A könnyebb lefolyású betegség legnagyobb előnye, hogy az ember lelkiismeret-furdalás nélkül tud teljesen fölösleges dolgokkal foglalkozni. Beteg vagyok, mindent szabad. Valamelyik reggel (még betegség előtt) Tinódival ébredtem, azzal a két sorral, hogy „az terek hiti láttyuk itt elveszte, de vitéz módra legyen fejünk veszte!” Losonczy István mondta ezt, mikor Temesvár szétlövetése után szabad elvonulásban állapodott meg a törökökkel, de hát, ha engem kérdez, megmondhattam volna neki, hogy az ilyen szabad elvonulásokból soha nem lesz semmi. És tényleg nem, a törökök szorosan álltak a kivonulók mellett, és elragadták a szép lányokat, erősebb fiúkat. Amikor Losonczy apródját is lerántották a nyeregből, a kapitány megfordult, kardot rántott levágta a janicsárt, és akkor már hallotta, hogy hátul is baj van, a spanyol zsoldosok kiabálnak, hogy jöjjenek a magyarok, mert harc van.

Nem tartott sokáig. Losonczy ugyan leszúrt egy béget, de, mivel az elvonulásban bíztak (vagy mert nem számított semmi jóra), sisak nem volt rajta, két súlyos sebet kapott, így aztán, amikor látták, hogy nem tudják élve Konstantinápolyba küldeni, fejét vették, megnyúzták a fejet, a bőrt szalmával kitömve küldték a fővárosba. C’est la guerre.

Közben nézi az ember, hogy micsoda történetek vannak csak ebben az egy családban, és nem tudni, miért nem közkincs, miért nincs Temesvári csillagok, könyvben, filmben, tévésorozatban. Losonczy István Ferdinánd király embere volt, a bátyja, Antal azonban János Zsigmond híve volt, és nem tudja az ember, hogy ezt úgy megoldották egymást közt, te baloldali vagy, én jobboldali, de ebből nem csinálunk családi háborút, vagy eleve kitalálták, hogy elosztjuk a királyokat, és akkor a család biztosan jól járt.

Antal egyébként nem járt jól, köszvény kínozta, és (igaz, csak egy forrás szerint) a felesége összeállt az íródiákkal, és megfojtatta a férjét, hogy aztán boldogan mulasson a deákkal. Rendben van, ez egy kicsit regényes, de még az is lehet, hogy igaz. Losonczy Istvánnak két leánygyermeke volt, és amikor érezte, hogy ez a temesvári kaland balul üthet ki, levelet írt a királynak. Elképesztő lelkierővel, hogy ha az ostromot túlélem, szívesen maradok felséged szolgálatában, de ha már eleget éltem, akkor kérem, viselje gondját a családomnak. Amit egyébként Ferdinánd király meg is tett, a két lányt, Fruzsinát és Annát fiúsította, örökölhették a családi földeket, jól is tudtak férjhez menni, Anna például báró Ungnád Kristófhoz. Báró Ungnád Kristófhoz? Csak nem… ?

De igen. Ugyanaz a Losonczy Anna, kinek Balassi térdet-fejet hajta, kin ő csak elmosolyodék. De ez már a sorozat második évada.

Napra pontosan meg tudom mondani, mikor hallottam René Papét először énekelni. Nem azért, mert olyan kiváló az emlékezőtehetségem, hanem mert nagy, ünnepi alkalom volt. Mozart halálának kétszázadik évfordulóján a Requiemet játszották Bécsben, a Stephansdomban, Solti vezényelt, és Arleen Auger mellett szépreményű fiatalok énekeltek, Cecilia Bartoli, Vinson Cole és René Pape. Kicsit több, mint harminc éve történt, és azóta várom, hogy Pape egyszer valami nagyot gurítson. Mert hallottam élőben is, lemezen is, koncerten is, Metropolitan-közvetítésben, és mindig jó, nincs abban semmi hiba, csak azt nem kapja meg tőle az ember, amit egy énekes fenoméntől várna: a hang megdöbbentő voltát, az értelmezés soha nem látott mélységeit, valami borzongást, hogy egy teremben vagyunk valakivel, akiből ilyen gurgulák jönnek elő.  

Tegnap énekelt a Müpában, de nem tudtam elmenni. Szóval ha tegnap bizonyított, akkor elmondhatom, hogy igazán peches vagyok.

Catherine Fosteren töröm a fejem, aki Brünnhildét énekli mostanság a Müpában. Elég nehezen talált a pályára, a pályán belül is nehezen talált a hangfajára, most drámai szoprán, és sikeres. De korábban másfél évtizedig ápolónőként dolgozott kórházakban. Így aztán, amikor az iskoláiról kérdezik, azt mondja, hogy színészmesterséget soha nem tanult, abból dolgozik, amit ápolónőként tapasztalt.

Csak azért furcsa, mert az átlagember fordítva szokott ezzel lenni, az élet nagy és nehéz pillanataiban abból dolgozik, amit a művészettől kapott. Tudomisén, azt kiáltja, hogy „az terek hiti láttyuk itt elveszte, de vitéz módra légyen fejünk veszte”, aztán belovagol a halálba. Szimbolikusan. A jelek szerint azért ez visszafelé is igaz, nemcsak az élet utánozza a művészetet, hanem megfordítva is. Vagy ezt mindenki tudta?

Nem tudom, más is érzi-e ezt, én viszonylag gyakran, hogy elérem a Wagner-plafont. Wagner az embernek az az ismerőse, aki nagyon hangosan és nagyon közel hajolva beszél, és nem hagyja szóhoz jutni az embert, és minden sóhaj vagy kérdezési, válaszolási kísérletről azt hiszi, hogy veszély, szóval még közelebb hajol, és még hangosabban beszél. Levegőt! Ennek a menekülési vágynak alapvetően nincs köze az előadás színvonalához, inkább valami dramaturgiai dolog. Megy a Siegfried, minden rendben van, talán több is, mint rendben lévő előadás, még ha Stefan Vinke úgy énekli Siegfriedet, mintha volna a szájában egy szivacs. Ha van, ha nincs, az odaadással semmi gond, és mintha a Siegfried ezen múlna, az odaadáson vagy az ellenőrizetlenségen, jöjjön, ahogy jön. Lemegy egy felvonás, lemegy kettő, Siegfried már ott van a hegyen, meg kell csak szabadítania Brünnhildét, és ekkor… Hát igen, van egy első jelenet is a harmadik felvonásban. Biztos oka van, valamit gagyog Erda és Wotan, leginkább átismétlik az eddig történteket. Tekintve, hogy csak ebben az operában már kétszer átismételték az eddig történteket, nem egészen világos, hogy miért is van erre szükség, azt értem, hogy Wagner nem bízott abban, hogy aki Siegfriedet néz, az már előtte látta A Rajna kincsét és A walkürt, de abban bízhatott volna, hogy senki sem a harmadik felvonással kezdi ezt a darabot.

A helyzetet súlyosbítja az Erdát éneklő Nadine Weissmann, aki arcban nagy, mert kivetítik, de hangban kicsi, mert el van rejtve a díszletek mögé vagy alá. Ami hallatszik belőle, annak alapján ez a rejtegetés nem teljesen indokolatlan.

Valami eltörik bennem. Vagy csak a fejem verődik neki a plafonnak, de nem tudok már örülni. Pedig Brünnhilde csak most jön, és Catherine Foster jobb, mint eddig valaha, de már csak a tébolyt látom, ezt a Wagner-féle szerelmi kettőst, hogy „én én vagyok, de lehet, hogy én te vagyok, és akkor mi vajon mi vagyunk-e vagy mi? Mi lennénk ők? Vagy ti vagytok mi?” Ezen elproblémáznak egy kicsit, vagy nem is kicsit, inkább sokat, én meg azt érzem, hogy megőrültem, biztos azért nézem.

Persze, alig várom a jövő heti ugyanezt.

Március 22-én volt a Müpában a Joyce DiDonato koncert. A hangverseny végén a türelmesek begyűjthették az énekesnő aláírását, a lelkesek pedig kaphattak egy kis tasakban magot. Türelmes és lelkes lévén hazavittem a tasakot, és igaz, hogy nem ültettem el azonnal, de egy héten belül cserépbe tettem. Locsoltam, nézegettem, vártam. Jó, nem énekeltem neki, de talán jobb így. Kőrisfa magja volt, azt ígérték, hogy egy idő után megnő húsz méterre, azt nem mondták, mennyi az az idő. Arra gondoltam, hogy megvárom a másik kőrisfa idényt, a júniusi Wagnereket, hogy Wotan dárdájának a nyele talán jobb belátásra készteti a kőriskezdeményt, de sajnos…

Wotan nagy elkeseredésében fölvágja a világkőrist, hogy majd jobban égjen a Walhalla. Mekkora szerencse, hogy nincs mit felhasogatni.

Nem emlékszem, hogy ennyire gyenge zenekari teljesítményt hallottam volna a Müpa Ringjében, mint amilyet a Rádiózenekar mutatott A Rajna kincsében. Amiből egyenes a következtetés, hogy a jót könnyű megszokni, de talán a rosszat is, ha az ember maga produkálja a rosszat. Vagy lehet, hogy csak elhitték: ez már megy. Annyiszor játszottuk már, mi baj lehet belőle.

Az a legnagyobb baj, hogy kicsit igazuk is van. Annyival nagyobb öröm az, hogy újra van Wagner június elején, mint amekkora bánat az, hogy mi szól és mi nem szól a zenekari árokból, hogy próbálom nem elszomorítani magamat sem. Mert itt van Christian Franz, és most is olyan fantasztikusan keveri ki a Loge-hangszínt, hogy a néző rögtön tudja: istennek lenni is jó, na de Logénak lenni még jobb. És Tomasz Konieczny is úgy tud rárivallani az istenkolléga Haja Zsoltra, hogy mindjárt hallja az ember, mi a különbség a kalapácsos és a dárdás isten között.

Nem rontom a magam kedvét, de azért jó volna, ha ma este valami Walkür-szerűt játszanának. Mert A walkürök lovaglását már nehéz kimagyarázni.

Izipizi nevű szemüvegeket árulnak a szomszédban, amiről valamiért mindig Szerb Antal jut az eszembe. Azt is tudom, hogy miért. Ő fordított egy Wodehouse-regényt, magyarul Rengeteg pénz a címe (az eredeti Big Money), amelyben az egyik szereplőt Kitchie Valentine-nak hívják. Szerb Antal egy darabig szorgosan Kitchie-zi, aztán egy idő után elunja, átvált Kicsire, és el is magyarázza, miért. Furcsa módon az angolban és az amerikai angolban vannak magyar jövevényszavak, nemcsak a híres coach – kocsi, de ilyenek is, mint kitchie vagy itsy-bitsy. Ha egy francia szemüveggyár ezt a nevet választja, talán nemcsak azért, mert palindrom, oda-vissza ugyanaz a szó, hanem mert valamilyen formában mégis létezik a világban. Szóval, ha jól sejtem, van egy magyarul is kicsit furcsa szavunk, amely átkelt az óceánon, aztán visszajött Franciaországba, és most itt árulják a szomszédban.

Hogy teljes legyen az egybeesés, a napokban halt meg Paul Vance dalszövegíró, aki egyebek mellett az Itsy-Bitsy Teenie-Weenie Yellow Polka Dot Bikini címet viselő, valaha nagy slágert írta. Az ihletet a kislánya adta hozzá, aki bikiniben először ment be a tengerbe, ekörül zajlanak az események, ki kell jönni a sátorból, le kell dobni a törülközőt, bemenni a vízbe, aztán ki kell jönni a vízből. Tulajdonképpen nem is rossz.  

Czene Béla képei láthatóak a Kieselbach Galériában, nézi az ember, nézi, látja a rejtélyt, de talán meg is tudja fejteni. Mert hát nagyon változatos a színvonal, vagy meg se próbálok ennyire objektív lenni, hogy „színvonal”, csak épp bizonyos képek hatnak, mások meg nyilván másokra hatnak, nekem nem túl érdekes az így-úgy elhelyezett cicis vagy pulcsis nők halmaza. Vagyis úgy érzem magam, mintha a Tűz van, babámat nézném, ahol a derék csehszlovák funkcionáriusok bámulják a Giorgione Vénuszt és röhögnek. Ilyesmit akasztottak a falra azok, akik puci nős fényképet szégyelltek volna, ez mégis festve van.

Ilyen van? Valaki elfelejt festeni, eleinte legalábbis érdekes képeket fest, nagy szemű emberek bámulnak a falról, aztán meg nem bámulnak, nem ők bámulnak, hanem a vendéggyerekek, így néz ki egy meztelen nő. Lehetne éppen az is a megoldás, hogy ami korai, azzal érdemes foglalkozni, amin még ifj. Czene Béla a szignó, az festmény, a többi meg kortünet.

Talán a tehetség akkor sem tűnik el nyomtalanul valakiből, ha már kortüneteket fest. Úgy értem, én nem sok szépet látok Czene Béla meztelen vagy pulcsis nőiben, de talán A valóság szerelmesét (ez a kiállítás címe) mégis. Mert színes is, meg buja is, de úgy színes, hogy mégsem az, úgy buja, hogy nem is tudom, aki ettől bujul, az figyelje magát, mert előbb vagy utóbb pszichológushoz kell mennie. Antinosztalgikus művészet, nyomi életünk volt, szerencsés, aki kimaradt belőle.

Háromszáz forint ellenében akasztottam le egy utcai könyvárus szekérről Vas István Római rablás című kötetét, újkorában 14,50-be került, szóval régen volt új, aztán elolvastam, mintha tényleg az volna, aminek álcázza magát: útikönyv. Lírai és kicsit bús, és aztán kiderül, hogy mennyire mélyen életrajzi is, hiszen két olasz út van benne, egy 1947-es és egy 1961-es. Sokkal gyakrabban ők sem utazhattak, vagy nem ugyanoda. Akkor is mennyire pompás dolog, Vas költ, Szántó Piroska meg illusztrál, micsoda művészházaspár. És milyen szabadok, úgy értem, mindegyik mást lát a világból, voltaképpen nem a verseket illusztrálják a képek, még akkor sem, ha ugyanaz a témájuk, a Piazza Barberinin a Triton kút körül annyi az autó, hogy nem lehet odamenni a szoborhoz. Ez azóta megoldódott.

Aztán az Aquapendentei elégiát olvasva végre leesett, hogy nem ennyire egyszerű a helyzet. Annak a versnek a végén Vas István panaszkodik, hogy menni kell haza, és mi várja itthon, munka meg szerelem. Miért kell ettől ennyire búnak ereszteni a fejét? Ja, hogy ja, ja, értem. Hogy a szerelem itt várja, és nem ott van vele.  

Nem tudom, mit szólt hozzá Vas István akkori felesége, Kutni Mária, hogy a férje kiírja magából ország-világ előtt, hogy nem belé szerelmes, bár nem tartott aztán már nagyon sokáig ez az állapot, 1951-ben elváltak, és az asszony hozzáment Réz Ádámhoz. Gondolom, aztán éveken át hallgathatta azt a poént, hogy a következő férje meg Arany János lesz.

Nem is tudom, mi a tanulság. Költészet és magánélet egymás ellenségei.

Régebben mondták, hogy két okból megyek operába, egyszer az előadásért, egyszer meg a szünetért, hogy akkor lehet látni nagy toaletteket, meg derék embereket, a világ hírességeit vagy a falu bikáit, attól függően, hogy hol is van az az operaház. Csak azért mondom, mert tegnap a szünetért tényleg érdemes volt menni, ott volt a büfében Mark Ruffalo, az az ember, aki majdnem elfogta a Zodiákust, és még egyéb jelentős tettei is voltak a filmvásznon, magyar hangja (többnyire) Rajkai Zoltán. Nyilván itt forgat, és néha rácsodálkozik, hogy milyen jó kis hely Budapest kulturálisan.

Mert hogy tényleg. Hogy mást ne mondjak, Bosch kiállítás van a Szépművészetiben, közben Don Carlos bemutató az Operaházban, és, bár ennek az előadásban nincs nyoma, a két dolog között igenis van kapcsolat. A leghíresebb Bosch-kép, A földi gyönyörök kertje ugyanis épp II. Fülöp tulajdonában volt, ezért látható ma is a Pradóban, nem adták ide az irigyek.

Szóval: ami a Szépművészetiben látható, az csak másolat. De nem baj, mert ahogy Palerdi András énekli Fülöp királyt, az még másolatnak is halovány.