Ezt a jelenséget soha nem tudtam pontosan a helyére tenni. Van a filmrendező, sok esetben a világ legegoistább alakja, annyira az, hogy nem jön zavarba attól, ha színészek, statiszták, világosítók, operatőrök, sminkesek, sofőrök és focus pullerek hada szolgálja az ő elképzeléseit. Annyira nem jön zavarba ettől, hogy sokszor önmagát állítja a cselekmény központjába, úgy értem, minden róla szól, de a kiindulási alap mindig valami saját élmény, saját álom. Csak hát a legtöbb esetben ezt a saját élményt és saját álmot mégsem ő maga játssza el, csak keres valami hasonmást, vagy égi mást, aki olyan mint ő. Fellini és Mastroianni a leghíresebb példa, de lehetne Horváth Ádám és Kulka János is, vagy most, két héttel Szurdi Miklós halála után óhatatlanul eszembe jut ő is, a Hatásvadászok című film, egy vidéki színházi rendező megpróbáltatásairól. A színházi rendezőt Szakácsi Sándor játszotta, aki meglehetősen hasonlított az egyébként színész végzettséggel is rendelkező Szurdira.
Akkor most hogy is van ez? Egocentrizmus vagy nem? Ha magamról beszélek, de nem én vagyok látható, akkor még magamról beszélek? Vagy úgy van ez, mint a római császárszobroknál, az arc a császáré, de az atlétikus test nyilvánvalóan nem az övé. Megismerném a császárt, ha szembejönne az utcán, de a fejét minden nehézség nélkül át lehetne helyezni egy másik császár testére. Akkor most ő az, vagy nem?