Néha eljátszom a gondolattal, hogy mi volna, ha minden múzeumban csak egy képet mutatnának be, egy kincs volna, ezt tessék megnézni, a Louvre-ban csak a Mona Lisa volna, a Keresztelő Szent Jánosért már át kellene menni egy másik városba, de legalábbis egy másik épületbe. Talán a tolongás sem nőne a képek előtt, mindenesetre nem azt érezné a látogató, hogy a nyakába szakadt az európai festészet története, és mire odaér egy képhez, már lóg a nyelve, a bele, a szeme ég, az agya tompa. A sansepolcrói Museo Civico majdnem ilyen, az épület a Feltámadás miatt fontos, minden más csak azért van, hogy legyen ott még valami. Illetve… egy szobával előbb van ez a különös poliptichon. Ez is Piero, azt szokás mondani, hogy a legkorábbi munkái egyike, de hát önálló művész volt, így igaz, hogy a legkorábbi munkái is ott vannak a táblák között, de tizennyolc évig dolgozott az oltáron, így aztán vannak későbbi munkái is rajta. A központi téma a Madonna della misericordia, az irgalmasság madonnája, Szűz Mária köpenyével védi az imádkozókat, de a köpeny belül mintha egy templom apszisát formálná, biztatva mindenkit, aki nem fér a köpeny alá: van még hely.

Valamikor szétszedhették a képet, mert az oltár nincs meg, de a táblákat összeszedték. Az embernek az az érzése, hogy a sansepolcróiak nem mindig tudták, mi van a kezükben, kivel éltek egy városban, ezért van a templomban csak másolat a Jézus megkereszteléséről, az eredetiért Londonba kell menni. Ahogy Londonba kell menni a Pásztorok imádásáért is, pedig az benne volt a hagyatékban. Mindenesetre az oltár képeit össze tudták gyűjteni, ha a képek közti fa el is tűnt az idők során. Most szürke az alap, amelyből kiragyognak az arany hátterek, és jól látni, hogy az angyalt egy kicsit furcsán szedték ki a helyéről annak idején, vagy maga a panel volt furcsa, mindenesetre ahhoz, hogy az angyal a földön járjon, ferdének kell lennie a táblának. Biztos van rá magyarázat, főleg, hogy a régebbi fényképeken még nem így volt, de engem várt a Feltámadás. Mégis elég volna múzeumonként egy kép.

Sok közös ellensége van az emberiségnek, csak nem mindenkivel kapcsolatban egységes az álláspont. Aki föltalálta a puskaport? A dinamitot? Az atombombát? De lehet, hogy ők nem is ellenségeink, nem tehetnek róla, hogy mire használjuk a találmányaikat. Talán még az atombombát is lehetne valami jó célra mozgósítani, közelítő aszteroidát szétlőni vele. De ami biztosan káros, legalábbis a napi tapasztalatban, az a lombfújó. Egyáltalán nem tudom, milyen jó célra lehet használni, hiszen a lombot nem tünteti el, legfeljebb a szomszéd kertjébe lehet vele fújkodni az avart. Viszont hangos és büdös.

De nem erről akartam most mesélni, hanem hogy az ember békésen autókázik Riminiből Sansepolcróba, egyszerre ki van írva, itt van a lejárat La Verna felé. Persze, nem tudom, miért is kellene La Verna felé lejárni, de visszafelé is meglátom a kiírást, valami oka csak van, hogy felhívják rá a figyelmet, amúgy meg nem sürgős semmi, nézzük meg. Az hamar kiderül, hogy nem lejárni kell hanem fölmenni, tizenhat kilométer szerpentin, de most már mindegy.

Dehogy mindegy. La Verna a Monte Pennán van, ferences templom azon a helyen, ahol Szent Ferenc a stigmákat kapta. Lehet tudni a pontos dátumot, 1224 szeptember 14. Gondolom, a napján elég nagy az érdeklődés, most viszont nincs itt senki, szinte senki, csak az erdő, a szél, a fák. A madarak is nagyon halkan énekelnek, tavasz van, de ezerkétszáz méterrel vagyunk a tengerszint fölött, a színek még halványak, de kék és szürke. Érzi az ember, hogy szent a hely, ahol jár, csöndben van a nagy csöndben. És akkor nyíííííííüüü-bruuuuuuáááá-brombrombrom, valaki bekapcsolja a lombfúvót, és fújja, fújja szakadásig.  

Csodákkal teli helyen állok, azt gondolom vagy képzelem, hogy ez sem véletlen. Csak szelíd figyelmeztetés: nem vagy méltó.

A Régebben minden jobb volt című sorozatunkhoz szeretett volna csatlakozni Piero della Francesca a Sansepolcróban látható Feltámadással. Tényleg meglep, amikor a terembe lépek, hogy kisebb is a kép, mint amekkorára emlékeztem, meg sokkal világosabb. Szinte fakóbb. Azelőtt mintha a fekete hajnalból lépett volna elő a derengő testű Jézus, rálépve a sír szélére, és az őrök ebből mit sem láthattak, hiszen békésen szenderegnek. Most meg már reggel van, meg épp indul a tavasz, Jézustól balra még kopaszok a fák, jobbra már levelesek, új világ kezdődik. Jézus oldalán piros a vér, meg sem alvadt. Egy kicsit szokni kell a színeket, de hát nagy felújításon esett át a freskó, szép akvarell színei lettek újra (gondolom, újra, csak tudják, mit cselekszenek a restaurátorok). És a lényeg változatlan. Az ember nem tud kapcsolatot teremteni a főszereplővel, nemcsak azért, mert az elnéz a feje fölött (magasabban is van a freskó, mint ahogy emlékeztem), de egy kicsit keresztben is állnak Jézus szemei, nem néz, nem lát, csak lép ki a sírból. Ha valaki azt hitte volna, hogy feltámadni az olyan egyszerű, hétköznapi dolog, hát, valószínűleg nem az.

Hírhedett kép Urbinóban, és teljes joggal hírhedett. Nem is egy kép, hanem hat, és voltaképpen nem is kép, csak kiegészítő, predella, a nagyobb kép alján elmesélt történet. Paolo Uccello festette élete vége felé, látszik, mennyire bele van szeretve a perspektívába, nyilván ettől is annyira emlékezetes a mű. Meg hát, sajnos, attól is, amit ábrázol. Egy gaz zsidó uzsorás ellopatja a szent ostyát a templomból, aztán, számomra homályos okból elkezdi azt főzni, mire az ostya vérezni kezd. Minden kiderül, rátörik az ajtót, a zsidót kivégzik az egész családjával máglyán, az asszonyt, aki ellopta az ostyát, fölakasztják. Az utolsó képen két angyal és két ördög tanakodik azon, hogy mi is legyen az asszony lelkével. A zsidó lelkének sorsán nem is tanakodnak.

Hogy miért festett ilyesmit ez a különben oly derék Paolo Uccello, azt nem tudom, talán ez volt a megrendelő kérése. Aligha volt pénzzavarban, hetven körül járt, és sikeres pályát futott be. Mindegy, megtette, az ember szörnyülködik vagy fejet csóvál. Vagy arra gondol, hogy ha tényleg csak ezt az egy nyíltan antiszemita festményt alkották meg a reneszánsz Itáliában, az nem is olyan rossz arány. Talán a szépség tényleg ellenáll. Vagy van valahol egy titkos raktár, ahol a nagy festők antiszemita jellegű képeit rejtegetik?

Amióta Riminiben jártam, elkészült a vár Sigismondo Malatesta városszéli erődítményének felújítása, csuda szépen megcsinálták, vizesárkot is ástak köré, illetve ásni nem kellett, korábban volt árokszerűség, azt feltöltötték, leműkövezték, és sekély vizet vezettek bele. A sekély víz néha kitör, nem tudom, a szél fújja-e ki, vagy valami valahol eldugódik. A kérdés persze az, hogy ha van egy vár, mihez kezdenek vele, mivel veszik rá az embereket, hogy ne csak körüljárni akarják, de belépőjegyet is vegyenek. A megoldás Riminiben viszonylag kézenfekvő, van a városnak híres szülötte, Federico Fellini, neki rendeztek be múzeumot.

Na jó, de az egyik kérdés újabbat szül: mi legyen magában a múzeumban. Fellini ugyan szépen rajzolt, de ahhoz nem elég szépen, hogy állandó kiállítás nyíljon belőle. És a lényeg mégis a film volna, a Fellini-összes, amit meg lehet kapni a pénztárnál. Akkor mi lehet odabent.

Nem tudom, ilyenkor jön rám a spórolás, elolvasom az ajánlatukat, hogy éljem át, milyen élmény a Trevi-kútban fürödni, meg a rimini köd, amiben elvész a nagypapa. A köd viszont valószínűleg Rimini egyik jellegzetessége, mert odakint is ködösítenek, a vizesárok fölött időnként permetet fújnak, hogy minden kissé elmosódott legyen. Nem fizetek, nem tudom meg, mi van odabent. Legfeljebb visszajövök.

Sigismondo Malatestát a reneszánsz legsötétebb figurái között szokták számontartani, amit a profilja alapján készséggel el is hiszek, bár voltaképpen soha nem tudtam (most se) mivel érdemelte ki rossz hírét. Lehet, hogy csak befeketítették. Mindenesetre a profilját most még nem tudtam megtekinteni, este érkeztem, zárva volt a Tempio Malatestiano, ahol a híres Piero della Francesca freskó látható, Sigismondo a védőszentje, Szent Zsigmond előtt térdepel, és a szent, furcsa módon a mi Zsigmond királyunk (meg, persze és főképp német-római császár) vonásait és kétágú szakállát viseli. Sigismondo azonban ott van mindenütt, a templom falán is, ez a vélhetően maga által kreált monogramja, az I köré fonódó S betű, ami, gondolom, arra utal, hogy ő az első a Zsigák között a családban. De a jel igencsak hasonlít a dollár jelére, amit soha nem értettem, miért olyan. A dollár szóban épp nincs se S, se I, se két II, vajon hogyan találták ki, hogy ez jelölje a pénznemet?

Amennyire utána tudtam nézni: más sem tudja. Vannak mindenféle magyarázatok, de egyik sem meggyőző, vagy mindegyik épp eléggé meggyőző ahhoz, hogy kétségessé tegye a többit. A világ csupa titok.

Messziről kezdve: azért szeretem a San Pellegrino ásványvizet, mert egy kicsit emlékeztet a valahai Fonyódi vízre. Ez régi mániám, hogy vannak a világból végképp elveszett dolgok, és most kifejezetten nem az élőlényekre gondolok, mert azokat siratjuk eleget. De ami egyszerűnek és öröknek tűnt, mint egy bizonyos ásványvíz íze, aztán megváltozott. Talán már a márka sincs meg, de ha megvan is, mindegy. Vagy ahogy a Liszt Ferenc Kamarazenekar régi, a fennállás huszadik évfordulóját ünneplő albumot hallgattam: mindegy, hogy ez ma mennyire tetszene, mert a lényeg, hogy nincs. Este a Müpában a kamarazenekar fennállásának hatvanadik évfordulóját ünnepelték. Már senki sem ugyanaz, és hiába szép látni, hogy a mostani koncertmester, Tfirst Péter a régi zenekarban játszó Tfirst Zoltán fia, nem érezni a folyamatosságot. Nem is tudom, hogy a nagy múltú szimfonikusoknál ez hogyan van, a mai Bécsi Filharmonikusok magukra ismernek-e, ha Karl Böhm lemezét hallgatják. Most, itt, ebben az esetben az is csoda, hogy valami hasonlóságot még itt-ott föl lehetett fedezni, talán leginkább a Beethoven F-dúr vonósnégyes lassú tételében.

Nyavalygásból ennyi épp elég, új idők, új válaszok, talán nem új kérdések, de új problémák. Például hiába ünnepi a koncert, hiába játszott a múlt héten nagy sikerrel Várdai István művészeti vezető ugyanitt, amikor a tapsban állva meghívta a közönséget erre az előadásra is, hiába kapott mindenki makaront a koncert végén (ezt nem lehetett előre tudni), nincs tele a Müpa. Újra kell pozícionálni a zenekart, akárcsak a Fonyódi vizet kellene. Új közönséget találni, a régieket megtartani, elvben dögnehéz. Más elvben meg nem is annyira nehéz, csak jól kell játszani hozzá. Nem tudom, melyik igaz. Azt se tudom, jó-e ez az út, Max Richter Vivaldi-átiratát játszani, és hogy ennyi ne legyen elég, a Győri Balett gyakorlatozott hozzá. Én annak örültem, hogy végre egyszer végig tudtam hallgatni a darabot, mert eddig mindig megszakítottam a figyelést, jól van, értem, ez ilyen, de mi van még. Nincs más, ez tényleg ilyen, jóindulattal hallgatva kísérlet a hagyomány újraélesztésre, ami éppenséggel alkalmassá is teszi a művet egy ilyen koncert nyitódarabjának. Kevésbé jó indulattal hallgatva igazi közönséghülyítés, azt kapjátok, de mégse ugyanazt, hogy el lehessen mondani, ez valami modern, 21. századi dolog, ma már az évszakok sem a régiek, itt a klímakatasztrófa.  

Mindent, vagy majdnem mindent feloldott a koncert utolsó száma, Antonín Kraft C-dúr csellóversenye, mert Várdai István olyan elsöprő tehetséggel játszotta a szólót, hogy minden rossz gondolatot feledtetett. Kicsit lengette is a vonót, mintha vezényelne, utána pedig, művészeti vezetőként felállította meg leültette a társaságot és önmagát, halványan földerengett, hogy ebben azért benne ketyeg az időzített bomba, láttuk már, milyen hatású tud lenni a kettős vezetés egy zenekar életében, és itt is van egy koncertmester, Várdai viszont a koncert során nem ült a csellisták között, csak a második ráadás alatt. Ne legyen igazam. És boldog születésnapot Liszt Ferenc Kamarazenekar, szombaton lesz egyébként a napja.  

Egy régi (de tényleg jó régi, 1983-as) Markos-Nádas jelenetben a május 1-jei felvonulókat kérdezik, hogy mit szeretnének hallani az esti tévéműsorban. Az egyiktől, bármit kérdeznek, mindig azt mondja: Stravinszki: Manók tánca. Jó, jó, de ne ezt mondja, hanem hogy honnét jöttek? Stravinszki: Manók tánca. És így tovább, vicces, vicces, és, ugye, plusz poén, hogy nincs is olyan, hogy Stravinsky Manók tánca. Van egy ilyen Liszt koncertetűd, zongorázási nyalánkság, de hát ez a poén része, olyat kell kérni, ami nyilvánvalóan nem jut eszébe egy felvonulónak. Ezt a poént aztán meg is ismétlik, a jelenet közepén valaki Bartók Zene húros- ütőhangszerekre és cselesztára (ahogy Markos mondja: cselesztákra) című művét kéri.

Valahogy mégis eszembe jutott a tréfa, elég összevissza módon, a Fesztiválzenekar koncertjén, ahol se Lisztet, se Stravinskyt nem játszottak, viszont elhangzott két Richard Strauss szimfonikus költemény is, a Don Juan és a Till Eulenspiegel vidám csínyjei. És közben arra gondoltam, hogy alapjában véve gond nélkül föl lehetne cserélni a két mű címét, nem azért, mert annyira hasonlítanak, hanem mert valahogy a történet mintha csak rá volna dobva a zenére, Till témája lehetne Don Juané, a csínyeket és hódításokat olyan nagyon soha nem követtem, nem is vagyok benne biztos, hogy szükség volna rá a zene megértéséhez. Viszont az is biztos, hogy Tillnek azért él egy nem is távoli, orosz rokona, Petruska, és ott ugyan nagyobb szükség van a cselekményre, hiszen balettről van szó, de a zene mintha ott is önjáró volna, nem kell Nyizsinszkijre gondolnunk, ha szeretni akarjuk Petruskát. És a két zene tényleg hasonlít, hasonló világ, a két bemutató között csak tizenhat év telt el, sokkal közelebb vannak egymáshoz, mint hozzánk a Markos-Nádas. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a szimfonikus költemény műfaját Richard Strauss Liszt Ferenctől vette, már készen is van a Liszt-Stravinsky-tengely. Nem is beszéltek hülyeséget a felvonulók.

Az egész megint ártatlanul kezdődött, eszembe jutott egy Vivaldi kéthegedűs verseny, amit Isaac Stern feltehetően nagyon nagyra tartott, hiszen minimum háromszor vette lemezre. Egyszer az eredeti változatban, egy elég jól jegyzett kollégával, David Ojsztrahhal, és kétszer átiratban Jean-Pierre Rampal fuvolaszólójával. Az első tétel témájára jól emlékeztem, nem is nehéz, határozott állásfoglalás, de a második tételből csak annyi maradt meg, hogy nagyon szép. Tényleg az, meghallgatva az egyik Rampallal közös felvételét, még annál is szebb, amilyenre emlékeztem, előbb csak a zenekar játszik, aztán, teljesen váratlanul elhallgat a csapat, és csak a két szólista játszik a nagy csendben. Nagy-nagy Vivaldi-pillanat, olyan, amit nem szokás észrevenni, persze, Vivaldi fontos zeneszerző, de nehogy már az A+ kategóriába tegyük, Négy évszak, barokk pop, kapudrog a zene szeretetéhez, és egyéb ostobaságok.

Hanem a felvétel! Egészen borzasztó élmény. A Jerusalem Music Center Chamber Orchestra játszik, és mintha életlen késsel nyeszetelnék a húrokat, kemény és fémes a hangzás, nem csoda, hogy Stern (és Rampal) még egyszer fölvették ezt a d-moll versenyművet, ráadásul itt, nálunk, az olasz Intézetben, a Liszt Ferenc Kamarazenekar kíséretével. Csak becsületből fordítottam meg a lemezt, ne tegyem el hallgatlanul, Telemann a-moll szvit, Stern is pihen, Rampal játszik benne, meg a zenekar. De, ahogy illik, ha lesben áll egy remekmű: csodálatos zene. Így is, itt is, akkor is, most is. Mindegy, milyen a hangzás, mindegy, hogy mennyire autentikus a játék (semennyire, a szvit eredetileg egyébként is blockflötére íródott, nem fuvolára), érzi az ember a nagy komponista jelenlétét, ahogy halad tételről tételre, egyre telnek a véredények, egyre nehezebb nyugton ülni a fotelban. És közben ott egy közeli rokon emléke, a h-moll szvité, ami hasonló felállású előadói apparátusra készült, kis zenekar, szólófuvola. Annyira hasonlít a kettő, hogy óhatatlanul arra kell gondolni: nem lehet azonos a két szerző? Amennyire tudom, a Bach-mű keletkezésének idejét nem lehet tudni, csak van egy időpont, amikor tudni, hogy Bach előadta, -adatta a darabot. Mennyire biztos vajon, hogy saját darabját játszotta? Mert Telemann-nal egyébként jóban voltak, kölcsönösen nagyra becsülték egymást, ő volt a keresztapja Bach legsikeresebb fiának, Carl Philipp Emmanuelnek.  Mekkora csoda volna, ha kiderülne, hogy ő, mármint Telemann írta a h-moll szvitet, mennyit nőne az elismertsége a világ szemében…

Mennyit is? Eszembe jutnak azok a darabok, amelyekről kiderült, hogy nem a nagy ember írta. A Bist du bei mir kezdetű ária, amelyről kiderült, hogy nem Bach, csak Stölzel, és ezzel el is indult lefelé a közszereteti listán. A Haydn Szerenád, amiről kiderült, hogy Hoffstetter, azóta rendes ember (négy ember) nem is játssza a darabot. Addig jó, amíg Bach a szerző.

Mit csinál? Alszik? Álmában is zongorázik?

Talán ennyiből is látszik, hogy nem sikerült rájönnöm Rudolf Buchbinder titkára, pedig kétszer is megpróbálkoztam vele most, hogy a Fesztiválzenekar vendége. Előszörre úgy éreztem, kevéssé gyújtó hatású a művészete, másodszorra meg azt, hogy víz a tűzre, hogy ez nem visszafogottság, hanem hígvérűség, kockázatkerülés és kifejezéstelenség. A siker nem maradt el, nem mindenki annyira értetlen, és értékelik a zongorázni tudást, de én még azt sem értem, hogy a Schumann-zongoraverseny után hogy lehet Johann Strauss-parafrázis a ráadás, egyébként is, mintha ezt egyszer már játszotta volna itt, vagy csak képzelem? Csiling-viling. (A második estén egyébként Schubert Asz-dúr impromptu-je volt a csiling, de nekem az is valahogy bután hatott, ha van ennek értelme.)

Mintha nem is volnának egymásra jó hatással, Buchbinder és Fischer Iván, a zenekar kísér, a dolgát teszi, ha az a dolga, hogy alkalmazkodjon, együtt gondolkodásból így lesz együtt nem gondolkodás, legyünk túl rajta. Túlleszünk. Na de akkor! Richard Strauss! Alapművek, Don Juan, Till Eulenspiegel és közte a Hétfátyoltánc. Rend is van meg téboly is van, szól, mint az atom, de közben, már a Don Juan közben teljesen elvarázsolódtam az üstdobtól. Egyrészt milyen pompásan van eljátszva a szólam, mennyi szín lehet abban is, hogy két bottal ütlegelik a bőrt, persze, a boton van filc fej is, sőt, több bot is van puhább, keményebb fejekkel, bár nyilván gyakorlottabb fül kell ahhoz, hogy a különbséget meghallja az ember a zenekaron át. De micsoda szólam, mennyire nem felejtkezik el Strauss arról, hogy ott van ez a hangszer is, viszi előre a zenét, aztán eltűnik, amikor el kell tűnnie, amikor meg kell lassítani a menetet. Strauss zseni, a Fesztiválzenekar zsenizseni, az ütőhangszeres művésznek, akinek, sajnos, nem tudom a nevét, háromszoros hurrá.

A koncert második része amúgy is a rejtett emberek nagy napja, a Till Eulenspiegelre Fischer Iván előreülteti a négy kürtöst, látszódjanak is, ha már annyit dolgoznak. Ilyenkor szokás elmondani, hogy Richard Strauss apja kürtművész volt Münchenben. (A mamája meg született Pschorr, a ma is jól menő Hacker-Pschorr sörből az utóbbi leánya. Ha az öreg komponista azt mesélte, nem hagyhatta ott a náci Németországot, mert a jogdíjakat onnét kapta, azért jó tudni, hogy máshonnét is csurrant-cseppent, a szó szoros értelmében.) Till Eulenspiegelt felakasztják, de szelleme örök, és annyira jó, hogy nincs most ráadás, mi jöhetne ezután, fokozni nem lehet az eksztázist, elrontani meg minek.