Az utolsó hét kezdődik a Szépművészeti M.S. mester kiállításából, gyorsan megnéztem még egyszer, nem is voltunk kevesen. Ami a lényeget illeti, semmi nem változott, ami a nem lényeget, abban sem sok. Persze, az a kérdés, mi a lényeg. A képek, nyilván, amelyeknek mindegy milyen koncepció vagy kérdéskör vagy megoldási kísérlet van körülöttük Továbbra sem értem a végkövetkeztetést, hogy akkor M.S. mester az Michel Schröter lehetett, akinek sem a nevét nem ismeri az ember, sem a műveit, azt lehet tudni, hogy Bécsben vezetett egy festőműhelyt, hogy inkább ingatlanokkal kereskedett, mint festett. Ja igen, és M.S. a monogramja.  De már Bécs is úgy jön elő M.S mester életében, hogy a bécsi képnél azt írják: ugye, mennyire más ez a kompozíció, mint a selmecbányai képeknél?

Ennél egy kicsit meggyőzőbb volna az a magyarázat, hogy az ufók vitték a mestert Selmecbányára, és aztán el is vitték magukkal. Az ufó-magyarázat azért is tetszik jobban, mert passzolna az M.S által festett agykoponyákhoz, és a selmecbányai képek sem illenek együvé, a Lille-ből hozott Háromkirályok világa és színvilága, mintha nem ugyanattól a festőtől származna. Látom én is a kaparászó kezeket, de zavarban volnék – ha nem volna végül is mindegy.

Vagy nem mindegy? Lehet, hogy jobban szeretnénk egy festőt, ha tudnánk a nevét?

Ami a lille-i képet illeti, látom, hogy ők különösebben nem büszkék rá, nincs fent a múzeum honlapján, és ha az embernek nincs valami dolga Lille-ben, vagy nem élnek ott rokonai, akkor aligha utazik oda. Egy hét még a közös életünk.

Egy hete, amikor Pablo Casals szerelmi élete volt a téma, elkövettem azt a hibát, hogy illusztrációként egy olyan képet választottam, amelyen Marta Casals Istomin mindkét férje látható. Ahelyett, hogy Marta Casals Istomin maga lett volna látható. Azóta szerettem volna helyrehozni a hibát, és most, végre, eljött a nap. De amíg az ifjú párt, illetve a pár kevésbé ifjú részét néztem, megint nem értek valamit. A pipások talán tudják a megoldást. Miért van az, hogy Casals szinte minden képén, amikor pipázik, a pipát valahogy széthúzva szivornyázza, kicsit kihúzza a szárat a fejből? Ettől mi változik? Mert levegő biztosan nem megy így több be a szopókába, meg hosszabb sem lesz a szár, vagy legalábbis nem lényegesen. Ha hosszabb volna, persze azt sem érteném, hogy az mitől jó, talán hogy jobban lehűljön a füst, de tényleg jobban lehűl? Így viszont végképp nem tudom, mi a magyarázat.

Vannak még megoldandó kérdések a művészet terén.

A Réti József megemlékezéshez kerestem valami illusztrációt, megmutatni a hangot, a stílust, a szépséget, és persze ilyenkor Mozart jut először az ember eszébe, de pont nem lett volna jó példa. A Don Giovanniból don Ottavio áriája nemcsak hang, meg szépség, meg stílus, de kifejezett cirkuszi produkció. Elindulnak a frázisok és nem akarnak véget érni, nincs ideje az énekesnek levegőt venni, csak tolni kell, tolni a hangot. Nem ez volt Réti József erőssége, ő kénytelen megszakítani a folyamatot, és gyorsan levegőt venni a frázisok közepén.

Stuart Burrows. Wales-i tenor, most halt meg, június végén, alig volt fiatalabb Rétinél. Szerencsére jól dokumentált énekes, és ebben van némi magyar szál is, Solti György szívesen kérte föl, együtt dolgoztak a Covent Gardenben, és ő a tenor jó pár Solti-lemezen, a Don Giovannin is. (Ahol egyébként Sass Sylvia is énekel.)

Az is érdekes egyébként, hogy mennyire hasonlít egy velsz énekes története a magyar karrierekhez. Bányászvárosban született, Cilfynyddben, és tudta, hogy ha nem akart lemenni a föld gyomrába, két lehetősége maradt, a művészet vagy a sport. Ez annyira így volt, hogy abban az utcában, ahol élt, élt már egy másik énekes, a híres, és lovaggá ütött Geraint Evans, és egy híres rögbi-játékos, aki később Burrows sógora lett. Burrows tehát elindult mindkét úton, sportolt is és énekelt is, mindkettőt sikerrel, a rögbiben annyira sikeres volt, hogy a Leeds szerződtette. Kiment az állomásra, hogy elinduljon a városba, aláírni a szerződést, amikor megszólalt benne a hang: nem ez a te utad. Ő meg hallgatott rá, visszament, tanított, énekelt. Aztán már csak énekelt. Van ilyen is, hogy a belső hang igazat mond.

Van, hogy egy név feltűnik az ember életében. Különösebb ok vagy cél nélkül, de előkerül. Nálam, mondjuk, Paderewski. Joyce DiDonato énekelte ráadásként az operaházi koncertjén az I Love A Piano kezdetű Irving Berlin-dalt, szuper vicces volt, de van benne egy sor (nem is egy, három): When Paderewski comes this way, I’m so delighted, when I’m invited, to hear that long haired genius play.

Szóval Paderewski. Tulajdonképpen az egész kérdésen egyszer már túl jutottam, mai füllel nincs benne semmi jó, talán a zongora megszólaltatásának erőteljessége vagy ünnepélyessége, de körülbelül ez minden. Lehet, hogy zongoristáknak többet mond, de hallgatóként tényleg ennyi.

Közben meg… Paderewski feltűnik Rubinstein önéletrajzában is, elhívja magához a svájci villájába, hogy játsszon neki, lengyel a lengyelnek, Rubinstein megérkezik, vár, vár, aztán egyszerre belép a szobába a Nap. Nyár van, Paderewski fehér öltönyt és fehér Lavalliére-nyakkendőt visel, és fölötte az a fantasztikus, aranyszőke fej, elképesztő haj, bajusz, meg az ajak és az áll közötti kis szakállpötty. Paderewski kedves, meghívja Rubinsteint egész nyárra, pedig koncertkörútra készül. A gyakorlását hallva egyébként Rubinstein is azt mondja, hogy tulajdonképpen nem tetszik neki, ahogy játszik, túlságosan szabad, és az ízületei is mintha nehezen mozognának.

Nyilván így van minden legendával, meghallgatják, és azt mondják, nem is olyan legendás. Paderewskiről ezt mondta valaki: nagyon jól zongorázik, de azért nem egy Paderewski.

Egyébként nem csak hangfelvétel maradt róla, de film is, kicsit már későn, szép haja kihullott, kicsit olyan, mint egy német zeneprofesszor.

Az az érdekes, hogy Paderewskinek volt egy másik, zenén kívüli élete is, állandóan támogatta a független Lengyelország ügyét, ahogy Rubinsteint, úgy még számtalan más lengyelt támogatott, pénzt gyűjtött, jótékonykodott, így a hálás haza első miniszterelnökének választotta 1919-ben. Nem tartott sokáig, januárban megválasztották, decemberben lemondott, és közben még merényletet is kíséreltek meg ellene. Mérsékelt dicsőséggel kormányzott, vagy csak olyan ügyesen, amennyire egy zongoristától elvárható. Amilyen a történelem, Lengyelország újból üggyé vált, Paderewski öregen újra koncertezett és korteskedett a hazájáért. Már nem volt a legjobb állapotban, a Madison Square Gardenben tartott koncertjén például azért nem jelent meg, mert úgy tudta, hogy az a fellépés már megvolt. Valóban megvolt, de húsz évvel korábban.

Ott is halt meg, New Yorkban. A holttestét csak 1992-ben vitték haza.

Sok-sok évvel ezelőtt olvastam már Arthur Rubinstein önéletrajzának első részét, még angolul, de alig emlékeztem rá. Csak a jelenetre, amikor elcsábította a szállásadónőjét, meg hogy mennyire szerette játszani Saint-Saëns g-moll zongoraversenyét. Éppenséggel ideje volt újraolvasni. Még akkor is, ha a friss és magyar kiadásból az is kiderül, hogy a fordító nem tud nagyon jól angolul, mert azt írja, az egyik német fejedelemségben a koncertje után az udvari emberek „figyelmesen álltak, mint a katonák”.  Nyilván a vigyázzállást sikerült így fordítani. Aztán pár lappal később kiderül, hogy a fordító a magyar nyelvnek sem mestere, mert Rubinstein leül olvasni, hogy „elűzze az időt”. Olvassa még valaki ezeket a szövegeket, vagy a kiadók olyanok, mint valami automaták, fönt bedobják a kéziratot, lent meg kiesik a könyv?

Mindegy. Most tehát párhuzamosan olvasok két könyvet, Rubinsteint és a Vörös és feketét, és néha meglepődök, hogy minta ugyanazt a történetet olvasnám. Julien Sorel azért készül papnak, mert Napóleon után a papok már jobban keresnek, mint a katonatisztek, és rájön, hogy ha úgy akar élni, ahogy szeretne, ha ki akar törni Verriéres-ből, a kisszerűségből, akkor pénzre van szüksége. Rubinstein rájön, hogy ha ki akar törni Lódzból, ha úgy akar élni, ahogy szerinte érdemes, ahogy szeretne, akkor zongoráznia kell, és lesz pénze, és megnyílik előtte a világ.

Tudom, később a két történet majd elválik egymástól.  

Ennél elcsépeltebb vígjátéki helyzetet kitalálni is nehéz: A azt hiszi B-ről, hogy C, és B vagy nem tudja, vagy nem akarja felvilágosítani A-t az igazságról, és emiatt számos mulatságos helyzetbe bonyolódnak, mígnem eljön az igazság pillanata. Persze, amikor az ember kimondja, hogy ezer és egy ilyen vígjáték van, hirtelen nem jut eszébe egy sem, legfeljebb a Mágnás Miska, ami mégsem egészen ugyanez. Mindegy, tényleg van ilyen vígjáték ezernyi.  

Nem is tudok mást az Avignoni szerelmesek című film javára mondani, csak azt, hogy francia, nem meglepő módon Avignonban játszódik a színházi fesztivál alatt, süt a nap, és néha látni a pápai palotát (messziről). Meg hogy van benne egy jelenet, amelyben a szerelmesek bevallják egymásnak érzelmeiket, de nem egyszerűen bevallják, hanem elmondanak egy párbeszédet a Cidből. És olyan az egész, mint valami vallomás, nyilván mert az is akar lenni, de vallomás a művészetről, hogy hiába olyan mélyek az érzelmeink, mint egy kút, ha nem tudjuk megfogalmazni, vagy ha nincs valami kész megfogalmazás, ami pontosan ránk meg az érzelmeinkre illik, akkor azt sem tudjuk, mi történik velünk, csak tátogunk, mint a halak. Nem mondom, hogy a halak lelki élete nem érdekes, de az embereké még érdekesebb.

Kazettát hallgattam, még a régi időkből, amikor az üres kazetta is akkora kincs volt, hogy nem hagyta az ember a végeket szabadon, így Dvořák 8. szimfóniája után váratlanul magyarul kezdett el énekelni valaki. „Tiszta lelkű hű szerelmem”. A Lammermoori Lucia legvége. Réti József.

Ma van a századik születésnapja. Ötvenkét éve halott. Vagy bizonyos értelemben halott, mert a hangja hallható. Amikor először mentem az Erkel Színházba, még emlegették, nagyon emlegették, hogy a Réti Dudi így, meg úgy, ma már nyilván kevesen vannak, akiknek személyes emlékei vannak róla. Nekem sem volt, csak lemezről hallottam, de olyan hangja volt, amit szeret a mikrofon vagy a mikrobarázda, vagy a hangszóró, szépen szól otthon is.  Szépen szólhatott a színházban is, meg szépen szólt a kórházban is, legalábbis ezt mesélik róla, soha nem kellett keresni, melyik szobában fekszik, mert mindig énekelt. Vannak ilyen csalogány-típusú emberek, erre születtek.

Voltaképpen ezt akartam csak elmondani: nagyon nem tud szomorú lenni az ember, ha Réti Józsefet hallja. Akkor sem, ha tragikus az operai pillanat, mindjárt száműzik a szerelmemet, vagy ha épp elkomorul a történet, vagy mindjárt hét magas C-t kell kifújni, valamiért minden derűssé válik.

Szóval, amíg a sok derűs pillanatot akarom megköszönni, nem tudom, hogy ez rá is érvényes volt-e. Amikor ott, a kórházi szobában énekelt, az neki is könnyebbség volt?

Tudom, hogy így nem lehet olvasni, mert elvész az olvasás öröme, a lassan bontakozó cselekmény gyönyörűsége, de azért egy fejezeten így mentem át a Vörös és feketében, előbb Tótfalusi Ágnes fordítása, utána Illés Endréé, a végén meg az eredeti bogarászása. A fejezet pedig a negyedik volt. Az első benyomás az, hogy tényleg érdemes volt elkészíteni az új változatot, mert néha az Illés Endréből nem lehet kideríteni, miről is van szó. „Sötét gesztenyeszín haja mélyen benőtte koponyáját, s csak keskeny homlokot hagyott szabadon, ez a haj a harag pillanatában gonosszá rajzolta vonásait.” Hát, nem valami szép fiú. Tótfalusi Ágnesnél meg: „Sötétbarna haja mélyen benőtt a homlokába, amely így alacsonynak tűnt és amikor Julien haragra gerjedt, nagyon vad lett az arckifejezése.” Azért ez jobb.

Közben talál az ember következetlenségeket, az egyes fejezetek előtt a mottó hol eredeti nyelven van, hol lefordítva, (Stendhal az eredetit használta), a hosszmérték többnyire láb, leszámítva Sorel papát, aki „majd két méter magas”, értem, miért, mégis kicsit furcsa. A Renal család neve elől eltűnt a de, ezt is értem, miért, de ez is furcsa. Viszont milyen jó, hogy ma már mondható, hogy egyiptomi fellahok, és nem azt írják, mint Illés Endre, hogy egyiptomi páriák, mert annak nincs sok értelme.

És így tovább, így tovább. De mindegy, mert az olvasót egyszer csak mellbe vágja Stendhal zsenialitása. Ebben a fejezetben lép színre a főhős, Julien, és hogyan. Sorel papa belép a fűrészmalomba, hogy számon kérjen valamit a fiától, és nincs ott senki. Illetve mégis, Julien ott van, csak nem látni elsőre, fent ül a magasban, a keresztgerendán olvas, ahelyett, hogy a fűrészt felügyelné.

Kimondottan filmes ötlet a 19. század elejéről, belép az üres szobába, csak a zaj furcsa, plánváltás, hogy kiderüljön, mégsem üres, és közben a szereplőt is elhelyezi a világában: álmodozik, felhők közt jár, vagy legalábbis magasabban, mint a környezete.

Zseni! Génie!!

Szóval és végre: Stendhal. Nem meglepő módon vörös (piros) és fekete a két kötet színe, és már az első előtti pillanatban más a régi és az új kiadás. Az új ugyanis a kiadó megjegyzésével indul: „A mű már készen állt a kiadásra, amikor a nagy horderejű júliusi események elterelték az emberek gondolatait a képzelet játékairól. Okkal feltételezzük, hogy az alábbi lapok 1927-ben íródtak.”  

Az Illés Endre fordításban nyoma sincs ennek a kiadói megjegyzésnek, az interneten olvasható francia nyelvű változatban sem találom. Itt ülök tanácstalanul.  Melyik kiadó megjegyzése? És hogyan kell érteni? Valami poén? Vagy az, aminek látszik, egy méretes és idétlen sajtóhiba? Mert ha igen, az nem növeli meg a bizalmat az új fordítás iránt.

Néha az a borús benyomásom, hogy a művelt és intelligens embert az különbözteti meg a kevésbé művelt és intelligens embertől, hogy kik azok, akiknek a privát ügyei iránt érdeklődik. A kevésbé műveltet a politikusok és sportolók izgatják, a műveltet meg a művészek. Csinszka kivel kavart élete során, József Attila nővérei milyen sorrendben mentek feleségül Makai Ödönhöz.

Sajnos az egész magamról jutott az eszembe, ahogy Pablo Casalst hallgattam, triófelvételek az ötvenes évek elejéről. A hegedűs Alexander Schneider, a zongorista Eugene Istomin. Casals dörmög, ami elég vicces, mert a csellója is dörmög nemcsak ő maga, amikor valahogy be akarja indítani a zenét, akkor mélyen nyög egyet-egyet, ami nem sokban különbözik a hangszeres hozzászólásaitól.

De emellett azon gondolkodom, hogy hogyan is volt ez. Eugene Istomin ekkor nagyon fiatal ember volt, de már szép múlttal, mert csodazongoristaként kezdte a pályát, tizenévesen már a legnagyobb amerikai zenekarokkal lépett föl. Aztán odakavarodott Casals köréhez, a szólista karrierje mellett elindult az, amivel később a legmesszebb jutott, a kamarazenészi élete. Nemcsak Casalsnak volt kísérője, de utóbb egy másik trióban is tag volt, Isaac Sternnel és Leonard Rose-zal.

Aztán ehhez a körhöz odacsapódott egy még fiatalabb csellista lány, Marta Martinez, akit Pablo Casals 1957-ben feleségül vett. A korkülönbség épp hatvan év volt közöttük. Vagy ahogy Casals írta, sokan megszóltak minket, hiszen nem gyakori, hogy a vőlegény harmincöt évvel idősebb az apósánál.

Tizenhét évet éltek együtt, közben szimfonikus zenekart alapítottak, zenei fesztiválokat szerveztek, feltehetőleg boldogan éltek. Aztán Casals meghalt, és elég furcsa módon két évre rá Marta és Istomin összeházasodtak.

Az ember azt érzi, hogy az egészben valami nem stimmel, közben meg az is lehet, hogy minden stimmel, ugyanaz az ember töltött be központi szerepet az életükben, és az ő elvesztésével egymásnak maradtak. Vagy nem tudom. Szerencsére eszembe jutott az is, hogy semmi közöm hozzá.