Rendezői változat

Rendezői változat

Ezt a jelenséget soha nem tudtam pontosan a helyére tenni. Van a filmrendező, sok esetben a világ legegoistább alakja, annyira az, hogy nem jön zavarba attól, ha színészek, statiszták, világosítók, operatőrök, sminkesek, sofőrök és focus pullerek hada szolgálja az ő elképzeléseit. Annyira nem jön zavarba ettől, hogy sokszor önmagát állítja a cselekmény központjába, úgy értem, minden róla szól, de a kiindulási alap mindig valami saját élmény, saját álom. Csak hát a legtöbb esetben ezt a saját élményt és saját álmot mégsem ő maga játssza el, csak keres valami hasonmást, vagy égi mást, aki olyan mint ő. Fellini és Mastroianni a leghíresebb példa, de lehetne Horváth Ádám és Kulka János is, vagy most, két héttel Szurdi Miklós halála után óhatatlanul eszembe jut ő is, a Hatásvadászok című film, egy vidéki színházi rendező megpróbáltatásairól. A színházi rendezőt Szakácsi Sándor játszotta, aki meglehetősen hasonlított az egyébként színész végzettséggel is rendelkező Szurdira.

Akkor most hogy is van ez? Egocentrizmus vagy nem? Ha magamról beszélek, de nem én vagyok látható, akkor még magamról beszélek? Vagy úgy van ez, mint a római császárszobroknál, az arc a császáré, de az atlétikus test nyilvánvalóan nem az övé. Megismerném a császárt, ha szembejönne az utcán, de a fejét minden nehézség nélkül át lehetne helyezni egy másik császár testére. Akkor most ő az, vagy nem?

caligula.jpg

Ravellel vitatkozni

Ravellel vitatkozni

ravel1.jpg

Azt hiszem, reménytelen. Azért van, aki megpróbálja, valamikor Vladimir Ashkenazy újrahangszerelte az Egy kiállítás képeit, és nem is az a kérdés, hogy az ő hangszerelése jobb-e vagy sem, mint Ravelé, hanem hogy bizonyos zenei és zenén kívüli dolgokat Ashkenazy egyszerűen jobban értett, mint Ravel. Csak attól, hogy onnét jött, ahonnét Muszorgszkij. A Goldenberg Sámuel és Smüle tételben (vagy képben?) például Ravel trombitát használ, ami szép is, jó is, de Ashkenazy rájött, hogy az az icergős dallam igazából a hegedűt idézi, valami klezmer-szerű cincogást. Jó, elmondta, megcsinálta, fölvette, de azóta is mindenki a Ravel-hangszerelést játssza.

Tegnap jutott az egész az eszembe, amikor a Fesztiválzenekar Ravelt játszott, a Le tombeau de Couperint. Couperin sírja, az a darab címe, eredetileg zongorára készült, de Ravel a hat tánctételből meghangszerelt négyet. Nyilván a zenével foglalkozók számára örök kérdés marad, hogy miért csak négyet, a zenével kreatívabban foglalkozók számára meg örök felhívás, hogy na, nem akarod megcsinálni azt, amit Ravel nem tudott, nem akart, nem csinált? Kocsis Zoltán meghangszerelte a hiányzó tételeket, és vissza is állította az eredeti sorrendet, mert Ravel ezzel is egy kicsit kavarintott, az eredetileg negyedik tételként szereplő Rigaudont tette a zenekari változat végére, ebben szerintem is nehéz volna vitatkozni vele, jobban lezárja a művet, mint bármelyik más tétel. Kocsis persze a rájellemző gyakorlatiassággal nagyon nehezen használhatóvá tette a maga teljes változatát, mert az általa meghangszerelt Toccata nagyobb zenekart igényel, mint a darab többi része, ami azt jelenti, hogy néhányan csak végigülnek öt tételt, hogy az utolsó percekre beszálljanak ők is a muzsikálásba. Van hát érv elég a Kocsis-változat ellen, köztük egy olyan, amit maga Kocsis is elfogadna: Ravelnek nem ez volt a szándéka.

Most mégis ott ül az ember a koncerten, és eszébe jut, hogy ha a Fesztiválzenekar sem játssza el ezt a változatot, és nyilván a Nemzeti filharmonikusok sem, hiszen egészen más repertoárral kezdtek el dolgozni, akkor ez az egész szépen, lassan, illetve nem szépen, és még csak nem is lassan el fog halni. Bekerül Kocsis sírjába.

Oscar bácsi közeleg

Oscar bácsi közeleg

holdovers.jpg

Hiába tudja az ember, hogy teljesen mindegy, ki nyeri az Oscar-díjat, mert nyerik néha jók is, néha rosszak, azért ilyenkor csak nekiáll tippelgetni. Kap valaki a Téli szünetért? Öt kategóriában is jelölték, abból az egyik a legjobb vágás, bár nekem pont akkor tetszik, amikor nincs vágva, amikor egy snittben kerülgeti tanár és diák az italos pultot az éjjel-nappaliban, és a tanár pirulva bevallja, hogy leütötte azt a másikat. Ja, nem, elütötte.

Szóval jó fim, szeretjük, vagyis értelmes ember nem szereti, mert túl kiszámítható, de a nem értelmes sem szereti, mert mégsem elég karácsonyi. Most az a kérdés, hogy vagyunk-e elegen értelmes és nem értelmes között a pallón, hogy a Téli szünetből mégis karácsonyi klasszikus legyen, amit majd minden évben megnézünk a tévében. Én azért szeretném, ha így lenne.

Addig meg drukkolunk Paul Giamattinak, a legjobb főszereplőért, de tudjuk, hogy nem ő kapja majd meg, drukkolunk a legjobb filmért, de azt sem ők kapják meg. A legjobb eredeti forgatókönyv szerintem nem is jár, mert annyira azért mégsem. És akkor felcsillan még egy lehetőség, a legjobb melléknő, Da’Vine Joy Randolph. Az még összejöhet.

Goldot-ra várva

Goldot-ra várva

goldberg1.jpg

Hetekig kerülgettem ezt a lemezt, jaj, most mi lesz alapon. Meg igazság pillanata alapon. Goldberg Vikingur Ólafssonnal. Játszotta a Müpában, úgy hat-nyolc variáción át fogalmazgattam magamban, hogy mi nem tetszik, vagy egyáltalán, hogy nem tetszik, de vajon miért. Aztán szépen feladtam az ellenállást, miért küzdök azon, hogy ne érezzem jól magam az előadás alatt, amikor szépen játszik, okosan játszik, támadhatatlanul zongorázik, minden megszólal, nemcsak az, ami a kottában van, de amit a kottalapok vagy kottafejek egésze együtt is kiad. Ha valami nem stimmel vele, az valószínűleg velem nem stimmel, úgyhogy jó ez.

Aztán egy hét múlva fölkerült az internetre egy koncert. Ugyanezen Vikingur, ugyanezen Goldberg úr, koncertfelvétel, teljességgel elviselhetetlen (nekem elviselhetetlen) ünnepélyességgel és szertartásossággal, mintha az élő élmény helyett temetnénk a zenét, van egy ilyen furcsa szokása az emberiségnek, összegyűlnek és csöndben vannak, amíg egy kiválasztott a zongora mellett ül, és nyomkodja a billentyűket.

Hiába tudja az ember, hogy ennyit nem változhat egy előadó két hét alatt, mert magáról is azt gondolja, hogy ennyit nem változhat két hét alatt, nincs megoldása a jelenetnek. Vagy ez a megoldása, hogy készült Vikingur Ólafssonnal stúdiófelvétel, ezen talán pont azt mondja a műről, amit mondani akar, nincsenek zavaró körülmények, ők ketten, Bachhal. Mi hárman, Bachhal. Most mi lesz?

Nem könnyíti meg a dolgot az őrült fotóművész, akit ráeresztettek a művészre, és aki mindenféle bazaltköves portrékat meg lehetetlen kézmutogatós pózokat követelt meg a zongoristától, de azért ettől lehet függetlenedni. És akkor itt állunk a nagy semmi, úgy értem a nagy megoldatlanság közepén. Egy harmadik Vikingur Ólafsson játszik, aki jól zongorázik, de itt meg is akadtunk. Mintha meg sem karcolódna a mű felszíne az ő előadásától. A nagy variációk kipi-kopogásnak hatnak, mintha leginkább arról szólna az előadás, hogy ez eredetileg csembalódarab, szóljon egy kicsit úgy a zongora, mintha nem volna zongora. És akkor az jó?

Nem Gould mélységét vagy kihalt, csillagközi tereit kérem számon, legalábbis remélem, de valamit, valamit jó volna hallani. Nem hallom. Most mi van?

Suvick

Suvick

suvick2.jpg

Nyehljudov herceg a Feltámadás harmadik fejezetében fölkel, elszívja az ágy szélén első cigarettáját (a csikket a földre dobja), megmosdik, fogat mos, lábát tükörfényesre suvickolt cipőjébe dugja… Várjunk csak. Én mindig is suvickolást mondtam, de egy idő után hozzászoktam, hogy másképp mondjuk, másképp írjuk, ez a szó a könyvekben mindig suvikszolásnak van írva. Olyan, mint a „sparhert”, ami olvasva mindig sparhelt, vagy a slag, ami régebben slaug volt, valahogy folyamatos a szóváltozás. Jelen pillanatban a helyesírás-ellenőrzőm a sparheltet sem így, sem úgy nem húzza alá. A suvickolást c-vel most még aláhúzza, ksz-szel nem.

Talán igaza van, a szó német eredetű, a Schuhwichse cipőkrémet jelent, az ottani ch-ból, erős h-ból a magyar gyakran pongyolít k-t, 1972.ben volt az olimpia „Münkenban”. Mondta Hofi Géza. De hogy még meg is cserélődjenek a hangzók, és az sz c-vé változzék, ahhoz kell némi idő, legalábbis írásban.

Meg se akadtam volna a dolgon, ha tíz sorral lejjebb nem suvickolnának már megint, Nyehljudov kimegy a hosszúkás ebédlőbe, amelynek padlóját három szolga suvickolta fényesre. Ez a Gy. Horváth-fordítás, megnéztem Szőllősy Klárát, ő nem is ugyanazt az igét használja a két mondatban, oroszul meg nincs meg a regény, szóval itt állok a teljes bizonytalanságban. Lehet, hogy a suvikszból és suvickból épp a suvick tűnt el az évek során? Úgy értem, maga a cipő és a krém, és egyszerűen ma már csak kefélést, fényesítést, aprólékos tisztogatást jelent? És, mint annyi mindent, ezt is Tolsztojtól kell megtudni?

Kripli

Kripli

Az ösztönös reakció valószínűleg az ijedtség meg a félelem, esetleg borzadás, és csak utána jön a csodálat, de talán át lehet ugrani az első hármat. Itt ez az ember, Crip Heard, igazi neve Henry, de hát Crip lett belőle, amikor már hivatásos táncosként szörnyű balesete áldozata lett, az autó, amelyben ült, vonattal ütközött. Csoda, hogy túlélte. De elveszítette a jobb karját és a jobb lábát. Húszéves volt, már nem kezdett új karrierbe. Maradt táncos, egy karral, egy lábbal, egy mankóval. Időnként mankó nélkül. Túlélni is csoda, de folytatni még nagyobb csoda.

Bárki, aki nehéznek érzi az életét, nézzen ide.

Az ügynökhal álla

Az ügynökhal álla

u_gyno_k2.JPG

Mindig azt gondoltam, hogy Az ügynök halála magyarországi sikere egy (talán szándékos) félreértésen alapul. Úgy értették, vagy úgy tettek, mintha úgy értenék, hogy ez egy antikapitalista darab, amelyben a tőke karvalytermészete csodásan megnyilvánul, nyugaton nem számít az ember, nem úgy, mint nálunk. Willy Loman nincs védett korban, amikor elagg, megbetegszik, nem használható, akkor úgy repül a munkahelyéről, hogy a lába nem éri a földet.

Közben meg a darab nyilván nem erről szól, még csak a kapitalizmus embertelen voltáról sem, Loman ugyan nem boldogul az életben, de mások boldogulnak, például a nyolcvannégy éves ügynök, aki csak telefonálgat, de megkeresi a maga pénzét. A baj Willyvel van, azért is érdekes, azért lesz belőle színpadi hős, mert a boldogtalanság mindig színpadképesebb, mint a boldogság és a siker, és ehhez jönnek a gyakorlati szempontok, hogy végre valami játszanivaló az idősebb színészeknek, akik mindent tudnak, de nem lehetnek folyton Lear királyok.

Mondjuk Stohl Andrásban Lear királyt még nem látom, de ügynöknek nem olyan nehéz elképzelni. Ez csak azért érdekes, mert mintha folyton azt hangsúlyoznák, hogy most a Centrál Színházban az öreg rokkant helyett egy életerős férfi játssza a szerepet. Willy Lomanre azt mondják, majdnem hatvanéves. Stohl is majdnem hatvanéves. Szexuálisan alighanem aktívabb, mint Willy Loman, de nem fiatalabb, mint amennyi Tímár József volt, amikor játszani kezdte a szerepet.

Nem is ez a baj, sőt, azt mondanám, nincs is semmi baj az előadással, összekalapálták, tömörítették a történetet, egy lendülettel végigmegy, tragédia szünet nélkül. Közelebb hozzák a mához, dollárban számolnak, de web shopot akarnak nyitni benne, meg bio-autómosót, van lapostévé, mikrohullám, és csúnyábban beszélnek, mint ötven évvel ezelőtt. Meg hangosabban. Willy Loman ronda színű öltönyt visel, de a többiek mai ruhát hordanak, és, és… Nincs és, talán ez a baj. Túlnyerte magát a darab, mindennapos történetté vált, az ember holtában többet ér, mint élve, ha van életbiztosítása, vagy még ez sem igaz, mert a pénzből csak nagyobb lapostévére és nagyobb frizsiderre futja, ezért még meghalni sem érdemes. És nem tudom, hogy ezért színházba menni érdemes-e.

Mici herceg

Mici herceg

a-kis-herceg-alfoldi-robert.jpg

Minden életben előfordulnak nehéz pillanatok. Hogy a magam egyik nehéz pillanatáról meséljek: nemrég megpróbáltam hangoskönyvön végighallgatni A kis herceget, Alföldi Róbert előadásában. Nem tudom, mi vitt erre az útra, soha nem voltam igazán oda a hercegért, talán mert már „fölnőtt” voltam, amikor először olvastam, az én példányomat a Postabank adta ki, a szerénységéről híres Princz Gábor elnöklése idején. De tőle függetlenül sem értettem, miért helyezik A kis herceget egy polcra (akár a szó szoros értelmében is) a Micimackóval. Az egyik szipogás, a másik okosság, szellemesség, derű és elveszett Paradicsom. Mindegy, ez még nem volna elég ahhoz, hogy az ember beleszoruljon a saját elő- és utóítéleteibe, úgyhogy jöjjön Alföldi és a sivatag.

És jöttek. Talán már tényleg beszorultam az ítéleteim közé, de valahogy Alföldi hangját sem szeretem, ezt az orrváladékban gazdag orgánumot, ezeket a bizonytalan szóejtéseket, mintha néhány kavicsot tartana beszéd közben a szájában. Hogy is mondják a My Fair Ladyben? Ha a kavics jó volt Démoszthenésznek, akkor jó lesz Eliza Doolittle kisasszonynak is. Talán. De Alföldinek nem jó. És akkor itt van a történet, aminek még az eleje rendben a kalappal meg az óriáskígyóval, de aztán elérzékenyül. És ha ennyi nem volna elég, jön a legendás fordítás, Rónay György, aki valamiért mindig azt mondja: „fölnőtt”. Nem egyszer, nem kétszer, nem négyszer. Nem tudom, hogy különben is így beszélt-e, vagy ez A kis herceghez kifejlesztett modor, de úgy a nyolcadik „fölnőtt” után azt éreztem, hogy ha még egyszer ezt mondják, én feldhöz (földhöz) vágom a készüléket.

Azt mondták. Azért csak a kikapcs gombot nyomtam meg.

Miáááááááá

Miáááááááá

Éjszakánként egy ember ment el az ablakunk alatt, és hirtelen elbődült: miáááááááá.... Szóval ő is. Ő is látta a Canterbury meséket, Ninetto Davoli varázslatos chaplinizmusát, és van kedve meg hangja, hogy megossza a film iránti rajongását ismeretlenekkel. Nem friss az emlék, 1980 körül történt mindez.

Persze, ez az egész nálunk egy kicsit zavaros volt, mert az emberek nagy része a három Pasolinit, de elsősorban a Dekameront és a Canterbury meséket szexfilmként fogyasztotta, még emlékszem, hogy összevitatkoztak a mögöttem lévő sorban, hogy „most bent volt vagy nem volt bent”. Ez is egy érdekes kapcsolat kommunizmus és filmművészet között, a tiltásoktól egyszerűen megváltozik a film jelentése – de hát erről Jancsó Miklós hitelesebben tudott volna beszélni.   

Március 1-jén megint játsszák a Canterbury meséket az Art + Cinemában, most nyilván művészfilm-jelleggel, a pornó átköltözött a moziból és a tévéből a számítógépekre. Vacakolok, hogy menjek-e, és aztán éjszaka felüvöltsem az utcát, hogy megmaradjon a folyamatosság.

Akkor, mint egy igazi lelkes néző, megvettem a Canterbury meséket angolul is, magyar fordításban is, azóta sem olvastam végig egyik kötetet sem, szóval talán helyesebb, ha mozi helyett pótolom a pár évtizedes elmaradást. De akkor ki fog ordibálni?

A boldogabb lak

A boldogabb lak

Hatéves korom óta vagyok szemüveges, mindenféle megszakításokkal, de az első pápaszemet tényleg akkor kaptam, szóval szó sincs most, az új keret és új lencse miatt semmiféle megilletődésről, hogy a mogorva vénség vagy az áldott örökkévalóság kopogtatna a fekete kereten. De azért egy kicsit tologattam az első nagyobb olvasást, érje meg a szemüveg az árát, érezzem, vagy alapozzuk meg a jövőt, ezentúl csak ilyesmit szeretnék olvasni.

Ilyesmit: Bármennyire igyekeztek az emberek százezrével összezsúfolódva elrútítani a földet, bármennyire beterítették kővel a földet, ahol megtelepedtek, hogy semmi se teremjen rajta, bármennyire kiirtottak róla minden egyes előbúvó fűszálat, bármennyire beszennyezték a levegőt kőszén- meg olajfüsttel, bármennyire nyesegették a fákat, bármennyi madarat és négylábút űztek el – a tavasz mégiscsak tavasz volt a városban is.

Látom én is, egy kicsit furcsa az a két „föld” egymáshoz közel a mondat elején, de azért ez mégiscsak szemüveget érő regénykezdés.  

A Feltámadás új fordítása, G. Horváth László által.

feltamadas.jpg

süti beállítások módosítása