1983-ban, amikor sorkatonai szolgálatomat teljesítettem, a zalaegerszegi laktanyába elhozták a mozikban akkor futó Ez Elvis című filmet. Nagyon sokra nem emlékszem már, leginkább csak arra, hogy Elvis is volt katona, ő Németországban, vagyis az NSZK-ban, és hogy egy kimaradás alkalmából ellátogatott Párizsba is.

A laktanyai közönség ezt elragadóan humorosnak találta, de hát az is volt.

Mindenesetre már ideje volt egy új Elvis-randevúnak, de a nagy várakozásoknak nem felelt meg teljesen Baz Luhrmann Elvis-filmje. Nyilván ennek maguk a várakozások is az okai voltak, azt reméltem, hogy Luhrmann közismerten szédítő vizualitása és eredeti zenei ízlése mellett még jönnek az új felismerések, nagy rácsodálkozások.

Tulajdonképpen jöttek, én nem ismertem ezt az egész történetet, hogy Elvis mögött volt egy menedzser, aki olyan szerződést kötött vele, hogy minden bevételnek a fele őt illeti. Cserébe dolgozott is, az nem vitás, illetve egy ideig dolgozott, aztán már ellendolgozott, mert nem akarta, hogy Elvis európai vagy világ körüli turnékra utazzon, mivel Tom Parker, a menedzser, se Tom nem volt, se Parker. Illegális bevándorló volt Hollandiából, útlevél nélkül, így nem tudta volna az aranyat tojó kakast kísérgetni a nagyvilágban.   

Nem mondom tovább, Luhrmann vizualitása tényleg szemkápráztató, eleinte azt érzi az ember, hogy legalább ötször meg kell nézni a filmet, hogy legalább a látvány ötödét felfogja. (Például: jól láttam, hogy a négy vagy öt felé osztott vásznon a jobb szélső osztásból átdobnak egy gitárt a bal szélsőbe?) Aztán már nem vágyik az ember az új megnézésre, kezd hosszú lenni a történet, még mindig csak risza meg öblögetés, és végül a tanulság, hogy nem a szíve, nem a gyógyszerek vitték el szegényt, hanem a közönség szeretete. Én azért nem érzem felelősnek magam.

Vas István-kiállítás nyílt tegnap Szentendrén, a Ferenczy Múzeumban, mindjárt föltéve a szokásos kérdést: hogyan is lehetne kiállítani az irodalmat. Mert hogy kell, az biztos, hogy Vas Istvánról érdemes gondolkodni, az is biztos, de a róla való gondolkodás vajon elhozza-e az őt olvasást, azt sem tudom. Nem megyünk-e bele amolyan Aczél és kora elmélkedésbe, hogy minden szörnyűsége ellenére legalább olyan politikus volt, aki olvasott, vagy épp ellenkezőleg, milyen szörnyű, ha egy politikus olvas, mert mindjárt meg akar ismerkedni az írókkal. És így tovább, a végtelenségig, holott Vas Istvánnak kellene lenni a főszereplőnek.

De ő az, a három szoba róla szól, és kiállítják, amit lehet, kéziratokat és dedikált köteteket, íróasztalt, rajta írógép és egy kis pipatartó. Vacak kis pipák, az ember szíve megmelegszik tőlük. De a legjobban az tetszik, hogy kifelé menet haza lehet vinni egy-egy verset. Szabványméretű papíron, föltekerve, gumival összefogva. Magányos versek, de megérti az ember, hogy talán tényleg ez a versek igazi formája, nem kötetben, hogy lapozgasson az olvasó, sokan legyenek, mert a vers annyi, mint a szemét, hanem egyedül egy lapon, mint egy kép, mint egy képzőművészeti alkotás. Amúgy is azt szoktuk mondani, hogy a verset faragják. Talán nem faragják, hanem festik.

Verdit szokás szidni, az ő nagy kegyetlenségét az Aidában, hogy alig kezdődik el az előadás, a tenornak máris el kell énekelnie a fő áriát, még be sem melegedett, máris teljesítenie kell, aztán esetleg felvonásokon át dolgozhat, hogy feledtetni tudja a kezdetet. De hát Wagner, az ifjú Wagner Verdin is túltett kíméletlenségben (persze, akkor még sehol sem volt az Aida), amikor a Rienziben a címszereplő négy felvonáson át kikiabál minden életre utaló jelet a torkából, és akkor tessék, most jön a nagyária, amire jött a közönség.

Nem volt nagy élmény tegnap sem.

Ellentétben az egész előadással, amiről most úgy gondolom, hogy az idei Wagner-fesztiválnak ez volt a célja és az értelme, kár, hogy kevesen voltunk rajta. Pont azt, amit a Ringnél hiányoltam, hogy nem operaként adják elő, hanem mint valami komor ceremóniát Wagner-rajongóknak és Ring-őrülteknek, annak itt nyoma sem volt, kérem, ez egy opera. Kicsit furcsa, mert a szerző ugyan már mindent tud, amit később tudott, vagy legalábbis azt biztosan, amit a másik római, inkább idézőjelben „római” operájában, a Tannhäuserben, mégsem teljesen az ő világában mozgunk. Talán ebben még nincs szex-zene, annyi a különbség. Mindenesetre elég régen hallottam már a Rienzit ahhoz, hogy rácsodálkozzak: menyire jó mű. Nem arról van szó, hogy van egy jó dallam öt felvonásra elosztva, aki lemarad a nyitányról, az még eléri Rienzi imáját a végén, vagy fordítva, aki az elején ott volt, nem kell végigvárja. Van itt minden, egészen furcsa és szépséges kórusok, recsecse, ratata, csetepatt, hol itt, hol ott szólal meg valami váratlan. Tényleg zseni a Richard.

Persze: el is kell játszani, de eljátszották. A Nemzeti Filharmonikusok és főleg, főleg, főleg a Nemzeti Énekkar, jó karmester, Marc Albrecht, és két kiemelkedő énekesi teljesítmény. Az egyik kicsit meglepett, Günther Groissböck, nem mintha nem volna nagy sztár, de nemcsak igazi basszushang, hanem még igyekezett is hozzá. A másikról már sokat lehetett hallani, Láng Dorottya, de hogy minden szó igaz, tényleg lánglelkű szerelmes ifjú volt, magas sarkú cipőben. Van itt jövendő. Sőt, jelen is van.

Sinkovits Imrét hallgattam, többnyire csodálva, a hangszínt, a színészi tempóérzéket, hogy le tudja lassítani az időt, és az ő szavalásának tempója lesz a normális, kényelmes, igazi élettempó. És akkor a Hajnali részegség.

Nyilván nem kell bizonygatni, hogy nagy vers, meg szédítő, ahogy Kosztolányi megteremti az atmoszférát, nem tudok aludni, kinézek az ablakon, még a történelem is őt igazolta, amikor azt mondta, hogy nem lehet majd a ház romjaiból eldönteni, hogy otthonunk vagy állat óla, mert tényleg lebombázták a házat, nem lett belőle Kosztolányi-emlékház. És a rímek, hogy mindenre húz még egy lapot, égbolt – rég volt – kék folt – szétfolyt. És mégis megvilágosító erejű Sinkovits szavalása.  

Nem feltétlenül jó értelemben, pedig nagyon profi, pontosan hozza ezt az „elmondanám neked, ha nem unnád” – hangulatot, sóhajtozik, kicsit rövid levegőkkel beszél, idősödő férfiú, aki egy élettapasztalatot ad tovább… Na de hát pont erről van szó, az élettapasztalatról, hogy nem egy nagy mondás, az égben bál van, nézz föl, örülj, csodálj, csodálkozz. Minden szava igaz, de nem épp eredeti meglátás. Persze, ehhez is kell erő, bátorság vagy csak valami természetes viszonyulás, hogy így mondja el valaki a verset, feltehetően nem is szándékosan, de hogy legyen benne valami kiábrándító, erre jutottam ötven év alatt. Mindenki erre jut ötven-hatvan, akárhány év alatt. Nem attól szép a vers, amire gondoltam.

Furcsa módon nemrég volt egy hasonló élményem, az is Kosztolányi, amikor a Katona József Színház művészei mondták el a Halotti beszédet. Ott is azt képzeli az ember, hogy sok újdonság nem vár rá, ismeri, szereti, de attól, hogy két-három sorokra osztották föl a színészek között a verset, hirtelen kilóg a lópata. Persze, nagyot akar mondani Kosztolányi, azért is ez a cím, ez a kezdet, de aztán nem tud nagyot mondani, csak azt, hogy még egy ilyen nem lesz. Nincs fordulat, fejlődés, horizont, körbe-körbe megyünk. Attól nagy a vers, amitől kicsi, hogy nagyon akar mondani valamit, de nincs mit. Nem a legkedvesebb tanulság, de tanulság.

https://www.facebook.com/katona.budapest/videos/halotti-besz%C3%A9d-a-koronav%C3%ADrus-j%C3%A1rv%C3%A1ny-%C3%A1ldozatainak-eml%C3%A9k%C3%A9re/117590363786926/

Sírva hívott föl valaki, de szó szerint, meg is ijedtem. Az előbb tettük le a telefont, mi történhetett azóta, hogy sírni kelljen, de semmi. Vagy csak a szokásos. Most ment a rádióban egy Bach-zongoraverseny lassú tétele, Kocsissal, és ahogy játszotta, olyan szikáran, annyira előttem volt az egész ember…

Az f-moll, kérdezem, körülbelül biztosra menve.

Nem, nem, d-moll, de annyira benne volt...

Hm. D-moll? Nincs így benne a fejemben, hogy is van. Régi felvételek, nem szokás szeretni őket, Gouldnál is gouldabb előadások, nagy veretés, összeroskad a zongora a tételek végére. Kikeresem gyorsan, és tényleg, mintha a földbe akarná beleverni a hangszert, mintha két hangszeren játszana egyszerre, ballal basszusgitározik, jobbal zongorázik. (Tudom, hogy a basszusgitárhoz is két kéz kell, de valahogy megoldja.) Az én könnyeim nem kezdenek el potyogni, de közben arra gondolok, hogy talán ez lehet a művészet legeslegelső célja. A művész üzen, hogy valaha lakótársak voltunk, ugyanazon a bolygón éltünk, ha nem is feltétlenül egy időben.

Misty Copeland képe van kint házfalnyi méretben az Oktogonon. Egy pillanatra el is bizonytalanodtam, hogy tényleg ő-e az, nem az énekesnő Nadine Sierra, de aztán eszembe jutott, hogy ő már egy másik óramárka mellett kötelezte el magát. Amiből elég kézenfekvő a következtetés, hogy az órakészítők a zenés színház művészeivel rokon szakmának tartják a magukét: fölösleges és drága dolgokat próbálnak rásózni a közönségre.

Na de hogy Misty Copeland. Néhány éve sok szó esett róla, hogy ő az American Balett Theatre első afrikai származású prímabalerinája, de nem vagyok biztos benne, hogy aki ma az Oktogonon sétál, egyből fölismeri, hogy ő van a képen, így aztán tényleg kétséges, hogy a hirdetés eléri-e a célját. Meg egyáltalán: mi most a tánc helyzete nálunk? Csákányi Eszter most futó estjének címe: Amikor találkoztam Barisnyikovval. Nekem aláhúzza a helyesírás-ellenőrző a Barisnyikovot, ilyen szó nincs szerinte. De nem tekintek szerte a világban, elég, ha a saját portán söprögetek: ez vajon hányadik bejegyzés a balettról?

Ma este bezárul a második gyűrű, úgy értem, véget ér a Ring-sorozat második köre, ami nem azt jelenti, hogy jön a harmadik… Dehogynem azt jelenti. Jön a harmadik, de már csak jövőre. Megint oda jutottunk, hogy az ember elveszíti az ítélőképességét, vagy ha nem veszíti, akkor sem foglalkoztatja, mert nem erről van szó. Nem számít, hogy pontosan milyen az előadás ahhoz képest, ha valamilyen, ha kiméri a megmérhetlen időt, ha valami naptárként funkcionál. Úgy, ahogy most évekig nem tudott, mintha most rántottuk volna helyre a mutatókat, rendben van, tényleg 2022-ben vagyunk.

Valamilyen volt. Alighanem utoljára volt sárkány Walter Fink, akinek a neve egyébként elhangzik a műben is, hiszen Fink pacsirtát jelent. Messze esett a hang a névtől, de ez tényleg nem panasz. Majd helyre tesszük, vagy kiderül, hogy mi marad meg emléknek, és lesz jövőre is, de nem mondhatnám, hogy már most várom. Előbb jöjjön az újévi Teremtés.  

Azt írja Karl Böhm az önéletrajzában (magyarul Pontosan emlékszem a címe), hogy amikor a háború alatt koncertszerű operaelőadások folytak, és Max Lorenz frakkban énekelte A walkürből azt, hogy „Apám egy jó kardot ígért”, ő alig tudta visszatartani a nevetését. És rögtön tovább is gondolja a visszatartott nevetést, hogy ekkor értette meg, Wagner mennyire a színpadi szituációból indult ki, míg Mozart mindig az általános emberiből, ott nem zavarta őt a frakk.

Most, hogy estéről estére nézzük a frakkos Wotanokat és Siegfriedeket, egyfelől persze elismeréssel adózhatunk Böhm nevetőizmainak, nem nagyon kellett őket ingerelni, másrészt, ugye, még inkább frakkban énekeljenek, semmint a régi condrákban meg páncélokban. Amennyire én látom, senki nincs megakadva azon, hogy koncertszerű vagy félig szcenírozott egy előadás. Csak azt nem tudom, hogy ez most jó vagy rossz hír. Úgy értem, csak annyi a változás, hogy jobban értjük Wagnert, vagy egyre fölöslegesebbek lesznek az operaházak?   

Azon gondolkodom, hogy Wagner maga vajon mire számított. Nyilván azt képzelte, hogy a művei nélkül az emberiség már élni sem tud, hogy olyan, mint, nem is tudom, az érettségi, aki normális, felnőtt életet akar élni Európában, annak át kell esnie rajta, meg kell érteni, levonni a tanulságot. Száz év múltán már abban lehet lemérni a világ fejlődést, hogy az eszkimók is tudják, mi történt a békává változott Alberichhel.

De érettségizni is csak egyszer szokás. Vajon gondolt-e arra Wagner, hogy az emberek egy bizonyos csoportjának, ha nem is mindennapi, de mindenévi, vagy mindenévben többszöri kenyerévé válik a Rajna kincse? Igazából nekik írta a művet? Vagy ez azért színdarab, megnézik, és tudják, mi van benne.

Egyáltalán nem érzem azt, hogy ez az éves vagy évente többszöri rajnázás túlzás volna, vagy legalább valami olyasmit, hogy megértettem a művet, lépjünk tovább új, operai kalandok felé. Mégis, az idei második Rajna kincse alatt, elég közel ülve majdnem végig azt láttam, hogy azért ez mégsem az. Hogy mindannyian eljátsszuk a szerepet: a színpadiak, hogy wagneroznak, a nézőtériek, hogy wagneriánusok. De elindul Donner, és a mozdulaton látszik, hogy eszébe sincs oda is érkezni, ahová indult, gyere már, Wotan, és állíts meg. Hogy Christian Franz most is ugyanolyan, mint tíz éve, de ami akkor újdonság volt, hogy Loge nagyobb hangú, de kezét folyton keresztbe tevő intellektus, az most már nem újdonság, hanem a szokott út. Hogy talán mi sem a megismerésre és elmélyülésre várunk, hanem csak újra akarjuk élni a korábbi éveinket.

Biztosan így kell lennie, nem lehet újra először látni egy előadást. És aki valóban először látta, az nem is érti, mi a bajom.  

Több zsoldosról is beszél Tinódi Temesvár elestekor, és számomra furcsa módon, nagy elismeréssel. Volt egy don Gáspár, aki igen emberködék a bástyánál. Amennyire tudható, tényleg igen emberködött, mert a bástyát már feladták volna a spanyolok, de don Gáspár vagy térdre vetette magát előttük, hogy ne fussanak, vagy karddal fenyegette őket, hogy forduljanak vissza, és egy ideig még tartani tudták a bástyát. Sajnos ezt ő már nem láthatta, mert egy elég buta hibát követett el, meglazította a vértjét (július volt), és úgy ment föl kinézni, hol az ellen. A lesben álló törökök derekát átallövék. Ott is temették el a bástyán. Nem nagy erőfeszítés kideríteni, hogy don Gáspár vezetékneve Castelluvio volt, ami elég nyilvánvalóan nem spanyol név, és valóban, származásra nézve ő maga szárd volt, csak a spanyol zsoldosok századosaként szolgált.

Nem mintha ez azt jelentené, hogy a spanyolok futnának, de a szárdok hősök. Don Gáspár utódja az lett, akit Tinódi Kis Kampónak nevez (csak feltételezem, hogy ez valami végtaghiányra utal) de mondja a keresztnevét is, Alonso Perez. Ő minden vitézsége ellenére majdnem túlélte nemcsak az ostromot, de a „szabad elvonulást” is. Amikor a csetepaté megkezdődött, a rátámadó törököt levágta, és lóháton elszökött. A törökök üldözték, de már kezdtek lemaradni, amikor a Kis Kampó lova a mocsárba szaladt, elsüllyedt, és vergődve maga alá temette a lovasát.

Nem is tudom, mit gondoljak. Nyilván nem értünk haltak, ez volt a munkájuk, ehhez értettek, ebbe haltak bele. Másfelől az ember szereti azt képzelni, hogy á, ezek csak zsoldosok, mit érnek a hazafiakhoz képest. Ez viszont mintha ugyanúgy menne ma is. Attól, hogy valaki brazilként focizik Párizsban, még nem játszik rosszabbul. Még az is lehet, hogy jobban.

Akárhogy is, a kedvenc jelenetem Temesvár ostromából nem zsoldosokhoz kapcsolódik. Mert olyan, mintha az Indiana Jonesból volna. Egy óriási török ugrott át a vár falán, meglengette kardját és szúrt, miközben azt üvöltötte: én Kubád vagyok! A magyar meg pajzsával fölfogta a csapást, és másik kezében tartott kardjával torkon döfte a törököt. Én pedig Pattantyús Bendegúz.