Soha nem késő

Soha nem késő

dorati1.jpg

Kicsit kockázatos az állítás, de hátha igaz. Vagy hátha nem igaz, nekem az is jó. Mindenesetre úgy látom, hogy a 20. század nagy magyar karmesterei közül Doráti Antal a legalulbecsültebb. Legalábbis itthon, mert az nagy benyomást tett rám, amikor a YouTube csatornáján Dave Hurwitz szó szerint puszilgatni kezdte Doráti klasszikus 1812 nyitány lemezét. Egyébként teljes joggal, bár lehet, hogy a szomszédaimnak más erről a véleménye, amikor ágyútűz alá veszem a két lakást elválasztó falat. Majdnem szó szerint mert ez egy ilyen lemez: egy 1775-ös francia bronzágyút sütögetnek el a nyitány alatt.

Dorátinál maradva, lehet, hogy ott rontotta el a legendává válást, hogy nem volt elérhetetlen. Jött, ha hívták, lemezeket készített a Hungarotonnak, koncertezett a Zeneakadémián, Fideliót tanított be az Operában, mindent megtett, hogy teljesen normális muzsikusnak látszódjon. Egyszer még én is lefényképeztem az utcán, fekete kalapban, kucsmában ment a szállodája felé. Csak sajnos színes diára készült a kép, sejtelmem sincs, most hol lehet. (Így veszítettem el azt a képet is, amelyen Domingo eteti tortával Sólyom-Nagy Sándort az Aida után.) Ha a többi nagy magyar karmestert nézzük: Reinerre, Széllre, Ormándyra esélyünk se volt, az utóbbi meg is mondta, hogy amíg „azok” ott vannak, addig ő nem jön, Fricsay és Kertész fiatalon meghalt, Soltit elég ritkán láttuk ahhoz, hogy őrizze szfinx-jellegét, így is volt egy Faust-szimfónia, ami, hááát… Doráti meg volt. És hiába tudom, hogy életre szóló, meghatározó élmény volt a Hetedik szimfónia a Zeneakadémián, hiába van a fejemben Starker János interjúja, amelyben megemlíti, hogy szerinte Dorátinak erősebb zenei agya volt, mint Mozartnak, ami azért mégis meghökkentő állítás, a gyakorlatban nincs bennem ez a folyamatos csodálkozás és hitetlenkedés.

De hát azért vannak a lemezek, hogy az ember sohase mondja azt: már túl késő.

Belépő a bizonytalanba

Belépő a bizonytalanba

paavojarvi2.jpg

Ha egyik irányban érvényes, akkor talán a másikban is. Úgy értem, vannak délutáni zenélők, hogy a leghíresebbet mondjam: Vladimir Horowitz koncertjei 5 órakor kezdődtek, mert akkor érezte magát a zongorista a legjobb formában. Akinek csak hatkor jár le a munkaideje, vegyen ki aznapra szabadságot, Horowitz megéri.

Talán ez történt szombaton visszafelé, fél négykor Paavo Järvi még nem hal bele semmibe. De attól még biztos kézzel vezényli a majdnem ennyire biztos kézzel, szájjal satöbbivel játszó Fesztiválzenekart. A közönség kissé elhagyatottan érzi magát, mert sajnos a megszorítások a zenekart is érintették, idén nem tudnak műsorfüzetet adni a vendégeknek, mindenki csak annyit tud, hogy Tüür művét adják elő, és aki sejt még valamit, az azt is megkockáztatja, hogy Tüür észt zeneszerző, azért hozta el a művét az észt vendégkarmester.

És tényleg. Erkki-Sven Tüür a teljes neve, a mű címe meg Aditus. Pár éve kérdezte tőlem valaki, hogy milyen szlovén komponistákat ismerek. Kínos, de senkit. Ehhez képest egyetlen délután alaposan meghaladtam a szlovén helyzetet, mert most már nemcsak Tüür nevét hallottam, de Lepo Sumeráét is, akinek az emlékére írta Tüür az Aditust.

Azt azért nem mondanám, hogy ismerem a művet, de megrezzentett, akkorát csendült rögtön az elején, és azt még érzékeltem, hogy ez kemény meló, dolgoznak a hölgyek-urak, hogy Tüür méltóképpen képviselődjön. Hogy milyen mű az Auditus, azt nehéz első hallásra megmondani, de arra mindenképpen jó, hogy elbizonytalanítsa az embert. Milyen mű a Schumann Első szimfónia? Máskor olyan otthonos szokott lenni, főleg áprilisban, Tavaszi szimfónia, fanfárral érkezik az évszak, madárcsicsergéssel és virágzással záródik, de a hangással, együttállásokkal foglalkozó Tüür után rájön az ember, hogy ez mind csak blabla. Schumann is hangzásokkal és együttállásokkal foglalkozik, látszik, hogy fölfedezte magának az első tétel során a triangulumot, épp úgy csilingel, ahogy Tüür kolompol.

Lehet, hogy minden bizonytalanságra egyértelmű választ adott a második részben a Sibelius-szimfónia, de az Operában Borisz volt a Godunov.  

Gabo gubódzik

Gabo gubódzik

marqquez.jpg

Az ilyesmi mindig gyanús, valakinek az utolsó utáni műve. Tudják ezt azok is, akik megjelentetik az utolsó utánit, így aztán a Találkozunk augusztusban elölről és hátulról is meg van támogatva. Előszóként az örökösök mondják el, hogy miért döntöttek a megjelenés mellett (nyilván nem azt mondják, amit mindenki gondol, hogy ez azért némi pénzt hoz a konyhára), utószóként a szerkesztő sorolja, hogy Márqueznek ez a könyve hány változatban és hány alkalommal került már elő, felolvasott belőle itt és amott, újraírta, átdolgozta, biztos, hogy hiteles. És mindenki gabózik közben.

Úgy értem, ez volt Márquez beceneve, de hogy mennyire közel állt a gyermekekhez és a közreadóhoz, azt úgy hangsúlyozzák, hogy mindenki ezen a néven szólítja. Még mindig jobban járt, mint ha magyar volna, mert akkor Gabo bácsiznák. Mindenesetre a fentiek tudomásulvételével kezdtem el olvasni a Találkozunkat, és csak bólogattam, akár ő írta, akár nem, olyan, mintha nem ő írta volna, hanem, mondjuk Vámos Miklós. Amolyan erotikus kisregény az anyja sírjához látogató nőről, aki szexuális kalandokba keveredik (vagy pont nem keveredik) évente egyszer, hát ennél a Jövőre, veled, ugyanitt szellemesebb. De olyan rövid az egész, hogy az ember nem hagyja abba, és a végére mintha a színvonal is javulna, szebbek lesznek a mondatok, ámbár a fordításban gyakran mondják azt, hogy „basszus”, ami reménytelenül a magyar földre cibálja le ezeket a latin lényeket. Talán kedvet csinál a könyv Márquezhez. Ha valaki ilyen, amikor rossz, beteg, vagy nem is ő, akkor ugorjunk neki az életműnek még egyszer.

Gyalogtalan

Gyalogtalan

bravo.JPG

Mégis azok voltak a legmenőbbek a Rádiózenekar Kobajasi-koncertjén, akik a Galántai táncok után a Zeneakadémia középerkélyén elővettek egy molinót, amire az volt ráírva: BRAVO. Kétségkívül ehhez kellett valami előre elhatározottság is, tudták előre, hogy nekik nagyon fog tetszeni az előadás, de azért elég lelkes és határozott, ugyanakkor zajtalan a tetszésnyilvánítás a részükről.

Egyébként is valószínű, hogy Kobajasi-ügyben nálunk már le vannak osztva a lapok, már réges-régen eldöntöttük, hogy szeretjük a karmestert, ötven éve volt a karmesterverseny, amit megnyert, akkor vette át Ferencsik János kezéből az első díjat, aztán, legalábbis egy időre, a stafétabotot is. Nem kukázhatjuk ki a közös múltunkat.

Nem is akarom, ámbár a Galántai táncok számomra nem volt felhőtlen szórakozás, valahogy nem tetszik, ha a trombiták úgy szólalnak meg, mint azok a sűrített levegővel működő szurkolói kellékek. Olyan helyen ültem, hogy rögtön a karmesterre nézhettem, mi a véleménye erről a hanghatásról: mosolygott és elégedetten bólintott. Akkor így akarta, és az a lényeg.

A Brahms Első szimfónia ennél azért összetettebb dolog, nem zeneileg, hanem elzenélésileg, olyan volt, mintha valaki gyalogság nélkül indult volna háborúba, vagy ha ez túl katonás, akkor mintha gyalogok nélkül állt volna neki sakkozni. Ilyen vonóskarral, főleg hegedűkkel nem lehet ellensúlyozni, kiegyenlíteni a hangzást, tomboltak a rezek, állandóan túlzottnak tűnt a fafúvók jelenléte. Nem azért, mert sokan vagy túl hangosak voltak, a hegedűsök voltak erőtlenek. Nem állítom, hogy nincs ennek előnye is, végre megtudta az ember, miért is olyan fontos a kontrafagott a szimfónia első tételében, de ha valaki magára az első tételre, vagy netán a teljes szimfóniára kíváncsi, annak lehet, hogy másokhoz kell fordulnia.

Medvetánc

Medvetánc

russell1.jpg

Van egy jelenet a Ryan közlegény megmentése című film végén, ami, szégyen ide, szégyen oda, mindig meghat. Már mindenki le van lőve, Miller hadnagynak is golyó a testében, utolsó erejével magához inti Ryan közlegényt, és azt súgja neki: earn this. Érdemeld ki. Már hogy ennyi ember meghalt érted, legyen ennek valami magasabb oka, célja, folyománya.

Az ember ül a moziban, és igyekszik nem gondolni arra, hogy neki magának van-e valami magasabb oka, célja, folyománya.

Ezt tudom a Maga a pokol című film legfőbb erényének mondani, hogy legalább eszembe jutott róla egy másik film. Mert ami a vásznon megy, az idétlen katonásdi, ki kell hozni valakit a dzsungelből, vagy talán több valakit, nem mondom meg, hogy sikerül-e, de az egész beleillik a videójáték ihlette mozik sorába. Lőnek, lőnek, lőnek, és közben Las Vegasból megmondják, hogy van-e előtted valaki a dzsungelban, vagy szaladhatsz. Jobbra pusztul, balra pusztul, repkednek mindenféle levegő-föld rakéták, és hasonlók, és az egy ember megmentése legalább ötven másik életébe kerül. Marhaság az egész, bár az tetszik, hogy egy ember élete mindent megér. Akár több ember életét is. Milliók egy miatt, ha az az egy amerikai.

Plusz Russell Crowe, aki igazán nem egy férfiszépség, szerintem soha nem is volt az, de most már akkora, mint két Pavarotti, ám a film végén esetlenül és idétlenül táncolni kezd egy őrmesterrel (női őrmesterrel, ez mégiscsak macsó-film, más női szereplő nincs is benne), és abban a pár tétova medvelépésben mégis van annyi báj és férfiasság, mint a többiek alsónadrágos izomfeszegetésében.

Hanem aki ezért a fél percért végignéz 149 másikat, az elmondhatja magáról, hogy igazi rajongó.

Lövések és hegedűszó

Lövések és hegedűszó

20240424_062718.jpg

Megjelent egy új Seherezádé, ha így kell írni, a lemezborítón azt mondják Scheherazade, de hát tudjuk, kiről van szó, és mivel lemezborító, azt is, miről van szó: Rimszkij-Korszakov művéről, szimfonikus szvit hegedűre és zenekarra. Nem mondom, hogy épp ez hiányzott a legjobban a piacról, de ahogy elkezdtem számolgatni, milyen felvételek is vannak, megakadtam az egyiknél: Mario Rossi vezényli a Bécsi Szimfonikusokat, a szólista Miriam Solovieff. Az évszám 1956. Tizenhat évvel a szólista életének nagy tragédiája után.

Miriam Solovieff 1921-ben született Oroszországban, még nem volt hatéves, amikor a család megérkezett Amerikába. A kislányt zongorázni taníttatták, egyértelmű volt a zenei tehetsége, de amikor meghallotta a tízéves Ruggiero Riccit egy koncerten, kijelentette, hogy ő is inkább hegedülni akar. Hát jó, hegedüljön, majd a kishúga zongorázik, nagyszerű duó lesznek ketten. A csodagyerekek ideje volt, Heifetz, Menuhin, Ricci, miért ne lehetne beállnia sor végére?

Valamennyire sikerült is, eljutottak San Franciscóból New Yorkba, ez már a mama érdeme, meg az ösztöndíjaké, a papa elköltözött otthonról, vélhetőleg nem a zajártalom miatt.

Nem akarom elviccelni, mert nem vicces. Miriam apja 1939 decemberében megjelent otthon, hogy öt év után szeretne hazaköltözni, éljen újra együtt a család. Mikor elutasító választ kapott, visszatért, de már fegyver volt a kezében. Kétszer rálőtt Miriamra, azok a golyók célt tévesztettek, utána bement a másik szobába, ahol Miriam húga betegen feküdt az ágyban, lelőtte a feleségét, lelőtte a kislányát, majd kiment a folyosóra, és végzett magával.

A sebesülteket két kórházba szállították. Miriam húgáról azt gondolták, túléli a támadást, így Miriam az anyja mellett volt, megígérte neki, hogy nem mondja le a közelgő februári koncertjét. Aztán kiderült, hogy az orvosok túlzottan optimisták voltak, Miriam Solovieff egyedül maradt a nagyvilágban.

A koncertet valóban megtartották, és aztán Miriam Solovieff elkezdte felnőtt, koncertező életét, előbb Amerikában, aztán Európában, Párizsba költözött, lemezfelvételek is készültek vele. A mindennapjai, ahogyan az várható, nem voltak egyszerűek. Nem mert sötétben aludni, de nem szedett gyógyszereket, nehogy a nyugtatók károsan befolyásolják a játékát, így viszont időnként idegösszeomlása lett. Végül föl kellett adnia a karrierjét, tanítani kezdett, alig néhány lemez maradt utána. 2003-ban halt meg Párizsban.

Az ember csak néz, és szeretné megkérdezni a Jóistent: ezzel vajon mit akart mondani?

Az újságíró lelke

Az újságíró lelke

Házi műveltségi vetélkedőn be szokott jönni ez a kérdés, hogy vajon tudják-e a többiek, ki írta a Nem tudom az életemet hol rontottam én el kezdetű magyar nóta szövegét. Nem szokták tudni. A megoldás Kellér Dezső, igen, ő, aki a függönybe kapaszkodva adta elő utóbb a konferanszait arról, hogy mennyire vidáman mondják azt a bolti eladók, hogy valami nincs, nem kapható. Tényleg meglepő, hogy kikben rejtezik valami dalszövegírói hajlam.

Inkább múlt időben: kikben rejtezett. A Népszava sportrovatának volt munkatársa Vándor Kálmán, aki leginkább a fordításairól volt ismert, neki köszönhetünk olyanokat, mint hogy A szívem egy vándorcigány, vagy hogy Sír a telefon, bár az utóbbiban Koós János elárulja, hogy igazából ő sír, míg az eredetiben Domenico Modugno ragaszkodik ahhoz, hogy a telefon sír. Van még eredetibb is, hiszen ez igazából francia dal. Mindenesetre a magyar változatban nem heccelik a közönséget, és nem kérdezi meg a szegény síró apuka, hogy milyen volt a nyaralás a tengerparton.

Nem velük akadtam össze most, hanem Breitner János dalait hallgatva Gedeon Pállal. Nem tudom, mennyire ismerős még a név, ő is népszavás volt, de egy időben a Tv-híradóban külpolitikai kommentárokat is mondott, kimeredt szemmel, az íróasztalt kaparászva. Gyerekként sem értettem, hogy ha valami ennyire idegesíti, akkor azt miért csinálja. De Gedeon Pál is írt slágerszövegeket, például a Szép szenyoritát, Korda György volt az előadó, nemigen szólt másról, mint hogy jön a tél, ezért jó volna, ha a szép szenyorita még aznap éjjel az énekesé lenne. De ahogy kerestem valami adatot az interneten Gedeon Pálról (szinte semmit nem találtam, csak hogy rövid ideig főszerkesztette is a Népszavát), belefutottam egy Odze György emlékezésbe, hogy gimnazistaként fölkereste a szerkesztőségben Gedeon Pált, elküldte neki a novelláit, bejárták együtt a szerkesztőséget, és búcsúzóul Gedeon az ifjú Odzét óva intette az újságírástól, mert az tönkreteheti az embert. Lehet, hogy kívülről érdekes pálya, de nem illik egy íróhoz.

Amiről meg Havas Henrik jutott eszembe, aki arról beszélt valami műsorban, hogy eltékozolta a tehetségét, mert sokak szerint ő jobb (vagy ugyanolyan?) drámákat tudott írni, mint Spiró György. Amire az ember egyfelől azt mondja, hogy aha, persze, másfelől meg látja, hogy van azért ezeknek az újságíróknak lelkük. És a lelkük irodalomról álmodik.  

Puccini szövegei

Puccini szövegei

Van az a klasszikus történet G. Dénes Györgytől, hogy leül hozzá a kávéházban egy ember: mit iszik? Készpénzt. Na jó, dalszöveg kellene erre a dallamra. És a férfi elkezdi dúdolni, hogy naaa-naaa-nana. Egy kicsit olyan mulatós dallam, ahogy ma mondanánk, Zsüti meg is érzi benne a cigányzenés lüktetést, megírja a szöveget. Az lesz a bemondás, hogy „húzd rá gitár, szakadjon a, szakadjon a húr, húr, húr!” És olyan halhatatlan gondolatok vannak benne, hogy „úgy húzzátok, olyan jól ám, hogy az Illés meg a Zorán elszegődjön Lakatoshoz brácsásnak.”

Az egészben az a lényeg most, hogy körülbelül mégis ez a könnyűzenei gyakorlat, van egy dallam, és arra írnak valami szöveget. Bezzeg a klasszikusok, mondjuk Schubert a szöveget zenésítették meg. Pucciniről köztudott, hogy nem tudott elkezdeni komponálni, ha nem volt meg a teljes dráma, ha nem ihlette meg a történet és a szavak. Néha évekig tétlenkedett, kereste a megoldást, miből készülhetne újabb opera, és a végén óriási volt a versenyfutás a halállal, nem jött a Turandot utolsó jelenete, ő meg csak feküdt, és várta a verssorokat – végül az opera befejezetlen maradt.

De nem ennyire egyszerű ez a helyzet sem. Szombaton közvetítették a Metropolitanből A fecskét, az első felvonásban bejön a tenor főszereplő, bizonyos Ruggero, kérdezik tőle, hogy tetszik Párizs, és ő rágyújt egy gyönyörű szép dallamra: Parigi é la cittá dei desideri – Párizs a vágyak városa.

Önmagában ez sem tűnik nagyon ihletadó szövegnek, de az a különös, hogy ez az ária A fecske bemutatóján el sem hangzott. Zajlott az első világháború, Puccininak még korábbról volt felkérése Bécsből, hogy írjon egy operettet, de közben csapataik harcban álltak, a Monarchia és Olaszország egymás ellen ásta az árkokat. A sajtó meg is támadta a zeneszerzőt, hogy nem éppen hazafias cselekedet az ellenséget szórakoztatni, Puccini pedig elkezdte bizonygatni, hogy tudja ő, hol a helye. Ha jól emlékszem, a Tosca egyéves párizsi jogdíjáról mondott le a francia sebesültek javára, és az olasz vöröskeresztnek írt egy dalt, Morire? címmel. Nem tudom, hogy vajon átgondolták-e, mennyire jó téma ez a betegek gyógyításával foglalkozó szervezet számára, a szövegíró ugyanaz a Giuseppe Adami, aki A fecske librettóját írta. A vers nem különösebben mély, hogy mi lesz a halál után, azt csak azok tudják, akik már a túlparton vannak, de a dallam… A dallam pont az, amit A fecske 1920-es bemutatójára már beillesztettek a műbe, Ruggero belépője és Párizs iránti lelkesedése.  

Szóval nem úgy van, hogy csak a megfelelő szövegre készülhet méltó dallam. Meg úgy sincs, hogy a komponistából csak úgy áradnak a melódiák, épp ellenkezőleg, örülni kell, ha jön egy, és megbecsülni. Ha kell, újrahasznosítani – még Puccini-szinten is.

 

Hoffman meséje

Hoffman meséje

kleinzaches.png

Mikor itt volt a zongorista Rudolf Buchbinder el akartam mondani, hogy mindig a kis Zaches jut az eszembe róla, csak már kicsit régen olvastam a Hoffman-történetet, gondoltam, hogy jobb, ha felfrissítem az emlékeimet, miről is van szó benne. A főhős szerepel Offenbachnál is, a Hoffman meséiben, de nem egy egész felvonáson át, csak a Kleinzack-legendának nevezett tenoráriában. Az operai Hoffman közkívánatra elkezdi mesélni a történetet, de épp csak elmondja, hogy nézett ki Kleinzack, aztán belefeledkezik a saját ábrándjaiba. és szíve hölgyéről énekel. „Élt az eisenachi udvarban egy furcsa törpe…” Már Eisenach is csak azért kerül az operaváltozatba, hogy rímeljen a Kleinzackra, ami a klein Zachesnak elég erősen franciásított változata. A másik érdekes rím a „colbac”, ami alighanem a mi kalpag szavunk eredetije, katonai süveg, amit Kleinzack a fején visel, bár ennek sincs nyoma Hoffmannál. Szóval jó, hogy ezt a privát élményt nem mondtam akkor.

De a könyv maga így is nagyon szép olvasmány, Háy Gyula fordítása, nagy küzdelem a mandragóra ellen, úgy értem, mintha kerülné a szót, mert nem ismeri a magyar olvasó, inkább azt írja, hogy olyan a kis Zaches, mint valami retek, később majd gyökérember lesz belőle. De nem sajnálja meg igazán a szerző, mert azzal áldja meg őt egy tündér, hogy a társaságában lévő emberek jó tulajdonságait a többiek Zaches érdemének tudják be, így majdnem elveszi feleségül Boldizsár (Balthasar) szerelmét, Candidát, akinek egy kicsit talán túl nagy a lába meg a keze, de a szíve alapjában véve jó.  Aztán minden jóra fordul, nem mondom el hogyan, hátha kedvet csináltam hozzá. Mindenesetre semmi köze nincs a manónak Buchbinderhez.

A halálba táncoltatott lány

A halálba táncoltatott lány

amywinehouse2.jpg

Két hét sem telt el a bemutató óta, és körülbelül öten ülünk az Urania nagytermében az Amy Winehouse-filmen. Megkockáztatom, hogy ez most nem jött be.

Nem egyértelmű, hogy miért nem, talán túl kevés idő telt el, talán még mindig a dokumentumfilm-változat az érdekes, ne játsszák, hanem mondják el, mi történt. Amy Winehouse szeptemberben lett volna 40, a haláláért a filmben többé-kevésbé felelőssé tett férje, Blake Fielder-Civil is csak 42. A paparazzók életkoráról nincs adatom.

Rémes film, elég unalmas is, elég átlátszóan bűnbak- vagy legalábbis felelős-kereső, csak most nem Amy-papát okolják, aki a Rehab című számban még azt mondja, hogy Amy is fine, hanem a mérgező kapcsolatot, a másik tetovált gebét, aki előrébb járt a droghasználatban, mondhatni mutatta az utat.

Pedig hát megosztozunk a felelősségben. Úgy értem, ez nem egészen világos, hogyan játszódhatott le a nyilvánosság teljes bevonásával, valaki szisztematikusan gyilkolja magát, a közönség meg tapsol, éljenez és díjakat ad érte. Mindenki látja, hogy merre szalad a szekér, és mindenki bólogat, éljen az angol szabadság. De hát nem a szabadságról van szó, hanem a támogató fogyasztói jelenlétről, hogy Amy Winehouse megélte a dalait, megírta a szerelmi csalódását és a rehabilitációs kísérleteket, ettől volt igazi, hiteles, fontos, érdekes és piacképes. Mi aztán tényleg nem megyünk a rehabra, de szeretjük egy kicsit rázni a lábunkat ritmusra.

Ha így összerakja az ember, akkor nem nagyon lát ebben az egészben mást, mint a halálba táncoltatott lány történetét, valakinek meg kell halnia, hogy a világ élhessen tovább, hogy ebből az egészből dalok, fényképek, cikkek, filmek szülessenek, és akkor csak ez marad soványka vigasz: legalább most a film nem jött be.   

süti beállítások módosítása