Jason Robards megvan?

Jason Robards megvan?

jasonrobardsphila.jpg

Nem akarok teljesen elakadni a Mefisztóland előadásnál a Katonában, és főleg nem annak a betétdalánál, ami nem is Mefisztóland betétdala, hanem a Fame című musicalé, de van a dalban egy sor vagy kettő: „hogy azt mondhassák rám, ez ám színész, egy ifjú Jason Robards, sőt, De Niro”.

Egy pillanatra el kellett gondolkodnom, hogy melyik is az a Jason Robards? Aztán eszembe jutott, az a lóképű öreg manus, aki a gonosz és homofób főnököt alakította a Philadelphiában. Tényleg ez akar lenni egy pályakezdő színművész Amerikában?

Persze, nálunk van egy sokkal közismertebb és szeretettebb szerepe is, ő volt Cheyenne a Volt egyszer egy vadnyugatban, csak nem olyan könnyű fejben összehozni a két arcot. Igaz, volt közben egy súlyos autóbaleset, kényszerű plasztikai műtét is.

jason-robards.jpg

Ami Robards történetét illeti, nem indult könnyen. Bár az apja is színész volt, de elég sikertelen ahhoz, hogy ne tegye nagyon vonzóvá a pályát a fia számára. Meg világháború is volt közben, Robards a tengerészetnél szolgált, és a hajó könyvtárában olvasgatva jutott arra, hogy talán mégis ez az ő sorsa. De a sors elég nehezen ébredt rá, hogy mihez is kezdjen Jason Robardsszal, kevéssé vonzó szereppel kezdte a pályát, ő volt a tehén hátsó része egy gyermekelőadásban. Lassan ment előre, annyira lassan, hogy ő is elunta, és az Eljő a jeges (Eugen O’Neill) próbái alatt kért egy külön meghallgatást a rendezőtől, hogy felolvasná Hickey monológját. Felolvasta. Illetve nem olvasta föl, mert tudta kívülről. Aztán kiment a szobából, a rendező meg rohant utána.

Robards elsősorban színházi színész volt, filmet csak a pénzért vállalt, és hogy utána mehessen vissza a színházba. Ehhez képest azért összejött neki két Oscar, és legalább itt is tudjuk, hogy kiről van szó a Fame-ben. Vagy a Mefisztólandban.

Ötödik szimfóniák

Ötödik szimfóniák

kunze-reiner.jpg

Gimnazistaként nagyon tetszett Reiner Kunze A Beethoven-vivők című verse.  

 

Kivonultak, hogy elvigyék Beethovent

mindenkihez

És mivel volt egy lemezük is

lejátszották a gyorsabb megértés céljából

az V. (c-moll) szimfóniát (opus 67)

 

Ez csak az eleje, a lényeg az, hogy valaki tiltakozik Beethoven ellen, nem bírja a zajt, de erre hangszórókat szerelnek az ablaka alá, becsengetnek, beteszik a lábukat az ajtórésbe, ő meg merőkanállal támad rájuk. Elítélik, hogy az V. (c-moll) szimfóniát kelljen hallgatnia (opus 67). Meghal, és a ravatalánál a gyerekei kérésére eljátsszák az V. (c-moll) szimfóniát, (opus 67).

A vers a Koncert című válogatásban jelent meg 1977-ben, még épp időben, mert abban az évben Reiner Kunzét megfosztották kelet-német állampolgárságától, kénytelen volt Passauba költözni, ahol egyébként ma is él. 91 éves.

Azt persze gimnazistaként nemigen értettem (voltaképpen ma sem értem), hogyan nem lehet szeretni az Ötödik szimfóniát, de az üzenet többi része azért átjött.

Csak azért mesélem az egészet, mert mostanában két Ötödik szimfóniát is hallgattam koncerten, és mindkettőnél elcsodálkoztam, hogy Beethoven mennyire nem hagyja békén a zeneszerzőket sem. Mahlernél talán érthető, ő mégis Beethovennel konkurált, és lassan, úgy tűnik, át is veszi a szerepét a koncertéletben és a szimfónia történetében, ő lesz a legfontosabb szimfóniaszerző, talán már nincs messze az idő, mikor a szerző nélkül, csak sorszámmal megnevezett szimfónia nem Beethovent, hanem Mahlert jelent majd. De amikor a saját Ötödikjéhez ért, neki sem volt jobb ötlete a kezdéshez, mint hogy ta-ta-ta tamm. (Találós kérdés: mi játssza a híres motívumot a Beethoven-szimfónia legelején? A válasz általában az szokott lenni, hogy minden és mindenki, aki a zenekarban megtalálható, üstdob, rezek, aki csak van. A valóságban azonban csak a vonóskar és a klarinét.)

Csajkovszkij meg olyan, mint aki nem felejtette el, amit a zenetörténet órán tanítottak, hogy Beethoven Ötödik szimfóniája azért olyan koherens, mert ez a nyitó motívum megjelenik minden tételben, ebből a négy hangból jön létre az elkövetkezendő bő fél óra. Akkor ő is így komponál majd, és nem is leplezi még annyira sem, mint Beethoven, ő ugyan nyolc hangból dolgozik, de az kendőzetlenül, jól felismerhetően ott van minden tételben.

Nincs különösebb tanulság, megyek, meghallgatom az V. (c-moll) szimfóniát, (opus 67). Nem lennék a saját szomszédom.

Váratlan találkozás

Váratlan találkozás

Azt soha nem gondoltam volna, hogy egyszer a Katona József Színházban Miklós Tibor szövegeivel fogok találkozni. A soha az azért egy kicsit túlzás az utóbbi évek Csinibaba-produkciója után, de az nem a színházban ment. Most meg elindul a Mefisztóland, és a nagy füstben egyszer csak Mészáros Béla nem a saját hangján elkezdi énekelni, hogy „ha valaki művész”. Nem ugrik be, hogy mi ez, csak hogy már hallottam, de hol is? Miért is? És aztán elér ahhoz a sorhoz, hogy „sőt, De Niro, minden terhet bíró”, és ez már tényleg biztosan Miklós Tibi-fordítás, és akkor erről már eszembe is jut, hogy a Fame-ből van. (Fémből van.) Az eredeti egyébként úgy szól: De Niro playing tragic hero.

A darab vége meg a Les misérables fináléja, még gondolkodom, mit is jelent ez, hogy erre jut a hevületből, vagy épp ellenkezőleg, még egy ilyen tingli is kibontott zászlóvá tud lenni, esetleg egyszerre jelenti mindkettőt. Nekem Miklós Tibort jelenti, szia, jó, hogy mások sem tudnak elfelejteni.

miklostibi_1.jpg

Tükör által

Tükör által

hokusaikis.jpg

Egy linket kaptam ajándékba, egy videót a YouTube-on, Capucine Korenberg beszél rajta Hokusai Nagy hullám című metszetéről. Tényleg csodás, ha valaki kézen fogja az embert, és mutatja, mit kell nézni. Capucine Korenberg azt találta ki, hogy a föllelhető Hokusai Nagy hullám-metszeteket megpróbálja időrendi sorrendbe tenni, melyik lehetett a legkorábbi levonat és melyik későbbi, hogyan kopott a dúc a metszetek készítése közben. Száz képet nézett így meg, többnyire nagy felbontású fényképeket, talált egy csomó nehezen megfejthető rejtélyt, hogy az aláírás a kép bal oldalán, pontosabban az aláírás kerete a korai képeken is néha megtörik, később meg nem, pedig ez a rész nem javítható, nem lehet odafaragni valami kis gyufaszálat, hogy szebb legyen a vonal. Ámbár miért is ne? De vannak még különösebb változások is, például a három csónak színe néhány képen rózsaszín, bár a legtöbbön sárga. Az egész film nem hosszú, megnézésre érdemes, és egy teljesen modern, úgy értem, 20.-21. századi problémát vet föl: mi a mű? Ebbe folyton belebotlik az ember, ha, mondjuk a Velencei Biennálén jár, hogy mégis mi a műtárgy? Az egyik pavilonban azt látja, hogy azt telepakolták utcakövekkel. Egyet elviszek onnét, és akkor megcsonkítottam a műtárgyat? Vagy ha megveszem az egészet, akkor utána hazavihetem, és kiállíthatom a saját szobámban? Bemenni nem tudok, de van egy értékes, Velencét járt munka odahaza?

A kérdés egy európai színezetlen metszetnél nem ennyire zavaró, meg van határozva, hány levonat számít eredetinek, nyilván lehet vele csalni-csalogatni, de amióta fényképezés van, azóta ez piszkálja az embert, vajon hány olyan fotó van a világban, amit a művész saját kezűleg hívott elő, nagyított, adott el? És miért fontos ez, ha a kép ugyanaz marad? 

Hokusai azonban fényképezés előtti, és máris ezzel a kérdéssel vacakolhatunk, hogy most a rózsaszín csónakos eredeti-e vagy korai hamisítvány, ha bizonyos dúcokat újrafaragtak, akkor arról vajon tudott-e a művész, jóváhagyta, vagy minden a háta mögött történt.

Legyen az ő gondja, engem a legjobban a film vége fogott meg, amikor Capucine Korenberg azt mondja, hogy ha tükrözzük a képet, akkor az egész még fenyegetőbb, azt mondanám, hogy igazából csak így fenyegető, elég sokáig néztem úgy a Nagy hullámot, hogy a csónakok se nagyon tűntek föl, így is klassz, hullám és Fuji. De ha egyszer megnézte az ember a metszetet tükörfordításban, akkor már tényleg ijesztő, a tenger zúgva-bőgve tombol, el akarja nyelni a világot, még a hegy sincs biztonságban.

hokusaikis1.jpg

Capucine mond is rá magyarázatot: mi európaiak balról jobbra olvasunk, de a japánok jobbról balra, a szemük fordított irányban dolgozza föl a látványt. Nagyon jól hangzik, de én úgy tudom, a japánok, ha vízszintesen írnak, akkor balról jobbra olvasnak, szóval ebben Capucine alighanem téved. De akkor miért lesz félelmetesebb a kép a tükör által? Mert nem szoktuk még meg? 

Nincs jobb ötletem, mint hogy ez az eredeti. Amit Hokusai rajzolt, az a metszet fordítottja, abból faragták a dúcot, az fordítódik vissza, amikor elkészül a lenyomat. Ellenpróbaként meg lehet próbálni a Dürer-metszeteket is tükörfordításban nézni. Lehet, hogy világgá szaladok, ha így nézem majd meg a Lovag, a halál és az ördögöt.   

Hánynak a csótányok

Hánynak a csótányok

nicolascage.jpg

Az ember néha késztetést érez, hogy más erkölcsei fölött őrködjék a magáé helyett, na de tényleg: mikor züllött ennyire el Nicolas Cage?

Persze, lehet, hogy ez valami régi vágású és európai kérdés, amikor Max von Sydow-től kérdezték, hogy ez most hogy van, azelőtt Bergman-filmekben játszott, most meg hollywoodi szuperprodukciókban, nem is értette (vagy úgy tett, mint aki nem érti) a problémát. Ő egy színész, nem rendező, nem forgatókönyvíró, van egy feladata, azt teljesíti, mindegy, hogy ezzel WC-papírt reklámoz vagy a filmművészet ormain sétál.

Ha már itt tartunk: Nicolas Cage WC-papírt reklámoz, és még csak nem is a papírral, hanem magával a végtermékkel, az Amikor leszáll az éj című filmmel, ami fölött csak azért nem tudok jól fölháborodni, mert annyira nevetséges a szőrös szörnyekkel, az egész mondvacsinált álproblémával, meg a disztópiával, amelyben csak kötött pulóvereket és pufidzsekiket viselnek az apokalipszis előttről, de azért üzemanyag és szivar maradt bőven. Komédiának persze unalmas, meg túl sötét, meg folyton rángatják a kamerát, az ember egy percre lehunyja kék szemét, mint az ég, és már nem is kell tovább mondani, elaludt szépen a kis Balázs.

Hetvenkettő

Hetvenkettő

20240529_105918.jpg

Számoljuk, Zoli, számoljuk. Hetvenkettő volnál, ha volnál, bár nekem ez a feltételes mód nem nagyon megy, hogy az a sok tudás és tehetség és képesség és szorgalom mind eltűnjön, anyaggá váljék, táplálja a földet és a növényeket – ehhez az én fantáziám kevés. De hogy addig is (meddig is?) történjen valami, hogy levonjuk a tanulságokat a magunk számára, azért hallgatunk.

Most, a születésnapi héten a személyes slágerlistán a három C-dúr Mozart-zongoraverseny volt az éllovas, még csak nem is CD-n, hanem kazettán, úgy van meg. Ennek furcsa módon később lesz némi fontossága. A három valahogy szendvics, a K. 503-as népszerű, nagy mű, a Lützow-koncertnek legalább van neve, könnyebben megkülönböztethető a többitől, nem mintha tudná az ember, hogy ki az a Lützow, de mégis valami kapaszkodó, nem csak hangnem és szám. Köztük viszont van ez, ami csak hangnem és szám, C-dúr, K. 415. Amolyan árva gyerek a zongoraversenyek között. Ha az ember megpróbál belelátni a Mozart-agyba, akkor azt gondolja, talán egy kicsit meggyőződés ellenére született, van egy fúgatéma, amivel elindul, de ezt csak a zenekar játssza el, a zongora később sem, valami keresgélés az eleje, az első tétel, hogyan lehet Bachból építkezni – de nem könnyű.

És hát mi is a hallgatózási tapasztalat? Hogy nagyon gyors, túl gyors, rohan, és nagyon kemény, túl kemény, kopog. Nem tudja az ember, mitől óvja őt és önmagát Kocsis, miért ilyen kérlelhetetlen, miért nem mutatja meg ennek a zenének minden oldalát, csak ezt a haladósat, hogy így jutunk el A-ból B-be, ha nem nézünk se jobbra, se balra.

Ilyen a második tétel is. Pedig az Andante, lépésben, de hát ki milyen tempóban szokott sétálni. De akkor is: ez egy ilyen Mozart-zongoraverseny? Három gyors tétel egymás után?

Csattan a magnó, vége a kazettaoldalnak.

Föl kell állni, megfordítani a kazettát, végiggondolni, hogy mit is hallottunk, és hogy tulajdonképpen persze fantasztikusak ezek a trillák, peregnek, peregnek, pedig Kocsisnak hosszú ujjai voltak. Azt hinné az ember, a hosszú ujj erre pont nem alkalmas, mire végigfut rajta az ingerület, eltelik egy kis idő, de neki megy. Mindegy is, trillázzon tovább, de nem ez a kedvenc felvételem a 415-ből.

Hogy melyik igen, arra hamarjában nem tudnék válaszolni, óriások is elvéreztek ezzel a darabbal, a Michelangeli-felvételt nehéz végighallgatni, úgy billeg a tempó, Perahia gyönyörűen játszik, de mögötte az English Chamber Orchestra időnként mintha beleragadna valami mézes dologba. Schiff? Brendel? De megyünk már tovább, forog az orsó, halad a szalag.

Ja, hogy ez ez. Ez a harmadik tétel. Ez is gyors, gyorsan indul, rondó, de aztán két érthetetlen és meglepő lassú epizód van benne. Ha jól tudom, Mozart eredetileg ezeket a lassú részeket szánta a versenymű második tételének, de aztán meggondolta magát, írt oda egy újat, és ezt a témát meg beledolgozta a zárótételbe, ami így egyszerre gyors is és lassú is, így és itt még súlyosabb és meglepőbb, de ehhez az is kell, hogy akkor a lassú tétel tényleg ne legyen annyira lassú. Nem magyarázom tovább, nem is kell, és az az igazság, hogy így sem lesz ez a kedvenc interpretációm a műből (továbbra sem tudom, melyik volna az), csak van ez a megnyugtató tanulság: nem kell Kocsisnál okosabbnak lenni zenei ügyekben. Úgysem menne.

Két ló között

Két ló között

hadelich1.JPG

Az ember, mármint én, az ember elsősorban és leginkább a vendégművész miatt megy Concerto Budapest koncertre, lelkiismerettől gyötörten vagy nem gyötörten, de lelép a szünetben, kínlódjanak egyedül.

Lehet, hogy nem teszi jól. Mert most nem tettem, és így volt kerek az este, Mahler 5. szimfóniájával, amit elég meggyőzően hangoskodott el a zenekar Keller András irányításával. Biztos, hogy az volt a saját rész, a zenekari fellépés magva.

Kezdjük elölről. Valamikor a múlt évezredben (tényleg) készítettem egy interjút Ligeti Andrással, akkor még nem Concerto volt a zenekar, de már nem is Postás Szimfonikusok, talán valami közte, Telekom. Hogy igen, ez egy kis zenekar, kis lehetőségekkel, de mindent megtesznek, hogy a modernebb igényeknek megfelelően, stb. Azért Mahlert még nem játszanak, mondtam, de tévedtem, akkor készült el egy CD Mahler 5. szimfóniájával.

Most megint Mahler 5.-je került elő, furcsa módon a Beethoven Hegedűverseny után, nem nagyon látom a két mű között a kölcsönhatást, összefüggést, még azt sem, hogy tényleg egy ekkora nagy ló remekművet kell-e eljátszani a másik nagy ló remekmű előtt, de ez egy másik probléma, a koncertek programjának szerkesztése.

Utólag arra is gondolok, hogy Beethoven volt a csali, nem is elsősorban ő, hanem Augustin Hadelich, a szólista, aki tényleg úgy játszott, mint valami ördögfióka, úgy is nézett ki hozzá, aztán két valószínűtlen ráadást adott Beethoven után, az se passzolt, lehet, hogy az össze nem passzoló zenék koncertje volt az eszme.

Másfelől meg teljesen mindegy, az tény, hogy Beethovent Hadelich vitte a vállán, néha azt is éreztem, hogy magára van hagyva, hogy nem jönnek a zenekarból meg az alapok, nem a zenei alapok, hanem az interpretációs partnerség, hogy ha most egy kicsit határozottabban volna jelen a cselló, vagy tisztább volna a hegedű, akkor az egész mű inkább volna szimfónia szólóhegedűvel, és nem ez, hegedűszóló, szimfonikus kísérettel.

De a zenekarnak-karmesternek ez nyilván csak előjáték volt Mahlerhez, az meg szólt, mint az atom, tényleg egy kicsit bomba jelleggel tarolt mindent le, de legalább átélte az ember azt a döbbenetet, amit talán a bemutatókor élt át a közönség, hogy nem tudom mi ez, de zúg a fejem tőle.

Nem panasznak mondom, inkább, ha már szavalós koncert volt, mert az volt, Hajnali részegséggel, akkor azt mondanám, hogy én nem tudom, mi ez, de jó nagyon. Fenntartva mindenféle hiányérzetet, de hát ez olyan, mintha az úthengertől kérdezné az ember: szeretsz?    

Magyar átok

Magyar átok

p1010034.JPG

Tegnap adta a tévé Kobajasi zeneakadémiai koncertjét a Rádiózenekarral, nekem viszonylag megnyugtató élmény volt, hogy tényleg annyira rossz volt, amilyennek akkor éreztem. Vagy, óvatosabban fogalmazva, most sem tetszett, pedig a hangzásarányokon javított a közvetítés, de ez a keserves vonszolódás a kettős ütemvonalakig nem okozott nagy örömet. Így aztán azon töprengtem, hogy vajon létezett-e olyan a karmesterek között hogy magyar átok.

Mert a filmeknél volt ilyesmi, megépítették a nagy stúdiókat Etyeken, jöttek forgatni, kedvező ár, profi személyzet, de a filmek átütő sikert nem értek el. Szerencsére már elmúlt. Ehhez hasonlóan a nemzetközi karmesterek, akik szorosabb kapcsolatba kerültek Magyarországgal, valahogy elfogytak a nagyvilág számára. Lamberto Gardellire gondolok, akinek fényesen csillogott a karrierje, Rossini és korai Verdi-ügyében abszolút nemzetközi tekintély volt, de élete végére mintha kifutotta volna magát, már csak a Hungaroton készített vele lemezeket, az általa vezényelt előadások nagyon lelassultak, a világ elveszítette az érdeklődését iránta. Aztán Giuseppe Patané jut az eszembe, ő váratlanul és nagyon fiatalon (59 évesen) halt meg, és azt érezte az ember, hogy még nincs is a sikerei csúcsán, megy fölfelé. A szíve nem bírta. És Kobajasi, akiről a karmesterverseny idején mindenki azt hitte, hogy fölfedeztünk egy világnagyságot, most is úgy szóltak a hivatalos szavak, hogy ötven éve nálunk kezdte el a világkarrierjét. De hol a világkarrier?

Lemaradtam valamiről? Vagy ő maradt le valamiről?   

A valóság büdös lába

A valóság büdös lába

 

rebecca_makkai.jpg

 

Kiolvastam az utolsó betűt is Rebecca Makkai könyvéből, és lenne pár kérdésem. Ja, nem, ez a könyv címe, hogy Lenne pár kérdésem. De az utolsó betű igaz, azt is elolvastam, amit máskor nem szoktam, és valószínűleg más sem szokott, a köszönetnyilvánítást, és elhűltem közben, hogy egy ilyen többé-kevésbé bűnügyi regényhez mennyi mindenre van szükség.

Még akkor is, ha csak többé-kevésbé bűnügyi a regény, és enyhén az az érzésem, hogy a magyar szöveg egy kicsit alatta marad az eredetinek. De ez tényleg csak érzés, és csak nyomok alapján mondom, mint valami felügyelő, nem olvastam az eredetit. Például a köszönetnyilvánításból derül ki, hogy a podcast, amit a magyar szövegben Dámadrámaként emlegetnek, az eredetiben Starlet Fever, az nekem szellemesebbnek tűnik.

Nem is ez az érdekes, hanem a regényírás művészete. Látom, hogy Rebecca Makkai gondolkodása erre kiválóan alkalmas, mármint arra, ami szerintem a hosszabb szöveget íróknál kötelező tulajdonság, hogy egyszerre lássa át az egészet és a részletet, hogy végig tudja, hová akar eljutni, honnét indul és hol tart. Hogy a fejezetek ne önálló novellák legyenek, hanem fájó szívvel csukja be az olvasó a könyvet, vissza kell térnie a valóságba, a saját párhuzamos valóságába Rebecca Makkai valóságából, ahol épp a főhős is visszatér, egyetemi tanárként egykori iskolájába, hogy kiderítse, ki volt a gyilkos huszonöt évvel korábban.

De hogy pont ezek a párhuzamos valóságok az érdekesek, Rebecca Makkai tényleg tanít egyetemen, vannak gyerekei, mint a főhősnőnek, talán nem volt olyan nehéz diák, mint a főhőse, de látott nehéz gyerekeket, akik modellt éltek neki. Hogy egy regény, főleg a bűnügyi regény biztosan álljon a lábán, jó mélyre le kell ásni a tartócölöpjeit, mert jön az okos olvasó, és azt mondja, á, ilyen nincs is. 

Magamból indulva ki, Enyedi Ildikó filmje, A testről és lélekről után ez volt bennem is az első reakció, á, ilyen nincs, a vállalati pszichológus nem hozhatja össze a pácienseit azon az alapon, hogy de érdekes, maguk ketten ugyanazt szokták álmodni. És amíg ezen morfondíroztam félhangosan, jött valaki, és azt mondta á, ilyen nincs is, a vágóhídon nem így zajlanak az események. A valóság jön, és beteszi a lábát. Ami büdös. Na, ilyen van. És hová lesz a művészi szabadság?

Ezt keresem most Rebecca Makkai köszönetnyilvánításában: jogi tanácsokat kapott, hogy a tárgyalóteremben körülbelül úgy történjenek a dolgok, ahogy a valóságban, nyomozói tanácsokat kért, hogy kimutatható-e luminollal (ha jól emlékszem a szer nevére) a vérnyom a falon húsz év után is, meg hogy a DNS-vizsgálat milyen szinten állt a kilencvenes években. A regényírás olyan, mint valami akadályfutás, itt is elbotolhatsz, ott is vizesárok, nem csoda, ha az írók szeretik befejezni a regényeiket.

De hogy utána miért kezdenek bele egy másikba…? 

Másképp utálni

Másképp utálni

big_mac_hamburger.jpg

Nem azt mondom, hogy szeressétek Rákay Philipet, mert tényleg nem kötelező, csak az ember mégis szeretné, ha valami tisztességes keretek között utálkozhatna. Mindent megértek és elfogadok, közimádatot és közutálatot egyaránt, de ezt a kálmánozást nem. Nem úgy hívják. Valaha tényleg ez volt a neve, de hivatalosan megváltoztatta, és Philip lett belőle. Akkor ezt minek eljátszani? Tudom, hogy a beceneveket is ki kell érdemelni, hogy egy ország Kovács Katinak vagy Katona Klárinak mondjon valakit, ahhoz valamennyi időt el kell tölteni közösen, de itt nem erről van szó. Nem jut sajnos jobb példa eszembe a franciásított keresztnévre, mint Polcz Alaine, aki szintén nem volt született Alaine, de ha ezt a nevet választotta és használta, akkor az lett. Mindenkinek joga van - bizonyos megszorításokkal - olyan nevet viselni, amilyet akar, de úgy nehéz érdemben nyilatkozni valakiről, hogy „még a nevét sem mondom ki”.

Az egész egy kicsit távolról jutott eszembe, a rosszul utálkozásról, vagyis a napokban elhunyt Morgan Spurlockról, aki a Super Size Me című filmet forgatta és főszerepelte. Emberkísérlet, harminc napon át ette Spurlock a McDonald’s termékeket, ha az eladó fölajánlotta neki a nagyobb méretet, akkor azt, és lám, a harminc nap elteltével meg is hízott, rossz is lett a vérképe. Nagyon meggyőző, ne egyél gyorsétteremben, vagy legalább ne ebben a gyorsétteremben, de ha valaki szándékosan minden nap túleszi magát, akkor teljesen mindegy, hogy mit eszik, pizzát, avokádót vagy hamburgert, rosszul fogja érezni magát. Legfeljebb avokádóból nehezebb ennyire túlenni magunkat. Spurlock ráadásul elfelejtette a történethez hozzátenni, hogy egyébként ő maga súlyos alkoholista, így a belső szervei gyenge állapotáról nem kizárólag a hamburger-sült krumpli-kóla tehet. Fair play – ez volna az utálkozás és a gyűlölködés közötti különbség?

süti beállítások módosítása