Hallgatom Kemény Lilit, ahogy fölolvassa a Nemet, hallgatom, nem szorgalommal, de élvezettel, és arra gondolok, hogy talán annak a könyvnek ez az igazi műfaja, nem olvasni kell, hanem hallgatni, ahogy mondja, mondja, ez történt, aztán azt mondta, mire én azt válaszoltam, és közben eltelt egy év. Végül is innét indult az irodalom.

Most meg ott vagyok, ahol valóban indult, a Lövőház utcában a Színkör Lakásszínházban. Gyabronka József olvassa föl az Iliászt. Azon a felismerésen, hogy Homérosz leginkább hallgatva jó, már túl vagyok, sokat hallgattam, valamikor megvolt az Odüsszeia a rádióból kazettára véve, Latinovits, Básti, Mádi Szabó Gábor, nem lehetett abbahagyni, az ember inkább még egy, két, tíz kört ment a kocsival, amíg véget nem ér az epizód. Igazi környezetszennyező Homérosz. De az Iliász…

Fantasztikus, úgy, ahogy van. Próbálom megosztani a rajongást, most ki is tetszik igazán, Homérosz, Devecseri, Gyabronka. Mind, mind. Gyanronka, ahogy eleinte egy kicsit bizonytalan, mennyire dramatizálja az eseményeket, aztán belezökken, megtalálja az utat, és le nem térne róla. Olvassa, és az ember elhallgatná a végtelenségig, mint ahogy valamikor elhallgatták vacsora után a görögök. Nem sokat változtunk.  

Szörnyű is, persze, hogy szörnyű, Menelaosz már megkegyelmezne az egyik trójainak, aki a térdét átkulcsolva könyörög az életéért, váltságdíjat ígér, de jön Agamemnón, elfelejtetted, hogy milyenek ezek a trójaiak? Fogja a dárdáját, és belevágja a trójai lágyékába, aztán sarkával a testére tapos, és kihúzza belőle a dárdát.

Ez ma is fáj. Főleg, mert az ember érzi, legjobb esetben is csak másodosztályú hős lehetne Trójában. Az első osztályúak nem könyörögnek az életért, tudják, hogy el van döntve minden. Ha valamiért könyörögnek, az a holttest, ne gyalázd meg a testemet, Akhilleusz, ad ki atyámnak, hadd temessenek el tisztességesen.

Szó sem lehet róla. Akhilleusz átfúrja Hektór lábát bokánál, a szekér mögé kötözi az elesettet, és arccal a porban hurcolássza.

Ennél a résznél Gyabronka már nem néz a papírba, amíg mondja, a közönséget figyeli, Priamosz jön, Hermész átvezeti az akháj táboron, egészen Akhilleusz sátráig. Az öreg király kikéri a fia holttestét, és meg is kapja, viheti haza. Kilenc napig siratják, a tizediken eltemetik, a tizenegyediken folytathatják a háborút.

Most úgy tűnik, erről a tíz napról szól az Iliász. Amiről nincs is mit mondani, mert nem ölnek meg közben senkit. Csak élnek, mintha örökké lehetne.

Illő borzongással olvastam Tim Janus halálhírét. Negyvenkilenc évesen? Nem csoda. Tim Janus versenyevő volt, ebben a minőségében elképesztő dolgokra volt képes, hat perc alatt megevett 141 darab nigirit.

Aztán megnéztem egy fényképet róla: teljesen normális testalkatú ember volt, inkább sovány, mint kövér, a halálát sem elhízáshoz köthető betegség okozta, hanem tüdőrák. Amúgy is régen visszavonult már, de fénykorában tényleg ilyeneket tudott. Öt kiló rámen nyolc perc alatt, három és fél kiló csirkeszárny tizenkét perc alatt. Csontok nélkül. És minden kategóriában indult, evett hot dogot, pillecukrot, karácsonyi pulykát, tiramisut.

Közbevetett kérdés: honnét tudják, hogy ki nyert tiramisuban? A válasz egyszerű, mindenki ugyanannyit kap, és a versenyidő leteltével lemérik a tányérokat. Ezt átlátva Tim Janus úgy evett, hogy inkább a krémet, és kevésbé a piskótát, mert az könnyebb.

Szóval ezek többé-kevésbé igazi sportolók. Olyan jól azért nem keresnek, hogy csak evésből megéljenek, ha valahol a sportban megmaradt még az amatőr szellem, az épp itt van, az evőművészeknél, abba is hagytam a sóhajtozást, hogy a világ, amit annyira szeretünk, megérett a pusztulásra. Nem érett meg.

Egy régi humor jutott eszembe a Fülesből, hogy valaki meglátja a feliratot: ZENÉLŐ ÓRAMŰVES, és bemegy, megkéri a mestert, hogy játssza el neki a kedvenc dalát, az A csitári hegyek alatt kezdetűt. Pár sor volt az egész, és leginkább a kötőjel helyes használatáról szólt, de nekem meg arról, hogy ahol csak lehet, zenéltetünk és zenélünk.

Az utakon. Tudom, régi dolog, és meglep, hogy a jelek szerint már hét éve nem voltam Kaposváron, de tegnap arra volt dolgom, és megláttam a Zenélő út táblát, maradtam is a külső sávban, és el is játszotta az út barázdája azt, hogy „Nagy esők jönnek és elindulok”. Magyarországon még két ilyen útszakasz van, az egyik az Érik a szőlőt játssza, a másik a Nélküledet, egyik sem tud akkora telitalálat lenni, mint a 67-es úton a 67-es út című dal, de nem is ez a lényeg, hanem hogy én is muzsikus vagyok. Aszfalton játszom, gépkocsi a verőm.  

Persze, hiába reménykedtem abban, hogy majd visszafelé is előadhatom magam, csak odafelé ilyen a burkolat.

Meglepő élmény: teljes teltház a Puskinban. A Puskin 100 sorozatban egy 69-es filmet vetítenek, Az úszómedencét, ennek megfelelően a közönség, ha nem is százéves, elég határozottan azt a benyomást kelti, hogy nem először látja a filmet.

Én sem először, és most sem értem. Nem a történetet, az rendben volna, még akkor is, ha (spoiler?) nyilvánvalóan csak azért kell benne a hullát levetkőztetni, hogy legyen mivel lebukni. De hát mindentől függetlenül: ez nem jó film. Nem is szörnyűséges, csak amolyan álfilm, úgy tesz, mintha nagyon értené a dolgokat, nagyon pontosan adagolná a feszültséget (magyarul: unalmas) és azzal dolgozik, amivel tud, a pucér-félpucér sztárjaival. Akik egyébként helyesek, mármint Alain Delon és Romy Schneider, Alain egyébként számomra meglepően sokszínű is, de hát… - ne hülyéskedjetek már.

Vagy hülyéskedjünk. Nekem az volt a legérdekesebb, hogy a filmbéli Jean-Paul életkudarcát és szellemi lezüllését az fejezi ki, hogy sikertelen íróként egy reklámügynökségen dolgozik. Vajon ez még létező kétségbeesés? Régebben volt egy vicc a reklámiparban: az art director félbemaradt festő. A szövegíró félbemaradt író. Az account félbemaradt ember.

Van egy szlovák popénekesnő, Adéla, aki egyre nagyobb és nagyobb nemzetközi sikereket ér el. Már túl van az első nagylemezén, negyedik vele az amerikai slágerlistán, teljesen valószínűtlen történet, csak hát soha nem tudja az ember, hogy ezekből a sztáréletrajzokból mennyi az igaz. Mindenesetre azt mondja kilencévesen tanult meg angolul a tévében látott sorozatokból, aztán elment Szentpétervárra balettozni, onnét Bécsbe, Londonba, és most itt tart. Huszonhárom évesen. Az egyik sikerszáma a Nicole Kidman című, állítólag a címadó is nagyon szereti, bár a kiindulás nem annyira hízelgő rá nézve: Adélára egy szűk fűzőt adtak, ő meg azt mondta, hogy jaj, úgy érzem magam, mint Nicole Kidman.  

Közben arra gondoltam, hogy nekünk itthon milyen számaink vannak, amelyeknek színésznő a főhőse, vagy pláne a címe. Hosszas-hosszas gondolkodás után addig jutottam, hogy Presser írt a vígszínházas darabba egy Sulyok Máriát.

A fasorban sem vagyunk.

Nagy érdeklődéssel és szeretettel várom, hogy mikor kezdik el a koncertet, de nem kezdik. Pedig a zenészek már játszanak, nem is kishírű zenészek, Leif Ove Andsnes a zongoránál, Alan Gilbert a zenekarnál. A darabbal lehet a baj. Vagy a szerzővel. Ugyanaz a helyzet, mint pár napja a Cleveland Orchestrával. Brahms egyszerűen többet kíván az előadótól, ha csak nyomogatod meg húzogatod, akkor ő köszöni, inkább távol tartja magát az eseményektől.

Nyomogatják, húzogatják, fúvogatják is, abban sincs sok köszönet, ideges a kürtös, és nem jó hangszert választott, mert kürtnél az ilyesmi nagyon feltűnő. Andsnes eljátssza, amit kell, de olyan, mint aki már régen lemondott arról, hogy ebből igazi zenélés alakul ki. Persze, ő ott volt a próbákon is. Alan Gilbert meg mintha igyekezne megőrizni a műtől való megérintetlenségét, a lassú tételben nem akar igazán lassú lenni, haladjunk, haladjunk.

Brahmsnál maradva: igazi szellemi igénytelenségnek érzem, ha a pesti ráadásnál a vendégzenekar az első vagy az ötödik magyar táncot játssza el. Értem, hogy ez a ráadásdarab, meg benne van a magyar szó, meg Brahms, aki Hamburgból való, akár a zenekar, de miért nem játsszák bármelyik másikat, a kevésbé híreseket. Persze, itt is érvényes a kérdés, ha így játsszák, rosszul elhelyezett hangsúlyokkal, mintha idegen nyelven beszélnének, akkor nem teljesen mindegy, melyiket játsszák?

Közben volt egy Liszt 2. magyar rapszódia, meg egy Daphnis és Chloé második szvit, az legalább szólt, mint az atom, látszik, hogy nem rossz ez az Elbphilharmonie zenekar, mennének, ha vezetnék őket. Tán legközelebb.  

Az egész onnét indult, hogy megnéztem Rácmolnár Sándor kiállítását a Várfok Galériában, és akartam is írni róla, de nem ment. Vagy nehezen ment. Ilyenkor az ember vagy a művészt hibáztatja, vagy önmagát. Vagy mindkettőt, hogy egyszerűen nem tud eleget Rácmolnár Sándorról, hogy megértse, ő meg nem mutatkozik eleget, hogy megértesse magát, vagy nem az elérhető fórumokon teszi, kevés anyagot találtam hozzá. Viszont, becsületére legyen mondva, élő szerző. Így aztán megkértem, leültünk, és most örülök, hogy nem akarok megint írni róla, mert kiderülne, ki volt a hibás.

• Miskolcon születtél. Milyen családba?
• A szüleim gyári munkások voltak, és olyan szintű ízléstelenség volt a szülői házban, hogy oda semmiféle művészet nem fért be. Valamilyen módon ez az ízléstelenség átíródik bennem. Ahogy nagyon szeretem az argót, a szlenget, ebbe tudok kapaszkodni, ami a vizuális szocializációmban rám rakódott. Ezt nem lehet kivédeni: ami jön, ami adódik, abból dolgozol később.
• Gyerekként szenvedtél ettől?
• Nem tudtam, mi vesz körül, ez volt a természetes. Általános iskolában volt egy tanárnő, aki látta, hogy jól rajzolok. Volt otthon a nagyszobában a falon egy szörnyű festmény, amit a szüleim vettek valami áruházban, és azt rajzoltam le. Bevittem az iskolába büszkén, és láttam a tanárnőn a döbbenetet. Ő nem gondolta, hogy innét jövök.
• A mi korosztályunk, ha vidéken nevelkedett, azért ezt kapta, nem? Ti – mert van egy ikertestvéred is –, hogyan lettetek mégis képzőművészek?
• Kicsit nagyképűen hangzik, de hát jobban rajzoltunk, mint az átlag, és a Ferit fölvették az Ipaművészeti Főiskolára, engem a Képzőre. Ennyi.
• Gimnáziumba is Miskolcra jártál?
• Volt egy rajztagozat, meg volt egy Fata György nevű srác, aki hozta ezt az iparos, szerkezeti gondolkodást. Az a manualitás, ami nekem megvolt, találkozott a szerkezeti gondolkodással, és ebből kaptam egy erős tudást, amit használtam. Volt a főiskolán anatómiai oktatás. Azt vettem észre, hogy mindenki olyan szépen, modorosan rajzolta az anatómiát, én is, csak talán nem annyira ügyesen. Viszont én ma is nagyon jól használom ezt a tudást a figuráimban. A többiek meg nem használják. Amit most mondok, az talán nagyképűnek hangzik, de azt érzem, hogy értően látom a stílusokat. Mindent, ami kép. Valamilyen módon megjelenik a fejemben, hogy a kép hogy épül föl. Ez nagy segítség nekem.
• Ki volt a tanárod, ki vett fel, kihez jártál a főiskolán?
• Raszler Károly volt a tanszékvezető. Az úgy volt, hogy két év után kerülsz be a szakra. Nekem két évig Nagy Gábor volt a tanárom, utána meg Kocsis Imre, aki értékelte, amit csináltam. Vagy legalábbis én így érzékeltem. Az ő korrigálásai vagy véleménye segített a legtöbbet.
• A főiskolán sztár voltál, vagy inkább kis átlagnövendék?
• Szerintem felismerték, hogy tudok rajzolni. Minden művész úgy van vele, hogy a figyelemből semmi nem elég. De egy idő után rájössz arra, hogy ami akkor volt, az is majdnem hogy elég volt. Ahhoz, amiből tanulhatsz, amiből használható tapasztalatod lesz. Ma már ezt reálisabban látom.
• Végül is erős rajtod volt, mert valahogy a rendszerváltás körüli időszakban nagy volt az érdeklődés, hogy Nyugaton mi van, a popkultúra hogyan válik művészetté, és erre a te motívumaid abszolút alkalmasak voltak.
• A gondolkodásmódom is reflektált erre a változásra. A reklám falvédők, vagy a Be Schwarzenegger! Schwarzeneggert azért fedeztem föl magamnak, mert kelet-európai hős, aki testépítőként kerül ki Nyugatra, sztár lesz, meg minden. Az önmegvalósítás sikere. Megcsináltam a Be Schwarzenegger!-t német expresszionista stílusban. Maga a név, meg a figura durvasága adta ezt a német fametszet stílusú megoldást. Volt is sikere, a szakma, művészettörténészek, mindenki szerette. Szerintem is egy jó munka. És szerencsém is volt: akkoriban járt itt Budapesten egy amerikai forgatócsoport, közülük valaki elkeveredett a Stúdió ’87 kiállításra, és vett tőlem pár munkát. Akkoriban fel sem fogtam ki ő: de Steve McGlothen volt, az Én, a robot producere. Tizenöt évvel később írt egy levelet, hogy még mindig figyelemmel kíséri a dolgaimat, és elküldené egy barátnőjét, fiatal amerikai szobrásznőt, vegyen tőlem munkát. Egy harmincöt körüli nőt kell elképzelni. Nagyon tetszettek neki a dingbats képeim. Mutattam egy példányt a Be Schwarzenegger!-ből is nagy büszkén, ő meg félredobta megvetően: „my governor”. Neki semmit nem jelentett az a figura, csak valami politikai fertőt. Akkor jöttem rá, hogy ugyanaz a kép másnak, máskor teljesen mást jelent már.
• Ez egyébként zavar? Van a fejedben valami, de a néző esetleg félreérti.
• Nem zavar, végül is, amit akarok, azt el szeretném mondani. Hogy mennyit ért meg ebből a néző, az egy másik kérdés.
• Vegyük sorra a motívumokat. Schwarzenegger után milyen szakaszokat lehet megkülönböztetni?
• 95-től dolgoztam az HBO-nak, amit nagyon élveztem, filmek közelében lehettem, de képzőművészként nem tudtam amellett dolgozni. És akkor jött az első Arc-kiállítás, valamit kitaláltam rá, de nem működött. És közben foglalkoztatott a dingbat, ezek olyan ábécészerű jelek, miért nem csinálok ezekből valamit? Ez a készlet mindenkinek adott, de hogy lesz ebből valami sajátságos, egyedi Rácmolnár? Ezek úgy voltak hősök, hogy nem voltak hősök, csak mindenféle szubkultúrából érkezett jelek.
• Bocsánat, hogy megakasztalak, de ez a filmek iránti szeretet honnét jön belőled? Még Miskolcról?
• Gondolom. A hallgatóknak is mindig mondom, hogy honnét találhatnak tartalmat. Nagyon ritka, hogy egy húszéves ember megél valamit, és tud is arról beszélni. De ott van az irodalom és a film, ami átíródhat benne. A legutóbbi japán témájú kiállításomon így összeérnek most a tinédzserkorom Kuroszava-filmjei és a legfrissebb élmények. Mintha az agyadban összeállna valami puzzle.

Kuroszavát már kamaszként nézted Miskolcon?

• Akkora mázlim volt, hogy volt ott egy filmklub, amiben olyan filmek mentek, mint a Hét szamuráj, Az éjféli cowboy, csupa minőségi mozik. 1976-ban.
• De akkor már a testvéreddel kerestétek a témákat.
• Persze. 
• Meg a hősöket. Hiszen ez filmes gondolkodás, hogy kell egy hős, aki viszi a vállán a mondanivalót.
• Így van. Jöttek a Guiness-rekorderek, ott meg azt kerestem, hogy az átlagember hogyan akar halhatatlan lenni a hülyesége révén. A farkasemberben meg azt szerettem, hogy az ember és a szörny mezsgyéjén él. Olvastam egy tanulmányban, hogy a farkasember az ötvenes évek amerikai filmművészetében a középkorú férfi életkori válságának metaforája. Ez nagyon tetszett nekem, ebben volt valami önéletrajzi azonosság.
• Az a furcsa, hogy csomó festő önarcképeket fest, te meg mintha új és új szerepekbe mennél önarcképek helyett. Az is érdekes, hogy melyik életszakaszban melyek ezek a szerepek. Elvis Presley például…
• Elvisben nekem az az érdekes, hogy hazudok magamnak egy életet. Azt mondod, alternatív önarckép. Inkább alteregó.
• De most mintha erről leválnál. Ebben a japán anyagban már ott vagy alternatíva nélkül, saját szemüveggel, saját rövidgatyában.
• Mert mögé kell menni a felületnek. Japán egzotikumának, a külcsínnek. A szamuráj, a labubu, a Godzilla. Ha az a kép, hogy Rácmolnár Osakában Godzillával, abban rengeteg dolog benne van. A Godzilla Hirosima metaforája, sugárfertőzött szörny, kulturális ikon lett Japánban. Ahol állok, az egy bevásárlóközpont, úgyhogy olyan vagyok, mint a turista, aki beáll egy autó vagy valami mellé. Két ikon találkozik, Rácmolnár, vagyis egy kortárs művész egy szintre kerül a Godzillával. Ikonokká válnak.
• Az életed voltaképpen motívumkeresés? Állandóan azt figyeled, azon töröd az agyad, hogy miből lehet kihozni valamit?
• Nem tudom, mennyire érzékelhető ez a munkáimon, de mindig szeretek megújulni.
• Az érződik.
• Nem az vagyok, aki kitalál valamit, aztán belekapaszkodik, és a végén unalmassá teszi. Kalandkeresés, motívumkeresés, képi tartalomkeresés… megvan bennem.
• Vannak vakvágányok is? Kell, hogy legyenek tévutak?
• Kitalálok valamit, és nem működik, de talán másutt jobb. Nem mondom el, most mire készülök éppen, mert babonás vagyok. De ha sikerülne, annak örülnék.
• Állandóan ellenőrzöd magad? Van benned egy felettes én, aki szól, hogy nem ezt akartad?
• Iszonyú közhely, de a művészet nekem életterápia, hogy rontjuk el az életünket, hogy szúródik el, de akkor is vannak kalandok benne számomra.
• Akkor nem az van, hogy a művek melléktermékei a te kalandkereső, hőskereső, magad kereső életednek? Nem rossz értelemben melléktermékek, csak arról van szó, hogy élsz, és az élethez hozzátartozik a művek létrehozása.
• Nem, nem. Nagyon fontosak a művek, hogy megszülessenek. Azt érzem, hogy a képbe sűrített energia mennyisége és minősége állítja meg az időt, hogy a mű kétszáz év múlva is érvényes legyen.

Elkésett kiállításnak tűnik a Nemzeti Galériában az Elhivatottak. Nőművészek, művésznők az elhivatottak, akik megpróbálták bebizonyítani, hogy a képzőművészet nem férfidolog.

Egyébként milyen furcsa, a szépmesterségek kezdetekor a pásztorlányka rajzolta a homokba eltávozott kedvese portréját, szóval a női művészet létjogosultsága nem bizonygatnivaló. Ma meg végképp nem az, nem végeztem kutatásokat, de az a tippem, hogy ma több a festőnő, mint a festőférfi, az meg egészen bizonyos, hogy a művészetben való gyönyörködés inkább női szórakozás.

Végül is, mindegy, fontosabb, hogy mit tesznek föl a múzeumi falra, mint hogy miért, de ha az ember ott van, akkor látja, hogy a kiállítás egyáltalán nem elkésett. Hogy más a nő által festett akt, mint a férfikéz által festett, és furcsa módon mintha a nők látnák érzékibbnek a nőket. És a nevek. Nem az ismerősek, az ismeretlenek. Az elveszett vagy létre sem jött életművek. Földes Lenke, aki nagymenő volt a nagyvilágban, mégis most először jutott be a Galériába. És Kukovetz Nana. És még sokan mások.

Annyira régen volt, hogy az a gyanúm, még Jean-Pierre Rampal fuvolázott a Zeneakadémián – de ez nem biztos. Szorgalmasan tapsoltam a koncert végén, amikor arra lettem figyelmes, hogy az előttem ülő ember meg szorgalmasan befogja a fülét, nem bírja a zajt, amit keltek, keltünk. Tiltsuk be a tapsot, írta Glenn Gould, de ő a versengés kifejeződését látta benne, ez az ember meg a brutális zajtól szenvedett.

Előtte is láttam, utána meg sokszor, de elmulasztottam megkérdezni, ki ő. Kedves zenebolondnak gondoltam, mindig ott van a jónak remélt koncerteken, az öltözéke is elég különös, mert szabályos sötét öltönyéhez mezítlábra húzott terepszandált viselt.

Hogy nem hétköznapi zeneőrült (ha van ilyen egyáltalán), az csak akkor tűnt föl, amikor láttam, hogy közvetlenül a koncert előtt még a telefonját nézi, de nem a friss híreket böngészi, hanem koponya CT-ket tanulmányoz. Ám hogy mi a neve, azt csak most tudtam meg, szeptemberi halálhírét olvasva: Vajda János professzor, nemzetközi hírű idegsebész, a mikroszkopikus műtéti technika magyarországi bevezetésének egyik úttörője.

Az ember ilyenkor egy ideig még azt hiszi, hogy őt látja valahol a nézőtéren.

Tegnap Martina Arroyo emlékére játszották (és közvetítették) a Macbethet a Metropolitanben. Arroyo a hatvanas évek közepétől énekelt főszerepeket a színházban, és nemcsak nagy hang, nagy énekes volt, de ők ketten törték át a határokat, Leontyne Price-szal. Ha nem is az első afro-amerikai (ahogy látom, most így szokás és szabad írni: Fekete, nagybetűvel) főszereplők voltak, de az elsők, akik rendszeresen, közszeretetnek és közelfogadásnak örvendve énekeltek a színházban. Arroyo ehhez nagyon bájosan és egészségesen viszonyult: ha ezen valaki nem tudott túllépni, az nem az ő, mármint nem Arroyo problémája volt.

Klasszikus története volt, Harlemben született, nagy és támogató családban, tanárnő akart lenni, de operát adtak elő a középiskolában, ő meg a kislány barátnőivel utánozni kezdte az énekeseket, öblösen, áriázva énekeltek. Az operai társaság vezetője meg azt mondta: várjunk csak. Neked van hangod.

Tényleg volt. Nem nagyon sokára már a Metropolitanben énekelt, égi hangot a Don Carlosban, vagyis még csak a színfalak mögött dalolt, míg az eretnekek lelke a mennybe szállt. Az anyukája, aki aztán minden előadását megnézte (leszámítva a Wagnereket) a debütálásról lemaradt. Nem tudta, hogy ennyi az egész szerep, és pisilnie kellett, nem bírta kivárni a felvonás végét.

Volt lehetősége pótolni a mulasztást. Hamarosan jött a nagy beugrás, a megbetegedett Birgit Nilssont kellett pótolni (ahogy Arroyo mondta: Nilssont pótolni nem lehetett, de lehetett helyette énekelni), aztán még húsz sikeres évad, egészen 1986-ig. Visszavonult, tanított, alapítványt hozott létre fiatal énekesek segítésére, járt az operába, élte az életét, amíg lehetett. Kilencvenéves koráig.