alatt bújik át, már menet közben kapja el a pánik, hogy ez nem lesz meg. És ha pánik, akkor tényleg nem lesz meg.

Közben Pavarottit is hallgatom, a Royal Albert Hallban tartott gála lemezét, koncert, nincs csalás, stúdiózás, ő is ráadásnak énekli a Nessun dormát, fölcsattan a taps a bevezető ütemek alatt, már túl vagyunk a római háromtenor koncerten, azóta mindenkinek kedvence az ária. És Pavarotti úgy is énekli, hogy „ilyen nincs”, minden megvan, de még annál is több, a közönség már tombol a végén, de ő még mindig tartja, tartja, kivilágos kivirradtig. Persze, akinek ilyen hangja van, annak könnyű.

Hogy mennyire könnyű? Ezt is a Pavarotti-házban olvastam: irigyeimnek és ellenségeimnek – ha vannak - nem kívánok mást, mint azt az utolsó öt percet minden fellépés előtt.

Vagy azt az öt percet fellépés alatt – mondaná Jonas Kaufmann.

Régi történet: ismerősök hívtak föl, hogy forgatni mennek Szakály Györggyel, mit kell tudni róla? Majd meglátjátok. Jó, de mégis? Nem tudom. Olyan komoly ember. Azt tudják, mert szóltak nekik, hogy vigyázzanak vele, a Gyuri igazi művész.

Voltaképpen ezt csodáltam mindig, hogy az operai és Opera környéki közbeszédben Szakály mindig Gyuri volt. Mintha csak valami köznapi halandó, egyszerű táncos lett volna. Vagy talán tényleg az volt, de a színpadról nem ezt sugározta. Inkább volt Apollón az olümposzi Zeusz-templomról, hűvös, szoborszerű, kemény. Aztán a szobor megmozdult.

Nem is az Operában láttam először, hanem a Macskákban, ami, ugye musical. Mégis mindenki azt kérdezte, hogy az ki, hogy hívják azt a táncost, aki úgy röpköd a levegőben. Állítólag nem is a tánctudása miatt jutott eszébe a koreográfus Seregi Lászlónak, hanem csak megállt mellette, hogy „neked olyan macskaszemed van”.

Jöhetne egy szép hosszú felsorolás, mit táncolt el. Amit lehetett. Legélénkebben mégis Mercutióként maradt meg bennem, ahogy a párbajjelenet végén összeesik, föláll, meghajol, csak vicceltem, nem is sebesültem meg. Vagy mégis? Megint összeesik, megint föláll, megint meghajol, de aztán megjelenik a vér, átvérződik a száradni kitett színpadi lepedő. Szóval mégis. De ez már felvonásvég, mindjárt meghajol igaziból is. Szóval mégsem.

Sose halnak meg.

Freddie Mercuryt szerettem volna megnézni a Nemzeti Múzeumban, de nem sikerült, mert „öt órakor lezárja a pénztárt a NAV”, de az épület háta mögött zene szólt, hát elsétáltam arra. Táncoltak. Rendes társastáncokat, a lemezlovas mindig bemondta, milyen tánc következik, meg hogy hölgyválasz, és különféle tudású és korú párok ropták, lendülettel vagy lendület nélkül, éppen csak toporogtak vagy elegáns tartásban siklottak a föld fölött. Nem tudtam abbahagyni a bámulást. Közben az is kiderült, hogy jól tettem, hogy nem hagytam abba, mert ezen a nyáron már több ilyen alkalom nem lesz, vagy legalábbis nem a Harmónia Táncklub szervezésében. Szóval topogtak és siklottak, néha elcsodálkozott az ember a számválasztáson, angolkeringőztek a Hegedűs a háztetőnre, nahát, de az alapélmény…

Az alapélmény az, hogy mindig azt hittem, az emberi cselekvések között a legcsodálatosabb és legfelfoghatatlanabb a zenélés, de nem. A tánc éppen olyan.