Nyilván nem okozok nagy meglepetést és nem árulok el titkot, ha elmondom, hogy a Dávid ma Európa vagy talán a világ egyik legnépszerűbb szelfi-pontja, naponta emberek százai várják ki a sorukat és fizetik meg a belépőjegyük árát azért, hogy elkészíthessék önmaguk fényképét a szobor előtt. Azelőtt ez valamiért iszonyatosan idegesített, most, persze, látom, hogy ha önmagukat is fényképezik, azért a szobor is benne van a látóterükben, valamilyen módon mégis a műalkotást szemlélik. De legalábbis fényképezik. A mobiltelefonokba épített kamera végre megoldotta azt a kérdést, hogy mihez is kezdjünk a műalkotásokkal: fényképezkedjünk velük. Talán így nem telepednek a lelkünkre a szörnyű súlyukkal, nem kérdeznek, nem kérnek számon.
Már csak azért sem kárhoztathatom a fényképezkedőket, mert nekem is gép lóg az oldalamon. És ha nem lógna, akkor sem hiszem azt, hogy amit épp most csinálok, a műtárgyról vagy a műtárgy környezetéről írás nagyon más volna, mint valami megúszási kísérlet. Mondom, mondom, hogy ne halljam.
Ami a Dávidot illeti, azért van még egy biztos elterelő hadműveletem. Megkeresem a lábán a betűt. A szobor 1873-ig a szabad ég alatt állt, és bár akkor még nem volt őrült divat önmagunk megörökítése, azért valaki kihasználta a lehetőséget, és Dávid jobb vádlijába véste a monogramját. Nem is tudom, mi volt az. N? Vagy M?
Némi szemmeregetés után megtaláltam. Mindkettő.