A habos sütemény

A habos sütemény

pa140125.jpg

Visszahőköl tőle a gyanútlan belépő. Mi ez? Mintha egy sarokház volna. Nem a szó építészeti hanem a cukrászati értelmében, mintha egy hatalmas habzsákból nyomták volna tele a templom belsejét, van egy karamellizált alapszín, és rajta ez a felfoghatatlan mennyiségű fehér. Ez volna a szicíliai barokk?

Nem tudom. Az biztos, hogy ez a jezsuiták temploma Palermóban. Hogy mennyire felel meg a helyiek ízlésének, azt igazán nem kutattam, de szerintem tetszik nekik. Tényleg ilyen jellegű süteményeket esznek, canolót és cassatát, nagy, dús, édes, fehér krémeket. A templom maga azonban ennél trükkösebb, ha valaki az első benyomást hajlandó egy másodikra cserélni, akkor látja, hogy ez a sok fehér, meg benne a kandírozott gyümölcs hihetetlenül aprólékos munka. Aprólékos és szép is, csupa elegancia, ornamentika, állatok és angyalok a falon, egy élet is kevés volna ahhoz, hogy az ember azt mondhassa: ó, már láttam. Már ismerem. Leül az ember tetszőleges helyen, elkezdi bámulni a falat, és szépen elvész, belevész, azt érzi, amit a nagy templomoknál: elődök és utódok sora között ő a kicsi, de kiválasztott pont, akinek a lelkéért folyik a harc.

pa140132.jpg

A repülő gróf fiai

A repülő gróf fiai

pa140120.jpg

Gondolom, ha választani lehetne, mindenki valami ilyen szülőket kérne magának. Az apa egyfelől történelmi figura, II. Frigyes szicíliai király leszármazottja, másfelől meg autóversenyző és tesztpilóta. Úgy is hívták, il conte volante, a repülő gróf. A mama Maria Alwine Eder, osztrák szőkeség, de emellett operaénekes és úszóbajnok. Az előbbinek nem sok nyomát találtam, az utóbbinak viszont igen, ma is nyeri a korosztályos bajnokságokat, és van valamilyen olasz csúcs, ami még mindig az ő nevéhez fűződik. Ennek megfelelően a lakás tele van mindenféle kupával, trófeával, kitüntetéssel.

Nem mintha ezért jönnének az emberek. A lakás ugyanis egy torony a régi Palermo falain. Ez az egy maradt meg, a többi eltűnt a falakkal meg a városi tengerrel együtt. A Federigók palotája még áll, mert itt a házat a torony köré építették, így a látogató szerény belépti díj ellenében átsétálhat a történelmen. Megáll egy bizonyos ponton, és azt mondják neki, a tornyot a mórok építették, de ezt az ablakot már a spanyolok nyitották rajta. Itt állunk, a szobák fölött, látni az alattunk lévő helyiség mennyezetét, mert megnyitottunk egy kis részt, a fafaragás reneszánsz. Ami alulról látható, az már barokk freskó, és a közepéből egy hatalmas muranói csillár lóg.

pa140114.jpg

Az ember kicsit elbámészkodik azon, hogy mivé lesz a dicsőség, hiszen a két grófi fiú, a két ifjú Federigo most épp idegenvezető, angolul és olaszul vezeti a csoportokat a saját otthonában, hogy pénze legyen. Szabadkoznak, hogy azért a most használatos hálószobát nem mutatják meg, de a macskák ott hevernek a széken, vagy a régi konyhát meg lehet nézni, itt még most is tartanak pizza-partikat a barátoknak. Valószínűleg ez a legértelmesebb és legkézenfekvőbb módja annak, hogy megtarthassák ezt az óriási palotát, az örökséget megosztják az egész emberiséggel, közös a kéglink Palermóban.

pa140116.jpg

Festett zene

Festett zene

pa140069.JPG

 

Nem erről híres az Oratorio di San Mercurio Palermóban, ha híres egyáltalán, mindenesetre fő attrakciónak azt írják, hogy Giacomo Serpotta korai munkáit lehet benne megtekinteni. Nem tudom, mindenki ismeri-e Serpotta művészetét, én eddig a nevét sem hallottam, vagy ha igen, nem jegyeztem meg, pedig Szicíliában menő szobrász és stukkókészítő volt, és néha tényleg meglepő, mennyire valóságosak az angyalkái, ilyen lurkók rugdossák a labdát a templomok előtt.

Serpotta helyett engem leginkább a festett világ nyűgözött le. Az egyik falon nyitható ablakok, a másikon festettek, nyilván a szimmetria kedvéért, de nem mondhatnám, hogy a festettek nem volnának igaziak, nem épp olyan szépek, mint a valóságosak. A falon festett az orgona, épp csak festett zene nem jön belőle, talán átmeneti megoldásnak szánták, amíg meg nem érkezik a pénz egy igazi hangszerre. Vagy ez a képzőművészet boldog magabiztossága, a dolog és a képe ugyanaz, csak a kép tartósabb?

pa140068.JPG

Gránátalma lóg a fán

Gránátalma lóg a fán

pa140039.JPG

Híres templom Palermóban a San Giovanni degli Eremiti, okkal híres, mert az arab-normann építészet szép példánya. Vagy az volt, mert láthatóan sok dolog újjá van építve benne, de az egészben van valami tiszta és modern, formák és színek. Öt piros kupola,fehér hasábok, gúlák, mintha körzővel-vonalzóval szerkesztették volna (vagy tényleg így is történt), és a méltósághoz nem kellettek a díszek, ahogy egy nagy császár sem visel ékszereket, mert tudja, hogy attól nem lesz nagyobb vagy értékesebb.

Híres a templom kertje is, elképesztő méretű szobanövényekkel teli, már úgy értem, nálunk szobanövények, itt meg hatalmas, kerti fikuszok, pálmák, filodendronok. Ennek ellenére egy darabig nem értem, miért olyan nehéz kimenni innét, miért érzi azt az ember, hogy ezen a néhány négyzetméteren belül szellemibb, nyugodtabb, áttetszőbb, mint odakint. Ugyanaz a nap süt, ugyanolyan emberek mászkálnak az utcán, miért kell úgy odalenni ezekért a fehér kövekért. Aztán rájövök: nem csak a fehér kövek számítanak, hanem a növények is, ezek a csaknem szabályos formák, háromszögek, körök, gömbök, ezek teremtenek a kövekkel együtt valami folyamatosságot. Az öröklét beláthatóságát. Nem voltak mindig itt, de előttünk voltak, nem lesznek örökké, de utánunk is lesznek, és ez most ahelyett, hogy nyomasztana, boldoggá tesz.

pa140032.JPG

Balotelli a cserepadon

Balotelli a cserepadon

pa130008.jpg

Van ez a megszokott, mondjuk így: északi felosztása a világnak. Mintha az erdőben volnánk, ahol vannak nappali állatok és éji vadak, az utóbbiak ragadozók, és elindulnak napszálltakor, áldozatokat keresve. Úgy tűnik ez itt, Palermóban egyáltalán nem így van. Lemegy a nap, és hamarosan a sötétség, de az emberek nem cserélődnek ki az utcán. Vasárnap este a félreesőbb területeken a családok kiteszik az asztalt az utcára, hogy mégis kényelmesen vacsorázzanak, legyen tér és levegő. A gyerekek pedig rendíthetetlenül rúgják a labdát, puffog a puha bőr, a játékosok kiabálnak, ahogy a torkukon kifér. Jött a labda, próbáltam udvariasan nem avatkozni a játékba, fellöktek, mint valami vén hülyét, aki ott lábatlankodik, ahol nem kellene. A napszakok váltása itt nem jár együtt az emberek cseréjével, mindenki bagoly és mindenki pacsirta, legalábbis éjfélig. Hogy utána mi történik, azt nem tudom, valakinek aludni is kell.

Meztelen zeneszerzők

Meztelen zeneszerzők

majorbeeth.jpg

A Marlenka, Finy Petra könyve a Városmajorban játszódik, és a szereplők sokat mászkálnak a majori szobrok körül, találkozgatnak, vagy pont nem találkozgatnak, beszélgetnek, ihletet kapnak. Például Beethoventől, aki alig tudja magán tartani redős ruházatát, az ember törheti a fejét, mit is akart ezzel kifejezni a szobrász, Horvay János. Pucér hősiességet, ami 1929-ben, a szobor faragásának idején az első számú beethoveni vonásnak számított, vagy a megmutatkozás alig leküzdhető vágyát? Vagy csak azt, hogy ő is látta Max Klinger akkor már közel harmincéves szobrát, amelyen a derékig meztelen komponista úgy ül, mint valami görög isten, akinek csak a halhatatlanság italából adtak, de az örök fiatalságéból sajnos nem.

Az ember, persze, hülye, azon kezd el agyalni, hogy vajon melyik zeneszerző engedhetne meg magának aktszobrot. Melyik mondhatná el, hogy amit ki akartam fejezni hangokkal, azt valahogy a testemmel is kifejeztem. Bach, Handel, Mozart? Vagy akár Muszorgszkij? Egyedül Mahler jut az eszembe, aki mindenkit meglepett fürdőnadrágban, a feljegyzések szerint. Nagy természetjáró volt, úszott is, és kis termete ellenére kifejezetten kisportolt alkatú volt. Mahler korunk hőse, ki más.   

klingerbeeth.jpg

Ej-ej, Finy Petra

Ej-ej, Finy Petra

finypetra.jpg

Nem tudom, mi kell egy regényhez, de annál biztosan több, mint amennyit Finy Petra beletett a Marlenkába. Az biztosan kevés, hogy van ez a Zoltán Gábor-féle Orgia, annak a világát átveszi az ember, aztán hozzátesz valami jó kis történetet a vad Városmajorból, és csak össze kell dolgozni a kettőt, szellemekkel vagy nyugodni képtelen holtakkal, és köszönöm, készen is vagyunk. Dőlt betű – álló betű, két világ.

Sehol nem találom azt a két világot. Azt mondja a dőlt betűs világban valaki, hogy a papírnak (mármint a hamis igazolványnak) működnie kell. Hát, sajnos ilyet nem mondtak 1944-ben vagy 45-ben, mert akkor nem volt ennyi anglicizmus a nyelvben, nem tudták, hogy egy papír is működhet. Azt írják az álló betűben, hogy a hatvanas (vagy hetvenes?) években a kutyasétáltatók kifordított zacskókkal a kezükön várták, hogy a kutya elvégezze a dolgát, és ők összeszedhessék a kakát. Nem akarok senkit sem kiábrándítani, de a hetvenes években nagyon-nagyon kevesen szedtek össze bármit is, az volt a mondás, hogy azért fizetem az ebadót, hogy ezt elvégezzék helyettem. Hol voltak akkor még a kis nejlonzacskók egyáltalán? A hiperlelkiismeretesek esetleg újságpapírt vittek magukkal, később papír zsebkendőt. A nejlonzacskó túl nagy érték volt a kakacsomagoláshoz.

És így tovább, így tovább, nem kutyaszaron csúszik el a Marlenka. Nem tudok teljes anakronizmuslistát összeállítani, csak a tanulságot: ennél biztosan több kell. Nem anakronizmusból, erőfeszítésből. 

Őstulok

Őstulok

_korona-kard.jpg

Tudok azért jót is mondani a Vata fiáról, csak talán nem eleget. Az például tetszik, hogy nem valami újságírókönyv, a tipikus hibák nincsenek benne. Mert az újságíró alapvetően kicsiben gondolkodik, két gépelt oldal, hogy ne mondjam, flekk, kell bele egy csavar, egy jó cím, a végére egy poén. Aztán vannak, akik azt gondolják, hogy ha száz ilyet összeillesztenek, az már könyv. Batka Zoltán ezt nem követi el, gyúrja-gyúrja a nagy Árpád-házi anyagot, Béla, Géza, Vata, fia, pogányok és keresztények, itt kószáló, vértanúságra érő szerzetesek, táltosok. Vata fia Vazul fia ellen. Vagy mellett.

Szóval nagy anyag, és talán nincs kellő eréllyel kigazolva az út benne, néha elveszíti az ember a fonalat, nem tudja, kiről is szól a történet, de ez a történelemben is megesik. Másfelől meg tényleg informatív a könyv, én valahogy mindig elfelejtettem, hogy mi is volt ez a korona és kard, ki mondta kinek, hogy válasszon. És miért. Csak abban voltam biztos, hogy a kardot kellett választani. Most már tudom, hogyan is volt, és gondolom, el sem fogom felejteni.

Van még őstulok, ennek még a létezéséről sem tudtam, építik a szekszárdi székesegyházat. Egy másik templomban orgonálnak, ami azért nem tűnik nagyon valószínűnek, a parasztok meg hegedülnek, az még kevésbé tűnik valószínűnek. A kun király meg szárított hússal eteti a vállán ülő sólymot, ez tényleg olyan, mint egy Jankovics Marcell-film jelenete.  

Na jó, van egy minimális tanulság: ha szembejön egy őstulok, és az embernél csak egy íj van, akkor a szemébe kell végig nézni, és úgy szíven lőni. Nem lesz könnyű.

Senki sem tartóztat

Senki sem tartóztat

pa090048.JPG

Azon gondolkodom, hogy mi tart a székben. Már természetesen az udvariasságot és a sorközepét nem számítva. Szünet sincs, az is igaz. Mi tartóztat? Nem a díszlet, mert az a szokott szoba, mindig ez van a Belvárosi Színházban. Néha fehérek a falak, néha púderszínűek, most nem is tudom. Szürkék talán.

Schwartzék falai. Schwartzék zsidók, sikeres zsidók, pénzük van, életük a szokott neurózis, öregszenek, különbözőek, de most össze kell jönniük. Az üzletembernek, a csillagásznak, a rossz családanyának és a filmrendezőnek. Miről beszélgessenek? Az sem látszik rajtuk, hogy egy családhoz tartoznának.

Van ilyen, mondhatni zsánerdarab, összejönnek, és kiderül, aminek jobb volna nem kiderülnie, nem is részletezem, van elég. De semmi rendkívüli.

Mi tart ott? Nem a rendezés, az rendben van, de ez nem rendezői színház, párbeszédek vannak, néha fáj a szívem, mert elég jó poénok pukkannak el, szinte észrevétlenül. A papa azt mondta, hogy nem született meg az utolsó Schwartz. Én ismerek egy csomó Schwartzot. Hollywoodban rengeteg a Schwartz.

Ez egyébként a darab eredeti címe: Az utolsó Schwartz. Jobb, mint a magyar változat: A szemünk fénye – bár ebben van egy kis csavar, aki megnézi, tudni fogja.

Szóval nem a díszlet, nem a rendezés. Végképp nem a színészek. Nagyon nem.

Nem marad más, mint a darab. A ráismerés. Akinek van családja, az ismeri ezeket a helyzeteket. De nem is ez a lényeg, hanem az a furcsa érzés, amit nem gyakran él át az ember a színházban, pedig ennek kellene lennie az alapélménynek. A kíváncsiság. Tudni szeretném, hogy mi fog ebből kisülni. Azért az nem kevés. 

Nem tévesztek össze semmit semmivel. Tudom, hogy ez nem a Hamlet, négyszáz év múlva nem ezt fogják olvasgatni, hogy megtudják, mi izgatott bennünket, ha felnéztünk a hunyorgó csillagokba. De van jelen is, nem  csak jövendő. 

A halottak jövője

A halottak jövője

jessye-norman.jpg

Tudom, hogy nincs jelentősége, de mégis különös, hogy egy héten belül meghalt két nemzetközi hírű, rangú, súlyú operaénekes, és mindkettő Augustában született. Egészen más Augustában, Marcello Giordani a szicíliaiban, Jessye Norman Georgiában, de azért van valami furcsa az egészben, hirtelen emlegetett városok lettek.

Nem mintha ezen akarnék agyalni, inkább az énekesek jövőjén. Jessye Norman lezárta a pályáját, évekkel ezelőtt visszavonult, szerencsénk volt, hogy egyáltalán láttuk őt. De ha láttuk, hallottuk, talán azt is észrevettük, hogy bizonyos dolgok nem konzerválhatóak belőle. Sok lemez készült vele, sok mozgókép őrzi a színpadi vagy pódiumi lényét, de nem tudom, átjön-e a technika segítségével a prezansz, karizma, vagy keressünk erre bármilyen egyéb idegen szót, szóval az, amikor az ember máshogy érzékel egy helyszínt, csak azért, mert valaki ott van, a légtérben. A magam részéről ezt életemben leginkább Leonard Bernstein második budapesti fellépésénél éreztem, a szürke város egyszerre megváltozott Bernstein jelenlététől – nem kalandozok el tovább.  

Normanre visszatérve: köztudott, hogy a nagy hangzó hagyaték mellett van egy nem hangzó hagyaték is, és sejtelmem sincs, azzal mi történik. Igényes volt magával szemben, így elég nagy kockázatot vállaltak a lemeztársaságok egy Norman-albummal, mert nem biztos, hogy áldását adta a megjelenésre. Azt biztosan tudom, hogy van valahol egy Richard Strauss Négy utolsó ének, a Berlini Filharmonikusokkal és James Levine-nal. Azt, persze, nem lehet tudni, miért is kezdett bele a munkálatokba, amikor már volt egy másik változat, sokak szerint mind a mű, mind Jessye Norman legjobb felvétele, Kurt Masur vezényletével, de hogy valamit akart, az biztos. És hogy nem találta meg, az is elég valószínű.