Tudtam, hogy hülyeség lesz, de nem bírtam ellenállni: a körúti lemezantikváriumban Mario del Monaco és a Mantovani zenekar közös lemezét árulták. Ebből semmi jó nem sülhet ki, Mantovani a maga korában a kommersz zenélés és a liftzenék királya volt, Monaco meg a leghangosabb olasz tenor. Tényleg rémes az egész együttműködés, a zenekar úgy tesz, mintha a Nápolyi-öböl fölött játszó szellők mozgatnák a hegedűk húrjait, del Monaco meg bömböl, mint a szakadt szamár, már ha a szakadt szamár képes a megfelelő hangmagasságokban bömbölni. Tényleg elképesztő, ahogy a Tonight a West Side Storyból megszólal: a zenekarban mintha mandolinok is lennének, de tangóharmonika biztosan, a tenor meg mintha észre sem venné, hogy ennek a dalnak szövege is van, pláne, hogy az éjszakát emlegetik benne, ébresztő mindenkinek.

A borító hátoldalán ott vannak mindketten, a stúdióban hallgatják magukat, Mantovani mintha A keresztapa egyik mellékszereplője volna, del Monaco meg klasszikus főszereplő, de egy olasz szerelmes filmben. És hiába katasztrófa zenei értelemben vagy műélvezeti szempontból az egész lemez, mert mintha épp a zenével kapcsolatos egyik alapkérdést tenné föl: mire való? Itt van egyfelől a zenekar, amely nagyon szép és egyedi feldolgozásban játszik, és mintha azon dolgozna, hogy csak észre ne vegyék őket, csak andalítsanak, kábítsanak, varázsoljanak, felejts el, hallgató minden bút és bánatot, és van a szólista, aki másra sem vágyik, csak a figyelemre, elragadtatásra, bravózásra, hüledezésre, hogy emberi torokból ilyen sűrűségű és erejű hanganyag törhet elő. A kérdés tehát körülbelül az, hogy miért is hallgatunk zenét. Feledni vagy emlékezni?

Ha jól emlékszem, Fábry Sándortól olvastam először az uszodai öltözőkben zajló életről, hogy vannak, akik kifacsarják a fürdőgatyájukat a földre, aztán mindenki bokáig áll a vízben. És vannak, akik felülről öltözködnek, fölveszik az alsótrikót, inget, megkötik a nyakkendőjüket, és még mindig nincs rajtuk az alsónadrág, ő nem érti, mi ebben a logika vagy a jó.

Én se, de most épp ez történt a moziban. Josh O’Connor, a szomszéd birtokon lakók háború után egyetlen megmaradt fiát játszó színész öltözködik így a vásznon, majdnem kényelmetlen lassúsággal, vagy zavarba ejtő intimitással a szintén alulöltözött főhősnő előtt. Hogy a helyzet még egy kicsit vakarózósabb legyen, Josh O’Connor játszotta Károly herceget A korona című sorozatban, (akkor azt hittem, csak a füle miatt választották, pedig jó színész), így aztán még hülyébben érzi magát a néző, két nappal a koronázás után.

Nem véletlen az öltözési szokás. Bár nem nagyon feltűnő a filmben, de a főhősnő a következő pasijára rászól, hogy rossz sorrendben öltözködik, mert az úgy veszi föl a ruhadarabjait, mint a „normális ember”, előbb eltakarja, amit el kell takarni. Ámbár, ha jobban utánagondolok: aki betűrve hordja az ingét, az tud érveket mondani a másik sorrend mellett is.

Valószínűleg nem nézem meg a filmet, ha nincs éppen anyák napja, ennek meg az a (magyar) címe, hogy Anyák napja, könyv változatban Anyák napi kimenő, és nem mondom, hogy új ember született, de azért szép is, jó is, színészes is, Olivia Colman és Glenda Jackson, mindketten nagyon röviden, de súllyal, Colin Firth nénifejjel, de azért nem elhanyagolhatóan, szép ruhákban. És még Vermeer is jelen van az operatőri munkában. Átláthatóak a fogások, végy egy akármilyen történetet, vágd föl jelenetekre, aztán keverd össze-vissza a jelenetek egymásutániságát, és máris kész az igényes film, de nem baj. A végére minden darab és ruhadarab a helyére kerül.

Van egy magyar szólás, amit soha nem értek. Illetve van több is, de most épp ez jutott eszembe Judith Hill koncertjén. Azt szokás mondani, hogy „ha a különbséget zongorázni tudnám, én volnék a Horowitz”. Miért a különbséget kellene zongorázni a horowitzsághoz? Mintha valahogy az volna a szólás lényege, hogy épp annyi a különbség, mint Horowitz és egy átlagos zongorista között van, de hogy miért magának a különbségnek az eljátszása volna fontos, azt egyáltalán nem értem.

Nem is fogom most megfejteni, mert csak annyit akartam mesélni, hogy Judith Hill koncertjén voltam, nem tudom, miért, valahogy jónak képzeltem az egészet, aztán meghallgattam az egyik lemezét, és az is jó volt, de teljesen más, mint a koncert. A lemezen nem túl emlékezetes számokat énekel egymás után egy kitűnő énekesnő, korrekt, effektekben gazdag stúdiómunka mellett, fölött. A koncerten meg ugyanez a nagyon jó énekesnő van ott, de nemcsak a hangja van jelen, hanem előbb zongorázik, utána gitározik, és énekel fáradhatatlanul, pedig azt hinné az ember, hogy nagyon igénybe veszik a hangszalagjait ezek a magasságok és sikoltások, de bírja. A végére egy kicsit, tényleg csak kicsit elfárad, de akkor is ilyesmire kellene eljárnia minden hazai sztárnak, aki azt képzeli magáról, hogy ha nem itt születik, akkor már rég világhírű volna. Nem volna, mert Judith Hill sem igazi fényességes csillag, pedig minden megvan benne. Szuper hang, előnyös és érdekes megjelenés, oda tud ülni a hangszer mellé, vagy nyúzza a gitárt, mint valami Jimi Hendrix. Maga írja a dalait, lehet, hogy ez nem annyira jó, de azért rendben vannak a dalok, csak egy idő után mindegyik egyformának hangzik. Igaz, ez bármelyik popkoncerten megtörténne, ha az ember nem ismeri a dalokat, és a szövegeket meg nem lehet jól érteni. Ehhez még jön egy kis extra báj, családi a vállalkozás, Judith Hill japán anyukája nyomkodja az elektromos orgonát és az afro-amerikai apukája basszusgitározik. Plusz egy káprázatos dobos. Semmi kifogás. Mégsem valamelyik Hill-dallal a fülemben ébredtem.    

Valamikor bíróságra kellett mennem, mert Ütő Endréről, miután leváltották az operaigazgatói pozíciójából, és rendezett egy Figaro házassága előadást, azt írtam, hogy „döglött oroszlán”. Hogy nem szívesen húzogatom a farkát (vagy rugdosom a hasát?), de ez a rendezés tényleg rossz. Furcsa módon a bíróság első fokon neki adott igazat, inkább a döglöttre figyeltek, nem az oroszlánra, másodfokra pedig nem ment az újság, inkább fizettek, felejtsük el.

El is felejtettem, de most, nagyon úgy fest, hogy hasonló a helyzet, Ókovács Szilveszter a jelek szerint az utolsókat rúgja főigazgatóként, és nem szeretném megvárni, amíg jó ízlésű (?) ember számára érinthetetlenné válik. Mert közben megjelent ez a klip.

Olyan, amilyen, nem szép, nem jó, de nem is gagyi. Nem is okos. Annyira nem az, hogy a latin mondás jutott eszembe: quos vult perdere – dementat. Mintha szerették volna öt percben összefoglalni, hogy mi (volt) a baj Ókovács irányításával. Nem az ízlés feltétlenül, bár az is. Ha neki Máté Péter tetszik, az ő dalával tudja legjobban kifejezni magát és az érzéseit, akkor nem biztos, hogy a megfelelő intézményt irányította. Lehet, hogy ez sznobizmus. De van itt egy másik kérdés is: ki fizette ezt a videoklipet? Nyilván nem Ókovács Szilveszter, hanem maga az Opera, vagy ahogy ő próbálja ráerőltetni az új helyesírást a világra OPERA, de hogy jön ahhoz akár a kisbetűs akár a nagybetűs intézmény, hogy ilyesmire költsön? Nem jönnék most azzal, hogy az adófizetők pénzéből, de attól még az adófizetők pénzéből történik mindez. És így tovább, voltaképpen itt van a teljes félreértés kibomlóban: nem arra való az intézmény, hogy Ókovács Szilveszter szerepelhessen általa különböző fórumokon. Voltaképpen ez okozta a bukását, nem tudom, hogy a valóságos bukását is, de a nem hivatalosat biztosan. Amíg csak dumálni kellett, minden rendben volt. Jó igazgató, pénzt szerez, megfizeti az énekeseket, menő vendégeket hív, sikertelenül harcol az operakultúra hanyatlása ellen. Csakhogy aztán ő maga lett a hanyatlás előmozdítója, rendezni kezdett, előbb a Hunyadit, amelyben végig valami láda körül zajlik a cselekmény, aztán ahelyett, hogy szusszant volna, meleg volt, de megúsztam, megrendezte a Toscatasztrófát, amire nincs magyarázat, és elég nyilvánvaló számomra, hogy vele együtt tűnik majd el a színházból.

Nyilván lehet minderre azt mondani, hogy a klip nem is róla szól, nem harci riadó, nem búcsú, csak reklám, hirdeti az újonnan megnyílt Simándy Épületet a Hajós utcában, meg a főigazgatói tetteket, Erkel Színházat (???), Eiffel Műhelyházat, és így tovább. Amire csak azt tudom mondani, százezer évvel a rendszerváltás után, hogy még mindig Hofi az aktuális: Úszni tud? Nem. És ha megfizetem?

Építeni könnyű, azt ki lehet fizetni, de megtölteni az épületeket, szellemet, tartást, értelmet adni az operának, Operának… - az lett volna a feladat.

Nézem, hogy úszik el a dinnyehéj. Vagy ha nem is pont azt, se dinnyeszezon, se fokozott szennyeződés a tengeren, nézem, amit szokás, hogy a lábnyomokat hogy mossa el a víz, itt jártam, és még sincs egy perc múlva semmi nyoma. És eszembe jut Ray Bradbury, az öregember a tengerparton, aki botjával csodálatos kentaurokat és nimfákat rajzol a homokba, de jön az ár, és a felbecsülhetetlen értékű vonalak mind eltűnnek. Picasso az öregember.

Umberto Eco számára ez volt a giccs mintapéldánya, el is mondja, hogy miért, mert belerángatja Bradbury a történetbe a legismertebb 20. századi festőt, de őt is a legkönnyebben szerethető munkáival, és a mondanivaló oly lapos, oly kézenfekvő hogy bárki megérti, és csak bólogat, bizony, bizony, így múlik el a világ. Nem csak a dicsősége, az egész.

Meg is voltam lepődve, amikor láttam a történet eredetijét, és nem Picassóval, hanem Victor Braunerrel, nem prózában, hanem fényképen, Brauner rajzol a fövenybe, de már jön az ár. Az olasz-argentin Pablo Volta készítette a képet. Most vajon ez is giccs?

A Háború és béke második (jelen kiadásban második, valójában harmadik) könyvének címlapján a borogyinói csata látható, az a jelenet, amikor Bagratyion tábornok sebet kap. Mint kiderült, halálos sebet, de nem azonnali halálosat, még két és fél hétig szenvedett. De nem is ő most az érdekes, hanem a kép festője, Louis-Francois LeJeune. LeJeune ugyanis ott volt Borogyinónál, és még csak nem is szerencsétlen közlegényként, hanem tiszti minőségben. Mondhatni, kettős életet élt, festőnek tanult, de megcsapta a forradalom szele, otthagyta az iskolát, és katonának állt. Ott volt Valmynál, Marengónál, Austerlitznél, és egyre kapaszkodott fölfelé a ranglétrán. Közben festett is, illetve vázlatokat készített a harctéren, hogy majd otthon megfesti nagyban is, amit látott. Erre azért elsősorban 1813 után került sor, amikor egy súlyos sebesülés után leszerelt. Igaz, 1818-ban újra fölvette a mundért, és hat évig szolgálta a Bourbonokat. 1837-ben nevezték ki a Toulouse-i Szépművészeti Főiskola igazgatójának, 1841-ben a város polgármestere lett (ez már a harmadik karrier), 1848-ban halt meg, hetvenhárom évesen. A neve fel van vésve a Diadalívre, nem mint festő, hanem mint tábornok szerepel ott, hatszázhatvanad magával.  

Mégis, mit tud a tenger, hogy még Petőfi is...? Tudom, neki az Alföld, de nem azt mondja, hogy „mit nekem, te Földközi-tengernek”, csak a Kárpátokat nem szereti. Az Alföldben is az a szép, hogy tengersík. Ámbár azt nem is tudom, hogy Petőfi egyáltalán látta-e a tengert. Vagy a Kárpátokat. Attól még volt véleménye.

Szóval mit tud a tenger? Az ember mondaná, hogy ez csak a szárazföldi ember vágyódása a tágas tér és a levegő iránt, de akkor az Alföldnek is ugyanilyen hatással kellene lennie, mégis ritka, hogy az ember kint felejti magát a pusztán, és észre sem veszi, hogy közben lement a nap. Lehetne a színek varázsa, a kék víz a sárga homokkal, de hát nem mindig kék a víz és nem mindig sárga a homok, a tenger mégis tenger. Lehetne valami történelmi meghatározottság, de Velence környékén nehéz azt képzelni, hogy ennek a vidéknek mégis magyarnak kellene lennie. Nem beszélve az ebekről, akik elrohannak a homokban, és fülig érő szájjal jönnek vissza. Ők se tudják, mi ebben a jó, de azt tudják, hogy jó.

Szombaton közvetítették a Metropolitanből Terence Blanchard Bajnok című operáját, meglehetősen káprázatos előadás volt Emile Griffith életéről, aki ... - bonyolult. Mindenesetre már az is érdekes, hogy két ilyen jelenség egyáltalán találkozhat, a hivatásos ökölvívás és az opera. Egyelőre csak az operaházban, de ki tudja, jövőre talán a nehézsúlyú világbajnok, miután kiütötte kihívóját, el fogja énekelni azt, hogy Az asszony ingatag.

Az előadás karmestere a Met főzeneigazgatója, Yannick Nézet-Séguin volt, ezúttal a műhöz illő fellépőruhában, kapucnis selyemköntösre emlékeztető felsőrészben. Nézet-Séguin fellépőruhái már egy ideje foglalkoztatja a sajtót és a közönséget, mintha Yannick meghirdette volna az ünnepi frakkviselet végét, amivel nagyon is egyetértek. A frakk egyszerűen nem kényelmes, mellényt is kell viselni hozzá, így túl meleg, túl merev, ráadásul csokornyakkendőt kell kötni hozzá, állógallérú az ing, ebben hegedülni nem lehet egyszerű feladat. Az egész valami kínos hagyománytiszteletből fakad, de a hagyomány már nem eleven, frakkot ma már csak a pincérek viselnek, meg azon kevesek, akik Nobel-díjat kapnak. Ha elmennek átvenni a kitüntetést, mert Bob Dylan, amennyire tudom, nem ment el, így nem láthatta őt a világ kétszárnyú kabátban. Általános az az elképzelés, hogy a zenét úgy kell tisztelnünk, hogy kényelmetlen ruhába bújunk, de legalább azok érezzék jól magukat, akik előállítják a muzsikát. Ha Nézet-Séguin hawaii ingben kevésbé izzad, vezényeljen abban.

De mi lesz a zenekarral? Nemcsak én kérdezem, már vannak lázadó hangok a Metropolitannél is. Rendben van, hogy a karmester énekesmadárnak öltözik, de akkor miért kell azoknak, akik ténylegesen előállítják a zenét, frakkpáncélba bújniuk? Ha viszont nem abba öltöznek, akkor mibe? Menjenek a saját, otthoni szerelésükben, végül is ebben gyakorolnak, ebben tudják a legszebben megfújni-megvonni a hangszert? Vagy ragaszkodjunk az egyenruhához, végül is a zenekar éppúgy csapat, mint a Fradi vagy a Juventus, senki sem képviseli csak önmagát benne? De akkor az volna a logikus, hogy a karmester is valami egyenruhát viseljen, milyen hadsereg az, ahol a tábornok melegítőben adja ki a parancsokat? Ha viszont így, akkor a vendégkarmesterek viselhetik a saját ingüket-gatyájukat, vagy kapnak vendég-fellépőruhát? Rendben van, hogy a frakk elindult a madárijesztő-viselet felé, de milyen lesz a jövő?

Az történt, hogy békésen autóztam, az út szélén megláttam egy szélzsákot, és valószínűleg sokan tesznek hozzám hasonlóan: hangomat kicsit feljebb csúsztatva, és a hangképzésbe bekapcsolva az orrüregeket, dalra fakadtam. „Reptér, lobog a szélben a szélzsák...” Tovább sajnos nem tudom a szöveget, de éppen ez volt a lényeg, szöveg híján ment a danadana, és akkor érzi az ember, hogy valami nem stimmel, ennek nem is magyarul kellene szólnia. Pedig Máté Péter – S. Nagy István, hazai sláger, de mégsem. Mégsem... hát persze. Ez egy híres dal magyar változata, legalábbis ami a refrént illeti, Charles Aznavour She című dala, épp csak egy kicsit átritmizálva.  

Ahhoz képest egészen szépet ment, az eredeti, szocializmus kori elvágyódás után visszajött a kétezres években, aztán repülőtéri himnusz is lett belőle, bár az utóbbinak nem tudom, mi értelme van, amennyire tudom, nem a repülőtér miatt utaznak az emberek. Igaz, nem vagyunk egyformák. De a lényeg nem is a leleplezés akar lenni (mégha ha a She-t magyarul Máté Péter is énekelte), örüljetek, hogy Aznavourék nem hallgatnak magyar slágereket, hanem az, hogy nem biztos, hogy a lopás igazán lopás. A leghíresebb példa talán Stravinsky, akinek a Petruska után kellett megegyeznie valakivel, mert a balett zenéjében, a vásári forgatagban megszólal egy verkli, de amit játszik, az létező dallam. Nyilván nem arról van szó, hogy Stravinsky nem tudott volna kitalálni oda valamit, hanem azt hitte, hogy ezt a dallamot ő találta ki, de minden valószínűség szerint egybemosódott nála zenészet és valóság: amit saját ötletnek gondolt, azt valóban a kintornás játszotta az ablaka alatt. Ők is megegyeztek, amennyire tudom, Kordáéknál sem reklamáltak, amit szabad Jupiternek, azt néha a kisökörnek is szabad.

A Fesztiválzenekar jövő évadi szezonfüzetében azt írják a zenekarról, hogy „Fischer Iván saját álmát váltotta valóra, amikor 1983-ban megalapította a Budapesti Fesztiválzenekart”. Amire hamarjában nem is tudok mást mondani, mint hogy Fischer Iván egyszer megvalósíthatná az én álmomat is, és ragaszkodhatna az igazsághoz: a Fesztiválzenekart nemcsak ő alapította, hanem volt mellette valaki más is, bizonyos Kocsis Zoltán. Aki nem fog emiatt, sajnos, feltámadni, hogy számon kérje az igazságot, de talán éppen ezért újra és újra el kell mondani, amíg újra és újra kozmetikázni próbálják a történteket.

Az egészet nem is értem, nekem úgy tűnik, hogy sokkal nehezebb feladat egy zenekar érdekességét, motiváltságát, játékának színvonalát fenntartani, mint megalapítani a társulatot, nem mintha az utóbbi könnyű feladat volna, valószínűleg Fischer Ivánnak egyedül nem is sikerült volna, de ha már így történt, ahogy történt, miért kell újra és újra nekifutni a múlt megváltoztatásának? Mi ez? Valami sztálinista kísérlet, eltüntetni az embereket a múlt fényképéről? Ha elég sokszor mondjuk el, a végén még magunk is elhisszük? Az is lehet, hogy nem a megfelelő embert szidalmazom, mit tehet arról szegény Fischer Iván, hogy ilyeneket írnak róla és a zenekarról a műsorfüzetben, de tessék jövőre odafigyelni.