Tegnap adta a tévé Kobajasi zeneakadémiai koncertjét a Rádiózenekarral, nekem viszonylag megnyugtató élmény volt, hogy tényleg annyira rossz volt, amilyennek akkor éreztem. Vagy, óvatosabban fogalmazva, most sem tetszett, pedig a hangzásarányokon javított a közvetítés, de ez a keserves vonszolódás a kettős ütemvonalakig nem okozott nagy örömet. Így aztán azon töprengtem, hogy vajon létezett-e olyan a karmesterek között hogy magyar átok.

Mert a filmeknél volt ilyesmi, megépítették a nagy stúdiókat Etyeken, jöttek forgatni, kedvező ár, profi személyzet, de a filmek átütő sikert nem értek el. Szerencsére már elmúlt. Ehhez hasonlóan a nemzetközi karmesterek, akik szorosabb kapcsolatba kerültek Magyarországgal, valahogy elfogytak a nagyvilág számára. Lamberto Gardellire gondolok, akinek fényesen csillogott a karrierje, Rossini és korai Verdi-ügyében abszolút nemzetközi tekintély volt, de élete végére mintha kifutotta volna magát, már csak a Hungaroton készített vele lemezeket, az általa vezényelt előadások nagyon lelassultak, a világ elveszítette az érdeklődését iránta. Aztán Giuseppe Patané jut az eszembe, ő váratlanul és nagyon fiatalon (59 évesen) halt meg, és azt érezte az ember, hogy még nincs is a sikerei csúcsán, megy fölfelé. A szíve nem bírta. És Kobajasi, akiről a karmesterverseny idején mindenki azt hitte, hogy fölfedeztünk egy világnagyságot, most is úgy szóltak a hivatalos szavak, hogy ötven éve nálunk kezdte el a világkarrierjét. De hol a világkarrier?

Lemaradtam valamiről? Vagy ő maradt le valamiről?   

Kiolvastam az utolsó betűt is Rebecca Makkai könyvéből, és lenne pár kérdésem. Ja, nem, ez a könyv címe, hogy Lenne pár kérdésem. De az utolsó betű igaz, azt is elolvastam, amit máskor nem szoktam, és valószínűleg más sem szokott, a köszönetnyilvánítást, és elhűltem közben, hogy egy ilyen többé-kevésbé bűnügyi regényhez mennyi mindenre van szükség.

Még akkor is, ha csak többé-kevésbé bűnügyi a regény, és enyhén az az érzésem, hogy a magyar szöveg egy kicsit alatta marad az eredetinek. De ez tényleg csak érzés, és csak nyomok alapján mondom, mint valami felügyelő, nem olvastam az eredetit. Például a köszönetnyilvánításból derül ki, hogy a podcast, amit a magyar szövegben Dámadrámaként emlegetnek, az eredetiben Starlet Fever, az nekem szellemesebbnek tűnik.

Nem is ez az érdekes, hanem a regényírás művészete. Látom, hogy Rebecca Makkai gondolkodása erre kiválóan alkalmas, mármint arra, ami szerintem a hosszabb szöveget íróknál kötelező tulajdonság, hogy egyszerre lássa át az egészet és a részletet, hogy végig tudja, hová akar eljutni, honnét indul és hol tart. Hogy a fejezetek ne önálló novellák legyenek, hanem fájó szívvel csukja be az olvasó a könyvet, vissza kell térnie a valóságba, a saját párhuzamos valóságába Rebecca Makkai valóságából, ahol épp a főhős is visszatér, egyetemi tanárként egykori iskolájába, hogy kiderítse, ki volt a gyilkos huszonöt évvel korábban.

De hogy pont ezek a párhuzamos valóságok az érdekesek, Rebecca Makkai tényleg tanít egyetemen, vannak gyerekei, mint a főhősnőnek, talán nem volt olyan nehéz diák, mint a főhőse, de látott nehéz gyerekeket, akik modellt éltek neki. Hogy egy regény, főleg a bűnügyi regény biztosan álljon a lábán, jó mélyre le kell ásni a tartócölöpjeit, mert jön az okos olvasó, és azt mondja, á, ilyen nincs is. 

Magamból indulva ki, Enyedi Ildikó filmje, A testről és lélekről után ez volt bennem is az első reakció, á, ilyen nincs, a vállalati pszichológus nem hozhatja össze a pácienseit azon az alapon, hogy de érdekes, maguk ketten ugyanazt szokták álmodni. És amíg ezen morfondíroztam félhangosan, jött valaki, és azt mondta á, ilyen nincs is, a vágóhídon nem így zajlanak az események. A valóság jön, és beteszi a lábát. Ami büdös. Na, ilyen van. És hová lesz a művészi szabadság?

Ezt keresem most Rebecca Makkai köszönetnyilvánításában: jogi tanácsokat kapott, hogy a tárgyalóteremben körülbelül úgy történjenek a dolgok, ahogy a valóságban, nyomozói tanácsokat kért, hogy kimutatható-e luminollal (ha jól emlékszem a szer nevére) a vérnyom a falon húsz év után is, meg hogy a DNS-vizsgálat milyen szinten állt a kilencvenes években. A regényírás olyan, mint valami akadályfutás, itt is elbotolhatsz, ott is vizesárok, nem csoda, ha az írók szeretik befejezni a regényeiket.

De hogy utána miért kezdenek bele egy másikba…? 

Nem azt mondom, hogy szeressétek Rákay Philipet, mert tényleg nem kötelező, csak az ember mégis szeretné, ha valami tisztességes keretek között utálkozhatna. Mindent megértek és elfogadok, közimádatot és közutálatot egyaránt, de ezt a kálmánozást nem. Nem úgy hívják. Valaha tényleg ez volt a neve, de hivatalosan megváltoztatta, és Philip lett belőle. Akkor ezt minek eljátszani? Tudom, hogy a beceneveket is ki kell érdemelni, hogy egy ország Kovács Katinak vagy Katona Klárinak mondjon valakit, ahhoz valamennyi időt el kell tölteni közösen, de itt nem erről van szó. Nem jut sajnos jobb példa eszembe a franciásított keresztnévre, mint Polcz Alaine, aki szintén nem volt született Alaine, de ha ezt a nevet választotta és használta, akkor az lett. Mindenkinek joga van - bizonyos megszorításokkal - olyan nevet viselni, amilyet akar, de úgy nehéz érdemben nyilatkozni valakiről, hogy „még a nevét sem mondom ki”.

Az egész egy kicsit távolról jutott eszembe, a rosszul utálkozásról, vagyis a napokban elhunyt Morgan Spurlockról, aki a Super Size Me című filmet forgatta és főszerepelte. Emberkísérlet, harminc napon át ette Spurlock a McDonald’s termékeket, ha az eladó fölajánlotta neki a nagyobb méretet, akkor azt, és lám, a harminc nap elteltével meg is hízott, rossz is lett a vérképe. Nagyon meggyőző, ne egyél gyorsétteremben, vagy legalább ne ebben a gyorsétteremben, de ha valaki szándékosan minden nap túleszi magát, akkor teljesen mindegy, hogy mit eszik, pizzát, avokádót vagy hamburgert, rosszul fogja érezni magát. Legfeljebb avokádóból nehezebb ennyire túlenni magunkat. Spurlock ráadásul elfelejtette a történethez hozzátenni, hogy egyébként ő maga súlyos alkoholista, így a belső szervei gyenge állapotáról nem kizárólag a hamburger-sült krumpli-kóla tehet. Fair play – ez volna az utálkozás és a gyűlölködés közötti különbség?

Kíváncsi volnék, mit választanának Magyarországon a legnagyszerűbb magyar festménynek. Vagy Csontváryt vagy Munkácsyt, gondolom, talán A magányos cédrus nyerne. Angliában megvolt a választás 2005-ben, és a BBC által szervezett versenyt Turner nyerte, a Temeraire hadihajó utolsó útja a Temzén.

Ami egyébként jogos is, gyönyörű a kép, de talán az eredmény nem független attól, hogy épp 2005-ben volt a szavazás, a trafalgari csata kétszázadik évfordulóján. Márpedig a Temeraire részt vett a csatában, méghozzá dicsőségesen, nemcsak helytállt, nemcsak kivont a csatából két ellenséges hajót, de szorult helyzetből mentette ki a zászlóshajó Victoryt. Temeraire nélkül ma már mind franciául beszélnénk. Vagy ha mi nem, az angolok biztosan.

Évtizedekkel ezelőtt láttam először Turner képét, nem élőben, hanem egy fél levelezőlap méretben A festészet rövid története című könyvben, de nem felejtettem el, szóval valamit mégis tudhat a kép – annak ellenére, hogy a történetet nem ismertem hozzá. De így is hat a furcsa, fehér szellemhajó, bal oldalán ott a hold, jobb oldalán épp megy le a nap, érzi az ember, hogy valami nagyszerű és szomorú történik. Egyébként tényleg, vontatják a gőzösök (a képen csak egy gőzös) a Temeraire-t a Temzén, mondhatni nemzedékváltás zajlik a vízen, az a kis sötétbarna valami elhúzza a nagy fehéret. Azt lehet tudni, hogy a trafalgari csata után, amikor a hajók hazatértek, az akkor még ifjú Turner is kiment a kikötőbe, fent járt a Victory fedélzetén, és nyilván látta a Temeraire-t is, dicsőségesen és harci sebektől borítottan. Aztán véget értek a háborúk, és jött a gőzhajózás, a Temeraire-ből börtönhajó lett, a végén, 1838-ban eladták, szétszedték, a rezet lefeszegették róla, a fát ácsok használták föl. Néhány darabot megőriztek belőle emléktárgyként, egy trafalgari veterán a Temeraire-ből csináltatott magának új falábat. Azóta a faláb is elveszett, tán eltüzelték a rokonok, nem tudva, mit cselekszenek.  

Amikor Glenn Gould arról írt, hogy mennyire kevésre becsüli, és rossz műnek tartja Beethoven Appassionatáját, azt írta, hogy számára ez a zene valahol az István király-nyitány és a Csataszimfónia között helyezkedik el. Ezt persze, mi, magyarok már eleve nem is értjük, hiszen az István király számunkra különösen kedves, a mi Istvánunk a címszereplő, így a nyitány még az István, a király elejére is odafért.

És a Csataszimfónia, teljes nevén Wellington győzelme, avagy a vitóriai csata talán olyan nagy selejt volna? Mert játszani tényleg elfelejtették, én nem emlékszem, hogy valaha is hallottam volna koncerten, pedig nem hosszú, és mennydörgős, de nem csak ez a jó benne. A második része Beethoven-szinten is elég parádés, van benne egy menő fúga, meg az egész leginkább a Fidelio végére hasonlít, az utóbbit pedig mégis elő szokták adni. Talán a történettel van baj, a keletkezés történetével, hogy Beethoven pénzt akart keresni, és amikor a művet pánharmonikáról áthangszerelte szimfonikus zenekarra, az egészet az angol régenshercegnek ajánlotta, aki nem is volt hálátlan. De hát aki még mindig ott tart, hogy Beethoven a proletárforradalom előhírnöke volt, annak nemcsak ezzel az egy különös életrajzi ténnyel kell megbirkóznia.

Nem is erről akarok beszélni, nem is Wellingtonról, nem is Vitóriáról, csak a szimfónia elejéről. Felvonulnak a csapatok, dobok peregnek, előbb az angolok, a Rule Britannia dallamára, utána a francia-spanyol erők a Marseillaise… De nem. Nem tudni, Beethoven azért nem használta-e a Marseillaise-t, mert túl jónak gondolta, vagy azért, mert épp be volt tiltva Bécsben, esetleg féltékenységből, hogy ezt majdnem annyian fogják énekelni és ismerni, mint a tizenöt év múlva megírandó Örömódát, mindenesetre egy másik francia dalt választott: Malbrough s-en va-t-en guerre. Állítólag Napóleon maga is szerette ezt a dalocskát, ezt dudorászta az orra alatt, amikor megtámadták Oroszországot, bár ezt nem tudom, honnét lehet pontosan tudni. Nem is ez az érdekes, hanem hogy én ezt angol dalként ismertem, így tanította a gimnáziumban Guoth Jánosné, amikor épp helyettesítette Székely Lászlónét. Elhangzik most is filmekben, mindenféle férfias vagy vállalati bulikban rágyújtanak az ittasok, hogy: For he is a jolly good fellow.

Aki nem tudja, hogy eredetileg ez egy francia dal, azt hiheti, hogy a Csataszimfóniában az angolok lövik az angolokat.

És ez már megint a muzsika hatalma. Volt valami hasonló a 2. világháborúban, amikor mindenki azt hitte, hogy a Lili Marlene az ő dala, vagy épp fordítva, azt hitte, hogy az ellenség dala, mindenesetre a Lili Marlene-t a front mindkét oldalán énekelték, mert a zene a jelek szerint értelmesebb, mint az emberiség.   

Az többé-kevésbé köztudott, hogy Adrien Brody félig magyar, amire sokáig hittem, hogy persze, hiszen Bródy, de épp a másik fele a magyar. Az anyja Plachy Sylvia fotóművész, akinek képei most láthatóak a Szépművészeti Múzeum Kertész, Moholy-Nagy, Capa… című kiállításán. Ő a pont-pont-pont, meg még úgy harmincan, Amerikába kivándorolt magyar fotóművészek. Az ember persze azon gondolkodik, hogy van-e valami magyarság a fényképezésben, vagy az ő fényképezésükben, de nem nagyon találja a megoldást. Talán mert annyira meghatározóak voltak ebben a történetben a magyar fotográfusok, hogy az lett a nemzetközi fényképezés. Úgy értem, ahogy André Kertész csinálta, úgy csinálták a többiek. Vagy legalábbis sokan.

És akkor jön ez a Plachy-fénykép, ami egyszerre André Kertész-irány, és közben borzadás és gúny, sok dinnyefej valami kongresszuson. Ismerős világ, de csak nekünk ismerős, Plachy Sylvia akkor már rég Amerikában élt, tizenhárom éves volt, amikor elmenekült ez elől a család, mégis olyan, mintha itt készült volna a magyar szemnek. Magyar táj magyar ecsettel, bár se nem táj, se nem ecset. De magyar.  

Olyan jó szívvel, odaadással és szorgalommal csinálja Palya Bea, amit csinál, hogy az ember elkezdi szégyellni magát, amiért olyan kevés öröme telik a produkcióban. Vagyis úgy érzi magát, mintha valami spiritiszta szeánszon volna, a jelenlevők nagy többsége hangokat hall, beszélget az elhunyt rokonaival és elájul, ő meg csak ül, és azt nézi, vajon ki táncoltatja az asztalt. Ki táncoltatja a szőnyeget a szobában?

Miért nem tetszik ez? Mert rossz ember vagyok? Vagy azért annyi egészen biztos, hogy Palya Bea dalai elbírnának egy másik szövegírót, mert ez az „igen, ezt mondtam, igen, így szóltam”, és hasonló sorok ilyen mennyiségben elég kiábrándítóak?

Talán tényleg a dalokkal van a baj, mert jobb lesz a koncert a vendégművésztől. Dafne Kritharas a saját dalait hozza, abban is keveredik minden, görög és török, jazz és nép, ő is mezítláb van, mint Bea asszony, de azért nem ezzel a sámánkodással jön, jobban a helyén van a műsor a Müpában. Amikor közösen adnak elő egy szefárd dalt, az már tényleg nagyon szép, és amikor újabb ráadásként eljutnak Edith Piafhoz, az már tényleg jó pillanat. Ezt is viszi a többség haza, a koncert után a szomszéd vécéfülkében is valaki a Himnusz a szerelemhezt dúdolja. Amíg ácsorgok, egy elhaladótól is ezt hallom, zümmögi magában.

Lehet, hogy Piaf-estet kellett volna tartani?

Mindig meglep, egyszerre kellemesen és kellemetlenül, hogy mennyire egyszerű ma a dolgok kapujáig jutni, és mennyire nehéz marad belépni azon a kapun. Most épp arra gondolok, hogy Bach négy kantátát írt pünkösdvasárnapra, vagy legalábbis ennyi maradt fönn, nem őrületes szám, nem felfoghatatlan mennyiségű zene, mondjuk egy óra, persze a tempótól is függ, meg hogy hogyan oldja meg a karmester az 59-es számú kantáta befejezését. A kézirat szerint egy basszusária volna a mű vége, de az így nincs befejezve, és egyébként is odaírta Bach, hogy a korállal folytatódik, de azt nem, hogy melyik korállal, most akkor a már elhangzottnak éneklik el egy új versszakát, vagy megcserélik a korál és az ária sorrendjét – inkább az előbbi. De ezt leszámítva, sőt, ezt le nem számítva sem különösebben bonyolult az ügy, és ekkor érünk el a kiindulási pontra, hogy mennyivel egyszerűbb megvenni ezt a négy kantátát egy lemezen, vagy akár föltenni, hadd szóljon, hadd érezzük magunkat valami évszázados hagyomány részének, és mennyire mást jelent tényleg megismerni ezt a négy művet, áriákat, duetteket, korálokat.

Ennyi magábatekintés után az ember elhatározza, hogy most másképp lesz, Alfred Dürr könyvével felfegyverkezve nekiáll most ennek a négy műnek, ami csak látszólag közeli rokon, a legkorábbit 1714-ben írta Bach, a legkésőbbit 1746-ban, az mégis harminckét év különbség. És ahogy hallgatom, hallgatom, meg is szeretem a darabokat, különösen ennek a legkorábbinak, az Erschallet ihr Lieder kezdetűnek a tenoráriáját, mert van benne egy érdekes megoldás. Pünkösdi megoldás, a tanítványok bezárkóznak a házba, el vannak kenődve, Jézus mennybe ment, és most mi lesz, mondta, hogy elküldi a Szentlelket, de mégis mikor és hogyan. És akkor a bezárt házban elkezd zúgni a szél. Az ember azt gondolná, hogy ez a nagy lehetőség a komponista számára, olyan zúgást rendezhet, amilyet csak akar, piheg a fuvola, bőg az orgona, jobban berezelünk, mint a tanítványok. És akkor Bach még csak nem is a fúvósokat veszi elő, hanem a hegedűk és a brácsák kezdenek el valami sündörgő, nyugtalanító, de nem félelmetes dallamot, ami fölött énekli a tenor az áriát.

Hallgatom, újrahallgatom, másnap is meghallgatom, de hát másnap már másnap van, pünkösdhétfő, arra is írt Bach három kantátát, vagyis három fennmaradt, az biztos, tehát máris egy év lemaradásban vagyok, de majd jövőre is meg akarom hallgatni a vasárnapi kantátákat, egyáltalán nem biztos, hogy utolérem magam. Vagy Bachot. Mert ez is érdekes. Bach feltehetően nagyon szerette ezt az Erschallet kezdetű kantátáját, mert élete során négyszer is előadatta. Én is nagyon szeretem, így egy nap alatt négyszer is meghallgattam. De azért csak a templomajtóban állok, és pislogok befelé.

Aludtam rá egyet, most se tudom, hogy érdemes-e erről beszélni, nem olyan lesz-e a történet, mint a szegény belvárosi gyermek panaszai. Egyébként is kissé furcsa, hogy annyit hallja az ember: nem megyek oda ki, az Eiffel Műhelyházba operát hallgatni. Mintha az operának volna valami belvárosi érvényessége, belső kerületben jobb, külsőbe nem megyünk. Közben meg aki a Kőbányai úton lakik, biztosan örül, hogy az opera házhoz jön. Vagy aki a Hungária körúti lovasboltban dolgozik, boldog, hogy munka után nem kell annyit buszoznia egy nyavalyás magas C-ért.

Én meg elkéstem a Fra Diavolóról. Nem helyes, nem követendő, de megesik, nem számoltam bele a vasárnapi vagy pünkösdvasárnapi járatritkaságot, 11 óra 01-perckor értem oda. Vagyis nem értem oda, nem engedtek be, jóllehet egyértelmű volt, hogy az előadás még nem kezdődött el, és nem egyetlen későként akartam bejutni, voltak még vagy tízen az ünnepi menetrend áldozatai. Copfos, ünneplőruhás kislány, meg az egyik fellépő síró rokona, botos asszony, minden, ami szívet tép. Azt is tudom, hogy a Metropolitan Operába sem engedik be a későket, külön szobába vezetik őket, ahol képernyőn tekinthetik meg az előadás első felvonását, aztán beszállhatnak a boldog lelkek közé.

Ipari tévé itt is van, csak a hang elhanyagolható, és a nap belesüt délelőtt a képernyőbe, szóval látni vagy hallani nem lehet semmit. Meg valahogy a jegyszedők sem úgy kezelik az eseményeket, hogy „nagyon sajnáljuk, de a többi vendég érdekében”, vagy valami, hanem azt mondják: én is ide tudtam érni, előbb kell elindulni. Az egyik jegyszedőnek még felhívtam a figyelmét, hogy egy kicsit más, ha fizetést kap ezért, vagy ha ő maga fizet az élményért, de a saját szöveg annyira bevált náluk, hogy egy másik is ezzel jött, csak ő még azt is hozzátette, hogy Isaszegről érkezett.

Akkor hát ennek így kell lennie. Egy ideig megpróbáltam az ipari tévé előtt ülni, de reménytelen volt, akkor megpróbáltam a büfé szolgáltatásait igénybe venni, de mind az árak (színházi perec 1300 Ft), mind a minőség, mind a kiszolgálás… Nincsenek ott, egyébként sem vagyunk nyitva, mi ilyenkor mosogatunk. Jó, de ha most épp nem mosogat, adna mégis egy kólát? Ad, de arcokat vág hozzá.

A slusszpoén persze megjósolható: az előadás olyan gyenge és idejétmúlt, hogy az ember hálát adhat, amiért csak egy felvonást kellett megnéznie.  

Van egy régi olasz sláger In un palco della Scala a címe, és arról szól, hogy 1893 januárjában milyen hangulatos is volt a Scalába járni. Közben eléneklik a színház műsorát: Manon di Massenet, la Carmen di Bizet, Fra Diavolo, Ernani, Puritani, Vespri siciliani. Csupa olyan opera, amely ma is repertoáron maradt, ha nem nálunk, de a nagyvilágban – leszámítva a Fra Diavolót. Azt viszont nálunk pont játsszák.

Vagy nem játsszák, ez itt a kérdés.

Mert mintha most épp ez volna az operai elv, csináljuk is meg nem is. Az ember azt gondolná, hogy ha a darabot játszásra érdemesnek minősítik, akkor nosza, mindent bele, a legnagyobb erőkkel, a legerősebb szereposztással, mentsük meg Aubert. Vagy igazságos az utókor ítélete, vesszen, akinek vesznie kell, játsszuk inkább az Ernanit – nekem az is hiányzik. Csak ez a megoldás nem jó semmire, három előadás az Eiffel Műhelyházban, abból kettő délelőtti, a zenekar nem nagyon tanulta meg a darabot, húzónevek nincsenek a szereposztásban (vagy csak engem nem húznak). A rendező Szinetár Miklós, aki maga sincs meggyőződve a darab elsőosztályúságáról, így betétszámokat illeszt Auberbe, a második részben például minden belátható ok és következmény nélkül eléneklik A cigánybáróból Zsupán belépőjét. A költségvetés tollas kalapokat és tologatható díszleteket tesz lehetővé, viselik és tologatják, az egész előadás van is, de nincs is, aki nagyon erőlteti, megnézheti, aztán gondolkodhat, hogy minek is erőltette ezt annyira. Kiásnak egy kincsnek látszó valamit, de nem tisztítják le, nem mutatják föl, hanem gyorsan lehúzzák a vécén. Biztosan van ennek is valami értelme, de nem látom, hogy mi.