A hét mesterlövészt játszották a Paramount csatornán, az új szinkronnal, ami nekem megszokhatatlan élmény, csak annyi értelme van, hogy tudatosítja a nézőben, mennyire jó volt az első szinkron, milyen sokat adtak hozzá a karakterekhez a magyar hangok, Agárdi Gábor, Bárány Frigyes vagy Koncz Gábor. Azért néztem, nézegettem, és egyszer csak rájöttem illetve azt hiszem, rájöttem valamire. Charles Bronson ugyanabban a kalapban játszik, mint a Volt egyszer egy vadnyugatban. Vagyis fordítva, a Volt egyszer egy vadnyugatban is ugyanebben a kalapban van. Nem úgy értem, hogy ugyanolyanban, hanem mintha tényleg ugyanaz a kalap volna, a karimája elején egy kis szakadással. A Vadnyugat idejére már lett egy lyuk is a kalap tetején, végül is eltelt közben kilenc év, de hogy két egyforma kalap ugyanott legyen elszakadva, az legalábbis gyanús.  

Próbáltam utánanézni, hogy van-e ennek valami irodalma vagy története, de semmit nem találtam. Talán csak annyi az ok, hogy a Mesterlövész volt Bronson első nagy sikere, Harmonica meg a westernpályája csúcsa, jó kabala volt a szakadt kalap. A Bosszúvágyba sajnos nem tudta magával vinni.

Elismerem, hogy túlzott volt a várakozás. Ez csak valami koncert, koncertecske az Ötpacsirta Szalonban, ahhoz képest egyébként egészen sokan vagyunk. Nyilván Bretz Gábor miatt. A műsor Brahms, A szép Magelone, tizenöt dal, körülbelül négyesével (így persze nem jön ki a tizenöt), de az eszme. Daléneklés, német dalok, én még annak is örülök, hogy szeptemberben nem a Téli utazás, annak végképp, hogy Brahms, de leginkább annak, hogy dal. Nincs ennek most épp jelene, múltja is alig, Réti és Polgár, akik időnként dalesteket adtak, hibernált műfaj.

Nehéz műfaj, mindent a végletekig ki kell dolgozni, hangról hangra, szótagról szótagra, nem elég csak a fő vonalak ismeretében kiállni, és zengetni a hangot.  

Talán ezt kellett volna elmondani előre Bretz Gábornak, és most nem egy nagy csalódással fejeztük volna be az estét. Mert neki eszében sem volt kidolgozni semmit, harsogott és óbégatott, amíg bele nem nyekkent a hangja, utána kicsit kevésbé harsogott, de attól még nem lett jó. Mintha tizenötször énekelte volna el egymás után ugyanazt a dalt, közben Kovács Sándor humorosnak elképzelt közbebeszélésekkel ismertette a dalok tartalmát. A mélypont az volt, amikor azt mondta, egy Magelone által énekelt szövegre, hogy nemváltó műtéten estünk át, hiszen az énekes férfi. Az énekes férfi, ráadásul felkészületlen férfi, aki nem is énekel tisztán, fel sem fogja a műben rejlő lehetőségeket, nem tudja, hogy az éneklés a kommunikáció egy formája, eszébe sem jut, hogy akár egyetlen rövid pillanatra fölnézzen a kottából. Ahhoz azért hosszú ez a darab.

Valamiért megvolt nekünk otthon a két utolsó Mozart-szimfónia, Otto Klemperer vezényletével. Nyilván ajándékba kaptuk, ott állt a szekrényben, amíg rá nem találtam, már gimnazistaként. Hogy ez ilyen? Egyáltalán: a zene ilyen? Nem is a nagy g-moll első tétele, mert az persze, hogy gyönyörű, meg híres, ismerős dallam, de a második tétel. A fafúvók fájdalma, fegyelme, fénye.

Ez ilyen? Vagy Klemperer ilyen, lassan haladós, de mindig haladunk, és miközben az egész zenekar csodálatosan halad egy cél felé, azért mégis a legfontosabb az, ami a fafúvókkal történik. Szép dolog a szimfonikus zenekar, de a közhiedelemmel ellentétben nem az a fontos, amit a hegedűsök játszanak, hanem az igazán lényeges és mély dolgok a fafúvókon szólalnak meg.   

Klemperer szerette a fafúvósokat. Talán Balassa Péter írta ezt így ilyen egyszerűen le, de teljesen elfogadható gondolat, sőt, közgondolat volt, megnyugodott az ember, mindig föl lehet ismerni Klemperer lemezeit, ki vannak emelve rajtuk a fák. Az kicsit furcsa, hogy Klemperer magyarországi felvételein nem így szól a zenekar, de azok élő felvételek, tizenöt-húsz évvel régebbiek, az ember változik az idővel. Klemperer szerette a fafúvósokat.

Csakhogy most Carlo Maria Giulini lemezeit hallgatom nagy szorgalommal, Beethoven 6. szimfóniájával kezdődik a sorozat, és milyen érdekes, Giulini is szerette a fafúvósokat. Talán még jobban, mint Klemperer. Néha az az érzésem, hogy az egész szimfóniát a fagottos pozíciójából hallgatom, sok szép dolog szól körülötte, de a legfontosabb az, amit a fagott játszik. Melyik zenekar ez? Nahát, a New Philharmonia, ugyanaz, amelyiket Klemperer is vezényelt. Hatodik után a Hetedik – ez meg teljesen normális, már úgy értem, vonósalapú zenekari hangzás. De az nem is a Philharmonia, hanem a Chicago Symphony, Amerikában készült felvétel. Végül is: ki dönt egy zenekar hangzásáról? A karmester? A zenekar? A hangmérnökök?

Mert most elég gyanús, hogy nem is Klemperer szerette a fafúvósokat, hanem talán így szólt a Philharmonia és New Philharmonia Orchestra. Vagy valaki ezt a hangzást szerette az EMI hangmérnökei között Londonban. Vagy ki tudja?

Mindenki bukást jósol a Rózsák háborújának, nem előre, hanem már a film megnézése után, és ahogy a mozibeli népsűrűséget néztem vasárnap este: alighanem igazuk van. Talán túl korai volt a történet újrafeldolgozása, hiszen volt egy korábbi A rózsák háborúja (egy A-val hosszabb címmel), Kathleen Turnerrel és Michael Douglas-szel, bár a két film csak a fővonalakat tekintve azonos. Vagy azt hiszik a kedves nem nézők, hogy ez történelmi film, Lancaster és York.

Nem tudom. Szerintem megéri megnézni, szomorú és vicces, én Olivia Colmanért Soroksárig elfutok, egy moziba meg pláne, Benedict Cumberbatchért meg Dunakeszire, ha kell. De nem kell. Ő fut a filmben. Néha nagyon angol a humor, mondjuk a házassági tanácsadós jelenetben, néha elég amerikai, és nyelvleckének vagy -gyakorlásnak is kiváló, sokat és gyorsan beszélnek, sietve kell olvasni a feliratokat. De például én ezt a szólást eddig nem ismertem: today’s news is tomorrow’s fish and chips. Igaz, idejétmúlt, már régóta nem csomagolnak újságpapírba élelmiszert, de még tudjuk, mi az az újságpapír.   

Rátonyi Róbert-napot tartottam, többé-kevésbé akaratom vagy szándékaim ellenére. Délelőtt az Ábrahám Pál-lemezt hallgattam, de leginkább Melis György miatt, hogy valahogy és valakinek meg kellene mentenie Melis operett-felvételeit, hiszen zseniális ebben is. De hát lassan meg kell menteni Melis operai emlékezetét is, halad is idő, dolgozik a feledés.

A lemezen meg ott volt Rátonyi is hol mereven, hol hatásosan jókedvű formájában, Kicsike vigyázzon, egyszer nagymama lesz, ez inkább merev, a Teve van egypúpú meg tényleg vidámságot áraszt. Eszembe jutott, hogy én gyerekként alapvetően féltem Rátonyi Róberttől, az állandóan ráfagyott nyuszifogú mosolyától, maszkszerű arcától, ami olyan tudott lenni, mint a hasbeszélők fabábuja. Beletelt néhány évbe, évtizedbe, amíg az ember meglátta ebben a hősiességet. Nem is láttam őt sokat a színpadon, leginkább a Sweeney Toddra emlékszem, akkor már beteg volt, parókával a fején gyűlöltette magát az alacsony számú közönséggel.

Este A csárdáskirálynő ment a Városmajorban, és az ember bizonyos kor fölött nem megy bizonyos szint alá, valószínűleg, ha kellően alacsony szám áll a születési éve mellett, akkor a jó Bóni grófokat is Rátonyihoz hasonlítja. A rosszakat meg inkább nem hasonlítja senkihez, csak eszébe jut Rátonyi, hogy mit dolgozott ezért a léhaságért, táncolt, énekelt. Akkoriban még mikrofonokat sem használtak erősítésre, egy Jaj, cica végére szerintem lógott a bele, a nyelve, de a nyakkendője, az nem. Mindig foglalkoztat a kérdés: hogy ebben a közönségnek mi a jó, azt értem. De hogy az előadónak…?

Följött egy YouTube videó, a tíz legrondább hollywoodi színésznő. Tényleg értelmetlen gondolat, van, aki direkt ronda, úgy értem, annak köszönheti a sikereit, van, aki túllép szépségen és csúnyaságon. Egyébként sem ismertem a felsoroltak felét. De volt Barbra Streisand, hát jó, és volt Tilda Swinton.

Hát nem jó. Vagyis ostobaság. És pont egy nappal az Orlando sajtóvetítése előtt, ugyanis újra játsszák majd moziban az Orlandót, hogy ne kelljen mindig csak emlékekre és tévéképernyőkre hagyatkoznunk. Orlando, harminckét évvel a magyarországi bemutató után. Persze rögtön az az első kérdés, mivel a film maga egy nem öregedő emberről szól, hogy a film maga öregedett-e. Jó az esély, hogy nem, hiszen elsősorban szép film, és másodsorban van valami üzenete vagy témája, története.

A témája, ha nem is öregedett, már ha elfogadjuk témának vagy másodlagos témának azt, hogy nőként mégis más, nehezebb, és önelégült, agyalágyult férfiakat kell, vagy nem kell elviselni… Nem állítom, hogy idejétmúlt gondolat, csak ma már túl sokszor hangzik el. Ha Orlando megelőzte a korát, az azt is jelenti, hogy van egyáltalán kora.  

Ami a többit illeti: Tilda szép. Szép nőnek is, férfinak is, és miközben a mostani néző is ámul, hogy tényleg változik, nemcsak a szeme színe, hanem igazán hol férfi, hol nő, járásra, mozdulatra is, közben van valami, amit eddig észre sem vettem. Erzsébet királynő. Azt még lehet tudni, hogy férfi játssza, no de melyik férfi? Quentin Crisp, róla írta Sting pár évvel korábban az An Englishman in New York című dalt, szerepel a klipben is. A kétneműséget vagy nemi bizonytalanságot nemcsak játsszák az Orlandóban, de élik is.

Ákos Stefit hallgattam, minden különösebb ok nélkül, csak a dalok miatt, meg a léha ajkak matt, amelyek olyan lustán mondanak ki minden s hangzót. A lemez B oldalán az első szám az Ez történt tavasszal című latinos kis valami. A szöveg pedig… „Súgtad: te leszel az egyetlen, súgtam: akarod, hogy elhiggyem?” Azért ez nem rossz. Úgy értem, benne marad a slágerszöveg-kategóriában, de azért ki is tekint belőle, jelzi, hogy tudok én így beszélni, de közben azért nem ment el az eszem. Ki írta?

Bacsó Péter. Tényleg, az ember el is felejtette, hogy Bacsó Péter dalszövegeket is írt, elsősorban a saját filmjeiben elhangzó dalokhoz, ő írta azt, hogy Egy esős vasárnap délután elbújni jó, jó, jó. Meg azt is, hogy Táskarádió, ritmusdáridó. Rejtély. Ezt is ő írta. Leginkább Fényes Szabolcs-dallamokhoz rímelt, vagy fordítva, Fényes Szabolcs-dallamokat előhívogatón, bár inkább az első változatra gyanakszom.

Erre kérdezné a gonosz ember, hogy akkor minek rendezett?

Van az a régi filmes bölcsesség vagy tapasztalat, hogy a második rész soha nem olyan jó, mint az első, de hát akkor is érdekes, hogy mi a történet vége. Vagy nem?

Lehet, hogy nem. Van ez az örökké népszerű és hatásos szimfonikus mű, a Fantasztikus szimfónia, minden évben elhangzik néhányszor a honi koncertterekben, és mintha senkit nem érdekelne a folytatása, a Lélio. Pedig igazán a folytatása, megy tovább a történet az első részben meg nem nevezett hős, aki szerelmi bánatában, öngyilkossági szándékkal ópiumot vett be, fölébred zenekari rémálmaiból, és megpróbál visszatérni az életbe, az alkotáshoz. Vannak racionális magyarázatok, hogy miért játsszák el kevesebbszer ezt a részt: egyszerűen a kivitelezés bonyolult, míg a Fantasztikus szimfóniához elegendő egy jól felszerelt szimfonikus zenekar, a Lélióhoz kell narrátor, tenor (igazából két tenor, de eggyel is megoldható), bariton, kórus, zongora a zenekarban, és az énekes kíséreteként. Ha ez megvan, akkor is el kell dönteni, hogy a narrátor magyarul vagy franciául mondja-e a szövegét, hogy a szavak hangzása is része a műnek, vagy fontosabb az értelem, a közönség számára is átélhetővé tett indulat és felbolydulás. A kórus meg viszonylag váratlanul franciából olaszra vált, mikor A viharra írt fantáziát éneklik, hogy miért, azt csak Berlioz tudná megmondani. Vagy ő sem.

Bonyolult mű. Csak hát nagyon megérné, mégis így kerekedne ki a világ, megtudnánk, hogy mi történt holtnak hitt hősünkkel. Lehet mondani, hogy erre valók a lemezek, annyi Léliót hallgathatunk, amennyit csak akarunk (annyit azért nem, de valamennyit mégis), csak hát nem erre valók a lemezek. Az más műfaj, más hallgatói helyzet.

Föl tehát, Lélióra. Idén, ahogy nézem, erre már nem lesz lehetőség, de hosszabb távra tervezünk.  Hosszabb távra reménykedünk.

Bárkivel is próbáltam ezt a gondolatomat megosztani, senki nem helyeselt. A legtöbb, amit elértem, hogy háát, nem tudom, lehetséges. Elmondom hát mindenkinek, hátha mégis van értelme.

A gondolat az, hogy Barcsay Jenőnek a közönség számára két élete van. Megnéztem most a Képzőművészeti Egyetemen a Barcsay kiállítást, és megint azt éreztem, hogy voltaképpen nehéz ezt a két életet összeilleszteni eggyé. Van Barcsay, a festő, és van Barcsay, a rajzoló. Nem is általában a rajzoló, hanem aki a Művészeti anatómiát készítette. Amiről lehet tudni, hogy nem jókedvéből rajzolta, hanem szükség volt rá, hogy valaki megalkossa, és ő lett a kiválasztott, vagy akire rálőcsölték a munkát, nem kívánt, törlendő. Ő meg nekilátott, kitanulta az anatómiát, megrajzolta, amit kellett, óriási siker lett. A Művészeti anatómia olyan lett a jól felszerelt háztartásokban, mint a porszívó vagy a mosógép.

Egyéni (vagy talán nem annyira egyéni) balszerencse, hogy én soha nem tudtam igazán szeretni, annyira mégsem rajzolt jól Barcsay, mint a legeslegnagyobb mesterek, a kiállításon egyébként kiderül, hogy annyira sem, mint a nem is legeslegnagyobb mesterek, mintha mindent és mindenkit gipsszel öntöttek volna le, de ez teljesen mellékes, a lényeg az volna, hogy nem ez az igazi Barcsay. Vagy inkább hogy ez is igazi, mert kettő van belőle. De a kettő nem áll nagyon közel egymáshoz. 

Hogy mennyire hajlékony és kifejező zenei eszköz a szimfonikus zenekar, azt számomra mi sem bizonyítja jobban, mint hogy westernfilmek kísérőzenéjét is rá lehet bízni. És nem neveti el magát senki a moziban, hogy mennek ezek az amerikai vagy német cowboyok a prérin, és közben a teljes vonóskar szól.

Európában maradva: a zeneszerző Martin Böttcher volt, aki önmagában is nagyon érdekes történet, hiszen tizenhét évesen a Luftwaffénál volt, azt állítják, hogy bevetésen már nem kellett részt vennie, remélem, tényleg így is történt. Mindenesetre így is hadifogságba esett, ahol szerzett egy gitárt, megtanult játszani rajta, és aztán zenészként és filmzeneszerzőként élte életét az NSZK-ban. A főműve a Winnetou-filmek zenéje, a főmű főműve pedig az Old Shatterhand-Melodie, ami slágerlistát is vezetett heteken át.

Ennyire rugalmas eszköz a szimfonikus zenekar.

Ami azt illeti, a híres Old Shatterhand-dallam erősen A hét mesterlövészből lett kölcsönözve, de ez mintha senkit nem zavart volna. Viszont minden mindennel összefügg, az első Martin Böttcher filmzene-siker a Die Halbstarken című filmhez íródott, amelynek főszereplője az akkor induló ifjú sztár, a német James Dean, Horst Buchholz volt. Az, aki A hét mesterlövészben Chicót, a mexikói fiút játszotta.